La Habana! Két hét az elképesztő Kubában, Havannában.

  Régóta a fejemben mozgolódott ez az ország, köszönhetően annak is, hogy a nagynéném, akinek a férje Mali nagykövet, Kubában töltött 8 évet a családdal. Szüleim és az egyik nővérem is volt náluk látogatóban. Egyszer 2014-ben, amikor Venezuelában éltem, én is majdnem átmentem a kubai szigetre, csak akkor nem tudtam volna visszatérni Venezuelába, így elvetettem az ötletet. Úgy gondoltam, majd még találok rá lehetőséget, ami bár nem egyhamar jött el, de most mégis majd’ 10 év elteltével megvalósult az utazás.

  Nem ért sokk-ként a kultúra és a kinti életvitel, ami több dolognak köszönhető: nem először járok latin-amerikai országban, anyukám sokat mesélt Kubáról, szinte „Kuba-fanatikussá” vált, és persze sok latinnal voltam mindig is körülvéve az életemben. Ez a jelenre is igaz, mert vannak latin munkatársaim, ügyfeleim. Valamint több, mint 10 éve salsázom (sok kubai táncossal is roptam az évek során), és egykor vokalistája voltam egy zenekarnak Pesten, ami latin zenét játszik, és élőzenés salsa táncesteket csináltunk. Mindezt összegezve, valóban ideje volt már, hogy elutazzak Kubába!

  Na de muszáj egy kicsit töriznünk, hogy megértsük, mi van ebben az országban. Illetve, hogy mi nincs... Mert többnyire semmi sincs.

Nem szeretném túl messziről kezdeni, de ott fogom. :D Röviden a lényeg, hogy a gyarmatokért folyamatos harc folyt a spanyolok, az angolok és a franciák között. Végül Spanyolország szerezte meg a kubai térséget, cserébe lemondtak Floridáról. Ebben az időben nemcsak a fehér gyarmatosítók éltek ott, hanem számos fekete rabszolgát telepítettek be Kubába, ennek következtében lett a népesség igencsak tarka, hisz a mai napig láthatunk az országban egészen fehér emberektől, félvéreken át, igazi néger-feketéket. És persze itt van ez a „kedves” Amerika. Hogy is került a képbe? A gyarmatosítók kereskedelmet folytattak az Egyesült Államokkal, de volt, hogy korlátozták vagy egy időre betiltották. Közben az 1800-as évek elején Kuba cukortermelői nagyhatalommá vált, és az USA-nak annyira fontos volt a kubai cukor, hogy még azt is megakadályozta, hogy függetlenné nyilvánítsák a szigetet. Majd elindult egy függetlenségi háború a rabszolgafelkelésekkel együtt, s végül José Martí-nak köszönhetően felszabadították a cukornád-ültetvényekről a rabszolgákat. Ez viszont a kubai gazdaság összeomlásához vezetett, mert nem tudtak a rabszolgák nélkül versenyképes áron termelni. Az egyetlen mezőgazdasági termékre alapozott kubai gazdaság az Egyesült Államok monopóliuma lett, így amerikai tőkések kezébe kerültek az ültetvények, a cukor- és a dohányipar is, és Kuba az USA félgyarmata lett. 1898-ban formailag önálló köztársasággá alakult, de alkotmánya szerint az Egyesült Államoknak joga volt Kuba pénzügyeinek és külügyeinek felügyeletére, beavatkozásába. Ezek után újabb harcok folytak Batista hatalma alatt, akit végül Fidel Castro (és társai, köztük Ernesto Che Guevara) megdöntött és innentől beszélhetünk kommunista Kubáról – azaz bocsánat, „független és szuverén szocialista munkásállam, egységes és demokratikus köztársaság formájában megszervezve”. Amint kinevezték Fidelt miniszterelnöknek, megkezdődtek az államosítások, többek között a nagybirtokokat és az amerikai tulajdonban lévő cukorgyárakat államosították, ami azt vonta maga után, hogy 1959 és ’70 között fél millió kubai hagyta el az országot nagy felháborodással (gazdálkodók és értelmiségiek), és az USA teljes kereskedelmi embargót vezetett be, megszakította Kubával a diplomáciai kapcsolatokat, és megtiltotta állampolgárainak, hogy Kubába utazzanak. Termeléscsökkenés, minőségromlás, túlduzzasztott bürokrácia, államadósság, hitelek megszűnése, pénzromlás... Ilyen és hasonló dolgok nehezítik napjainkig a kubai körülményeket. Egy időben bevezették az amerikai dollárt, majd meg is szüntették, és helyette a konvertibilis peso (CUC) került bevezetésre a sima kubai peso megtartása mellett. Így a valutás boltokban a külföldiek és a valutával rendelkező kubaiak továbbra is hozzá tudnak jutni a jobb minőségű termékekhez és magasabb színvonalú szolgáltatáshoz, de a konvertibilis peso-val nem rendelkező kubaiak csak a kubai peso-s boltokban tudják megvásárolni a silány minőségű termékeket. Emellett még jegyrendszer is működik, az államtól kapnak jegyeket, amivel szintén kiválthatnak bizonyos árucikkeket, amikért aztán hosszú-hosszú sorokban állnak órákat.  A forradalom óta siralmas a helyzet, bármennyire is istenítették Fidelt, hogy mennyi mindent tett az országért, valójában nem hogy fejlődött volna Kuba, de csak jobban hanyatlott. 2016-ban hunyt el Castro, és azóta is tömegesen próbálják elhagyni Kubát a lakosok a bírhatatlan gazdasági állapot miatt. Leginkább a floridai szoroson próbálnak meg átjutni, erre egy törvényt is hoztak: akit a tengeren elkapnak, őket visszafordítják Kubába, de akik elérik a szárazföldet, azok maradhatnak és tartózkodási engedélyt kapnak az Államokba (évi 500 vízumot adnak ki).

