Egy álom beteljesülése előtt az ember még nem fogja fel, hogy hová tart. Majd a teljesülés közepette csak pislog és megy az árral. Mindenfélét lát, tapasztal, megél, álmélkodik. S csak utána jön rá, amikor vége, hogy mit is élt át. Valami ilyesmi történt most velem, amit meg szeretnék osztani veletek.

  2014-et írtunk, amikor eldöntöttem, hogy Brazíliába mindenképp el szeretnék jutni, tehát ennek már 10 éve! Elég hű és kitartó vagyok olyan dolgokban, amit mindenáron meg szeretnék valósítani, ez az út is egy ilyen volt. Rettentően izgatott az, hogy milyenek lehetnek a brazilok, milyen egy riói karnevál és hát az Iguazú... A híres-neves természeti csoda: az Iguazú-vízesés a három ország határában (Brazília, Argentína, Paraguay), amit szerintem az elmúlt 10 esztendőben minden évben elmondtam valakinek, hogy mennyire szeretném látni! Hát eljött a pillanat. Eredetileg tavaly ilyenkorra szerveztem volna ezt az utat, de „sajnos” Kubába kellett mennünk, így tolódott a dátum egy évvel. A többesszám a páromra utal, Hansival utaztunk ketten. Mióta együtt vagyunk, mindenhová. Furcsa is nem egyedül járni a világot, viszont most közösen ez egy teljesen másabb, különlegesebb élmény. Habár elárulom, hogy Brazíliába nem kettesben jöttünk volna el, hanem hármasban. Hansi, anyu meg én. Nem lett volna olyan opció, hogy anyucit nem hozzuk magunkkal, mert ő talán még nálam is kalandvágyóbb volt, és sosem hagyott volna ki egy ilyen utat, szóval nem lett volna választási lehetőségünk. Visszük! 😄 Vittük is, lélekben itt volt velünk minden nap, és nem volt olyan hely, ahol ne gondoltam volna rá. Ugyanúgy apucira, amikor a mali családtagokat látogattuk meg Brazíliavárosban. De hiszem, a mennyből követték az utunkat, és büszkék voltak ránk, velünk együtt örültek!

  Pontokba fogom szedni a beszámolót, az olvasás megkönnyítésére. Írni fogok az előkészületekről, a karneválról, Rio de Janeiroról, Brazíliavárosról, az Iguazúról, a hármas határról, az időjárásról és az élővilágról, Pedra Branca-ról, a kultúráról/emberekről/ételekről, a favelákról, a közbiztonságról és az árakról. Illetve sokan mondtátok az utazás előtt, hogy posztoljak egy csomó képet – azt hiszem ennek eleget tettem 😃 és láttam, hogy nagyon szerettétek. Minden olyan kérdésetekre is megpróbálok válaszolni, amik a facebook/instagram story-k során fogalmazódtak meg bennetek. (Egyébként utólag vettem észre, hogy instán véletlenül úgy volt beállítva a storym, hogy nem lehetett rá reagálni – ez nem direkt volt, bocsi! 😃 De azért így is hozzá-hozzászóltatok egy-egy történéshez). És köszönöm utólag is a sok szép szót, amit kaptam tőletek!! Annyira jó volt olvasgatni az üzeneteket, arról, hogy mennyire tetszenek nektek a képek, milyen bátor vagyok, és kivétel nélkül az is mindegyik üzenetben benne volt, hogy a fotók és a beszámolók által ti is ott lehettek velünk, elutazhattatok velünk. Olyan boldoggá tesz, hogy így érzitek, mert ez is kicsit célom, hogy eljussatok velem a világ több pontjára! Ari barátnőm még azt is elmondta, hogy „Te valósítod meg a mi álmainkat, mert nem mindenki olyan bátor ehhez”. Szilvi pedig azt, hogy „A szüleid minden csodája benned egyszerre életre kel, és a kisugárzásodtól az ember bármilyen rossz kedvből kijön egy pillanat alatt!” – hát ilyenek hallatán én csak hálát adok és egy picit pityergek is boldogságomban. Köszönöm Nektek, fantasztikusak vagytok!

Úgyhogy ím az első kérdésetekre a válasz, hogy mivel csináltam ilyen gyönyörű képeket és videókat: (nem iPhone reklám egyáltalán), de nem vittem komoly kamerát vagy fényképezőgépet, „csak” az iPhone 15Pro-t, aminek a 48 megapixeles kamerájának és a videó cinema módjának köszönhetően lenyűgöző felbontású felvételek készülhettek. Videószerkesztéshez pedig a VN nevű applikációt használom. El sem tudom mondani, ez is mekkora örömet okozott nekem!

A fotókat beillesztettem a blogba, viszont videókat ITT találhattok, ha érdekel titeket (karneválról, mindenről).

ELŐKÉSZÜLETEK

  Ősszel kezdtem neki a szervezésnek, repülőjegyek és szálláshelyek foglalásának, majd a programokkal később foglalkoztam. Addig-addig néztem a járatokat karácsony utánra, míg sajnos nagyon felment az áruk, mert az algoritmus megjegyezte a kívánt időpontot, és egyre csak drágultak a jegyek. Majd az esélytelenek nyugalmával ránéztem a februári járatokra (február=KARNEVÁL) – biztos voltam benne, hogy a jegyárak az egekben lesznek – de legnagyobb meglepetésemre találtam egy jóval olcsóbbat! Persze, nem a karnevál elejére szóltak, hanem a végére, de így is fantasztikusan szerencsések voltunk, hogy belecsöppenhettünk, mert erről álmodni sem mertünk! A repülő is kedvező feltételekkel ment, csak egy átszállás volt Amszterdamban, 2 óra várakozással (KLM-mel utaztunk). A karnevál miatt viszont tényleg mindent előre kellett foglalnom, hogy maradjon még szálláshely elérhető áron, és a belföldi úti célok járatait is lefoglaltam már ősszel, hogy ne legyenek drágábbak. Országon belül még hármat repültünk, egyet Rio de Janeiroból Brazíliavárosba, onnan az Iguazúhoz, majd vissza Rioba. Összesen két és fél hetet töltöttünk kint (oh, bár két és fél hónap lett volna!), és minden percét kihasználtuk. Kezdtünk 5 nappal Rioban, utána repültünk Brazíliavárosba. Ez egyébként nem lett volna beiktatva az útitervbe, de a kubai beszámolóban már meséltem a mali nagynénémről, akinek a férje diplomata, így sokat utazgatnak családostul és Kuba után Brazílián volt a sor. Öt évvel ezelőtt költöztek ide, és a nagykövetség miatt a fővárosban kellett letelepedniük, mi meg ha már Brazíliában jártunk, természetesen meglátogattuk őket. Utána São Paulón át elrepültünk Foz do Iguaçúba, ott is 5 napot töltöttünk a természetben, és Rioba visszatérve 3 napunk maradt.

  A programokat 1-2 héttel az utazás előtt tettem össze. Olyan utazásszervező vagyok, aki általában utánanéz előzetesen a nevezetességeknek, látnivalóknak, a belépő áraknak, helyi eseményeknek, és nagyjából megtervezem, hogy melyik nap hová, vagy a város melyik részére menjünk el. Ettől függetlenül sok rugalmasságot is hagyok, nem ragaszkodom mindenáron a tervezetthez. Nem táblázom be óráról órára a napunkat, és nem akadok ki, ha valamire nem jut idő. Ráadásul nálunk több olyan program is akadt, ami időjárásfüggő volt. Hansit is folyamatosan kérdezgettem, hogy mihez van kedve, menjünk-e sokat a belvárosban, vagy inkább tengerpartozzunk és lazsáljunk. Szóval összeállítottam egy nagyjábóli útitervet, mert 2,5 hét Brazíliában még így is nagyon kevés ahhoz, hogy a kívánt látnivalókat kényelmesen bejárjuk, ezért ütemesen kellett mennünk.

  Az út előtt volt még egy olyan hiú ábrándom is, hogy megtanulok addig portugálul (5 hónap alatt). Ez reális lett volna, mert a spanyol, francia és olasz után igen könnyen ráálltam volna, de sajnos összesűrűsödtek a dolgok a HelloBruno-val meg mindennel, így nem jutott rá elég idő. A második opciót kellett választanunk: én mondom a helyieknek spanyolul, ők mondják nekünk portugálul, és nagyjából megértjük majd egymást. Pontosan így lett. Az angollal alapból nem számoltunk, mert köztudott, hogy a latin-amerikai országokban nemigen beszélik. Még ha próbálkoztunk is, az is kudarcba fulladt, egyből vissza kellett váltani spanyolra. Hansi csak angolul beszél, olaszul és szerb-horvátul valamennyit – ezekkel Brazíliában sajnos nem rúgott labdába. Az olasz miatt viszont egy kicsit érti a spanyolt, és össze tudta rakni, hogy éppen miről van szó, bár amint átváltottam én is erős latin-spanyolra, amire jött az erős brazil-portugál visszhang, úgy már bajban volt. Ezt ellensúlyozva, Hansi sokkal jobb a tájékozódásban, mint én. Már megfigyeltem többször is más utazásokon, hogy milyen jó memóriája van, és amikor már sokadjára járunk egy környéken, én még mindig el tudnék tévedni, ő meg határozottan mutatja az utat. Úgyhogy folyamatosan kiegészítettük egymást, és összeadódtak a skillek. Na de lássuk, mi kellett ahhoz, hogy belépjünk az országba? Történetesen semmi. A beutazás vízummentes, turista céllal 90 napig lehet Brazíliában tartózkodni. Oltások sem kellettek, és mi sem kötöttünk semmilyen biztosítást. Így érkeztünk meg február 16-án, 16 óra repülés után Rio de Janeiroba. Brazil idő szerint este 8 órakor, magyar idő szerint éjfél körül. (4 óra az időeltolódás).
 

