A jelenlegi úti célt kivételesen nem hasraütés-szerűen választottam ki. Nem. Ezt már évek óta tervezgettem, gyűjtögettem rá. Kezdjük a legelején. Békéscsaba, 2-es Számú Általános Iskola, első osztály, első napján egyszerű gyermeki párbeszéd hangzott el Andrej Renáta és közöttem:

„-Leszünk barátok?

-Igen.”

Ettől a pillanattól - elválaszthatatlan - legjobb barátnők lettünk. Egészen hatodikos korunkig tartott személyes, kebelbarátnői viszonyunk, amikor családjával Ausztráliába költözött. Nem titok, igazából ekkor döntöttem el, hogy egyszer meglátogatom. Nem vicceltem. Látjátok, itt vagyok! Kalandvágyam csak jobban ráerősített erre a nagy utazásra, s az élet úgy engedte, hogy most legyen lehetőségem minderre. Két hónapon át.

  Azért nem volt könnyű ám a szervezkedés, de annál inkább élveztem! Szokásommá vált, hogy amint hazajövök egy útról, már tervezem is a következőt. Nos, ez alkalommal még csak vissza sem tértem külföldről (nyáron Maliból), de már ott is az ausztrál repülőjeggyel voltam elfoglalva. Muszáj volt minél hamarabb lefoglalnom, hogy ár-érték arányban a legkiválóbbat kapjam! Ez lett: Emirates légitársaság, „csak” 23h utazás, 1 átszállás, 370.000 Ft. Sikerült. Mivel nemcsak a barátnőméknél voltam, hanem más városokat is látni akartam, így ősszel nekiálltam szállást keresni couchsurfingen keresztül, s mindegyik host, akihez nagyon szerettem volna menni, elsőre igent mondott. Pipa. Néhány héttel utazás előtt elkezdtem a vízumprocedúrát. Failed. Végül is csak annyi gáz volt, hogy rossz vízumot igényeltem. :D Vagyis mást, mint amit kellett volna. Nem a standard 30 ezer forintos turistát sikeredett, hanem egy olyan INGYENES e-visitor vízumot, amivel 3 hónapig itt tartózkodhatok, mint hal a vízben, és a lejárta után, ha szeretném, egy letelepedési eljárást indíthatok el. (Erről én nem tudtam!) Belföldi repülőjegyet is kellett vennem már itt Melbourne-ből Brisbane-be, de addig-addig halogattam, míg az ára jól le is csökkent az üzemanyagár esése miatt. 300 AUD helyett az új ár: 170 AUD lett. Elrontott manőverek, melyek a javamra válnak: pipa. Ja, és kaptam egy beugrós melót –pedig én aztán szándékosan nem kerestem munkát, ugyanis elvileg nem szabadna vállalnom, így be sem próbálkoztam– na de ha ennyire önzetlenül zsebpénzzel szeretnék megtölteni a pénztárcám, természetesen nem zárkózom el tőle… S ennek hozományából finanszírozni tudtam a belföldi utakat. Úgyhogy nem betervezett szerencsecsomag: pipa! :D  Következésképp a kontinensen belüli random eltervezett úti célként Tasmaniát választottam, mely nemcsak kisrepülővel, de hajóval megközelítve is elérhető, mindössze 60$-ért. Sok-sok részletezni való van még, és ki is fogok fejteni néhányat közülük, de ami a költségeket illeti, ezt a 2 hónapot áleszcuzámen kevesebb, mint 500.000 Ft-ból hozom ki.

Kezdődjék hát a kaland!

  Édesanyám úgy gondolta, 3 hét erejéig csak velem tart, így együtt indultunk Ferihegyről, és először Duabi felé vettük az irányt. Odáig a 8 órácska, szó szerint elrepült, de azután, hogy a csatlakozáskor megláttuk az emeletes gépet, már éreztük mi vár ránk… Kevésbé volt fun a második szakasz, de legalább a mellettem ülő hölgy totál bele tudott merülni 14 órán át az állatos videókba. Én a teljes úton megnéztem 5 filmet 4 különböző nyelven, meghallgattam 3 jazz albumot, 2 operát és rengeteg autentikus zenét más-más országok kultúrájából. Élménykavalkád az élmények előtt! Végül este fél 12-kor megérkeztünk Melbourne-be. A két hónap alatt ez lesz a bázis, miközben egyéb kiruccanások vannak betervezve Victoria államon belül, valamint Sydneybe és Brisbane-be is ellátogatok. A reptéren a szeretett Andrej család már izgatottan várt minket, és Melbourne külvárosába, egy Lilydale nevezetű helyre vezettek haza bennünket. Jelenleg +10 órában vagyunk Magyarországhoz képest, és bár az időeltolódáshoz gond nélkül alkalmazkodtam, a biológiai órám totálisan felborult. Máshogy működik a szervezetem, mint otthon, s erre rátesz a melbourne-i keszekusza időjárás is. Na, nem egy sima hidegfront/melegfrontot kell elképzelni, hanem egy napon belül 3 évszakot. Viccen kívül. Így a kistáskám tartalma: esernyő, kabát, naptej, fürdőruha, pulcsi, sál, papucs, napszemüveg. S ha már itt tartunk… életemben először LEÉGTEM! Le bizony! Még Dél-Amerika meg Afrika sem viccelt meg ennyire, mint ez a földrész. Itt máshogy süt a nap. Reggelente, mintha már délután lenne, olyan fények kápráznak! Nagyon érdekes. Na, az időjárást kibeszéltem, jöhet egy még érdekesebb jelenség, az állatvilág. Itt Ausztráliában minden meg akar ölni és azt akarja, hogy te ne legyél! (Még a növény is)! Ebből indulunk ki. A furcsán kinéző, élénken színes élőlényektől alapból jobb egy lépés távolságot tartani, hiszen szinte kiabálnak, hogy ne érj hozzám, mert véged! Van itt aztán apró pici mérgespókoktól kezdve a tasman ördögön át, halált okozó vízi szörnyekig minden! Vagy ha azt gondolnád kora reggel, hogy fűrészelésre, vagy ordibálásra ébredsz, akkor megnyugodhatsz, hogy azok csak a MADARAK. Persze szemtől szemben, csak ezeket a „csoszkó” mindennapi állatokat láttam, mint például kenguru, vombat, oposszum, koala, kakadu… ráadásul először mindet HOLTAN az út mentén (nem csodálom itt a jobbkormányosok között...)! Úgyhogy, ha szeretnél enni egy jó kacsacsőrű steak-et kockamedúza mártással, krokodilbecsinálttal, akkor ez a te helyed! Csak tréfálok. :)) Az ittenieknek egyébként nincs egyedi gasztronómiájuk. Talán az egyetlen felkapott értékesítési és helyben fogyasztott termék az a T2 tea. Imádják az itteniek, és miután "felhájpolták" ezt a brand-et, nemcsak külön T2 Store-ban lehet kapni, hanem minden kávézóban ebből készítik a teát. Egyébként az országba semmit, konkrétan SEMMIT nem lehet bevinni, nemhogy exportálni, de még a bőröndödben sem szállíthatsz be semmilyen élelmiszert, vagy innivalót. Ausztrália összes élelmiszeri produktuma helyi, mivel kontinensnyi ország, és annyi féle térsége van, hogy szinte minden megterem, amiből államszövetségi szinten állítanak elő termékeket, így nincs szükségük import napi fogyasztási cikkekre.

--MELBOURNE ROVAT--

  Melbourne, a bohém City! Találóbb szót nem is tudnék rá. A város területe körülbelül akkora, mint egész Békés megye, a lakosság száma pedig megüti az 5 milliót. Rengeteg féle egyénből tevődik össze, nemzetközi és helyi kulturális szinten is. A modern ausztrál embercsoport, akik nem mások, mint az „ozzie”-k, mondjuk úgy, elég butácska társadalmat alkotnak. De félreértés ne essék, igazán nagylelkű, aranyos népség. Divat stílusukat két véletlenszerűen kiválasztott személy alapján szeretném ábrázolni. Perszóna1: lány: farmos gumicsizma, báli szatén ruha, oversize pulóver, műanyag tiara. Perszóna2: kitudjamilyen gender: ugg boots, térdzokni, skótszoknya tüllökkel, fényvisszaverős mellény, és egy szivárványos ernyő, mely megvédi a napsugaraktól. Nem túlzok, rettenetesen igénytelenül öltözködnek, és az ízlés messze esett tőlük. Velük szemben az őshonos, sötét bőrű, széles orrú aboriginalok állnak. Ők a törzsi népcsoport, akik már nem maradtak túl sokan, hisz tőlük ered az "elveszett nemzedék" legendája is. Saját maguk védelme érdekében nem is élnek a belvárosokban, hanem elzártan hegyekben vagy vidéki területeken. Sajnos még nem találkoztam egy abóval sem, de mindenképpen szeretném jobban megismerni a kultúrájukat, eredetüket. Ezeken kívül pedig rengeteg ázsiai (leginkább indiai, indonéz, maláj és kínai) lábatlankodik mindenfele. Egy jelentős méretű magyar közösség is található itt Melbourne-ben. Őszintén mondom, nem tudom, mi van itt az atmoszférában, de ezek a magyarok teljesen elvesztették a józan gondolkodásukat. Egymás segítése helyett, inkább a jól megszokott szájhúzogatás megy és a versengés, vagy éppen alaptalan dolgokról való fröcsögés. Kezdjük ott, hogy jobb, ha nem tud róla senki, hogy te milyen jellegű vízumot tudtál szerezni és milyen eljárással, mert annyira a nyerészkedésre és egymás kifúrására mennek rá, hogy képesek bejelenteni a bevándorlási hivatalban, ha valami szerintük szabálytalanul történt, vagy ha egyszerűen jobb dolgod van, mint nekik. (Ezt a már itt letelepedő magyarságra értem). Vagy például egyik vasárnap elmentünk a melbourne-i magyar református templomba, ahol az istentisztelet végén egy ebédre invitálták a gyülekezetet. Velem szembe leült a harmincas éveiben járó lelkész KISVÁRDÁRÓL, és miután nyugtázta, hogy Békés megyéből érkeztünk, egyszer csak elkezdte ócsárolni -szavaival élve: a sötét lyukat, ahol nagy a kisebbség, a munkanélküliség, és megállt az élet. ??? Gőzöm sem volt, honnan vette ezeket, de úgy látszik, már nem mehet elég messzire az ember, hogy ne fusson bele ilyenekbe. :( Amúgy meg vannak egyéb szervezett programjaik; fesztiválok, vagy néptánc próbák, ahová szívesen járnak. Reni mondta is, hogy majd el szeretne vinni táncházakba. Ennek külön örülök, mert régen én is jártam, sőt, aki nem tudná, 8 évig néptáncoltam… csak aztán rájöttem, hogy fekete vagyok (ugye a kisebbség :D:D). De legalább nem kultúrszegény! Itt sajnos igencsak azok az emberek, de nem tehetnek róla. Ausztrália nem rendelkezik még messzire visszanyúló történelmi múlttal, viszont ezek a dinka ozzie-k nem is igazán igyekeznek művelni magukat, vagy oktatni egymást. Reni ezt megtette a saját fejlesztése érdekében, amikor kiköltöztek. A kis művészlelkét folyamatosan töltögetnie kellett, mert neki ez segít magyarnak maradni, és kiszélesíteni a világképét. Emellett nagyban hozzájárul a művészetéhez is, ugyanis a leányzó gyönyörűen fest (festményeit kiállításra is viszi), varr (például a magyar közösségnek népviseleteket, saját szabásmintából), jelmezt készít (legyen az Ibsen: Nóra jelmeze), vagy díszletet tervez (mondjuk Reimann: Ghost Sonata operájába – természetesen mindezt a Sydney Operaházba, egy inspiráló személy, Michael Scott-Mitchell mellett).

Reni bátyja, Gergő, ugyanúgy nagy művész az én szememben. Amikor általános iskolában még csak a térképeket rajzolgatta saját kézzel, nem gondoltam volna, hogy a neves RMIT egyetemről fog kisétálni  építészként, akit a professzorai ajánlgatnak be Ausztrália legnagyobb építészeti cégeihez.

Szerencsések vagyunk, hogy Gergő szinte, mint tenyerét ismeri Melbourne-t, Brisbane-t és Sydney-t is, úgyhogy vele sok felé tudunk csatangolni. Legutóbb az eldugott sikátoros utcákon keresztül, egészen a 89 emeletes Eureka Tower tetejéig, ahonnan beláttuk az egész Cityt.

Nagy élmény volt még a Royal Botanic Gardens, ami egy óriási botanikus park, a varázslatosan gazdag növényvilágával, melyben a biológia-földrajz szakos anyukám minden egyes növényfajt lefényképezett. De ha ez nem lett volna elég, a nagy természettudományi múzeumban, azaz a Melbourne Museum-ban is volt szerencsénk a legapróbb bogártól a leghatalmasabb ásványig mindent megörökíteni. :) Egy másik alkalommal pedig a Victoria Gallery (NGV) világában jártunk, ahol teljes érzéki csalódás fogadott minket M. C. Escher által. Ide már csak Gergővel mentem el, Escher művészete teljesen lenyűgözött minket.