  Tehát így állunk. Most, 2023 januárjában a szegénység ellenére elég békés körülmények fogadtak. Miután már nem volt háború, Kuba Latin-Amerika legbiztonságosabb országa volt, habár az elmúlt hónapokban hallott az ember 1-1 erőszakos támadásról, így nem árt az óvatosság, de turistaként még mindig nyugodtan ki lehet utazni félelem nélkül. Kérdés csak az, hogy hogyan?

Először is, magyaroknak a turista vízum kötelező, ami 22 dollár (itt-ott emlegetik ezt a turista-kártyát, amit „köteleznek”, de nincs szükség semmi ilyesmire. Beutazáshoz NEM KELL.) Én Iberia légitársasággal utaztam ki – ami igaz olcsóbb volt, mint egy AirFrance vagy Lufthansa, de cserébe olyan szolgáltatást is kaptam... (Ha tervezel Kubába menni, és feltétlen fontos számodra a kényelem, komfortosság, kaja, akkor ne az Iberiát válaszd!) Madridban szálltam át, az út összesen 9-10 óra hosszú volt. Amit még mindenképp ajánlok a kiutazáshoz, az némi élelmiszer a bőröndben. A feljebb olvasható „többnyire nincs semmi” mondat itt lép életbe. Egyből bele is csapok a kinti tapasztalásokba, szóval kaja... ami van: gyümölcs- és zöldségpiac, étterem (ha nem feketén váltasz pénzt az utcán, akkor nagyon drága), és all-inclusive szálloda, ahol kapható minden. Ami nincs: minden egyéb élelmiszer, amit egy CBA-ban, pékségben, szupermarketben megveszünk. Nincs bolt, amibe kiugrunk és majd veszünk egy vizet, meg reggelire kenyeret felvágottal. Illetve bolthelyiség van, de élelmiszer nincs benne, vagy csak elenyészve. Mondjuk egy sor olaj, vagy egy sor maggi leveskocka. Az egyéb fogyasztási cikkek általában ömlesztve vannak egy üzletben, ahol kaphatsz egyszerre ruhát, bútort, háztartási eszközt, szuvenírt. Mindenből néhány darabot, ami éppen van. De ez igaz a vendéglátóhelyekre is, abban az értelemben, hogy ott is csak azt kapsz, ami épp nem fogyott el. Többször voltam a Havanna Club-ban, ami egy elkülönített pihenőhely. Ott van közvetlen a tengerparton (mint egyébként az egész főváros) és van benne spa, sportpályák, medencék, napozóágyak, és bárok. Ostobaság volt elhinnem, hogy ami a menü-n szerepel, az kapható is (bár menü sem volt), de ha egyik nap vizet kértem, csak rum volt, ha másik nap rumos koktélt kértem, csak alkoholmentes volt, ha húsos ételt kértem, csak köret nélkül tudták felszolgálni, ha gyümölcslevet kértem, csak víz volt. Mert hát ugye „elfogyott”, ami valójában annyit jelentett, hogy ellopták. A Havanna Club állami tulajdonban volt, ahol sokkal alacsonyabbak az árak. Itt egy víz mondjuk került 60 pesoba, a városban 300-ba, így a dolgozó szépen berakta a kasszába a 60 peso-t, elment eladni többért a városba, majd mire én kértem volna, elfogyott. Szóval így jól el lehet szórakozni ezzel az országban. Csoda, ha éppen van abból, amit kérsz. Előfordult, hogy bulihelyen tényleg nem lehetett vizet kapni, csak rumot és sört. :D Így van ez a szolgáltatásokkal is. Miért is lenne masszőr a spa-ban? Hogy-hogy nincs is fodrászat azon a címen, amit kaptam? Taxi