RIO ELŐSZELE

  Még mielőtt érkezésünk másnapján lesokkoltuk volna magunkat a karnevállal, volt még egy egész napunk császkálni szombaton napközben. Pedig majd’ 24 órán át nem aludtunk rendesen, csak érkezés után pár órát, de nem bírtunk magunkkal, egyből nekivágtunk a nagyvárosnak, mert nagyon izgatottak voltunk, hová is jöttünk. Botafogo kerületben laktunk, pontosan az egyik közkedvelt öbölben, ami bár nem egy fürdésre legalkalmasabb partszakasz, de szép kilátás nyílik a sziklákra, és egy biztonságos, kellemes környék. Egyenesen nyargaltunk is a sziklák felé, először a Cukorsüveg-hegyhez, amit már a szállásunk ablakából is megcsodáltunk. A „hegy” tetejére egy duplaszakaszos sikló vitt fel (gyalog nem lehet oda felmenni). Elsőként megálltunk egy kisebb szikla tetején (Urca), majd továbbmentünk a végső célhoz (Pão de Açúcar – 396 m). Mindkét helyről gyönyörű 360 fokos kilátás tárult elénk Riora. A Krisztus szobor is jól látszódott, Rio különböző kerületei, a partok és az öblök. Szuper kis spot volt egy frissítőre is, és selyemmakimajom fellelőhelyre is. 🙂 A cable car belépő 185 $R = 13.500 Ft volt.

1 BRL (brazil real) = 72 Forint /2024 februári adat/

Ezzel a látványossággal, és néhány egyéb tennivalóval, pl. élelmiszer vásárlás, pénzváltás vagy SIM kártya beszerzés, elment a napunk nagy része.  (Nyilván átvertek minket egy nem valid SIM kártyával, amire nem volt töltve se pénz, se internet, és amit egyébként is csak a brazil CPF számmal lehetett volna aktiválni – ez a helyi egyéni adókártyaszám, szóval teljes bukó. LETT VOLNA, ha egy kedves, aranyos ügyintéző el nem intézi nekünk a helyi telefontársaságnál. Megkérdezte hol vettük, megrázta a fejét, hogy miért gondoltuk, hogy jó ötlet egy kioskban ilyesmit venni, aztán valamit mókolt vele, és elintézte, hogy működjön). 🙃 Kora este visszaértünk a szállásra, és elkezdtünk készülődni a karneválra.

KARNEVÁL

  Az ember nem is gondolná, de mára már egy annyira összetett szervezésről beszélhetünk a karneválról, hogy egyáltalán nem volt olyan egyszerű átlátni a működését, a programokat, vagy akár a jegyvásárlást. Nekem nagy segítség lett volna, ha itthon ráakadok egy magyar nyelvű blogra, ahol részletesen leírnak ezzel kapcsolatban mindent, és nem angol és portugál oldalakról kell összeollóznom a lényeget. De most ígérem, nem tartom vissza az információkat.

  Hogyan is kell elképzelni a Riói Karnevált? Számos youtube videót néztem róla utazás előtt, és bekövettem karneválos tartalmú instagram profilokat, ahol nyomában jártam az aktuális eseményeknek. Ugorjunk vissza kicsit a történelmére. A karnevált jelenlegi formájában 1928 óta rendezik meg, és Rio mostanra a farsangi szezon alatt a világ fővárosává vált. A karnevál szó a latin ’carne vale’ kifejezésből ered, (búcsú a hústól). Ha hihetünk a legendának, a húsvét előtti 40 napos nagyböjt első napját szerették volna megünnepelni egy húst és élvezeteket megvonó farsanggal, azonban ellenkező kimenetele lett: a farsang az egy héten át tartó evés-ivás, mulatozás ünnepe lett. Kezdetben csak álruhát és maszkokat viseltek, a bortól mámorodott férfiak egymás ruháit cserélték át, majd 1840-ben megszervezték az első jelmezbált. Az utcán lovak által vontatott mozgószínpadon vonultak fel a zenekarok, és a portugál gyarmatosítók maguknak készíttetett jelmezekbe öltöztek be, ezzel megmutatva gazdagságukat. A munkásosztály csak később csatlakozhatott a felvonuláshoz, majd idő közben megalakult az első brazil ütőhangszeres együttes is. Ehhez nagyban hozzátett az afrikai rabszolgák befolyása, ők keltették életre az első szambaritmusokat. Később elkezdtek Portugáliából importálni egyre komolyabb maskarákat és megjelentek a mozgó kocsik, mint a karnevál előfutárai. Ezután elkezdték megrendezni a táncversenyeket is, és 1928 óta a szamba tánciskolák közötti versenyt. Ezek az iskolák különböző helyi és környékbeli táncosokból állnak, mindenki apró közösségekből vagy „favelákból” származik. Az iskoláknak két gyakorlati célja van: hangsúlyozzák a brazil kultúra fontosságát a világ számára, és jövedelmező munkalehetőségeket biztosítanak a fellépőknek.

Napjainkban körülbelül 1 millió embert vonz be a város. Az utcai felvonulások a mai napig zajlanak a karnevál alatt, sőt, nemcsak alatta, hanem már előtte is. Az úgynevezett pre-karnevál szinte már népszerűbb is a fiatalok körében, mert a karnevál előtt már egy héttel megtelnek Rio utcái és tengerpartjai a bulikkal, zenével, tánccal. Valaki már a rendes karneválon nem is vesz részt, csak a 24 órán át tartó fesztivál vibe vonzza be. A város nem áll meg, egész február erről szól! Ezekből van nem hivatalos és hivatalos party is, amit a karneválszervezők rendeznek meg. Minden este több, mint 300 bulinak adnak életet, ahol turisták, helyiek, táncosok vagy zenészek mind részt vesznek, a lehető legextravagánsabb, vagy legkevesebb ruhadarabokban, csillogókkal, színes hajjal, testfestéssel, sminkekkel. Helyt adnak gyorstalpaló szamba tánckurzusoknak, izgalmas farsangi bálokat is szerveznek, ezek közül a legelőkelőbb a Copacabana Palace Ball. Ezt a Copacabana Palace hotelben rendezik meg jó magas árú jegykínálattal, ahol artistok lépnek fel, és a résztvevők nagyon komoly jelmezekbe öltöznek. És mindezek az utcai programok (őrületek) mellett a karnevál hetében a Sambarome-ban megkezdődik a verseny a szambaiskolák között. A szambatáncosok megjelenésével a felvonulások egyre nagyobbak és dinamikusabbak lettek, ami később egy stadion megépítésének a szükségéhez vezettek. Ez volt a Sambadromo (brazilosan). A masszív aréna a neves építész, Oscar Niemeyer tervezői munkája, amit sok külsős ötlettel módosítottak. Majdnem 1 kilométer hosszú passzázs, aminek a két oldalán van a nézőtér, és itt vonulnak végig esténként a performanszok.

A szambaparádé célja, hogy a szambaiskolák megmutathassák a tehetségüket. Ki kell választaniuk egy témát, amihez gondosan elkészítik a jelmezeket, a 10 elemből álló mozgó attrakciót és a díszletet. Komponálniuk kell egy dalt, és koreográfusok által össze kell tenniük egy meggyőző és élvezetes előadást.  Hónapokkal a karnevál előtt megkezdik a munkát és a próbákat, majd a karnevál hetén hétfő este méri össze tudását a legjobb 12 közé jutott tánciskola. Két nap múlva, hamvazószerdán pedig sor kerül az eredményhirdetésre, ahol 40 bíró választja ki a 6 legjobbat. S a hétvégén, szombat este újra bemutatja a 6 győztes a performanszát legjobb teljesítése szerint. Nos, EZEN voltunk mi. A „Champions Parade” estéjén.

  Otthon több napot töltöttem el ennek a jegyvásárlásával, hisz fel kellett térképeznem a karneválhelyszínt, azt, hogy ez az egész egyáltalán hogy megy, hogy mindent hivatalosan megtaláljak az ilyen-olyan oldalakon, hogy jó helyre üljünk, hogy mi fér bele a büdzsénkbe, hol kapjuk meg a jegyeket, és hogy jutunk a stadionba. Van egy hivatalos weboldal, ami nagyon profi, és ahol egyértelműen megtalálható minden információ. (www.riocarnaval.org) Azt is bemutatják, hogy a nézőtér különböző szektoraiból mit lehet látni, hol a legjobb ülni/állni, mik a VIP box-ok, és mit honnan lehet a legegyszerűbben megközelíteni. Nagyon profi az egész szervezőcsapat, rengetegen dolgoznak a háttérben, ami megkönnyítette a jegyvásárlást is, mert whatsapp-on bármikor elérhetőek voltak a felmerülő kérdésekre. A jegyeket aztán át lehetett venni a Copacabana parton, vagy online, egy kizárólag karneválra fejlesztett applikációban, ahonnan a letöltött jegyeket offline is meg lehetett nyitni. A szervezők egy kis plusz pénzért transzfereket és guide-ot is intéznek a stadionba kijutáshoz a város több pontjából. A karnevál első napjaiban az esti show-kra 18 és 60 dollár között kaphatók a jegyek, a szombati Champions Parade-re 75 és 830 dollár között. Én azt hiszem egy 130 dolláros jegyet választottam ki, tehát durván 50.000 Ft volt fejenként. Végül az egyik középső szektorba vettem őket, ahonnan pont jó volt lelátni, nagyon élvezhető volt a show és kitűnően láttunk mindent.