Majd a város egyik vintage kerületébe vitt el, Fitzroy-ba, amit imádtam! Tele van bohém klubokkal, antik üzletekkel, retro ruhaboltokkal, úgynevezett vintage sole-okkal, és természetesen graffiti művészeti alkotásokkal. Ilyenből sok van itt, érdemes szemügyre venni, az üzletekbe belesni, ezek mondhatni alapvető „díszítőelemei” Melbourne-nek. S ezek adják a nagyváros kékes-szürkés árnyalatát, amit sokan „melbourne-filterként” emlegetnek. Továbbá az ikonikus éjszakai élet is bevonzza a fiatalokat, de ugyanúgy előszeretettel ülnek be akár fényes nappal is sörözni a bárokba. Itt egyébként nem populáris dolog a hajnalig bulizás, 22 és 24h között kihal minden. Mondjuk nem csodálom, mert olyan drága az ital, hogy mire vége lenne a partynak már rég elfogyott a pénzük, így 1-2 pohár után inkább hazamennek. :D

  Na de nemcsak a Cityből áll Victoria, hanem gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájakból! A családapa, Gyuri jóvoltából tudunk sok szép vidékre eljutni a környéken. Mondanám, hogy ilyen „leugrunk Pestről a Balcsira, vagy Csabáról Szanába” feeling, de itt a kiruccanások fogalma több óra kocsikázást jelent még a legközelebbi pihenőhelyre is. Melbourne teljes területén kívül a kis városok 80-100 km-re fekszenek egymástól. Amennyit egy ló bír, hiszen régen amikor azokon utaztak, ott voltak a megállóhelyek, ahol a lovak már elfáradtak, és nem bírtak továbbmenni. Úgyhogy az autónak, az ünnepi szabadságolásoknak és a nyári szünetnek köszönhetően sokat kirándulunk. Már bejártuk itt északon lakhelyünk, Lilydale környékét, a Yarra völgyet és folyót beleértve, megnéztük az öböl vonzáskörét, és elbarangoltunk egészen lefele a déli part mentén az Apollo Bay-ig. Hol szemet gyönyörködtető tengerpartokon lyukadtunk ki, hol páfrányos esőerdőkbe értünk, hol hegyek és dombos farmok kápráztattak el minket! 

Renivel a homokos partokon sétálgatunk sokat, ekkor próbáljuk bepótolni azt a 10 évet, amit távol töltöttünk egymástól. Ódákat tudnék zengeni külön-külön mindegyik helyről, de most inkább csak beszéljenek a képek, s nevek: Donna Buang Mountain, Warburton, St. Kilda, St. Andrew’s Beach, Flinders, Urquhart’s Bluff, Lorne, Apollo Bay, Belgrave, Brighton Beach. Ez utóbbi biztosan ismerős lehet nektek is, akár képeslapokról, ugyanis a part a sok-sok színes faházikóiról híresült el.

  Még egy utolsó gondolattal kitérnék az ausztrál életviszonyokra. Nem gondolnám, hogy érdemes lenne hasonlítgatni, legalábbis Magyarországhoz biztos nem, hisz a fizetések és az életszínvonal is jóval magasabb egész Ausztráliában. Költekezéskor az ember körülbelül kétszeres/háromszoros árakra számíthat a magyarhoz képest. Mondok néhány példát: négy tagú családra egy heti bevásárlás ~50.000 Ft, egy helyi diáknak egy szemeszter az egyetemen (ami nem orvosi) ~1.000.000 Ft -ez már államilag támogatott, mert a külföldieknek még ennél jóval drágább), egy adag főétel gyors kajáldában ~4.000 Ft, étteremben ~7-10.000 Ft, egy doboz cigaretta ~8.000 Ft, a nagy városokban egy kislakás bérlése ~500.000 Ft/hó, egy 2 szobás ház vétele pedig ~250 millió Ft (ráadásul a házak bútorlapokból és gipszkartonokból vannak összerakva!). Nem olcsó, és sokak szerint recesszió van, de nyilván ehhez mérten arányaiban kapják a fizetésüket a dolgozók. Aki pedig munkaszüneti- vagy ünnepnapon dolgozik, az törvényszerűen duplaórabért kap. Ahol én most munkát vállalok, ott közel 4.000 Ft az órabérem, és ez igen alsó kategória, leginkább diákmunka. Egyébként nagyon kedves kis helyen dolgozom, egy görög étteremben sürgök-forgok, ami visszahozta az egykori vendéglátós emlékeimet. A tulajdonos jól járt velem, hiszen olyan perfekcionista vagyok, akárcsak ő, így könnyen megy a közös munka. Főleg miután látta, hogy a kávégéphez is szoros érzelmeim fűződnek, szemrebbenés nélkül hagyott kibontakozni. A csapat is szuper, fiatalos, csak kár, hogy általában harmadjára értem meg minden mondatukat, annyira barbár az ausztrál akcentus... Még szerencse, hogy a menedzser és az anyukája magyarul beszélnek, hiszen ők nem mások, mint Reni és Edit. :) Ez viszont megmagyarázza, hogy miért nem tartanak gyakrabban velünk a kirándulásokkor: rengeteget dolgoznak. Edit végképp, a folyamatos mézeskalács-rendelések miatt. Itt Ausztráliában megvalósította saját "Art on Honey"  ötletét, kreatív díszítést készít mézeskalácsokra, amit egyszerűen imádnak az itteniek (is)! Íme néhány kis csoda: facebook.com/artonhoney/ .

  Mind ezek ellenére a karácsonyt sikerült békésen, az egész családdal együtt eltöltenünk, habár nagyon furcsa volt. Egyikünk sem érezte magát ünnepi hangulatban, aznap jött a 35 fokos kánikula, és előtte sem tört be a nagy adventi készülődés. Úgy gondolom, nekem édesanyámmal pont ez a kiszakadás kellett erre az időszakra. Nálunk a Szenteste idéntől Édesapám halálának évfordulója is lett egyben. Egy éve, 24-e reggelén szólította magához az Úr. Én pedig most ezen a napon szüntelenül hálát adtam Istennek, hogy már nem a monokróm, depresszív érzet tölt el, hanem egy mélyen érzelmes, ugyanakkor boldog emlékezés Ő róla. Ekképpen kezdtem a kora reggelem, a Lilydale-i tó körül futva, gondolatokkal, nosztalgiával, imával, csenddel, Istennel betöltekezve. Az Új Év is hasonlóképpen indult, hittel, nyitott szívvel, szeretettel.

  Így robogunk most tovább Sydney-be, ha kíváncsiak vagytok, tartsatok velem továbbra is! :)

…to be continued!

Grúzia, és a káprázatos Kaukázus!

  Immáron másodjára jártam a Kaukázusban, és továbbra is lenyűgöz. Nem véletlenül itt kötöttem ki. Ez alkalommal sem kellett több egy kis kíváncsiságnál, talpraesettségnél, és körülbelül harmincezer forintnál (repülőjegy+szállás). Egyedül utaztam ki, mert most erre volt éppen szükségem. Magamra és a természetre: lelki töltődésre, gyógyulásra, hegyi levegőre, tengerre. Emberek közül pedig csakis helyiekre. Hogy miért a Kaukázus? Egy régebbi utazás során Azerbajdzsánba, Bakuba és környékére volt lehetőségem eljutni, amelyet már akkor egy varázslatos helynek tartottam. (Bővebben itt olvashattok róla: https://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_07_azerbajdzsan_baku ). Tudjátok, ezekben az országokban egyszerűen minden megtalálható egy helyen! Nemcsak látvány szempontjából, de a vendégszeretet különböző kifejezéseitől kezdve egészen az autentikus szokásokig, páratlan a világon. Ezek mellett mind Azerbajdzsán, mind Grúzia városai és természeti csodái egy kimeríthetetlen felfedezni való ékszerdobozként tárulnak elénk. Hegyeken és tengereken kívül, amíg Bakuban és Qobustan-ban sárvulkánokat és várnegyedeket csodálhattam, addig (átkeresztelt nevén szólítva) Georgiában a canyonok, barlangok és kolostorok látogatása tették még élvezetesebbé a kint töltött egy hetet. Mind ezek a nagyobb városokban és perifériáikban voltak megtalálhatók: Kutaisi, Tbilisi, Batumi, és Mestia.

  Június 18-án, kora reggel érkeztem meg Kutaisiba egy 3 órás repülőút után. Rend-rendszer- és tervezés-szerető egyénként minden az elképzeltek szerint alakult. Ehhez hozzáteszem, hogy egy újabb utazás kapcsán nemcsak a repülőjegyet, a szállás lehetőséget, a reptértranszfert, a tömegközlekedés típusát és árát, a látnivalók listáját, a kiránduló helyeket és odavaló kijutási lehetőségüket, az időjárást, a helyi időzónát, a lokális pénznemet és a kinti körülbelüli árakat mérem fel előzetesen, hanem megpróbálok bekukkantást nyerni az adott kultúrába különböző portálokon keresztül; például blogok, útinaplók, cikkek, vagy anyukám nesönöl dzseografik gyűjteményének segítségével.

  Többek közt ezért sem voltam meglepődve az airbnb szállásadóm jóleső odaadásáért, kvázi teljesen ismeretlenül. Az ilyen szállásfoglalásoknál a vendég érkezése előtt általában csak letesznek egy kulcsot a lábtörlő alá, vagy egy megbeszélt időpontban akár egy külsős személy megy el kinyitni a lakást a vendégnek (lehetőség szerint emberi időben). Az én esetemben ez most nem így volt. Ahogy leszálltam a „shuttle bus”-ról hajnal 5:20-kor (reggel 9 előtt nálam nem létezik az „emberi idő” kifejezés), a hostom, mivel tudta már az előzetes üzenetváltásainkból az érkezésem időpontját, hívott is telefonon, hogy minden rendben van-e velem, és hogy nagyon szívesen kijön értem, majd hazavisz, hogy ne kelljen egyedül bóklásznom az ismeretlenben. Valóban egy tágas tér közepén álltam – jó, azért egy kicsit szájtátva ettől az igazán kedves gesztustól. Tehát az ő otthonában szálltam meg, Chabuki-nak hívták a harmincas fiatalembert. Tudtam, vagy inkább éreztem, hogy nem kell félnem attól, hogy biztosan ő volt-e, és vajon tényleg hazavisz-e, és persze attól sem, hogy esetleg szeretne-e valamit kedvességéért cserébe. A grúz, és az azeri férfiaknál is egyébként azt tapasztaltam, hogy a mogorván fürkésző tekintetük ellenére úriemberek! Úriemberek és igenis tisztelettudók, s miután nyugtázzák, hogy nem áll szándékodban rosszat tenni velük, egyszer csak mintha kicserélnék őket és markáns arcvonalaik hirtelen derűsre simulnak. Chabuki az első pillanattól kezdve nagyon emberközeli módon és nagylelkűen bánt velem, mellette pedig rendkívül jó fej és laza volt. Minduntalan a kedvemben járt, és valahogy úgy, mint az azerbajdzsáni „FOAD-EPIZÓD”-ban, Chabuki is mindig megérezte, mikor kell megjelennie. (Erre még visszatérek!) Már alapjában véve különleges eset az is, hogy ő maga szállásadóként körbe mutogatta nekem a városát és a körötte lévő természeti képződményeket, s az azokon fekvő történelmi építményeket. Így volt lehetőségem már az első nap ellátogatni a Bagrati székesegyházba, a Gelati és a Motsameta kolostorba, melyek hegyek, völgyek, és patakok között voltak megtalálhatók. Mindegyik helyszínen majdhogynem idegenvezetői szintű tájékoztatást nyújtott nekem a templomok, kolostorok, városfalak, irományok, művészetek történelmi hátterével kapcsolatban a mai grúz politikai helyzetre is kitérve.

  A környéken még elbóklásztunk egy kicsit, s menet közben társult hozzánk egy egyetemista osztrák lány, Ari Wrumm-nak hívták. Úgy tűnt, az a sok-sok érdekesség, amit Chabuki megosztott velem, neki is megütötte a fülét, és hamarosan ő is itta a szavait. Együtt folytattuk tovább utunkat, addigra már kirándulás formájában hegyeken és völgyeken át. Chabuki egy rejtélyes világba vezetett minket, gyerekkori búvóhelyeit felfedezvén. Majd a burjánzó növények labirintusából kilépve hirtelen kisebb tisztásokon vagy éppen egy kilátón találtuk magunkat.

A túrázást és a mókás ismerkedést követően csendesebb vizekre eveztünk. Még hármasban voltunk miközben a nap végére Chabuki egy patakhoz csalt minket. Itt aztán nem volt helye fecsegésnek, egyszerre mind elcsöndesedtünk és csak a patak morajlása létezett.  Ezt végül én törtem meg, de csak szelíd danolászás által, áhítat-pillanatokba borulva. Én-idő volt. A természet és én. Isten és én. A gondolataim és én. Nem akartam, hogy hamar vége szakadjon, így jeleztem Chabukinak, hogy a patakvölgy mentén indulok vissza és majd otthon találkozunk.

Így is lett, s egy csodás napzártaként felbontottam azt a grúz bort, amit Chabu készített oda a szobám teraszának asztalára, hátha egy kis melankóliára vágynék. Arra, pontosan arra. A naplóm, a bibliám, a hintaágy, és egy pohár száraz vörösbor társaságára. Olyan napnak éltem ezt meg, mintha ez nem létezett volna a héten. Sem hétfő, sem péntek, ez valami nyolcadik, szürreális nap volt.