A beszámolóm elején említettem, hogy úgy találtunk jó áron repjegyet, ami a karnevál végére érkezett, és még ez is hatalmas dolog, hogy egyáltalán belecsöppenhettünk, de nem tudtuk, hogy mi minden történt azelőtt. A karnevál tartalmú insta oldalakon követtem ugye a pillanatnyi eseményeket, hogy mégis hogyan karneválozik a város egy héttel a hivatalos nap előtt. TELJES MEGŐRÜLÉS. Rendesen elkezdtem félni, hogy mi fog ránk várni: túlnyomó tömeg, átszellemült emberek, mindenhova sorban állás, nyüzsi... Ez viszont nem ért utol minket. A szombati napon mentünk be először a városba, ami egyben a karnevál utolsó napja is volt. A városban a nevezetességeknél egyáltalán nem volt akkora tömeg, mint amire számítottunk. Nem kellett hosszú, kígyózó sorokba beállnunk, nagyon gyorsan bejutottunk mindenhova. Illetve a tengerpartokra nem mentünk még le aznap, szóval azt nem tudjuk, hogy ott milyen karnevál hangulatok voltak – ezt azért sajnáltam, hogy nem tapasztaltuk meg, és az utcai karneválozásba sem kóstoltunk bele.

Ez most így alakult, de annál izgatottabban készülődtünk az esti pezsgésre. Persze teljesen beszippantott az insta tartalmak láttán a „carnival look”. Talán én már otthon is ezt élveztem a legjobban, hogy beszerezhettem előre az összes csillogót, amit magamra tehettem aznap. I M Á D O K mindent, ami csillog, és fényes, és színes, és élénk!!! Még simán a városban sétálásra is tettem fel magamra csak úgy szolidan belőlük. Hansinak nagyon tetszett! Azt mondta, ilyenekkel máskor is, otthon is dekoráljam nyugodtan az arcom. 😃 Megvolt már az esti outfit-em is, természetesen befonattam menőre a hajamat, amibe tetettem színes és csillogós póthajat is, kisminkeltem magam extrábban, tettem fel színes highlighter-t, a szemem köré „gyémántokat”, ééés nem maradhatott el a foszforeszkálós tetkó sem, amire még Hans is benevezett.

A show este 10 órakor kezdődött, és 7-től volt már kapunyitás. Gondoltam, ha fél 9 – 9 körül elindulunk az elég lesz (25 percre laktunk a stadiontól). Hát elég lett, méghozzá úgy, hogy 10-re estünk be. 😅 Azt gyors ide beszúrom, hogy mindenhová über-taxival járkáltunk, mert olcsó volt, gyors és biztonságos. De ezen az estén nagyon sok időt elszórakoztunk azzal, hogy rendeljünk az applikáción keresztül egy autót. Nyilván óriási volt a dugó (Rioban amúgy is mindig), úgyhogy senkinek esze ágában sem volt a Sambadromo felé közelíteni, mert nem érte meg nekik. Próbálkoztunk már autó leintéssel is, de ők meg 3-4x-es árat mondtak nekünk egy útra. Végül megállapodtunk eggyel, aki csak kétszeres árat mondott. Letett minket közel az egyik szektor bejáratához, mire rájöttünk, hogy pont a túloldalon ülünk, így meg kellett kerülnünk a fél stadiont. Egész könnyen odataláltunk, de az odavezető út nem volt túl bizalomgerjesztő. Konkrétan a dzsuvában tapostunk és nagyon bizarr emberek, árusok, szegény pórnép üldögéltek vagy fetrengett végig a betonút mentén. Aztán beléptünk az arénába és megszűnt minden addigi nyomasztó érzés... Teljes eufória. Próbáltuk felfogni a méreteket és az embertömeget, befogadni az özön csillogást és fénycsóvát, táncost, zenészt és rendezőt. A szektorban nem volt helyjegy, mindenki oda ült, ahová akart (nem voltak székek, csak széles betonlépcső) és az alján egy állófolyosó, ahol szintén bárki ácsoroghatott. Mi először itt voltunk, hogy a korlátnál jól lássunk, aztán gondoltuk, nem szeretnénk 8 órát ácsorogni, és feljebb leültünk. Ennek az estének a menete úgy nézett ki, hogy minden tánciskolának volt 80 perce végigmenni a stadion passzázson, és bemutatta a 10 mozgó attrakcióját a koreográfiákkal együtt. Voltak, akik a mozgó díszleten táncoltak, és voltak, akik előttük vagy mögöttük nagy formációban, vagy egyénileg/párban szambáztak. Volt egy hatalmas zenekar köztük, többszáz ütőssel és irányítóval, és volt egy kb 5 főből álló énekes csapat, akik 80 percen keresztül ugyanazt az egy versszakot vagy refrént énekelték végig. Hihetetlen volt! Ezeket  a dalokat a brazilok kívülről fújták, mert vagy egy régi slágert hangszereltek újra és már ismerték, vagy megnézték az előre feltöltött 2024-es karnevál dalokat neten szöveggel együtt, hogy a show-n már énekelhessék a zenekarral együtt. A produkciók szakaszonként megálltak a szektoroknál, és néhány percig egyhelyben táncoltak és zenéltek, így mindenki minden oldalról elég ideig láthatta a sorra kerülő performanszot. Ilyen szempontból is szuper volt, hogy középen ültünk, mert sosem kellett túl sokat várni, hogy láthassuk a táncokat (mint például az utolsó szektor), és folyamatosan volt mit nézni. Miután egy szambaiskola leszerepelt, következett egy kb 20 perces szünet, ami alatt csak beraktak zenét, vagy valamilyen extra bemutatóval szórakoztatták a közönséget. Mi több, egy augusztus 20-ai szintű tűzijáték lement félóránként. Így zajlott az egész este teljes extázisban, kb 22 órától reggel 6-ig. Szájtátva indultunk haza és csupa hálával a szívünkben, hogy részesei lehettünk a szédületes riói karneválnak. Örök emlék marad!!!

RIO DE JANEIRO

  Egy jókora alvás után folytatódott a városnézés, amit először még a karneválhoz kapcsoltunk. Erre is előzetesen bukkantam rá, hogy van egy úgynevezett Samba City, ami egy óriási hangár, és itt építik az összes karneválon használt díszletet, itt próbálnak velük a táncosok októbertől februárig, és itt is tárolják majd bontják le őket a karnevál után. Nagyon izgalmasan hangzik, nem? Az is volt! De nagy meglepetésünkre egyáltalán nem volt egy turista nevezetesség, senki nem császkált ott rajtunk kívül, minket meg csak úgy beengedtek belépő meg minden nélkül. Hát mi oda-vissza voltunk azért, hogy testközelből megfigyelhettük az elkészült remekműveket. Láttuk, hogy milyen anyagokat használnak, milyen megoldásokat, hogyan gépesítik őket, amiktől maguktól gurulnak, és hogy valójában mekkora monumentumok is ezek. Egyébként abszolút alacsonyköltségű kivitelezéseket tapasztaltunk, ami persze messziről a stadionban nem látszódik, tehát nem is baj, de tény, hogy minden mozgócucc egy nagy tákolmány. Ettől függetlenül biztosan sok munkájuk van benne és hónapokat dolgoznak rajtuk. Valószínűleg létezik is már erre egy iparág, ami kifejezetten a karneváli díszletekhez, jelmezekhez biztosít anyagokat. És azt is megállapítottuk, hogy ezeket nem hasznosítják újra. Hát nézzétek meg ezt a bámulatos műhelymunkát.

  A következő attrakció, amit nem hagy ki az ember, ha Rioban jár, az az Áldó Krisztus szobor. Felkisvonatoztunk arra a hegyecskére, ahonnan Jézus az áldásait szórja a népre. Természetesen – mint minden latin-amerikai ország – Brazília is nagyon katolikus. Volt is egy kis egyházi zenélés fent, és innen is egy gyönyörű 360 fokos kilátás tárult elénk a városra. Érdekes volt a szobrot valós méreteiben megcsodálni. Az köztudott – vagy ha még nem tudjátok, most megtudjátok –, hogy nagyon nehéz ragyogó napsütéses képeket készíteni Rioban. Szerintem nem is találnátok ki a képekről, hogy 28-32 fok között ingadozott az időjárás, de sajnos a felhők is nagyon ingadoznak akkor is, ha esőre áll, akkor is, ha nem. Nem volt egy fix napszak, amikor azt lehetett mondani, hogy „milyen verőfényes napsütés van, most kell menni ide vagy oda”, mert bármikor beszürkülhetett minden. Ráadásul itt a sziklák, hegyek tetején még gyakoribb a felhőzés. Ez mondjuk annak lehet a legrosszabb, aki befizeti magát a helikopterezésre a szobor körül, és erre-arra be van borulva minden. Hát mi ezt nem tettük meg, így is majd’ 9.000 Ft volt a belépő a kisvonattal együtt. Tudják, hogy ha Rioban vagy, ezt úgysem spórolod meg.

  Van egy szintén ikonikus helyszín, ez nem más, mint az Escadaria Selarón (Selarón-i lépcsők). A chilei származású Jorge Selarón festőművész, keramikus mára már világhírűvé vált alkotása. Selarón 1990-től a rozoga állapotban lévő lépcsősor folyamatos renoválásával hozott létre valami egyedit a lakóközösség számára, ezzel kifejezve tiszteletét a brazil nép előtt. Sokat járta a világot és több mint 60 országból származó csempe borítja a lépcsőfokokat, mintegy 2.000 db. A magyar címert is megtaláltuk köztük!! 😁 A lépcső a turisták mellett sok reklámfelületnek és zenei klippnek is helyt ad. Fantasztikus színvilága van, olyan színes, akárcsak a brazilok személyisége és öltözködése!

  A világhírű tengerpartokra is nagyon kíváncsiak voltunk már. Szerintem nektek is ismerős lehet az a két szó, hogy Copacabana és Ipanema. Az a szuperjó, hogy ott vannak egyből a városban, nem kell „leutazni a partra”, ha csobbanni akarunk. Mind a kettő kicsit más, és megvan a varázsuk. Nagyon élveztünk lent lenni a parton, a víz meleg volt, bár nagyon hullámzó. De a hangulat nagyon jó, hétvégén seregnyi ember van lent, és a caipirinha koktél nyócázé’ világbajnok.

Másnap ezután egy nagyon furcsa jelenséget láttam. Egy rákvörös ember kelt fel mellettem, szisszegésekkel, „áucs”-ozásokkal kétségbeesett fejjel. Hansika gondolta elviszi a naptejet, de mivel nem tűzött a nap és fújt a szél, nem keni be magát. Hát én nagyon nevettem! „SAJNOS” nem tudom milyen érzés lehet egy napsütötte égő test, de mindenesetre furák a fehérek. 😂 Még jó, hogy mondtam Hansinak az utazásunk elején, hogy „Olvadjunk be, ne keltsünk feltűnést!”. Ennél turistábban nem is nézhetett volna ki. HAHA komolyan mondom, ilyet én még nem láttam. Egy pár napba beletelt míg kiheverte szegénykém, úgy az utazás végére el is múlt. 😂😂

  És ha már Hansi volt a turista, nagy örömömre szolgált az, hogy engem viszont mindenki helyinek nézett, ezzel egy kicsit ellensúlyoztuk a leégését. Magyarországon már megszoktam, hogyha nem nigériai vagyok, akkor kubai vagy brazil. És igaz, Kubában is kubainak néztek, és Brazíliában is brazilnak néztek. Mindenki alapból portugálul szólt hozzám, meg sem kérdőjeleződött a helyiekben, hogy ne tudnám a nyelvet, és volt, aki konkrétabban is megkérdezte, hogy riói vagyok-e. Aztán meg amikor spanyolul beszéltem, akkor azt kérdezték, hogy melyik latin-amerikai országból jöttem. Nem igazán tudják hova tenni sem itthon, sem máshol a származásomat. Azt sem, hogy akkor miért beszélek az adott nyelven, ráadásul olyan jól. Magyarországon fekete vagyok, Maliban fehér vagyok. Magyarországon egyből jön a „Hello, can I help you”, aztán amikor visszaválaszolok tökéletes magyarsággal, lefagynak és tovább folytatják angolul a kommunikációt. Maliban, ha a fekete barátnőmmel taxit akarunk fogni, nekem arrébb kell állnom, hogy ne mondjanak háromszoros árat, majd beszaladni a kocsiba, miután leegyeztették az árat. Montréalban, ahol születtem, kanadainak néznek, de ahogy meghallják, hogy a franciát már nem québec-iesen beszélem, mint ők, így az odavalóságomat ők is megkérdőjelezik. Nincsen könnyű dolgom, de lazán veszem, amennyire tudom. Néha már én is viccet csinálok belőle, és ezúttal különösen tetszett Brazíliában, hogy nem hozzám, hanem Hansihoz szóltak angolul (az a 2 ember, aki tudott), és nem engem néztek meg az utcán fura pillantásokkal, hanem Hansit (főleg a leégése után 😂). Élveztem, hogy nem kaptam kitüntetett figyelmet, és igazán el tudtam valahol vegyülni. Valaki pont ezért küzd, hogy kiríjon valamivel a tömegből, de amikor az egész életedet úgy éled le, hogy a szimpla kinézeteddel is kirísz a tömegből, akkor néha jól esik láthatatlannak maradni. Hiába érzem magamat a szívemben magyarnak (vagy kint Afrikában malinak), ha a környezet folyamatosan az ellenkezőjét közvetíti. És ebben (jó esetben) nincs rasszizmus, mert nagyon sok ember a pozitív oldaláról fogja meg a dolgot, erről csak érdekességképpen írok, mert gondolom sokatok nem tapasztaltátok meg (szó szerint a saját bőrötökön), hogy milyen félvérként akár Magyarországon, akár Maliban élni. És félreértésen ne essen, természetesen a kitüntetett figyelem is jól esik sokszor, és vannak a vicces félvér-mániákusok akik csak a hajamat fogdosnák éjjel-nappal, a bőrömet simogatnák és ők is csokibabát akarnak, de van az „értelmesebbje” is, aki elmondja, hogy húú feketével még nem voltam és amúgy hogy érzed itt magad Magyarországon... na... néha azért ez fárasztó.

Nem tudom. Ti hogy érzitek magatokat Magyarországon? 🙂😂

BRAZÍLIAVÁROS ÉS A CSALÁD

  Öt nap Rio után útra keltünk Brazíliavárosba, és két órát repültünk észak felé. Őszintén szólva nem tudtuk elképzelni, hogy mit fogunk csinálni Brazíliavárosban szintén öt napon át, mert iszonyatosan ingerszegény az egész város. De ez végül egyáltalán nem így volt, és elég sok program összejött. De hogy miért voltak ilyen gondolataink, hogy unatkozni fogunk? Hát azért, mert Brazíliavárost kifejezetten közigazgatási központnak építették az 1960-as években. Ekkor költöztették át Rio de Janeiroból Brazíliavárosba az egész állami közigazgatást. Ez egy teljesen új város, történelem nélkül, hanyag infrastruktúrával. Mondhatni szellemváros. Az emberek jellemzően csak dolgozni járnak be, s néhány villán kívül a lakosok nagy része agglomerációban lakik. Konkrét központ nincs is, az egész terület egy repülő formát ölt és nagyon sokat kell autókázni egyik helyről a másikra, mert óriási területen helyezkedik el a város, és mindent szétszórtak, nem koncentrálódnak az épületek egy városközponttá. Nincs tengerpartja, nincsenek nagy látványosságok, üzletek, kávézók, programok vagy társadalmi szórakozáshoz alkalmas helyek. Csak irodák vannak, kormányhivatalok, hotelek, a parlament, élelmiszerboltok, pláza és egy mesterséges tó.

  De voltaképp nem ezért a „szenzációért” utaztunk ide, hanem az én drága mali rokonaim miatt. A nagynéném, Monique, apukám húga egy diplomatával házasodott össze, és azóta utaznak a világban. Most már majdnem 5 éve, hogy Brazíliában élnek a három gyermekükkel. Az unokatesóim, Ezékiel (20) és az ikrek, Alina és Helena (17) igazi diplomata életet élnek. A csajok még járnak a nemzetközi/francia iskolába és most jelentkeztek a granadai egyetemre Spanyolországba. Ezé pedig lassan dolgozni fog. Neki az a terve, hogy Maliban a rendőrségnél dolgozzon, így majd valószínűleg hazaköltözik. A nagynéném férje, Isai a Mali nagykövetség második embere igen magas ranggal. Általában latin-amerikai régiókba kapja a mandátumot, mert abban a térségben van már nagy tapasztalata. Ezelőtt Kubában éltek 8 évet, a gyerekek jó formán ott nőttek fel, és az egész család beszél spanyolul is. Habár a kommunikáció így is három nyelven folyt. Túlnyomó részt spanyolul és franciául, de Hansi kedvéért próbálkoztak az angollal is. Elvittek minket többször a követségre, ott a portugál is megjelent már, és persze kettőnk között Hansival a magyar, úgyhogy volt néha egy kis katyvasz a nyelvekkel. :D Gyorsan kellett váltani.

A nagykövetségen és a követségi rezidencián kívül még nagyon sok helyet megmutattak nekünk. Elmentünk TV tornyokba, ahonnan szép panorámákat láthattunk, voltunk a parlamentben, egy botanikus kertben, állatkertben, voltunk a tavon hajókázni, és elmentünk többször vacsorázni. Jöttek hozzánk a házba ismerősök, és minket is elvittek bemutatni más barátoknak, valamint még egy misén is részt vettünk a helyi katolikus templomban. Mindez úgy jött létre, hogy én 5 év után most láttam a rokonaimat újra, és ezelőtt is életemben csak egyszer találkoztunk Maliban. Ez számomra nagyon sok mindent jelent.