  A következő két napot intenzív túrákkal és kirándulásokkal szerveztem tele. Előzetesen keresgéltem és foglaltam le az erre a célra legjobb értékeléseket kapott útvonalakat és túravezető brigádokat. Így a Budget Georgia–nak köszönhetően felejthetetlen kalandokban volt részem. Az Okatse és a Martvili canyonokon keresztül, a Prometheus barlangon át, a Mestia hegy csúcsára jutottam el! Mindezt újabb és újabb kiránduló pajtások társaságában, helyiekkel, lengyelekkel, belgákkal, 3-4 fős csapatokban. Volt idő ismerkedésre, kontakt cserére, a bolygónk csodálatos tájainak kibeszélésére… Igen, ekkor vettem a fejembe, hogy a következő úticéljaim között Irán, Kazahsztán és Örményország is biztosan benne lesz! :)

  A kiruccanások végeztével minden estét a belvárosban töltöttem – hiszen pihenésre nem volt idő, szűk egy hét édes kevés volt még így is a „felfedező hadjáratra”. Az izgalmak okán napnyugta után mindig maradt még egy kis energiám úgy igazán minőségi időt tölteni a helyiekkel és beleszagolni a gasztronómiába. Mivel első nap megbeszéltük az osztrák lánnyal, hogy „keep in touch”, én ezt komolyan is vettem, így már másnap írtam is neki, hogy mi újság. Nagy lelkesedve hívott át vacsorára a hostelbe, ahol megszállt. Gondoltam, a kis közös konyhában összedob valami egyetemista kosztot, de csodák csodájára egy kis terülj-terülj asztalka várt a helyiek által megterítve. A hotel recepciósa, Nanuka egy húszas éveiben járó asszonyka volt már, aki ízzel-szívvel sürgött a konyhában és a hostel tulajdonosoknak, barátoknak, néhány megszálló vendégnek és még nekem is valódi helyi specialitásokat főzött. Én körülbelül azt sem tudtam, hogy hova kerültem hirtelen, ők viszont borzasztóan kedvesek és vendégszeretők voltak velem. Kérdezgettek, etettek, itattak, - „ezt próbáld ki, azt ki ne hagyd, csak még egy pohárkával!” Búcsúzóul pedig puszi, ölelés, taxi hívás, másnapra invitálás. Tyűha! Ezt már nevezem.

Több sem kellett nekem, a következő nap szintúgy megjelentem a hostel ajtajánál, mert annyira vonzott a kis társaságuk. Este 8 óra volt, Nanuka sehol, Ari sehol, csak 3 férfi üldögélt kint a sötétben egy padon, egy közülük a tulajdonos és a másik kettő „inasfiú”. Természetesen azzal az igazi karakán küllemmel ültek velem szemben; gonosz-szemöldökkel, hideg árnnyal. Ott, nem mondom, egy picit összerezzentem. Elmondtam, hogy a lányokat keresem, de közben én már inkább hazatérésnek adtam a fejem. Ekkor az egyik fiú felpattant, és egyből tárcsázta Nanuka számát, aki informálta őt, hogy egy étteremben vannak, s nyugodtan csatlakozzak, szeretettel várnak. A másik fiú elkezdte magyarázni, hogy hogyan juthatok el oda, merre és mivel menjek. Mire az öreg tulaj két kézmozdulattal intett neki, hogy hagyja abba a magyarázást, és indítsa a kocsit (majd arcán előbújt a kisimult mosoly). Így esett, hogy a fiúk elfuvaroztak engem az étterem bejáratáig, ott pedig egy grandiózus megvendégelésben volt részem Nanuka családja, Ari és barátai által. Istenem, csak azt kívánom, hogy többszörösen add vissza nekik mindezt a jólelkűséget!

  Grúzon grúz ízkavalkádban volt részem, melynek sajnos volt pár bökkenője. Egy: túl sokat ettem, kettő: a gyomrom nem bírta ezt a sok, hirtelen bevitt, ismeretlen alapanyagot és fűszert. Chakapuli, Khachapuri, Xinkali, Kaumaju, Adjapsandali… körülbelül annyira tett be az emésztésemnek, mint amennyire bizarr a nevük is. Következésképp a másnapra betervezett Fekete-tengeres lubickolást jobbnak láttam elmulasztani. Nagyon sajnáltam! Na de nehogy már egy kis gyomorrontás kifogjon rajtam, nem hagytam annyiban a dolgot, hiszen már csak egyetlen napom maradt ebben a csodaországban. Mivel már az utam elején nagy dilemmában voltam azzal kapcsolatban, hogy a tengerhez vagy a fővárosba látogassak el, úgy határoztam, csak elmegyek Tbilisi-be. Négy órára volt busszal Kutaisitól, úgyhogy reggel az első buszra fel is szálltam. Ekkor jött egy olyan dolog, amire nem számítottam: 4 órányi utazás SZERPENTINEN!!! (És ha ez nem lenne elég, a kanyarokban még az út közepén ácsorgó teheneket is kerülgettük). Ó, egek! Nagyon nehezen, de végül kibírtam. Inkább elkalandoztam a gondolataimban, vagy a tájat néztem, ami egyébként rettentő érdekes volt. Amikor mész-mész a szerpentinen, ködös, hűvös hegyek között, azután áthaladsz egy alagúton, és egyszer csak Toszkána! Nem hittem a szememnek. Természetesen a földrajztanár anyukám rögtön felvilágosított, hogy a hőmérsékleti inverzió hatására a hegyvidéki éghajlat alapján változó növényzeti övek, és a 40. szélességi körnél fekvő tájak hegyvidéki-kontinentális éghajlata átkúszhat mediterrán jellegű de inkább nedves szubtrópusi éghajlattá a Fekete-tenger kiegyenlítő hatásának következtében, hiszen Kutaisi alacsonyabb tengerszint feletti magasságon helyezkedik el, és délről megállítja a nagy meleget a Kis-Kaukázus, északról pedig a hideget a Nagy-Kaukázus, ezért kisebb szélsőségeknek lehetünk tanúi, azonban keleten már a Kaszpi-tenger klímája érvényesül, s emiatt oly kellemes Tbilisi éghajlata. Köszönjük!

  Tehát megérkeztem Tbilisibe. Hát nem ájultam el tőle. Sűrűn lakott helység, ahol az emberek hanyagabbak és kicsit agresszívabbak is. Elvileg „business-city”, bár ez nem igazán jött le nekem. Főleg amikor teljesen véletlenül egy ipartelep kellős közepébe csöppentem, –hozzáteszem, a város szívében– ahol egyetlen egy nővel sem találkoztam. Itt bevallom nagyon féltem, és szinte futólépésben mentem keresztül a végeláthatatlan úton. Mellettem jobbról, balról műhelyek, garázsok, szaküzletek és asszertív tekintetek. Próbáltam nem nézni senkire, inkább csak lefele, majd kb 3 kilométer múlva elértem az út végéhez és egy híddal szemben találtam magam. Nagy kő esett le a szívemről, szerencsére senki nem bántott, és végre kikerültem abból az irdatlan adrenalinnal tele állapotból (amit mindeközben a váratlan, Bécsből kapott telefonhívás is fokozott: „Angie!!! TERHES VAGYOK!” –közölte az egyik legjobb barátnőm, amit szegénynek le sem tudtam reagálni hirtelen a kicsattanó boldogságom ellenére). Végül megláttam a város szépségét is a sok máló-rothadó lakótelep mögött. Pontosan két híd és a Kura-folyó választja el Tbilisi két oldalát. A túloldalon már sokkal több volt a zöld, s egyben a modern részek is, gyönyörű dimbes-dombos egyetemi parkokkal és fashion street-tel. Már csak arra vártam, hogy eltöltsek néhány nyugodt percet egy grúz kávé kíséretében. Mialatt ez történt, már azon agyaltam, hogy egyre rosszabbul érzem magam ismét a gyomrom miatt, és még egy 4 órás szerpentines hazaút is vár rám nem sokára. Ekkor jött az sms drága Chabuki barátomtól –aki, akárcsak Foad, tudta, mikor kell megjelnnie és közbelépnie– érdeklődött, hogy hogy vagyok és hol vagyok, ő éppen egy business meeting-en unatkozik itt a fővárosban, de utána szívesen hazavisz autóval, ha szeretném. Megmentő! Az már mellékes volt, hogy kérte, hogy a Tbilisi Mall-nál találkozzunk, ami pont a város másik felén volt, mint ahol én tartózkodtam. Ez nem lett volna akkora probléma, ha az autóbuszokkal könnyedén el tudtam volna közlekedni, már ha nem így lettek volna kiírva az állomásnevek: ავტოსადგური (a betűkarakterek gyönyöre ellenére), és ha az emberek sem grúzul próbáltak volna meg elnavigálni. Mind ezek után feladtam, és bátorságot véve magamon, stoppoltam. Na, ez végre bejött! Egy fiatal házaspár vitt el végül a bevásárlóközpontba, közben nyitottan, érdeklődően beszélgettek velem. Kedvesek voltak, de már nagyon szerettem volna a másik autóban ülni, szusszanni.

  Szerencsére nem kellett sokat várnom Chabukira, s pillanatok alatt az autópályán szélvészkedtünk, én pedig átadtam magam az amerikai filmes, leengedett ablakos, kalapos-napszemüveges, retro dal éneklős feelingnek. Közben, mintha már ezer éve ismernénk egymást, helyet adtunk a bensőségesebb történetmesélésnek életünk egyes szakaszaiból. És még egy-két érdekességet is megtudtam a grúz kultúráról, a táncukról, a családok többgenerációs együttéléséről, a 600 laris átlagfizetésről (~60.000 Ft), a fiatalok munkanélküli helyzetéről, a most már végső verziós 33 karakteres grúz abc-ről (korábban 18), a férfi/női szerepekről, oktatásról, start-up-ok támogatásáról, grúz-örmény ellentétekről, stb. Szuper hangulatot teremtettünk, telve voltam élménnyel, örömmel, hálával.

  Egyetlen egy dolog maradt hátra: este összepakolás, reggel útnak indulás –gondoltam én. Viszont Chabuki szerint –aki ismét tudta, mire vágytam–, még pont volt időm egy kis óvárosi betekintésre és a kézműves piacra. Valóban elkeseredtem volna, ha nem tudok semmilyen tárgyi emléket hazavinni, és családomat, barátaimat is egy kis aprósággal megajándékozni, aminek értéke is van. Úgyhogy amíg ő ügyeket intézett, engem kitett a piacon, ahol kedvemre nézelődhettem. Nos, mindenek előtt én nagyon megéheztem, de már a grúz ételeket inkább kerülni akartam, ezért is örültem meg annyira, amikor megláttam a banános pultot. Tudjátok, minden utazás alkalmával létezik egy olyan védtelen cselekedet, amikor valamilyen indokolatlan figyelmetlenségből adódóan sokkal többet fizetsz valamiért, és utólag jössz rá, hogy mit tettél, de már késő… Na, hát én így vettem 2 db banánt 1400 Ft-ért(!!) Az inhalál után inkább jótékonykodásnak tekintettem az egészet, szegény kis kofa megérdemli. Meg azt is, hogy egy jót nevessen rajtam. Néha mondaná az ember, hogy „Jaaj, külföldön vagyunk, belefér!” De nem. Elvekről van szó! :D Ez esetben pedig a pénznemek közötti átváltásnak/számolásnak és a matematikai kompetenciáim megnyilatkozásának. A banános sztori után, óvatosan bár, de elkezdtem beszerezni a legfontosabb dolgokat. Khm… a legfontosabbakat? Végül JÓL realizálva (a pofátlanul olcsó) árakat, nemhogy nőtt a kistáskám majd a szatyrom tartalma, de exponenciálisan avagy SZIGORÚAN MONOTON NÖVEKEDETT a zacskók száma. (Ezek után mondjátok, hogy gyenge vagyok matekból!) Na de nemcsak a zacskók, hanem az új pajtások száma is gyarapodott. Azt talán még nem említettem, mondjuk számomra egyértelmű, hogy kint Grúziában is kuriózumnak számítottam. Egyáltalán nincsenek négerek, se félvérek, de még turisták is alig. Így bárhova mentem, körül rajongtak, kivétel nélkül mindenki megkérdezte, hogy miért éppen Grúziába jöttem, és aranyosan viccelődtek velem, vagy éppen egy könnyed beszélgetésbe elegyedtek, miután megkértem őket egy fotó készítésére. Ilyen volt például a piacon az egyik varrodában dolgozó idős, nagyhangú asszonyság, vagy egy másik butikban a menőcsávó, ahol a körülötte pletykáló nők már férjhez akartak adni hozzá, vagy a fiatal művész leányzó az utcán, akinek Liszt a kedvenc zeneszerzője és szívesen jönne Közép-Európába zongorázni. (Milyen véletlen, hogy nekem pedig pont grúz származású az egyik kedvenc zongoristám! Khatia Buniatishvili a kedves neve, elbűvölő teremtés!). Végezetül, legnagyobb meglepetésemre még a reptéren dolgozó útlevél ellenőrző hölgy is „beállt a sorba”, és az iratom hosszas nézegetése után jegyzetelésbe kezdett, és nagy mosoly ült az arcára. Na, ő volt az, aki másnap facebook-on írt, hogy milyen cuki vagyok, és barátkozni szeretne velem. Hát ez irtó megható, de azért átfutott az agyamon, hogy valószínű, hozzájuk nem jutott el a GDPR törvény. :D

  Apropó, még egy szóra Chabuki kapcsán… csak hogy teljes legyen a párhuzam Foad és ő közte. Szóval a repülőtérről jutott eszembe, hogy visszafele a kijutáskor hirtelen nem tudtam mi tévő legyek, miután mindent megpróbáltam reptértranszfer, taxi, és sofőrszolgálat ügyben, de valahogy egyik eshetőség sem jött úgy ki, ahogy nekem kellett volna. Láss csodát, dacára minden igyekezetnek, Chabuki volt az, aki felajánlotta, hogy kivisz hajnal 3-kor a terminálra, ne aggódjak semmi felől, csak kopogtassak be az ajtaján, amikor indulni kell, ő már készenlétben lesz. …Szerintem ez már számotokra sem meglepő. Mintha ez így lett volna predesztinálva. Legalábbis más befejezést el sem tudtam volna képzelni, így utólag belegondolva.

Sok izgalom, meglepetés ért az utam során, mellette pedig szinte félelmetesen nagymértékű gondoskodás és odaadás vett körül. Ismeretlen emberekről beszélünk, akik szintén először láttak engem életükben, de amilyük csak volt, tálcán nyújtották. Ezt nevezem én (vendég)szeretetnek, és embertársam felé való tiszteletnek, amihez persze kell egy fajta bizalom. Úgy gondolom, ezért (is) működhet népcsoportok között egység, hiszen ők egymás felé is így nyilvánulnak meg, és ha az „amit adsz, azt kapsz” elvet követjük, akkor ez remekül funkcionál, s így teremtődik meg a békesség és a kölcsönös segítés, elismerés.

  Nos hát, mindenkinek kívánom, aki nem fél idegen emberektől, hogy ugyanilyen, vagy még ennél is szebb megtapasztalásban legyen része Grúziában, és fürössze meg lelkét-testét az elbűvölő természetben!

Ciprusi idilli napok…

Tengeráramlat, csendes csobogás, bohém időjárás, tisztulás, elhalkulás. Szeretni és szeretve lenni: csak ez történt ezen a rejtélyes lakatlan szigeten.

Kebelbarátnőm, lelkitársam; Lolita kísért utamon. Minden egyes pillanatát kellőképpen megéltük ennek az öt rövidke napnak. Kedd volt, kora reggel indult a gépünk Paphos-ba (Páfosz). Egészen nyugaton, a görög oldalon helyezkedik el ez a tengerparti város, távol Lárnakától és Nikóziától. Kevésbé felkapott turista üdülőhely, itt még nem hemzsegnek a napágyak, és valóban pihenéssel lehet tölteni az időt, nem pedig az emberek kerülgetésével. Végtelen nyugodt, jól esően primitív élet zajlik odakinn. Ennek lehettünk mi is a részesei, és felvettük a (lassú) ritmust. S nemcsak a ritmust, de az irányt is! Hadd tájékoztassak mindenkit, a forgalom a baloldalon történik, akárcsak a briteknél, így nem árt a zebrán lehetőleg jó irányba körülnézni. :)
Összességében a kint töltött idő a nyaralásról, elcsendesedésről szólt, s tudatosan kiszakítottuk magunkat a szürke, magyar hétköznapokból, munkából, iskolából.

Megérkezésünk napján elárasztott minket a napsütés, melegség, és egy jókora sétát tettünk az apartmanhotelig. Elképesztően barátságos hely volt, a parttól 5-10 perc sétára, nagy belső udvarral, medencével, szinte egy egész lakosztály jutott nekünk! Benne nagy társalgóval, hálószobával, fürdővel, terasszal, mindössze 3.000 Ft/éjszakáért. :) Még aznap le is mentünk a Földközi-tenger partjára, de a hűvös vízhőmérséklet miatt nem mártóztunk meg. Egy stégre leheveredtünk, mezítlábra vetkőztünk, és onnan szemléltük a hullámokat.

Nevezetes látnivaló nemigen volt, hamar be is jártuk Páfoszt a mintegy 30 ezer fős városkát. Valami templomhoz sétáltunk el, de még a nevére sem emlékszem. Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a történelmi, ókori romoknak, építményeknek. Nekem legalább is amolyan mondvacsinált dolognak tűnt, amivel egy kis pénzforgalmat szerez magának a város a turizmusból.

Az éttermek, kávézók is szerények voltak, de annál meghittebbek. Így nem volt probléma az sem, ha 2-3 órákra elücsörögtünk egy-egy helyen. Utolsó vacsoránk alkalmával elvittem Lolit egy csodálatosan kellemes, tradicionális étterembe, a Dias Zeusba. A vendéglátás kifogástalan volt, nehezen tudtuk elhinni, hogy ezt így is lehet. :) Csupaszív volt minden egyes kis pincér, szeretetüket belecsomagolva a felszolgálásba, hogy a legeslegjobbat kapjuk, és maximálisan elégedetten sétáljunk ki. Ha jól emlékszem, még a séf is kijött megkérdezni, hogy hogy ízlett a vacsora. Természetesen hagyományos, görög ételt ettünk: moussakát (hozzá ajándék saláta, ajándék frissítő, ajándék desszert – igen, mind teljesen ingyen!). A görögök/ciprusiak elvileg nem hagynak vendéget elmenni az asztaltól egy kis boldogsághormon nélkül. Ez tetszik! Persze ezen kívül is volt ám lehetőségünk bűnözni egy kicsit, napközben betértünk egy kísértően csábító üzletbe, ami telis-tele volt a környék minden fajta baklavájával, halvájával, marlenkájával és még sok más egyéb finomsággal –természetesen helyben készítve.

A kiadós édességeket és vacsorát előre lemozogtuk egy egész napos császkálással a Paphos Harbour mentén. Lesétáltunk egészen a nagy kikötőig, ami jó pár kilométert jelentett. Nagyon hangulatos, kissé modernebb városrészbe csöppentünk, ahol a hosszas sétányon felváltva hol autentikus görög, hol pop-latin utcazenészek derítették jobb kedvre az odalátogatókat. Emellett tengeri herkentyűk, fagylaltozók, pálmafák, citrusok látványa vett körül bennünket.

Forróság nem volt, de már elég meleg ahhoz, hogy fürdőruhás portfóliót készítsünk a facebook-ra és hogy a sápadtarcúak is egy kis színt vigyenek magukra.
Valahogy így sikerült:

Mind az öt nap békésen, feltöltődéssel telt. Helye volt a minőségi csöndnek, retro dalok felidézésének, napozásnak, borozásnak, vásárlásnak, relaxálásnak. A vidék szépsége, a mindenütt nyíló növények, a tündöklő virágok, a kertek pedig egy külön varázst ad a helységnek!

Lolitám is és én is egyaránt nagyon szimpatikusnak találtuk Páfoszt, és egyöntetűen ajánljuk mindenkinek, aki szeretne lelassulni, kikapcsolni, tengerben lubickolni, és beton tömbök helyett szolid görögös motívumokat látni!

Amikor már szinte szégyelled magad, hogy a szomszédságban alig jártál, és eljön a nap, mikor megszületik az elhatározás. Nem repülök több ezer kilométert, de még 500-nál sem többet, hanem éppen hogy csak beköszönök a jó öreg cseheknek és felfedezem, mitől olyan egyedi ez a Prága?

S ki az, aki leginkább mozgatható egy ilyen kiruccanásra és általában sosem került több időbe 3 percnél egy utazás leszervezése? M E GY E R I   V I V I E N. Csak egy telefonhívás:
„-Szia Vivi! Szuperolcsó repülőjegyeket találtam ismét. Menni kell! Lazulós tengerpart vagy kirándulós városnézés, melyiket választod?”
„-Legyen most az utóbbi. Akkor te foglald gyors a jegyeket, én pedig intézem a szállást. Puszi!”

Mindenkinek kívánok egy ilyen barátnőt! 3 éjszakára és 4 napra voltam összezárva a lánnyal. Ez magában foglal: 60 kilométer sétafikát, egy 60 koronás forralt bort, (amit egy sarokkal lejjebb 30-ért láttunk), na meg rengeteg szuperédesfagyisgofriskürtőskalácsot, melyek szinte kifolytak a bódékból az utcákra. A fashion street-en a Gucci szomszédját legszívesebben átkereszteltem volna Dolce&Gabona-ra, hogy legyen valami igény az egészséges fitness termékekre is, ami ösztönözi az embereket arra, hogy beleférjenek ama úri ruhákba.

A kötelező látnivalókat jókislányok lévén megtekintettük, köztük a várat, a Károly-hidat, nevezetes templomokat, a zsidó negyedet, a kikötőt, a John Lenon Wall-t, parkokat és tereket.

Legjobban a zsidó negyed nyűgözött le! Elbújtatva a város bugyrában álldogált egy elképesztő, színekkel és formákkal díszített zsidó templom. Olyannyira elkábítottak a motívumai, hogy hevesen próbáltam a látványt magamban elraktározni, és fényképezgetni, hogy örökre megmaradjon. Sajnos nem teljesen adja vissza a fotó, de én azért megpróbáltam:

A másik örömöm ebben a pár napban az volt, hogy szinte csak óvárosban csavarogtunk. Habár kinézetre és elrendezésre Prága nagyon hasonlít Budapestre (a folyó, a hidak, a „pesti” és „budai” oldal, a vár, a neves szállodák „Pest rakpartján”) – a cseh főváros jókora része antikba borul. Imádom a macskaköveket, a régies épületeket, polgári lakásokat, fogadókat, szűk utcákat, a történelmi hagyatékokat és értékeket. Így márciusra egy kis prágai tavasz is szállt a levegőbe.

Ennek ellenére az időjárás nem igazán reprezentálta a tavasz beálltát, sőt, inkább a Vörösmarty téri karácsonyi vásár hangulatát véltem felfedezni (–itt jön képbe a forralt bor is). Az idő szürke volt, hűvös, akárcsak a csehek. A depresszió belepett volna –ha engedtem volna. Na de. Hahó, ébredj, rázkódj, nyomj be egy cseh sört és ne rágódj!

Egy szó mint száz, Prága valóban megbabonázó a maga kis történetével és városképével. Szép volt. Ezt is láttuk, egynek nem volt rossz. Viszont PestBudát inkább hagyjuk ki ebből. Hiszen Budapesthez nincs fogható! :)

„Engem a látvány meghazáztat,

én városom megkönnyezem,

Budapest, mint egy nyári láz hat,

és lázmérővel szúr szemem.”

Na shledanou!

Misztikus Marrakesh, Te tömör gyönyör!

Sokan kérdezik tőlem, hogy melyik a kedvenc helyem, ahol eddig jártam, vagy melyik város tetszett eddig a legjobban. Ezt egy részről nagyon nehéz megmondani, hiszen mindegyik különböző és mindnek megvan a maga vonzereje. Másrészt van az a hely, ami az első perctől kezdve maga köré csavar, de olyan is van, amire azt mondom, hogy „Szép. Ezt is láttuk, egynek nem volt rossz.” Marrakesh egyértelműen az előbbi állításhoz tartozik. Szó szerint behálóztak a helyiek, a textilek és minden, ami csak úgy nyüzsgött! Máris elmesélem.

Négy nap, melyből egy: GREENWILL presentation, Young Entrepreneurs training, Global Shapers meeting. Gondolom ebből sokat értettetek, így nem is ragoznám tovább. Ez leginkább abból a szempontból fontos nekünk, hogy szemléltethessem a kultúrák közötti elfogadást. Marokkóról tudni illik, hogy bár Afrikában található, ez egy a magreb országok közül, azaz erőteljesen jelen van az arab kultúra. Nyugat-Szaharával, Algériával, Tunéziával, Líbiával, (és Mauritániával) együtt az arab világ Nyugatját alkotja. S mivel francia gyarmat volt, Franciaországból is tömegek szállingóznak át dolgozni/élni/nyaralni. Hasonlóképpen a spanyolok is (nyilván a spanyol-portugál hódítások után nekik ez kijár), úgyhogy azt a pár kilométert a Gibraltári-szoroson még akár sétahajókázással is megtehetik. Ez a sok nemzetiség teljesen békességben éldegél egymás mellett, és elfogadják a másik kultúráját, melyhez hozzájárul az enyhébb arab hatás. Igaz, a népesség nagy része iszlám, mégis szabadon gyakorolhatja ki-ki a maga vallását, szokását. Ha „jelmezbált” rendezel és csadorba bugyolálod magad, semmi probléma, de ha spagetti pántos topban járod a várost, az is oké. Természetesen a férjed után nem vállalnak felelősséget. :D Egy a lényeg: „Tartsd tiszteletben, ami vagyok.” És mily meglepő, tiszteletben is tartják! Ezzel a turistákat is erre ösztönzik. Pillanatok alatt neked is egyértelművé válik, hogy nem fotózod le a burkában lévő asszonyságot és nem alkoholizálsz az utcán, hanem bemész az erre kijelölt, elsötétített üvegű bárba. Hihetetlen volt számomra látni, hogy a fiatalok között is mindenkinek természetes volt és teljesen elfogadott a másik egyén viselkedése, öltözködése, és remekül dolgoznak/szórakoznak együtt. A sok nemzetiségből kifolyólag nemigen küzdenek nyelvi nehézségekkel sem. Csak reménykedni tudsz, hogy majd jól lerázod az árust, ha valamilyen másik nyelven szólalsz meg az arabon és a francián kívül –hajrá, sok sikert! Próbáltam én is franciául, angolul, spanyolul, igazából csak a hasznomra vált, hogy mindegyiket gyakorolhattam egyszerre. De még ha olaszul, portugálul, vagy oroszul szólsz hozzájuk, akkor is visszaválaszolnak. Nem csoda, hogy ilyen szintű turizmus alakult ki Marrakeshben. Casablancáról és Agadirról nem is beszélve!