Ez a mindent felülmúló szeretetet jelenti. Azt, hogy van egy családom a világ másik végén, és a rokonaim annak ellenére, hogy szinte nem is ismerjük egymást, mégis, ha találkozunk, mindent odaadnak és a tenyerükön hordoznak. Nemcsak engem, hanem a páromat is. Azt, akit most látnak életükben először, aki egy teljesen más kultúrából való, és akit egyáltalán nem is ismernek. Az első este után engem lányukként, őt pedig fiúkként szólították. Vigyáztak ránk, és a legjobbat adták nekünk. Náluk a család fogalma teljesen más. Például nem ismernek olyat, hogy széthúzás vagy sértődöttség. Igazából még az is furcsa volt nekik, hogy mi Hansival csak „járunk”. Ilyen az ő kultúrájukban nem létezik, és úgy is mutatták be mindenkinek, hogy ő az én vőlegényem vagy férjem. (Ezt azért annyira nem bántam, hehe). Különösen jól esett az is, ahogy a nagynéném átlölelt a szeretetével. Hogy végre sok-sok idő után érezhettem egyfajta anyai szeretetet, gondoskodást, elfogadást, őszinte örömöket, jókedvet, együttérzést, empátiát. Nem is tudom szavakba önteni, mennyit jelentett ez a pár nap az afrikai rokonaimmal, és mennyire éreztem közben a szüleim közelségét is. Megélni nagynénémékkel személyesen is a kapcsolódást és betekinteni a mindennapi életükbe igen erős érzéseket hozott fel bennem. Az együtt töltött idő érzelmesebb volt, kötődősebb, amire nem is számítottam. Így a búcsú is nehéz volt, pityeregtünk is, de reméljük, hogy nem kell sokat várakoznunk a következő találkozóig! Köszönünk mindent!

SÃO PAULO

  Február végén feltettek minket a São Pauloba tartó gépre, ide másfél órát utaztunk Brazíliavárosból. A repülőtéren a csatlakozáskor 5 órát kellett várakoznunk, ami alatt én úgy gondoltam, hogy ki tudunk jutni úgy 2 órácskára a városba. Egy belvárosi repülőtérre érkeztünk, ami közel volt a központhoz, de még így is ahogy lecsekkoltuk a forgalmat, nagyon necces lett volna időben. Ráadásul be kell vallanom, hogy én eléggé féltem. Annyi sok rosszat és elrettentőt hallottunk São Pauloról, a drogos bandáktól kezdve, az erőszakos rablókon át a töméntelen hajléktalanig, hogy úgy voltam vele, talán nem is ér annyit az a pár óra, minthogy bajba kerüljünk, ne adj Isten bántódásunk essen. Szóval elengedtük, de az, amit a repülőből láttunk egyszerűen hihetetlen volt. Az az ezernyi meg nem szűnő lakótömb egymás hegyén hátán, nagyobb csodálkozást váltott ki belőlem, mint amit Shanghaiban láttam. Pedig São Paulo elvileg 12 milliós város, Shanghai pedig 25, de valahogy olyan nyomasztó volt! Mindenesetre még belegondolni is nagyon durva a kis magyarországi fejünkkel, mennyi ember tud élni egy meghatározott helyen, ráadásul milyen életkörülmények között.

IGUAZÚ

  São Pauloból Foz do Iguaçu-ba megint csak másfél órát repültünk, este 6 körül értünk a 260 ezres „faluba”. Itt nevetségesen olcsó volt minden, nem is apartmant foglaltam a bookingon, hanem egy három csillagos hotelszobát medencével, reggelivel mindössze 5.000 Ft/fő/éjért. Ezen a napon úgy emlékszem, mindketten nagyon hamar kidőltünk a fáradtságtól, csak annyira volt erőm, hogy a másnapi kalandot kicsit megtervezzem ágyból a telefont nyomkodva.

  Hova mentünk? Mi az az Iguazú? Egy olyan gigantikus vízesés-sorozat a három ország határában: Brazília, Argentína és Paraguay, ami 270 zuhogóból és kisebb vízesésből áll. 2,7 km szélességben húzódnak végig az Iguazú-folyón, de ugyanúgy a Paraná-folyó és az Itaipu is élteti. A vízesések átlagos magassága 60 m, a legmagasabb ponton 82 m. (Nem mellesleg a Niagaránál kétszer olyan magas és háromszor olyan hosszú. Valaki ezt is kérdezte tőlem. Meg azt, hogy szebb-e... Hát nekem ezerszer 😃)

Tudtam, hogyha ide eljutok, csak ámulattal fogok tudni állni a természeti csoda előtt. Ez Isten hamisítatlan alkotása, amit csak akkor hisz el az ember, ha ott van. Át kell élni, látni, hallani, érezni! Máshogy nem jön át. Lehet róla képeket nézegetni a google-ben, vagy a blogomon, vagy videókat a youtube-on, de a valóságban a moraj mellett ezt megélni nincs fogható. Ugyanolyan, mint élőben látni egy piramist, az Empire State building-et, a Fujit, vagy átélni egy foci vb-t, a Holit vagy a Riói karnevált.
Az Iguazút akkor telitalálat meglátogatni, ha tiszta, napos időt fogunk ki. Ilyenkor pompázik igazán a táj: szivárványok születnek és tűnnek el a napfényben, pillangók repkednek mindenfelé, és előmerészkedik mindenféle állat, mind nagyon közel az emberhez. Makimajmok, varánuszok, ormányos medvék, kis gyíkok, egzotikus madarak. A látvány s az élővilág egyszerűen magáért beszél!

A brazil oldal

  Az Iguazú-vízesést megnéztük a brazil oldalról és az argentin oldalról is, ami kényelmesen fél-fél napba telt. Mindkét nap reggel kezdtünk (na jó, ez csak nekem reggel, 10-11 körül érkeztünk a parkhoz, de csak mert fél 10-ig volt reggeli 😂). Szóval érkezésünk másnapján a brazil oldalon kezdtünk. Ebben a városban is jól működött az über, így azzal mentünk az Iguazú Nemzeti Park bejáratához. Azon kívül, hogy végig lehet menni a parkon és egy ösvényen, még számos izgalmas dolgot kipróbálhat az ember. Be lehet hajózni a vízesések közé és alá, lehet helikoptertúrát tenni a zuhogók felett, lehet dzsungeltúrára menni, egy szakaszon kisvonatozni, és egy madárparkba ellátogatni. A brazil oldalon csak egy hosszú útvonal van, az argentinon három. A belépő mindkét oldalon ugyanannyiba került: 8.500 Ft. (Ha többször megy be az ember egymás utáni napokon, akkor újra be kell fizetni. Kivéve a helyieknek, vagy a környező országokban élőknek). Erre jöttek rá a plusz tevékenységek, amiknek már húzósabb áruk volt, de aki extra élményt is szeretett volna magának, az kifizette. (Persze, hogy mi is akartunk – ezért jöttünk). Végül a behajókázást választottuk a brazil oldalon, ez fejenként majdnem 25.000 Ft-ba került, nagyon durva. Ahogy beértünk a parkba, ezzel kezdtünk. Felültettek minket egy vagonos turistakocsira, majd ámultunk és bámultunk, sorban suhantunk el a szubtrópusi esőerdő éltette növények mellett. Messziről hallani a vízesés zúgását, bár még nem látni belőle semmit. Minden párás, minden vízcseppes, még a homlokunk is az izzadtságtól. Egyre közelebb kerültünk a célhoz, ahol már átjárt a forróság, viseltük a 36 fokot és csak arra vágytunk, hogy egy kis vízpára érje a testünket. Belehuppantunk a csónakba, már egészen közel kerültünk a robajhoz, és már el sem kerülhettük, hogy vizesek legyünk. Igaz, egy ilyen helyen dehogy akarja elkerülni az ember! Majd szépen lassan elénk tárult a látvány, a vízesések sora, és önkéntelenül kiszakadt az emberből a kiáltás. Ezután következett a vízesés-fürdő, ahol spriccel az emberre a víz, mit spriccel, ömlik, beborítja, elborítja a zuhatag úgy, hogy csak sikítozni tud meg vigyorogni – vagy az én esetemben az örömtől pityeregni. Örömtől is, bánattól is, Anyu hol vagy?? Anyu nézd!! Anyu... ha itt lennél, el sem jönnél többé a neked szánt paradicsomból! Fürödnél a zuhatagban, úsznál az árral, és csak boldog lennél. Nagyon boldog, mint még soha. A szívemben megörökítek minden pillanatot, a telefonommal csak néhányat, ömlik arra is a víz... de jó az iPhone 15Pro. Ennek az egésznek aztán hirtelen vége, egyszer csak csurom vizesen találja magát az ember az esőerdő közepén, ami nem kétség, jól esik. Néhány óra alatt meg is száradtunk, s közben nem volt más dolgunk, mint az ösvényen haladva csodálni a vízeséseket. Előbukkannak alólunk, mellettünk, előttünk, és egy idő után már itt is a vízpermet csap az arcunkba és alig halljuk egymás hangját. Mintha egy természetfilm kellős közepén lennénk, ahol körülöttünk formálódnak az elemek a természet játszóterében.

Természetesen Angie kalandjaiban kihagyhatatlanok más kalandorok is, könnyedén összebarátkoztam jókedélyű chilei csajokkal, akik színesítették az ösvényünket. A spanyol csacsogás zene volt füleimnek a madárcsicsergés mellett. Készültek az elmaradhatatlan, bár kissé illúzióromboló portfóliók, amik mostanra nyerik el szerepüket, hogy ebben a pillanatban már nosztalgiázhassunk is az élményekből.