A két tengerparti várossal ellentétben, Marrakesh a misztikusságával vonzza be az odalátogatókat. A bazárok, a piac, a souk! Aaaawww! Ha van, amivel le lehet venni a lábamról… :)) Igen, tudom, ez ilyen lányos… De itt nem! A férfiak is ámulnak és bámulnak, mert egyszerűen a szem nem tudja befogadni azt a tömör gyönyört, ami ott tündöklik. Ne a csecse-becsés bolhapiacra gondolj. Ez annál ezerszer fantasztikusabb! Sokszor írtam már, és még fogom is, hogy az óvárosok mindig sokkal jobban lenyűgöznek. Ez alkalommal is mindennek a sűrűjében, Medinában szálltam meg. Ez a része a városnak el is van kerítve fallal, itt csakis a régies, honos, eredeti, tradicionális, kézműves, maguk alkotott és fenntartott dolgok találhatók meg. Hála Istennek! Nem kellett egy modern városrészben, fancy hotelben, álarcokat viselő emberek között, drága étteremben megfelelni a normáknak. Ehelyett az őszinte, ugyanakkor barbár képét láttam a marokkóiaknak. Egyben félelmetes és felemelő érzés volt! Onnantól kezdve, hogy a lábam átért a kapun, tudtam, hogy EZ a nekem való.

Medinát nem úgy kell elképzelni, hogy házak és mellette piac, boltok, szállók. Nem, Medina nagyon sok kanyargós, izgalmas, felfedezni való utcácskából áll, ami egyben a bazár is, mert az utca tele van sok kis souk-kal, ahol különböző dolgokat vásárolhatsz. Fűszereket, ékszereket, tárgyakat, ruhákat – ezeket mind-mind ott készítik előtted, tehát a kis csodalyuk egyben a műhely is. (Ezért aggódni sem kell, hogy nincs a méretedben ruha, mert ott helyben pillanatok alatt rád is szabják).

A souk-ok fölött/mögött/mellett helyezkednek el lakások, imádkozóhelyek, fogadók, kis hotelek, szolgáltatást nyújtó üzlethelyiségek, és az utcák között néhol feltűnnek nagyobb terek, melyek tele vannak kiülős étkezdékkel (mint kb egy fesztiválon) és hatalmas gyümölcs-szekerekkel, ahol előtted préselik az egzotikus, friss terméseket és akkora datolyákat árulnak, mint a fejed. (Én minden reggel itt kezdtem. Majd 2 óránként visszatértem). Ezen terek egyike, név szerint a Jemaa el-Fnaa, a világ egyik legismertebb piacai közé tartozik. Kicsit tovább menve a gasztronómiában, az arab ízvilág itt is megmutatkozik. A nagy kedvencem az a házi tortillájuk volt, kinti nevén csúfolva msemmen –általában sajttal/sonkával/avokádókrémmel/spenóttal vagy édesen; túróval és mézzel fogyasztják. Ezen kívül a marokkói tagine a leghagyományosabb egytálételük –főtt burgonya párolt zöldségekkel +valami szósz. Minden étkezés után vagy csak egymagában (akkor is, ha szimplán egy üzletbe tévedtél be nézelődni –ingyen és bérmentve) jöhet a mentatea. Az a mentatea.

Az árakkal azért vigyázni! Ki is használják rendesen, hogy ennyi turistája van a városnak, úgyhogy hasraütés-szerűen dobálóznak a számokkal, mondván, hogy úgyis megveszed. Persze alkudozni szabad, főleg, ha úgy gondolják, hogy: „De szép vagy te csokilány, na jó csak neked ennyiért, de csupán azért, mert gyönyörű a mosolyod”.

Köszi köszi! Mondjuk a legnagyobb heppjük, hogy először nem is mondanak árat, hanem megkérdezik, hogy te mennyit adnál érte. Érdemes valami nevetségesen alacsony összeget mondani és utána feljebb menni, mert hidd el, így is tized annyit ér az, amit elad, mint amennyiért te megveszed majd végül.

És hogy miért írtam, hogy féltem is köztük? Barbár népség. Ezek az ott élő ősi lakosok -berberek- annyira nyomják magukat minden értelemben, hogy az kissé elrettentő. Ahogy Medinába értem, egy hatalmas mókuskereket láttam. Óriási nyüzsgés, mindenfelé zörgő motorkerékpárok, csörömpölő szekerek, bőgő szamarak, lármás gyerekzsivaj, futkározó inas fiúk, utánad rohangáló árusok, kereskedők, téged követő „idegenvezetők”, csapongó kiáltások, búgó nádcukor prések, dübörgő utcazenészek, ima morajok, az imára hívó üvöltő hangszórók, rád szegülő szempárok –nő vagyok.
Tyűha. Elképesztő feszültség és rengeteg új impulzus tolakodik az ember köré. Egyszer csak megálltam néhány másodpercre Medina közepén, becsuktam a szemem és csak hagytam, hogy mindez megtörténjen. A kultúr-sokk.

Na, ez az, amiért Marrakesht az egyik kedvenc városomnak tudhatom, ahol eddig jártam.
Hatott rám, és én engedtem. ÉL a társadalom.

S ennyivel még nem is ért véget a varázslatos utazás, hiszen a látnivalókról még egy szó sem esett. Négy nap édeskevés volt mindenhová elmenni és úgy igazán megélni, ahogyan azt érdemes. Így inkább kevesebb helyszínt választottam. Köztük a Jardin Majorelle, a Koutoubia Mosque, Bahia Palace, és a Musée Yves Saint-Laurent csalogatott be. Ezek magukért beszélnek. Az első hely egy hatalmas kert, tele egzotikus növényekkel, kaktuszokkal, mini ösvényekkel. A második a város legnagyobb mecsetje, amely mindenhonnan magára vonja a figyelmet. A Bahia palota egy rejtelmes világot nyújt az oda belépőknek, játékos, labirintusszerű helyiségeivel, szökőkutakkal, kapukkal, freskókkal. Végül a híres párizsi-algír divattervező, Yves Saint-Laurent alkotásai számára újonnan létrehozott múzeumba látogattam el.

Ezen kívül részt vettem egy dromedár tevegelésen az Atlasz hegység lábánál, egy mesés pálmaföldön. Útközben megálltunk egy kis mentateára, aprósüteményre, melyet a hagyományok szerint szolgált fel egy kedves marokkói asszony. Idilli percek.

Marrakesh teljesen eufórikus állapotba kényszerített. Minden nap izgalommal keltem és feküdtem, várván a következő napi meglepetésekre. A hammam, a füstölők, az argán olajok illata, a bohém motívumok, a spirituális világ valósága akarva, akaratlanul maga köré font.

Meleg szívvel ajánlom minden kis művész léleknek, vagy azoknak, akik unják a megszokott európai betonvárosok aszfaltját. Lányok/nők, ha tehetitek, ne egyedül vágjatok neki egy ilyen kirándulásnak, mindenképp kísérjen utatokon egy (védelmező) férfi. S a legfontosabb: vigyázzatok hogyan, és merre néztek, a tekintetetekkel mindent elárultok, és szemeitekből mindent kiolvasnak!

 Franciaország vagy inkább már Magyarország? Sokatoknak nehéz volt összetenni a képet, hol is vagyok most, úgyhogy elárulom, hogy szeretett hazánkban, apukám szerint a "valóság-show-ban". Egy héttel előbb érkeztem a tervezettnél, így a legutóbbi blogbejegyzésem után már csak egy hetet töltöttem Erquy-ben.

Úgy alakult, hogy a család eldöntötte, hogy akkor MOST elmennek nyaralni, mert nem bírják ennyi munkával, és otthon nem tudnak elszakadni tőle. Így közösen megegyezve, én is egy héttel előbb tudtam elhagyni Franciaországot, és átrakattuk a repülőjegyet. Minden nagyon gyorsan történt és izgalmamban már számoltam a napokat, órákat, hogy mennyit kell még a gyerekekre vigyáznom. Félreértés ne essék, szerettem őket (és az unokatesóikat, barátaikat), és eléggé hozzám nőttek a végére. Ezért is próbáltam kimaxolni az utolsó hetem, bár a hétköznapi tevékenységekben, és a random baráti összejövetelekben nem volt túl sok újdonság.

Továbbra is le kellett menni minden nap a tengerpartra játszani, bár ezúton mind a négy parton voltunk, ami a közelünkben volt, különböző sajátosságokkal. Az egyik, ami egy utcára volt a házunktól, a Plage du Centre, azaz a központi part, szinte bármilyen időben megfelelő egy kis csobbanásra, ott tartanak úszás órákat és ott található a kikötő és a világítótornyok. A másik, ami már kicsit messzebb volt tőlünk -legalább 5 percre- az a Plage de Caroual. Egy szélesebb, kevésbé lelakott, ugyanakkor szintén nagyon sok embert odavonzó, gyönyörű partszakasz, ahol az emberek kedvükre gyakorolják a szörfözést, vagy a kitesurfing-et, amit utóbbi alkalommal nekem is volt lehetőségem kipróbálni! :) A harmadik part, ami 5 perc autóút, a Plage Sauvage. Ha le akarnánk fordítani, szó szerint vad partot jelent. Itt a hegyoldalban a víz nagyon tiszta, azonban rettentő hideg és sokkal szelesebb a levegő. Majd végül a negyedik, amiért mindenki odavan, a Plage Saint Michel. Szemet gyönyörködtető természeti alkotás, nagyon szép vízszínekkel és egy kis szigettel, amin a Le Petit Saint-Michel templomocska áll. Igen apró építmény, ahova 5-10 főnél több nem fér be egyszerre. Természetesen miséket nem tartanak itt, inkább egy szentélynek lett felállítva, s mára már turisztikai látványosság. Egy évben csak 2 napot tart nyitva, jómagam azon szerencsések közé tartozom, aki pont láthatta az egyik ilyen napon. :)

Szóval a tengerpartok között cikázva, a családi (100% elektromos) autót vezetve, finomakat étkezve "éltem túl" az utolsó hetet. Ennek a margójára lepett meg Lolo, a családapa egy ínycsiklandó utolsó vacsorával. A menü: előételként egy pénztárcát hasogató, egyik legdrágább ottani halfajta (nem emlékszem a nevére) algával, mangóval és avokádóval, majd főételként saját készítésű sushi! Előtte egyszer ettem életemben, nem túl jó emlékeket táplálva róla, de ez... Csak azt kívántam, hogy soha ne fogyjon el! :D Desszertnek pedig egy bretagne-i tortaszerűt szeletelt fel. S másnap reggel búcsúzóul az utolsó pillanatban még egy 1,5 literes vörös, száraz, a környék legjobb Beaujolais borát nyomta a kezembe. :)

Jóval lazább volt ez a pár nap, hiszen már éreztük mindannyian, hogy nem sokára vége ennek. Én visszatérek a saját életem körforgásába, ők pedig a Pireneusokban, majd Mallorcán élvezik ki a nyár hátralévő részét. A repülőm 18-án indult vissza, péntek délelőtt. Én csütörtök reggel már elhagytam Erquy-t, hogy adjak még egy esélyt a "szeretett" Párizsnak (korábbi frenetikus élmények: http://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_10_franciaorszag_parizs ). Nem túl sokat változott a véleményem. Az emberekről a legkevésbé sem, főleg a jókedvű, derűs, kisvárosi franciák után. Semmi egyéb szó nem jut eszembe hamarabb Párizsról, mint az, hogy SZNOB. Előfordul, hogy még ők saját magukra is mondják. Megérkezve a nagyvárosba, egyből éreztem ezt a hidegséget, közömbösséget és egy kis ellenszenvet. Még jó, hogy ismét Sylvain unokatesómmal tekeregtem, aki hozott egy kis színt. :D Elmentünk először hozzá lepakolni a csomagjaimat, sajnos ő nem a központban, azaz a Párizs-kerületben lakik, hanem attól kicsit kijjebb, a városnak egy másik részén. Észak felé elhagyva Párizst, a Saint-Denis bazilikánál kell átszállni egy másik tömegközlekedési eszközre, s innentől kezdve a fehér emberek száma hirtelen megfogyatkozik, az a néhány is, ami annak tűnik, leginkább indiai, zsidó, pakisztáni, vagy valami más... Egyszóval a fekete-negyedben találtam magam, ahol nem francia-feketék, hanem javarészt afrikai-feketék élnek. Egyből más lett az akcentus, a környék, az emberek viselkedése. Vége lett az affektálásnak, az ál-udvariasságnak, az előkelő kávézóknak és éttermeknek. Nyilván az európai civilizáltságot fenntartva, de saját szokásaikat beleárasztva a társadalmukba éldegélnek egymás között. Ez nagyon sokféle érzést hozott ki belőlem. Egyrészt kissé megkönnyebbültem, hogy milyen jó, hogy nem kell tartanom magam az arisztokrata franciák előtt, és mint egy álarcot felhúzva, úgy viselkednem, ahogyan ők. Másrészt kicsit meghökkentett az a teli feketékkel lakott, vadabb környék, és az ottaniak heves párbeszédei, cselekedetei. Azonban mégis, amikor nem azt látom a gyorsétteremben, hogy a "nemes" szülő elkényeztetett gyereke hisztizik, hogy nem bírja megenni az ételt és egy simogatást kap, hogy "Jól van semmi gond, majd kidobjuk.", hanem a néger 100 kilós big-fat-mama ad egy tockost a gyerekének, hogy "Fejezd be, mert te kérted ki, addig nem megyünk haza, míg meg nem eszed!" :D mindezt olyan hangosan, hogy az egész étterem hallja, valahogy mégis jobban megmosolyogtat és jobban érzem magam. (Élőben valami ilyesmi, csúcs ez a videó: https://www.youtube.com/watch?v=O3eO4PnGGH4&t=12s ). Talán ismerősek ezek a tettek gyerekkoromból? Hasonló reakciókat láttam a környezetemben, Maliban, Canadában? Bármit csinálhatnék ezek között, senki nem húzogatná a száját? Sokkal egészségesebb lennék abban a minimális koszban, mint az ötször kifertőtlenített helyiségekben? Mogorva szomszédok helyett, akiknek még a nevét sem tudom, lent bandázhatnék a környező lakásokban lévő csajokkal/srácokkal, akikre bármikor számíthatnék? Igen! Pontosan. Azt hiszem ezek azok a dolgok, amik vonzottak ott a fekete-negyedben.
Na meg persze az afro hajszalonok minden sarkon...! Mindegyik egy kismennyország volt számomra, inkább oda sem néztem, mennyi pénzt hagytam ott. Majd miután beszereztük a szajrét, továbbindultunk és visszamentünk Párizsba. Nem terveztünk nagy városnézést, egy fél napunk maradt és ahol éppen gondoltunk egyet, megálltunk. Így néztünk körül egy gyönyörű parkban, a Jardin du Luxembourgban, majd a Notre-Dame környékén mentünk le néhány utcácskába és nem erőltettük a rohangálást egyik helyről a másikra, inkább leültünk egy helyes kis francia kávézóba és onnan figyeltük a szürke, esős, párizsi mókuskereket.

Másnap könnyes búcsút véve Sylvain-től köszöntem el az ideiglenes francia életemtől, és visszatértem Budapestre, majd egyből Békéscsabára, a szülői házba. Ebben az volt a legjobb, hogy meglepetésként érkeztem mindenki számára, hiszen senki nem tudott arról, hogy egy héttel korábban jövök. Nagy volt az örömködés, és óriási kő esett le a szívemről, ahogy hazaértem. Nem tudom miért, de szinte most éreztem a legnagyobb honvágyat az eddigi utazásim során. Venezuelában még simán kint maradtam volna a fél év után is, de ez a 2 hónap Franciaország már bőven elég volt... Nagyon hiányzott a családom törődése, a gyülekezetem szeretete, a barátaim hülyesége és a pesti mindennapjaim. Ahogy Budapestet érte ismét a lábam, újra beleszerettem ebbe a nagyvárosba, ahol élek, és csodáltam. Mindkét oldalát, minden hidat, a Dunát, az építményeket, de volt valami, amit nem. Az emberek folytatólagos panaszkodását és butaságát... Nem is tudom, hogy megnyugvás, vagy inkább kínzás, amikor újra meghallom a magyar hangokat a repülőtéren. Néha már egy külföldön töltött hétvége után is nagyon nyomasztó hazajönnöm, nemhogy két hónap után. Főleg Békéscsabára, ahol az emberek még soha életükben nem láttak néger embert, és bámulnak, mint egy kirakati bábut mindenféle szégyenérzet nélkül. Olyankor integetek nekik, hátha úgy észreveszik magukat. Na, ilyen mókásan élem itt félvérként az életem, mert az a leghatásosabb, ha ezekből inkább csak viccet csinálok. :)

Visszatérve a nyaramra, lezárom most ezt a kis francia periódust az életemben, habár korántsem biztos, hogy ez tényleg a vége. Nagy meglepetésemre a család meghívott az őszi szünetre, hogy ha időm engedi és kedvem is úgy tartja, egy vagy két hétre szívesen várnak vissza. Nem adtam 100%-os választ, hiszen össze kell egyeztetnem az egyetemmel és egyéb programjaimmal, de ha nem is most az ősszel, bármikor máskor ellátogathatok hozzájuk egész évben, akár dolgozni, akár pihenni. Hálás vagyok nekik mindenért, mert nagyon korrektek és jófejek voltak velem, és sok mindent tanultam tőlük, a gyerekektől, és a francia kultúráról. A nyelvtanulást továbbra is folytatom, mindent meg fogok tenni azért, hogy a lehető legjobban el tudjam sajátítani a spanyol mellett. A weboldalt pedig ( www.aupairworld.com ), ahol találtam a családot bátran ajánlom a fiataloknak, mert megbízható, de persze mindig körültekintőnek kell lenni!

Remélem tetszettek a kis franciaországi beszámolóim, legközelebb ismét egy izgalmas helyszínnel állítok majd elő. ;)

Au revoir France! Bonjour Hongrie!

 Hat hét (nyolc, kilenc..) telt el, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy másfél hónap.

Iszonyatosan sok minden történik itt velem folyamatosan, és nagyon sűrűek, fárasztóak a napok. Éppen ezért nem volt igazán időm blogolni. Most viszont megpróbálom ezt az ezernyi dolgot visszaidézni, és megosztani Veled.

Az első két-három hét után teljesen mindennapossá váltak a feladatok, már-már úgy mozgok a házban, mintha a saját háztartásom lenne. A szülők sok szabadságot hagynak nekem abban, hogy mit hogyan csinálok, és persze meg is bíznak bennem. Jól összeszoktunk már. A gyerekekkel is megtaláltuk a közös hangot, már kívülről tudom melyiket hogyan kezeljem egy-egy szituációban, és mikor bújnak elő a csalfa mosolyok, amikor valami rosszban sántikálnak. A nap java részében én vagyok csak velük, még mindig sokat eljárunk a tengerpartra, az unokatesókhoz, vagy éppen úszásra, búvárkodásra, kitesurf-ölésre, vagy kreatív foglalkozásokra kísérem őket. Túl vagyunk egy lovastáboron is, pizsama partykon, szülinapozásokon, hajókázáson. Minden, ami csak a nyárba belefér! Nagyon aktívak a napok, de persze minden délután vár rájuk egy kis kötelező csendes pihenő ebéd után. (Szerintem én mindig jobban várom, mint ők). Este pedig már 8 óra körül alvás. A hétvégéken kevesebbet dolgozok, hiszen azért a szülők is próbálnak minél több minőségi időt tölteni a gyerekeikkel, habár ez a hétköznapokban kevésbé nyilvánul meg. Főleg, amikor azt a "feladatot" kapom, hogy: "este adj már néhány ölelést Hugonak, mert szomorú". Azt hittem, nem gondolják komolyan, de komolyan gondolták. :( Így nem csoda, hogy nekem jár a szeretlek szó a kicsitől, és amikor a barátoknál alszanak, akkor nem az anyjukat, hanem engem hiányolnak. Ez egy részt megható, és jól esik, másrészt szomorú és számomra egyáltalán nem példaértékű. Másfelől örömmel tölt el, hogy au pair-ként is megállom a helyem. Talán jelent valamit, ha még a szomszédságban lakó ázsiai család is engem hív át a szabadnapomon, hogy nem vigyáznék-e a gyerekeikre, fizetnek többet is, csak mindenképp én menjek át hozzájuk.

S ha már a gyerekeikkel nem foglalkoznak annyira sokat, legalább a barátaikkal igen. Az utóbbi pár hétben szinte állandóvá váltak a bulik, a random összejövetelek. Amint írtam az előző beszámolómban, itt az otthonok kb átjáróházak. A barátok szabadon nyitogatnak be, már a meglepetés varázsa sincs jelen, amikor betoppan valaki. Néha csak jön-megy az illető, máskor egy kávézás lesz belőle, de előfordul, hogy hatalmas bulit csapunk minden előzetes rákészülés nélkül. Nagyon-nagyon jól szoktak ezek elsülni, természetesen én is örömmel társulok minden alkalommal. Néhány szervezett bulit is tartottunk mostanában, ugyanis egy nagy társaság érkezett Erquybe 3 hétre. Három család és azoknak néhány barátja, rokona -kisgyerektől nagyszülőig. Így összesen voltak körülbelül húszan. A csapat egy része San Franciscoból jött, s voltak, akik Lyonból és Párizsból. Ők mind Lilinek és Lolonak (akiknél lakom) a barátai, akiket kint ismertek meg San Franciscoban és Los Angelesben, amikor ott éltek. Na de nem csak amerikai és francia nemzetiség volt jelen, volt itt holland, tunéziai, thai, meg persze én, a "vegyes". (A gyerekek szerint 4 nemzetiségű vagyok: mali, kanadai, európai és magyar:) ). És szerencsére az én korosztályomból is tudtam válogatni; négy nagyon hippi, nagyon lázadó, nagyon francia lánnyal barátkoztam össze, akik egyébként halál jófejek voltak. Pont jókor jött a váltás, mivel az addigi két barátnőm, az argentin au pair és a montpellier-i lány már elutaztak Erquyből. Úgyhogy az újdonsült barátaimmal járkáltam el egy-egy hétköznap este, hétvégente pedig adott volt a közös találkozás az itt nyaraló vendégekkel a tengerparton, étteremben vagy éppen itthon nálunk, ahol: két nagy buli volt, az első, amikor megérkeztek, a második pedig a már hagyománnyá vált la fête de la lumière, azaz a lightparty.... Na, jól lefordítottam magyarra. Bocsánat, de annyira bénán hangzik az, hogy "fénybuli" :D jajjj, na szóval... Körülbelül 50 ember érezte a lábában a bugit az udvarunkban, mindenki neon fénypálcikákat aggatva magára és a jacuzziban koccintva szórakoztuk át az éjszakát. Ne hagyjuk ki az eszem-iszom bírom-bánom részt: egy asztal teli különféle pezsgőkkel, egy másik csak borokkal és sajtokkal, egy harmadik rumkoktéllal és kókuszdió szirmokkal, majd egy negyedik csokoládé fondanttal, eperrel és tejszínhabbal, valamint egy standard "szendvics-bárpult". Ezek aztán tudnak gourméskodni! Mondanom sem kell, hogy hihetetlen nagy party volt, és szuperül éreztük magunkat! Úgy, reggel 6-ig... :)

Kicsit a franciákról... Sokan azt hinnénk, hogy mivel ez is egy igencsak európai nemzet, hasonlóak az emberek, a szokások, és még sorolhatnám. Ez így van, nagyon hasonló, de persze nem ugyanolyan, mint mondjuk egy magyar társadalomban! Itt ugyanis létezik ez a hogyismondjam már-már túlzott illedelmesség. Amikor valakivel először találkozol egy nap, legyen az a kisgyereked vagy egy barátod, puszival üdvözlöd és egyből jön a kérdés utána, hogy "hogy vagy?". Amikor bemész egy boltba, és nem úgy kezded a mondandód, hogy "akarok egy...", hanem "Jó napot kívánok hölgyem/uram, szeretnék egy... kérem szépen, legyen szíves, köszönöm szépen, nagyon kedves!" Bonjour monsieur/madame, je voudrais s'il vous plait... merci beaucoup, c'est très gentil... Vagy beszélhetünk az étkezési szokásokról, külső megjelenésről. Mióta itt vagyok, nemhogy elhízott, de még molett alkatú nőket is csak keveset láttam. Na meg a sörhasú férfi is kuriózumnak számít. Habár fogy rendesen a baguette meg a croissant reggelire, de az ebéd lezserebb; kis saláta, sonka, zöldségek, tengergyümölcsei, halak, esetleg rakott ételek, vacsorára pedig még ennél is kevesebb. A családban, ahol dolgozok a gyerekek nagyon-nagyon örülnek, ha tésztát vagy krumplit ehetnek (üresen), az a kedvencük. S rájöttem, hogy nem is kell már tartanom attól, hogy ebédet vagy vacsorát főzzek nekik. Ezt is nagyon túlgondoltam az elején, kiindulva anyukám főzési szokásaiból, amikor 5 óráig készül a kaja; egy kondér húsleves rántott húsokkal, sült krumplival, rizzsel, tésztával, savanyúsággal és uborkasalátával (csakhogy mindenkinek megfelelő legyen a köret), plusz még a mexikói chilisbab, meg a jó magyaros csirkepaprikás a krémessel és rétessel bezárólag. Na, ilyesmi itt nem fordul elő. Elég ha megpárolok nekik egy kis zöldséget, egy-egy szelet sonkával, majd gyümölccsel, joghurttal a végén. Hasonló meglepetés ért, amikor Lolo nagy izgatottan hazarontott aznap délután, amikor érkeztek az amerikai/francia vendégek, lihegve, hogy "Húúú, 20 fő fog ma nálunk vacsorázni, gyorsan össze kéne dobni valamit ennyi emberre". Erre én is, felvéve a tempót, elkezdtem sürögni-forogni, kérdezgetni mit segítsek. Elővett egy különleges, hántolatlan vörös rizst, s rám bízta, hogy főzzem meg (butábbik verzió, dobozos rizs). 20 perc, megfőtt. Raktunk hozzá paradicsomot, mozzarellát, kukoricát, néhány csirkehús cafatot, olívaolajat et voilà! Kész is volt a saláta. Na remek, akkor most már csak 2 órát fogunk a konyhában főzőcskézni -gondoltam én. De nem. Ez a "kész is" mindenre vonatkozott. Kicsit később gondolkoztam a turpisságon, hogy jaa, biztos rendelnek majd pizzákat, vagy hústálakat -mint mi, jó magyarok csinálnánk ilyen esetben- szóval itt a megoldás. De nem. Ez sem. Az egész hóbelevanc egy nagy tál rizssalátából állt 20-30 embernek (+bor meg sajt). Hát nem nagyétkűeknek való hely ez a Franciaország. Kivéve, ha szereted a tengeri ételeket. Ahhoz akkor is hozzászoksz, ha nem akarsz.