Az argentin oldal

  Alighanem azóta zajlik a vita, hogy az Iguazú a brazil vagy az argentin oldalról szebb, amióta emberek érkeznek a vízeséshez. A döntés igen nehéz, mert a kettő másmilyen élmény. Az argentin oldalon 3 ösvényen járhatjuk körbe a vízesést: fölülről, alulról, és az Iguazú-folyón át. S ha ebben a sorrendben tesszük meg, egyre lenyűgözőbb lesz a látvány. Őszintén szólva én sem tudtam letenni egyikre sem a voksomat, de nem is hiszem, hogy kellene. Egyszerűen csak meg kell nézni mindkét oldalt, csak az egyikkel nem szabad megelégednünk, mert megbánjuk, miből maradtunk még ki.

Argentínába, Puerto de Iguazúba az über nagyon drágán vitt volna ki, mert nem lehetett tudni, hogy mennyit kell várni a határon. Ezért egy helyközi buszra pattantunk, (itt sok busz járkált Brazília, Argentína és Paraguay között), ami átvitt minket. A határon leszállítottak, útlevelet ellenőriztek, majd mentünk is tovább a Nemzeti Parkba az argentin oldal bejárathoz. A kisvonat ezen az oldalon visz be minket egy szakaszon (ingyenes), hogy ne fáradjuk el már a legelején a sok gyaloglásban, ahol még nincsen különösebb látnivaló. Majd elkezdődnek az útvonalak – mi két ösvényen mentünk végig. Illetve az egyik, ami igazából a fő ösvény és az Ördögtorok-szakadékhoz vezet, jelenleg le volt zárva, mert nagyon kiáradt a víz az ösvényre. (Ezt egyébként láttuk a brazil oldalról).

Az argentinon sok más csodálatos jelenséget szemléltünk, itt voltak a szivárványok, a rejtett hidacskák, zegzugok, a makik, óriás pálmák, és még egy mesebeli kert is (én így hívtam), ahol ezer és ezer virág illatozott. Váratlanul csapott meg az illat és varázsolt is el egy pillanat alatt a környezet. Nagyon variáns helyekre értünk ki olykor, ahol nem tudtuk még mi vár ránk, de csak halmozódott, egyre jobban kiteljesedett az az élmény, amiért jöttünk.

  A parkban már esteledett mire a második útvonalon végigértünk, az ég szokás szerint 6 órakor beborult és az eső eleredt. Szakadt, zuhogott, ömlött, már-már vártuk a zápor érkezését. Ez persze kicsit sem tántorított el minket a reggel megbeszéltektől: a túra után nem mást, mint eredeti argentin steak-et fogunk vacsorázni! Ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy ha te még nem jártál Argentínában és nem ettél ott steak-et, akkor hiába mondod, hogy milyen jó volt az, amit bárhol is ettél, ehhez fogható nincs! Itt a steak az nem egy hús, az fogalom. Ízre fejedelmi, adagra egy hadseregnyi, és árban... jaj, mint a pesti mekiben két menü...☹️ Több, mint megelégedve távoztunk az étteremből, amikor is ki kellett találnunk, hogy hogyan jutunk haza. Elméletileg volt több opció, gyakorlatilag nem sok. Busz már nem ment, nagy nehezen fogtunk egy übert, de az lerobbant, aztán egy másik csak a határig vitt, ott stoppoltunk, az autós Paraguayba tartott, de pont útba esett a mi kis helyünk neki, így biztonságban végül is hazaértünk.

Tippek az Iguazú kirándulásra:

-Ha meg tudjátok oldani, vegyétek lazábbra az Iguazúnál töltött idő ütemezését. Sokat esik, gyakran felhős az idő, ami bizony nem hat épp kedvezően sem a látványra, sem a vizessé válás élményére. Ha a kiszemelt napon rossz idő van, maradjatok még pár napot, ha tehetitek, hátha visszatér a napfény.

-Az ösvények szélesek, tisztán tartottak, akár strandpapucsban is végigjárhatók. Olyan ruhát vegyetek fel, ami gyorsan szárad, és nem bánjátok, ha vizes lesz. Akár a ruha alá fürdőruhát is felvehettek, illetve férfiak simán fürdőnadrágban megtehetik a túrát (majdnem mindenki abban volt).

-Érdemes legalább fél napot, de akár egy egészet is szánni mindkét oldalon a túrára. Az ember általában sok helyen elidőz, megáll gyönyörködni, fotózni, ráadásul nagy a tömeg is, ami még inkább lassíthatja a menetet.

-A nemzeti parkban nem túl olcsóak a büfék, és nem is különösebben étvágygerjesztő a kínálatuk. Érdemes szendviccsel és elegendő vízzel felszerelkezni (az üveget újra lehet tölteni kis kutaknál).

-Naptejet, kalapot, szúnyogrisztót nem árt betenni.

PARAGUAY

  Miután kitermészetjártuk magunkat, eldöntöttük, hogy megnézzük milyen is Paraguay. Hallottunk róla jót is, rosszat is, semlegeset is, de ahogy a nagykövet bácsikám mondta: mindenre azt mondják, hogy veszélyes... Mexikó, Oroszország, Amerika, Marseille, a 8 Ker... most akkor ne menjünk el sehova? Nyilván ezzel csak arra akart célozni, hogy persze veszélyesnek lehet, hogy veszélyesebb, mint mondjuk az átlag európai országok, de nem lehet ráhúzni egy egész országra, hogy „veszélyes”. Mindenhol vannak jobb és rosszabb részek, annyi, hogy nem kell szándékosan a bajt hozni magunkra, és mindig elővigyázatosnak kell maradni. Szóval felültünk egy újabb helyközi buszra, és 700 Ft-ért átrobogtunk Paraguayba. A busz meg sem állt a határon, senkit nem érdekeltek a papírok, vagy hogy miért mész az országba. Egy dolog érdekelte őket: költsd ott a pénzed! A város, Ciudad del Este nem volt egy nagy szám, a tipikus latin szenny fogadott minket itt is. Ezen kívül a terület kb egy nagy piactér néhány felhőkarcoló között. Kb mint az isztambuli bazár, úgy kell elképzelni. Mindenhol az olcsó kínai holmit vagy a nagymárkák hamisítványait árulták még annál is kedvezőbb áron, mint amennyiért a környező országokban tudná az ember megvenni. Szóval többnyire mindenki ide jár át vásárolni. És a határos országok pénznemével is lehetett fizetni (úgy értem mindhárom országban mindhárom valutával: BRL – brazil real, ARS – argentin peso, PYG – paraguayi guaraní). Mi is játszottunk a valutákkal, kíváncsiak voltunk, hogy melyik hogy néz ki és mennyit ér. Nálunk előző napról maradt még egy kis peso, amit guaraníra váltottunk át, de annyira semmit érő pénzük van, hogy azzal se foglalkoztunk nagyon, hogy mennyiért akarják nekünk átváltani. Még a paraguayi valuta nevét sem tudtuk, csak annyit mondtunk, hogy kérünk a pesoért helyi pénzt. 😃 Egyébként úgy van, hogy 1 BRL = 72 Ft/170 peso/1450 guaraní. Mi is szétnéztünk a bazárban, és végül megtetszett egy fürdőruha, amit megvettem 70.000 guaraníért, ami kb 3.500 Ft-nak felel meg. Gondolhatjátok, milyen lehet itt a gazdaság... Mindenesetre nem találkoztunk veszélyes vagy nagyon gázos dolgokkal. Sok embert láttunk a telefonjával a farzsebében, vagy pénzzel a kezükben mászkálni. Ez valamennyire árulkodik arról, hogy nem olyan durva a környék. Na de nem is töltöttünk el azért sok időt a városban, nem volt miért, ezért pár óra múlva hazamentünk. Visszafele átsétáltunk a határon és egy hosszú hídon Brazíliáig a Paraná folyó felett.

Este pedig felbátorodva az előző napi steak élményüktől, ismét egy argentin steak house-ban, a Patagoniában vacsoráztunk. Ez már egy elit étterem volt a körülményekhez képest, és 500g steak-et, batáta körettel, 2 nagy adag kiadós salátával, 2 fél literes facsart gyümölcslével és borral 15.000 Ft-ért fogyasztottunk ketten. 🥲 Ezután már csak egy laza pihenőnapot tartottunk Foz do Iguaçu-ban, majd újra összecsomagoltuk a bőröndjeinket és visszarepültünk Rio de Janeiroba. Ezúttal már nem a Botafogo régióban laktunk, hanem a partnál, pontosan Copacabana és Ipanema között foglaltam egy airbnb apartmant.