A nyelvvel küszködök, de haladok. Bármennyire is érzem azt sokszor, hogy még mindig nem megy, még mindig nem jut eszembe a múlt ideje egy alap szónak, még mindig nem értem, amit körülöttem beszélnek...... /egy tasli/ EMBEEEEER, másfél hónapja vagy itt, és egy alapnak nem nevezhető francia tudással jöttél, jóóóhogy nem megy még úgy. Igen. Ez csak a maximalizmusom, és az, hogy nem bírom elviselni, ha valami nem sikerül egyből. De aztán észre kell vennem, vagy valakinek meg kell kocogtatnia a buksimat, hogy helloo, már ez is hatalmas dolog, hogy ilyen sokat tanultam. Múltkor meg is történt. Az egyik estén, amikor átjöttek a barátok, hirtelen azon kaptam magam, hogy itt ülök a csajok között, franciául kommunikálunk, sőt, viccelődünk, meg sztorikat mesélünk, hát hogy a viharban tartok én ilyen szinten már?! Majd megint elárasztanak a rém gondolatok, hogy na jó, de mikor fogok én egy nyelvvizsgán a környezetvédelemről meg az oktatásügyről beszélni, meg nyelvtanilag helyes panaszlevelet írni? ... Kit érdekel... Amit eddig megtanultam bármilyen szintig, az az enyém és csak a javamat szolgálja. Már most mondhatom, hogy egy kitűzött cél teljesült: tudjak kommunikálni majd a Maliban élő családtagjaimmal, amikor megyek látogatóba (remélem minél hamarabb!). A többi pedig szorgalom és kitartás. Otthon, a nyelvtanfolyamon, a magántanárnál, az egyetemen, akárhol.

Egy kis részlet az itt írogatott naplócskámból, franciául. Nagyon bagatell, nagyon egyszerű mondatszerkezetek, de legalább ez is gyakorlás és fennmaradó emlék. (Egyébként aki eddig még nem tudta volna, a franciában teljesen máshogy írják a szavakat, mint ahogy ejtik).

08.04.

Aujourd’hui je ne travaillais pas beaucoup. Les filles étaient au camp de cheval et Lolo s’occupait d’Hugo le matin. J’ai fait la vaisselle, j’ai rangé les chambres des enfants et j’ai pu faire un petit repos. Je parlais au téléphone avec ma soeur et avec Vivi quelques minutes. J’attendais beaucoup le soir parce que mes nouvelles amies de Lyon font la teuf chez Juju et Alice. Il y a beaucoup de gens là-bas, donc je pourrais faire des nouveaux contacts avec eux. Nous faisions la fête jusqu’à très tard, je suis revenue à la maison à deux heures trente. Heureusement nous habitons très proche, nous sommes presque voisins.

08. 05.

Hier j’ai beaucoup dormi et ce matin je me suis réveillée à onze heures parce que c’est dimanche, mon jour de congé. Alors, je suis allée au marché mais je n’ai acheté que du pain du chocolat dans une boulangerie. Puis je suis retournée et quand je suis arrivée à la maison il n’y avait personne. J’ai pris mon café et je suis allée dans le jardin pour faire mes devoirs français. L’après-midi j’étais sur la plage, j’ai lu un peu et j’ai profité du beau temps. En retournant j’ai rencontré un ami, nous avions fait une petite promenade et je suis rentrée à la maison. Je me suis couchée de bonne heure pour que je puisse me réveiller demain matin.

Nem sok van már hátra a kint létemből, mindössze két hét, de már nagyon mehetnékem van. :) Itt is jó, persze, tenger meg minden, egyesek szerint ez csak nyaralás nekem. Mondják ezt azok, akik a 40 fokban szaunáznak Magyarországon, én meg fagyoskodok a 18 fokban. Így menjél úszkálni a 16 fokos óceánba, meg hatalmas szélben, miközben imádkozol, hogy el ne sodorjon a dagály! Jut eszembe, azt az új információt kaptam, hogy itt Erquyben nem is országos szinten, de a világon(!) a legnagyobb az ár-apály változás. Találtam egy táblázatot is neten, ahol percre pontosan meg van adva 2 hónapra előre, hogy mikor megy el a víz, meddig nem mozog, és mikor jön vissza. Ráadásul a szintkülönbség meghaladhatja a 13 métert is! Hihetetlen. Egyik napnyugtán lementem egyedül a sziklás partra, és két óráig csak néztem, ahogy ez a hatalmas, mérges víztömeg visszaárad és percről perce hevesebben, s magasabban csapkodja a szirtet. Komolyan elképesztő! A világ nyolcadik csodája :D. Mindenkinek látnia kell egyszer ilyet!

Tömören és "röviden" erről szólt az elmúlt pár hetem, sok-sok munkával, ugyanakkor rengeteg új kapcsolat építésével és jóleső frissítőkkel. ;)

À toute à l'heure!

Na kinek ismerősek ezek a képek??? :)

Jöttek ám az irigykedő kommentárok, és a hitetlenkedő fejrázások, hogy "Na, már megint... de hogy?!" Ha láttad korábban a képeket, vagy éppen most nézed először, felmerülhetnek benned kérdések, hogy talán tényleg ennyire szerencsés vagyok, hogy beengedtek? Vagy van egy jó pilóta cimborám, esetleg légitársaságnál dolgozó családtagom?

Itt az ideje, hogy eláruljam neked a "nagy titkot":

Semmi varázslat, senki ismerős... a hozzávalók: egy nagy mosoly, egy kis báj, és a kérdés: "Be szabad menni a pilóta fülkébe, ha szépen kérem?" :) S a válasz: "Igen."

Kipróbálhatod! :D Jó móka. Igazság szerint bárki bemehet, meg lehet nézni belülről (persze nem tömegesen). Meg szokták engedni mindig, vagy a felszállás előtt, de gyakoribb a landolás után. Sajnos a wizzair-nél, és szerintem más légitársaságoknál sem szabad a fülkében utazni végig, már a légiutas kísérőknek és a pilóták hozzátartozóinak sem, mert veszélyes. A nagy gépeknél talán megengedik, mert ott nagyobb a hely. Apukám például onnan nézhette egyszer végig a repülést egy Párizsból Bamakoba vezető útján. Azt mondta lélegzetelállító volt!

Visszakanyarodva, az egész tavaly nyáron kezdődött, amikor két barátnőmmel Milánóba utaztam és hazafele annyira elemünkben voltunk, hogy amikor szálltunk be a repülőbe, felfele a lépcsőn csak viháncoltunk és hevesen integettünk a Kapitányúrnak, aki erre reagálva -s kezdeményezve!- beinvitált minket a kabinba. Azt mondta, hogy bemehetünk majd, de csak leszálláskor, hogy kicsit több időt tudjunk ott eltölteni. Mondanom sem kell, hogy fülig ért a szánk! Egész hazaút alatt azt vártuk, majd végül elérkezett a pillanat, amikor bekukucskálhattunk. Ámultunk és bámultunk, az egész olyan volt, mintha valami űr-videojátékban lettünk volna. :D Kicsit beszélgettünk még a kapitánnyal és a másodpilótával a repülésről, a műszerekről, majd lassan elhagytuk mi is a fedélzetet.

Ezt az élményt sokszorosítva és a jól bevált módszerből kiindulva jutottam már be azóta többször is a pilótafülkébe. Integetés, mosolygás, kérdés, beszállás. Hasonló beszélgetéseket folytattam, és mindig egy kicsivel több információval mentem haza. Örömmel szokták mutogatni a varázsgombokat, hogy mi mire való, a joystickot, azaz az indítókart, és én is rend szerint érdeklődök afelől, hogy melyik a kedvenc úti céljuk, mennyit repülnek egy nap, egy héten, mennyi időt töltenek otthon vagy az adott fővárosban és persze, hogy mennyire szeretik a munkájukat. Érdekes válaszokat kapok. Legutóbb még arról is esett szó, hogy mennyit kell tanulni, hogy valakiből pilóta lehessen, vagy éppen, hogy mennyi pénze van ahhoz, hogy minél előbb munkába állhasson... A legtöbb kapitány fiatal középkorú, általában 30-40 év közöttiek. Nagyon kedvesek és szívesen látják a kíváncsiskodókat. Ha gondolod, legközelebb rajtad a sor! :)

Bonjour tout le monde,

Egy újabb több hónapos kalandnak vágtam neki. Franciaország északnyugati részén, Bretagne tartományban tartózkodom, Erquyben a tengerpart mellett (Brest és Nantes között). Na de nem ám csak móka-kacagás-pancsizás a fennálló helyzet. Dolgozni jöttem babysitterként egy három gyermekes családhoz. Túl estem tavasszal a tortúrán, regisztrálás egy au pair weboldalra, megtalálni a leghelyesebb családokat, írni nekik, és várni, amíg kiválaszt engem pont az az egy, akiknél igazán jó dolgom lesz. Meg is történt. Örültem, hogy nem egy nagy városba megyek Franciaország közepén. Eredetileg délre szerettem volna menni, mondjuk Montpellier-be, de nővérem mondta, hogy ne menjek déli területre, mert ott más a francia dialektus, és mivel jó fülem van a nyelvekhez, ezért jobb, ha az „eredeti” francia franciát tanulom meg. Igen, azt a jó kis affektálósat (kivagyok tőle, és a nők magas hangfrekvenciájától).

Na de vissza az elejére. Amikor végre válaszolt az anyuka a weboldalon, akkor nagyon megörültem. Felvettük a kapcsolatot, leveleztünk, majd whatsapp-on folytattuk a beszélgetést. Egyszer egy koncertezés kellős közepette meglepett engem egy videóhívással. Húha, most mi lesz? Jöjjön, aminek jönnie kell, felveszem. „Bonjour, Angélique!” –hallatszik a vonal túloldalán. „Bonjour, ça va?” –válaszoltam én, már akkor sejtve, hogy nem fogom tudni tovább folytatni a párbeszédet franciául. Nyögdécseltem valamit, de alig hallottam, amit mondott, ráadásul sajnos a franciám sem túl jó. Sok mindent megértek, de a válaszadásban már problémák merülnek fel. Át is váltottunk angolra, akkor már eléggé elszomorodtam, mert úgy hittem, nem akarnak engem fogadni az otthonukba. Csodák csodájára nem így lett, sőt, olyan komplex ajánlatot kaptam, hogy csak bámultam magam elé. Az előző helyeken (Spanyolországban és Kanadában), ahol gyerekekre vigyáztam, szállásért és ellátásért cserében dolgoztam. Itt az anyuka, Lili előzetesen felajánlott nekem heti fizetést bónusszal- amennyiben jól dolgozok, saját szobát külön fürdővel, ellátást, és még az egész utazásnak a finanszírozását is! Nagyon-nagyon boldog voltam és vagyok is! Majd másnap képzeld el, hogy olyan félelem jött rám, hogy az nem igaz. Olyan kérdések kavarogtak a fejemben, mint például: hogy fogok én velük beszélgetni? mi lesz, ha nem fognak szeretni a gyerekek? és ha azt mondják, hogy inkább menjek haza, mert nem tudok franciául? csalódás leszek nekik? meg otthon is, hogy ennyi volt a nagy utazás és a nyári terveim? … Legszívesebben lemondtam volna az egészet, de már nem volt visszaút. A repülőjegy is azonnal megvolt. És ez az idegesség egészen az érkezésem napjáig kitartott.

Felszálltam Budapesten a repülőre reggel 9 órakor majd irány a „szeretett” Párizs (aki olvasta a párizsi utamról szóló szörnyűségeket, tudja mire fel az idézőjel, aki nem: http://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_10_franciaorszag_parizs) ! Landolás után alig vártam, hogy elhagyjam a várost. A Párizsban tanuló mali unokatesóm, Sylvain segített ebben, mert a 16 metróvonal és a 14 vasútvonal miatt nem voltam teljesen biztos benne, hogy időben odatalálok a megfelelő vasútállomásra. Szerencsére Sylvainnel sikerült teljesíteni a kihívást, másfél óra alatt –Párizson belül!!! Felszálltam az expressz vonatra (340km/h), ami elvitt Rennes-be, onnan pedig már sikerült egyedül átszállnom a másikra, ami Lamballe-ba érkezett este fél 6-kor. A család idejött értem, innen még kb 20 perc volt autóval Erquy. Eléggé fárasztó és bonyolult volt eljutni ebbe a kisvárosba, ráadásul a vonatjegy annyiba került, mint a repülőjegyem. Hihetetlen drága. Na de minden addigi fáradtság el is illant, amikor beszálltam a kocsiba, és a három kis csemete hátulról kíváncsiskodott, milyen az új „játszótársuk”. A hazaút alatt elhangzott minden „Melyik a kedvenc…” kérdés és néhány formális, ismerkedős párbeszéd. Megérkeztünk. Íme az új otthonom 2 hónapig. Nagyon barátságos, csendes környék. A ház háromszintes egy közepes udvarral. Én vagyok a legalsó szinten, ahol a szobám ajtaja a pálmafás kerthelyiségbe nyílik. A legfelső szintről pedig látni az Atalanti-óceánt, ami nem több, mint 3 perc séta. :) Az időjárás óceáni, kontinentális. Olykor kellemes meleg, máskor hűvös és nyirkos. A tenger vize nagyon hideg, 16-18 fokos. Nehezen merészkedek bele, de nap mint nap egy centivel tovább; már a bokámnál tartok! :D. Az ország ezen északi részén változik a leggyorsabban a tengerszint. Az ár-apály több óránként megfigyelhető. A dagállyal vigyázni kell, mert gyorsan itt van, apálykor viszont előfordul, hogy nagyon sokat kell befele sétálni, míg víz éri a talpunkat. Elsőre meg is ijedtem, hogy hova lett a tenger???? Egyébként meg egy remek alkalom arra, hogy az ember kincsek után keressen, kutasson. Fel lehet fedezni az iszapos homokban az óceán egyes élőlényeit, vagy élőlény maradványait. Nemegyszer láttam mozgó kagylókat, csigákat, és rákokat. Sőt, valamelyik nap egy medúza pajtással találkoztam! A partot  egy világítótorony és kikötő díszíti a crêperie-k (palacsintázók) és a kávézók mellett. Feljebb pedig néhány turista-butik, főtér, templomok, iskolák és boulangerie-k (pékségek) találhatók. A város lakossága 4.000 fő, nyáron pedig kb 40.000 a nagyvárosokból érkező, pihenni kívánó franciák miatt.

Egy kicsit a családról. Lili és Lolo (Alix és Laurent), a szülők egy fiatalos, energikus házaspár (37 évesek). Sokat dolgoznak, van egy BioGroup nevű cégük, organikus termékeket állítanak elő és forgalmazzák is. És természetesen csak ilyen élelmiszereket fogyaszt a család, szerintem még a ház fala is bio… Amivel egyébként nincsen semmi baj, legalább egészségesen étkezem én is. Ezen kívül most hoztak létre egy kis kávézót a kikötőnél, a Karma Café-t. A család apró népsége egyszerűen ennivaló. Mind a hárman nagyon cukik és kész egyéniségek! A 10 éves Camille -rangidősként a gyerkőcök között- érzi rendesen a fölényt, úgyhogy szereti a javára alakítani a szabályokat a játékokban vagy más dolgokban. Mindezt nem durván és nem látványosan, mert a kicsiknek néha fel sem tűnik. Mindenesetre furfangos, bár kevésbé aktív, mint a másik kettő. Ha talál egy percet magának, máris a kezében terem egy könyv és olvas. Ha nem lennének napközben programok, egész nap ellenne az olvasmányok között. Ami nagyon sok van itt házban, főleg képregénykönyv. Így nem meglepő, hogy a 7 éves Malou is már folyékonyan olvas és ír. Nagyon-nagyon okos és leleményes kislány, talán ő a legeszesebb hármójuk közül. Szinte bármit rá lehet bízni, bevásárlástól kezdve a főzésig. És mindeközben hihetetlenül szerény és játékos. Nem hiperaktív, de vele aztán elmegy a nap. Szereti a gondolkodós társasjátékokat és a kültéri tevékenységeket. Néha úgy hívom, hogy a kis Maugli (hasonlít is rá). :)) És a kis drága Hugo, mind a 4 évével teljesen maga köré csavar néha. Szófogadó, tündérbogár, de már igazi pasis megnyilvánulásai is vannak. :D Nem csoda, mert amikor elkezd sírni valamiért, az apukája mindig „kényszeríti”, hogy fejezze be a bőgést, igazi férfiként kell viselkedjen! Általában én teszem ágyba esténként, de esti mese, ölelés és pusziözön nélkül nem mehetek ki a szobájából. :) Valóban nagyon jó gyerekek, jó nevelést is kapnak. MINDENT megesznek, értelmes játékokkal játszanak, tévé sincs a házban, és minden nap ki kell szabadulnunk kicsit. Legtöbbször a központi tengerpartra megyünk le, hiszen nagyon közel van. A part mentén pedig van egy kis park, ahol mindig találnak játszótársat, valamint a kötelező program a manège, azaz a körhinta (amilyen a vidámparkokban is van). Ezen kívül unokatesókhoz, barátokhoz szoktunk bekopogtatni, vagy inkább csak benyitni. Nagyon furcsa, hogy itt egyik otthon sincs bezárva, a miénk is egy átjáróház szinte. Mindig jön-megy valaki, most már kezdem megjegyezni az ismeretlen arcokat…

Összességében a napi program tehát reggeli, búcsú a szülőktől, időtöltés a szabad levegőn, ebéd. Itt egy kicsit megállok. Mint tudni rólam, nem vagyok egy mester séf, ez már többször kiderült, ezért nyomatékosítottam is a bemutatkozásomban az au pair weboldalon. Na ehhez képest, minden nap én csinálom az ebédet és sokszor a vacsorát is, mert a szülők nem jönnek haza napközben emiatt, úgyhogy RÁM BÍZZÁK. Ööö… hát rendben, valamiket csak sikerül kotyvasztanom. Sőt, az is kiderült menet közben, hogy lehet, hogy még főzni is tudok. Olyan rakott krumplit csaptam össze nekik valamelyik nap, hogy a tíz ujjukat is megnyalták utána. Azt leszámítva, hogy kértem Lilit, hogy vegyen kolbászt…. Gondolhatod, mit hozott; néhány 1 cm átmérőjű nyers snack kolbászt. Na nem baj, majd legközelebb… De persze ők is főznek néha, és nem akármiket! Főleg Lolo az, aki nagy szakács. A portugáliai dicsekvésem után, miszerint ott ettem életemben először kagylót meg polipot, ez az itteni rák, homár, osztriga és a híres Szent-Jakab kagyló sem volt semmi. Lassan kezd hozzászokni a gyomrom a tengergyümölcseihez. A halakat pedig csak frissen esszük. Ez szó szerint azt jelenti, hogy amit éppen pár perce halásztak ki a tengerből. Mindehhez egy kis zöldség, vinegrette és egyéb helyi különlegességek. Csupa ízorgia! A kihagyhatatlan, kötelező desszerttel a végén; legyen az macaron, croissant, crêpe, vagy crème brûlée.

Visszatérve, ebéd után jön a szieszta, Hugonak alvás a csajoknak csendes tevékenység, majd irány újra a város, körhinta, barátok, tengerpart. Este 7 óra körül vacsora, még egy kis játék otthon és végül alvás 8-9 óra körül. Nagyon fárasztóak a napok, de viszonylag gyorsan elmennek. Csak a vasárnapjaim teljesen szabadok. Ilyenkor magamra szánok egy kis időt. Blogírás, sétálás, városnézés, ebéd egy helyi étteremben egy pohárka Bordeux-i kíséretével (nehogy ne legyen okom mire elkölteni a fizetésem :D), henyélés a parton. Nem hangzik rosszul.

A nyelv is egyre jobban megy! De melyik? Haha, néha már saját magamat nevetem ki, amikor jön egy sokk, és egyik nyelven sem tudok megszólalni. Szóval az alap nyelv, amit használok itt az ugye a francia. Hát… nagyon-nagyon-nagyon sokat edz az agyam nap mint nap, hogy befogadja mindazt, amit nekem mondanak, és kierőszakoljam magamból a válaszokat. A gyerekek egész nap csipognak nekem, de mindent lassan és érthetően el is magyaráznak, ha nem értem. A szülőkkel a franciát és az angolt vegyesen használom. Hogyha valami fontos dologról van szó, akkor azt mindig elismételik angolul, és esténként, amikor látják rajtam, hogy már nagyon elfáradtam, akkor szintén átváltunk az angolra. Sőt, Lili spanyolul is tud valamennyire, így néha már az is belekeveredik a beszélgetésbe… Valamint, nagy örömömre, itt a városkában dolgozik még egy au pair, egy 23 éves argentin lány, Milagros. Természetesen egyből felvettem vele a kapcsolatot, így most már a szabadnapjainkat együtt töltjük, és zene füleimnek a latin spanyol! :) Nagyon boldog vagyok, hogy eljárkálhatok Milivel, mert féltem attól, hogy nagyon egyedül leszek és hanyatlani fog a spanyolom, de ezáltal annak a gyakorlását is fenntartom. Sokszor belegondolok abba, -és az igazat megvallva ötletem sincs- hogy hogyan sikerült Venezuelában elsajátítanom egy számomra teljesen idegen nyelvet még akkor. Annyival nehezebbnek érzem most a franciát, pedig ez esetben nem a 0-ról indulva jöttem ki. Habár nagy ritkán az is megesik, hogy valamire automatikusan reagálok a tudatalattimból, és még én is meglepődök. Csak ért valamit, hogy 4 éves koromig „folyékonyan” beszéltem a nyelvet. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ezek csak a kezdeti nehézségek és hamarosan még jobban bele fogok jönni, és elegendő lesz ez a két hónap egy középszint elérésére. A gyakorlásban még egy másik újdonsült barátnőm is segít, Océane, ő egy francia lány a déli partról, Montpellier-ből. Az unokatesók házában babysitterkedik, így szinte minden nap találkozunk. Ám a közös csajos programunk általában annyiból áll, hogy a gyerek-klánnak szervezünk szabadidős játékokat, amikor össze vannak eresztve, vagy éppen reggel vagy délután akad néhány perc minőségi időnk egymásra, miközben várjuk, hogy a kicsik végezzenek a búvároktatáson. Hát ezek vagyunk mi, néha jót nevetünk egymáson, és az elköszönés pedig mindig ugyanaz: "sok sikert a nap további részében!" 

Egyelőre ennyit a megérkezésemről és az első két hetemről, nem sokára jön a következő beszámoló!

A bientôt!

Prontooo!!!

Akarom mondani Porto! :) Négy teljes nap egy gyönyörű kikötővárosban! Ez alkalommal nem(csak) nyaralás céljából mentem ki, hanem egy konferencián vettem részt, így kerültem én Portugáliába. Young Entrepreneurs, azaz fiatal vállalkozók nevezetű konfi volt, ami igazából még igen hasznos is lett volna, ha nem portugálul mentek volna az előadások és nem csak kínai, meg kritikán aluli spanyol tolmácsolást hallottunk volna. A rendezvény egyébként csak portugál, spanyol, kínai és magyar résztvevőket kívánt maga után. Szerencsére tudtam jó sok kapcsolatot szerezni, ami elég fontossá vált nekem a jövőre nézve. Így a négy napból kettőt a konferencián töltöttem, a többi városnézéssel telt.

Porto körülbelül egy 500 ezer fős város. Kellőképpen nagy, habár nem igazán tűnik fel, mert sokféle kerülete van, valamelyest elszeparálva egymástól. Belváros, folyópart, kikötő, tengerpart, óváros, külváros… A tengerparton sajnos nem sokat töltöttem, de a folyópartnál, az óvárosban annál többet! Gyönyörű házikók színesítik a partot és a belvárost is, mindegyik különböző színű és mintájú, s egy résnyi hely sincs köztük. Felettébb érdekesek és barátságosak!

Bámulatos volt minden egyes tengergyümölcsei étterem, kávézó (ahol a helyi kávé vetekszik az olasszal!), és még a folyóparton festegető portugál atyafi is. A lakosság nagyon közvetlen és nyitott. Tátott szájjal figyeltük az úri kiszolgálást még a legolcsóbb kis vendéglőben is. Közben elhangzott mellettem egy kis párbeszéd a külföldiek szájából, miszerint Magyarországon nagyon udvariatlan, hideg és komor felszolgálókkal találkoztak, akár olcsóbb, akár drágább étteremben próbálták enyhíteni éhségüket. Sajnáltam. Visszatérve még egy perce, a város elhelyezkedésének köszönhetően, rengeteg a tengeri étel különlegesség, amikből bőven volt is alkalmam csemegézni. Bizony, életemben először ettem kagylót és polipot! Már ideje volt…

Nem lettek a kedvenceim, de az biztos, hogy ezek mellett itt, Portugáliában ettem életem legfinomabb lazacát! Uram kegyelmezz! Hát megszólalt! :)) Ezen kívül a tradicionális desszert is csudajó, nevén szólítva pastéis de nata. Na de szabadidőnkben nemcsak ettünk, hanem ittunk is!

Hogy mit? Hát mi mást, mint portóit?! Ez megér egy külön bekezdést! Ilyen finom alkoholt én nem sokszor ittam még. Ez a bor, vagy inkább likőr, egy csoda. Egy leírhatatlan ízkavalkád minden egyes kóstolásnál. Az egészen frissen elkészítettől a 100 éves portóiig minden borpincében kapható! Hagyománya van odakint a borkóstolásnak, ami azt jelenti, hogy általában 3 féléből kóstolsz, a legharmatosabbtól a leghatározottabbig. A harmadikban már erősen kiérződik a dió a méz és az alkohol csípős zamatának harmóniája.

Igen sok felfedezni valóm maradt még ebben az országban, sőt még Portoban is. Sajnos ez a pár nap édeskevés volt, Lisszabont is szívesen bejárnám és Portugália más területeit. Remélem, hamarosan visszatérhetek, addig is a képek elevenítik az emlékeimet, Neked pedig a képzelőerődet, ha még nem jártál ott. :)