PEDRA BRANCA - Születésnap

  Március 3. Hansi szülinapja. Amire oly régóta készültem már, és nagyon izgatott voltam egész nap! Én az az ember vagyok, akinek az egyik szeretetnyelve az ajándékozás. Imádok kapni is és adni is! Főleg olyas valakinek, aki nagyon különleges számomra. Hansi sejtette már, hogy biztos valamire készülök azok után, hogy tavaly egy jordániai utazást kapott tőlem, amit a szülinapja előtt 1 nappal tudott meg. Tárgyat pedig nyilván nem hoztam ki magammal Brazíliába, egyértelmű volt, hogy valami élményt tartogatok a számára. Pár hónappal ezelőtt instán nézegettem lexilimitless profilját. Ő egy amerikai csaj, aki világrekordot döntött azzal, hogy 21 éves koráig a világ összes országában járt. Nagyon inspirálók nekem a tartalmai, és ráakadtam egy posztjára, ahol Brazíliában a rio4fun által részt vett egy kalandban. Ezt egy pár csinálja, Guilherme és Rafa, akik sokféle érdekes programot, városnézős idegenvezetést, gasztrotúrákat, kirándulásokat szerveznek Rioban és környékén. Ezek közül én a legizgalmasabbat választottam: egy esőerdei lovaglást majd vízesésben fürdőzést. Hansival csak annyit tudattam előtte való nap, hogy jön majd értünk egy sofőr, aki egyben az idegenvezetőnk is lesz. Elmondása szerint arra gondolt, hogy valami kis túrát fogunk tenni a hegyekben vagy az erdőben, de lovaglásra a legkevésbé sem számított! A meglepetést mindaddig sikerült eltitkolnom előle, amíg oda nem értünk a lovas farmra Pedra Brancára. Kb egyórányi autóút volt, ami alatt Rafael, a guide-unk nagyon sok mindent mesélt nekünk. Közben végigmentünk egy luxus partszakasz mellett, ahova a szörfösök járnak, és az egész part tele volt fényűző apartmanokkal. Lassan megérkeztünk, megpillantottuk a lovacskákat, és a kocsiból kiszállva Hansi megölelt, és (ha jól láttam) egy picit könnyes szemmel és egy óriási mosollyal az arcán mondta, hogy nem hiszi el. 🥰 Tudni kell, hogy a szerelmemtől kicsit sem áll távol a lovaglás fogalma, hiszen 15 éven át öttusázott (igen, mindketten párbajtőröztünk és nagyon menő, hogy vívni is tudunk egymással!). Na de annak már jó ideje, hogy élsportoló volt, körülbelül 10 éve nem is ült lovon, ezért volt most ez mégis akkora nagy szám! Meg emellett az is, hogy nem csak ő lovagolt, hanem én is, aki másodjára ültem lovon. 😂 Ahhoz képest egész jól ment, de természetesen nekem jutott a legkergébb és leglustább ló egyben, így elég nehezen ment az irányítása, mert vagy gyök2-vel ment lemaradva mindenkitől, vagy elkezdett vadul ügetni, már-már vágtázni néhány szakaszon. Ezt nem enyhítette azt sem, hogy abszolút tereplovaglásnak voltunk kitéve, nem a porban körbe-körbe sétálgattunk, hanem az esőerdőn át a forráshoz. Négyen indultunk neki, kettőnkön kívül Rafael is velünk tartott, és a lovasfarm tulajdonosa. Hansi nagyon sokszor emlegette, hogy neki ez a legszebb lovaglós élmény, ha közben olyan helyeken jár, és olyan dolgokat lát, melyek csodálatosak és érdekesek. Csak képzeld el, ahogyan a tökéletes árnyékos 28 fokban, banánpálmák és egzotikus növények mellett, kolibrik reppenése között, patakcsörgedezés hallatán eljutsz egy szubtrópusi oázishoz! Ez az, amikor életre jön egy álomba illő kép. És ebben az élményben osztozik a kedvesed is, és egy általad szeretett állat, ami hajdanán oly sok örömet okozott. Majd megérkezel a paradicsomba, elalélsz, a forrás hűvös cseppjei elérik a lábujjaidat és felkúsznak a fejed búbjáig, felfrissülsz, s csak nevetgélni tudsz – olyan igazán gyermekien, mint amikor a fürdőkádban pancsolsz. Ezt már csak egy valami tudja fejedelmivé tenni: egy tradícionális brazil étkezés, és egy mindenki számára meglepetésköszöntés. Hogy hogy éreztük magunkat? A mennyekben! Nem volt más, csak tiszta szívből boldogság. Ez még kitartott a visszaérkezéskor is, amikor Hansit „szélnek eresztettük” a lovaspályán megfuttatni a kicsikét, ami által érezhette újra a múltbeli vágtázás mámorát.

  Ha úgy gondolod, hogy itt véget ért a születésnap, tévedsz. Mindenkinek jár egy – egyébként palacsinta-reggeli, de ez most kivitelezhetetlen volt – úgyhogy egy romantikus vacsora. Kinéztünk egy szimpatikus éttermet, én meg az első adandó alkalommal, amikor Hansi elment mosdóba, megkértem a pincérünket, hogy a vacsoránk végén hozzon ki az ünnepeltnek egy tortaszeletet gyertyával. Persze ebből sem sejtett semmit Hansi, én meg azt nem, hogy ezt mennyire élvezetesen fogják prezentálni. A pincér fiúnk harmad magával egy szolid „műsort” nyomott: tapsolva, portugálul a hagyományaik szerint elénekelték a boldog születésnapot-ot, mire Hansiból újra kitört az önfeledt öröm, és az a legédesebb, kissé zavarban lévő, de iszonyatosan derűs mosoly, amit a legjobban szeretek! Hogy lehet ennek ellenállni? Ez a férfi mindent megérdemel ezen a világon!

CARIOCA BRAZIL KULTÚRA, KÖZBIZTONSÁG

  Carioca jelentése „riói”-t jelent. Olyan sok időt nem töltöttünk kint, hogy megtapasztaljuk, hogy mik a brazil és mik a kifejezetten csak riói kulturális dolgok. Viszont, amit mindenkin láttunk az a közvetlenség, jókedv, lazaság, kedvesség. Nagyon pozitív emberek (ennyi napsütés mellett mondjuk nem nehéz), de valóban egy állandó jókedély és a másik ember iránti nyitottság jellemzi őket. Ilyen tipikus latinos vibe-okban vannak, mindenhol megy a zene, a tánc. Utóbbival kapcsolatban táncos létünkre sajnos nem jutottunk el táncolni, mert nem találtuk meg a lehetőségét. Brazília nemcsak a szambáról híres, de forróról is. Nagyon szívesen lenéztünk volna egy forró-buliba, vagy egy élőzenés szambaestre. Ahogy megfigyeltem, a karnevál után nagyon leálltak a kulturális programok, rengeteg fórumon keresgéltem neten, de minden márciustól volt újra meghirdetve. Egyébiránt Brazília a zenei- és tánckultúráját nagy részben köszönheti az Afrikából betelepített rabszolgáknak, ugyanis főként tőlük erednek a hagyományos ritmusok és a mozgáskultúra a táncban. Az emberek külső tulajdonságai pedig a feketék, a portugál gyarmatosítók, és az ázsiai/indián befolyás adtán tevődnek össze. Nagy volt a keveredés itt, és történetesen ez az az ország, ahol a legszínesebb emberekkel találkoztam. Mind hajtípusra, bőrszínre és fizimiskára.

  Demográfiailag és egzisztenciálisan nagy különbségek vannak, ez jól megfigyelhető. Már ahogy a reptérről beautókázik az ember, egyből szembetűnnek a favelák, amelyekből egybe volt is szerencsénk betekinteni. Véletlenül találtuk ott magunkat, amikor kinéztem egy ruhaüzletet magamnak, és letett a favela aljában az über. A favela magas népsűrűségű városi lakóterület, amelyet a zsúfoltság, az épületek leromlott állapota, az elégtelen higiéniai körülmények, valamint különböző társadalomszervezési hiányosságok jellemeznek. Valakik nyomornegyedként is említik, habár abból, amit láttunk én nem nevezném annak. Létezik különbség aközött, hogy valaki szegény és valaki nyomorog. Hogy valaki éhezik, vagy valaki minden nap ugyanazt a szerény egytál ételt fogyasztja. Nagymértékű nyomorságnak mi nem láttuk jelét, persze az is lehet, hogy ha jobban bementünk volna a sűrűjébe, láttunk volna hátborzongató dolgokat is. Ami viszont egyértelmű volt az az, hogy a rendőrök is megállnak a favela aljában, nem mennek be, mert köztudott, hogy maffia és drogdíler hatalom uralkodik ezekben a közösségekben.

Ezzel szemben Rio bármelyik részén nagy volt a rendőri jelenlét, az utcasarkokon, a tengerparton, és a plázákban/üzletekben is gyakran ácsorgott gépfegyveres zsaru vagy katona. Félni kifejezetten egy helyen féltünk csak, ami a nagyon belváros volt, pontosabban a Selarón lépcső környéke (Lapa negyed). Iszonyatos légkör uralkodott a környező utcákban, rémisztő arcokkal és szagokkal párosítva. Gyorsan kapkodtuk a lábunkat és mihamarabb ki szerettünk volna jutni arról a környékről.

Emellett, amit a legtöbben kérdeztetek és jogosan is, hogy mennyire biztonságos vagy veszélyes az utcán értékekkel mászkálni. Nos, mi az utunk elején úgy indultunk ki, hogy a lehető legrosszabb rémtörténeteket mesélték, és a lehető legtöbb ezzel kapcsolatos tanácsot osztogatták. Köztük azt, hogy ne járjunk sok értékkel, maximum egy kevés készpénz legyen nálunk, a telefont egyből tegyük el a táskába, még zsebben se legyen, akár tartsunk magunknál egy kamupénztárcát, ami csak azért van nálunk, hogy ha kéri a tolvaj, akkor azt odaadhassuk neki, ha fenyegetőznek, akkor táskát, tárcát, mobilt, mindent adjunk oda nekik szó nélkül, mert megkéselhetnek/lelőhetnek, órát és ékszereket ne vegyünk fel, járjunk szakadt ruhákban, ne lássák rajtunk hogy turisták vagyunk és azt se, hogy nem tudjuk, merre vagyunk arccal, és ennek tetejében lehetőleg minden nap fújjuk magunkat szúnyogriasztóval, mert tetőzik a dengue-láz fertőzés, amit a BBC is lehozott. 🙂 Engem ez nagyon megfélemlített, pedig sok nagyon veszélyes országban jártam már, de ahogy azt az emberi természet adja, a naivság és tudatlanság nem kelt az emberben félelmet. De ilyenek hallatán most meg az egész út alatt úgy szorongattam mindig a táskámat, mint még soha – benne a kamupénztárcával, oldschool telefonnal, amit nem baj, ha ellopnak, paprikaspray-vel és szúnyogriasztókkal. Ha a telómat elvesztem, az életemet elvesztem... ez volt bennem minden nap úgy, hogy közben mindent meg akartam örökíteni. S ha hiszitek, ha nem, SEMMI nem ért utol minket! Még egy picit necces szituáció sem! Sehol nem álltak belénk, nem loptak el tőlünk semmit, nem csípkedtek szét a dengue szúnyogok, nem lett gyomorrontásunk, abszolút egészségesen és biztonságban tértünk haza. Ez csakis Isten kegyelme!!!! Az Ő védelme volt rajtunk végig és az angyali kísértek minket bármerre, amerre jártunk, hogy ne érjen minket baj. Hansival imádkoztunk is ezért az út előtt, és együtt hálát is adtunk Istennek az utunk végén, hogy ennyire gondot viselt rólunk!

Nyomatékosítom, hogy most csak Rioról beszéltem (van sok más veszélyes város is, de például Brazíliaváros abszolút az ellentéte volt. Ott soha semmi nem történik, nagyon biztonságos és csendes). Másfelől, elájulni a városok szépségétől nem kellett, annál inkább a szagoktól. Rioban rengetegszer megcsapott minket olyan szintű bűz, hogy csak öklendezni tudtunk. A szemét mindenhol kint volt az utcán, de legalább sűrűn el is vitték (naponta többször), a hajléktalanok mindenfelé (gazdag részeken is) fetrengtek az utcán egyszál textilben. Ők hál’ Istennek nem voltak veszélyesek, itthon sokkal jobban elkerülöm őket, de kint egyik sem volt részeges alkoholista, nem ártottak senkinek, csak feküdtek. Az épületek is sok helyen hanyag, omladozó állapotban voltak, na és a mega csótányokról ne is beszéljünk. Ezek az utcaképek és ismérvek teljesen jellemzőek a legtöbb latin-amerikai országra. Én csak mosolyogni szoktam, amikor valaki először készül a térségbe és azt hiszi, hogy majd mennyire varázslatos lesz meg gyönyörű, aztán teljesen kiakad, hogy semmi sem találkozik az elképzeléseivel. Lehet szó Kubáról, Venezueláról, Mexikóról... mind „ugyanaz”. Az az egzotikusság, amit elvár az ember, tipikusan nem a fővárosokban jelenik meg. Az erről felállított sztereotípiák le tudják rombolni az ember jó érzését és a kedvét a nyaraláskor. Jó tanácsok: ha szépet akarunk látni, ki kell menni a természetbe, ha igazán autentikusat akarunk tapasztalni, ki kell lépni a hotelünkből (esetleg a komfortzónánkból). Akár a gasztronómia tekintetében is. Ez a része nekünk egy kicsit csalódás volt Brazíliában. Dacára annak, hogy általában az utcán étkeznek, a street food nem volt valami étvágygerjesztő. Egészségtelen nyerstésztás pékáruféléket és furcsa ebédmenüket kínáltak a sarki nyitott bódékban. Ezek mondjuk olcsóak voltak, de az európai jellegű kávézók vagy éttermek már kevésbé. Sőt, olyan áron voltak, mint itthon. Amit viszont nagyon sokszor rendeltünk, azok a zamatos gyümölcslevek. Mindenhol kb 20 fajta gyümölcsből kiválaszthattuk, hogy mit szeretnénk frissen lefacsartatni és mindegyik kombó valami mennyei volt! Még a mezei banánnak vagy ananásznak is teljesen más íze volt, mint itthon. Valamint ne felejtsük el az açaít, mint nemzeti desszertet. Az Amazonasban termő açaí gyümölcsöt használják fel fagyasztva, és folyékony jégkrém vagy jégkása állagot csinálnak belőle, ezt beleteszik egy pohárkába és felturbózzák néhány gyümölccsel és sűrített tejjel. Jóízűen ettünk még húsokat is körettel (batáta, feketebab, yuca, rizs, sültbanán), és hamburgereket. A marhahús fogalma annyira más ott, hogy egy szimpla húspogácsa is kifogástalan volt a hambikban, és nem is tolták tele túl sok mindennel őket. Azért jó, hogy ilyen közel voltunk Argentínához és az angus marhákhoz. 😃

Általában a közlekedés is kaotikus ezekben az országokban, de Rioban szerencsére nem volt vészes. A forgalom persze mindig nagy volt, és egy elég grandiózus városról beszélünk. Az autók mellett van sok motoros, de nem túlnyomó többségben, mint a legtöbb ázsiai országban. Van kiépített tömegközlekedés, buszok, metró és villamos. Egyszer le akartunk menni metrózni, de bénáztunk a jegyvásárlással, és amúgy is annyiba került volna a 2 jegy, mint überezni, szóval elengedtük. Ilyen 1000-1500 forintokért tettünk meg 30 perces utakat, és úgy gondoltuk, biztonságosabb is, mint tömegközlekedni.

HAZATÉRÉS, KÖLTSÉGEK

  Alapvetően egy nagyon jó benyomásunk lett az országról, és minden eltöltött napot rendkívül élveztünk! Volt is rajtam egy kis nyomás a nagy szervezés végett, hogy minden rendben legyen, és Hansi is egy felejthetetlen élménnyel térjen haza. Mi maradéktalanul megpróbáltunk mindent a pozitív oldaláról megfogni, ezért nem a kellemetlenségek és kényelmetlenségek kerültek előtérbe. Mindent be lehet mutatni a rossz oldaláról is, attól függ, mikre nézünk, és mibe engedjük bele magunkat. Én elmondhatatlanul örülök annak, hogy milyen nagyszerű útitársam volt, akivel tök jól működtünk együtt az utazás során, mert nagyon hasonlóak az igényeink, ezért nem kellett alkalmazkodnunk a másik eltérő óhajához. Szerintem ez egy kulcs ahhoz, hogy élvezetes legyen a nyaralás. (Főleg ilyen extrém úton, ahol nagyon fontos az egymásra számíthatóság, az összhang és a bizalom). Úgy gondolom, hogy akarva akaratlanul formálódtunk is az utazás alatt, ismerkedtünk egymással, új dolgokat is felfedeztünk a másikban és közelebb is hozott minket. Egyáltalán nem akartunk hazajönni, beszéltük is, hogy még 1-2 hónapot el tudtunk volna lenni. Sőt, én még azt is simán el tudnám képzelni, hogy az évnek a hideg téli hónapjait Brazíliában töltsük (ott öröknyár van). Ami a legjobban tetszett nekünk az az Iguazú volt, a riói tengerpartok, a jó környékek feelingje, az angus marha, a lovaglós nap és a karnevál. És még az is, hogy kivétel nélkül mindenhol lehetett kártyával fizetni (még a parton egy kókuszdiót is a mezítlábas árustól). Ami a legkevésbé tetszett pedig az üzleti negyed és az ahhoz tartozó belvárosi rész, a street food, a folyamatosan bennünk lapuló aggály, hogy ne raboljanak ki és Brazíliaváros, ha kivesszük belőle a családdal töltött időt.

  Az árakról folyamatosan írtam, hogy mi mennyibe került, de biztosan kíváncsiak vagytok, hogy mennyi is az annyi. Meglátásom szerint egy ilyen kaliberű utat 600.000 – 1.500.000 Ft-ból ki lehet hozni. Ha nemcsak egy városba látogatunk el, hanem körülnézünk más térségekben is és a természetben is. Nyilván igényfüggő, hogy ki milyen szálláson hajlandó megszállni, mennyit költ kajára stb. Mi általában egy középkategóriás, rendezett szállást választottunk közel a mindenhez, főzni nem főztünk egyszer sem, csak a városban ettünk végig. Überezésre is ment el jócskán pénz, és a látnivalóknál sem spóroltunk a belépőjegyeken, hát még az extra kalandokon (karnevál, Iguazú hajózás, lovaglás, vásárolgatás...). Összességében súroltuk fejenként a 900.000 Ft-ot, aminek több, mint a felét a repülőjegyek tették ki. Ámde az a legjobb, hogy visszagondolva semmit nem hagytunk volna ki az egészből. Nem volt olyan dolog, amire azt mondanánk, hogy nem kellett volna, vagy nem érte meg az árát. Így volt teljes! Ajánljuk minden olyan embernek Brazíliát, aki kalandvágyó, aki imádja a latin pezsgést, vagy nem tudja még, hogy imádja-e, de sok esélyt lát rá, hogy fogja. Továbbá annak, aki ki szeretne lépni a komfortzónájából, aki odavan a trópusért, aki érzi magában ezt az örök lazulást no pressure-t, és persze a kultúra/tánc/zene szerelmeseinek meg a vízilényeknek!

Klasszak vagytok, akik elolvastátok a beszámolót és követtetek a social médián.

Küldöm ezt a karneválos dalt mindenkinek, aki szereti!

További saját felvételek ITT.