helyett vajon miért egy 50 fős busz visz ki a reptérre? Az ilyen dolgokat nagyon el kell engedni Latin-Amerikában. Erre írtam azt a legelején, hogy nem ért sokk-ként a kultúra és az életvitel, mert már-már hozzászoktam pont ezekhez a szituációkhoz Venezuelában is, és Afrikában is (legalábbis Maliban). Jól mondta apukám: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Na ja... Mert ha elmegyek a bamakói önkormányzatra és éppen nincs papír a nyomtatóban (persze 1 db nyomtató van az egész hivatalban), akkor bizony nem lesz okiratom, csak idegösszeroppanásom. Habár nem kell túl messzire mennem, már Pesten is elért (volna az idegbaj, ha nem számolok vele), amikor a nyelvi ovimba többkörös interjúztatás után végre megtaláltam és felvettem egy munkakörhöz illő dél-amerikai nőt, aki már az első munkanapján bejelentette – előtte fél órával –, hogy ő egyébként nem jön ma dolgozni. Meg úgy soha többet. De azért megdicsértem, mert legalább szólt... (50+ éves). Hát ilyen szinteken vagyunk. Persze vannak kivételek! A baj sajnos az, hogy ezek az emberek nem is tanulják meg, hogy egyáltalán hogyan kell dolgozni, mi az, hogy felelősség, hiszen, ha nem dolgoznak, akkor is fenn tudnak tartani egy létminimumot, vagy még annál többet is. Mindig kapnak ennivalót, vagy az államtól vagy maguknak megtermelik, a lakhatást is megoldják, azt is államilag vagy családilag (ezekben az országokban senki nem vergődik egyedül, mint Európában, ott áll mindenki mögött a többgenerációs család, és számíthatnak egymásra), rezsire sem kell igazán számolniuk, mert nagyon alacsony költségű, stb. Szóval rengeteg embert látni napközben az utcán lézengeni, üldögélni, árucikkért órákig sorban állni, nyugalomban beszélgetni, dominózni, vagy egy szimpla hétfő este hajnalig bulizni, mert másnap nem kell munkába menni. Tulajdonképpen egy programpont az is, hogy ha elmennek valamit beszerezni. Egyik nap mondjuk banánt, másik nap pedig virágot. Persze két külön nap, miért is ne? Beül az egész család az autóba, és furikáznak helyről helyre órákig, amíg nem találnak valahol. Ez a napi progi.

Havanna Club.

Mutatok egy kis városképet is. Havanna egykor gyönyörűen pompázott, mostanra viszont rengeteg épület lepusztult állapotba került. Ahogy elvándoroltak a gazdagok és a középosztály, elhagyatottan maradtak a házak, amit idő közben a sós tenger is kimart, az itt maradó lakosok pedig kilopták belőlük, amit csak lehetett.
 

  Sok fotón láthatjátok ezeket az ikonikus régi kubai autókat. Bármerre nézünk, régi típusú, leginkább amerikai kocsik suhannak (vánszorognak) az utakon, legyen az Chevrolet, Oldsmobile, Buick, Ford vagy az orosz Volga, Zil, Lada, Moskvics. Akár az egész ország egy gördülő oldtimer múzeum lehetne! Körülbelül 60.000 olyan gépjármű működik jelenleg Kubában, amit 1959 előtt gyártottak az amerikai futószalagon. A régi rendszerben a magánszemélyek csak 1959 előtt gyártott autókat adhattak-vehettek, és aki új autóhoz akart jutni, annak nemcsak rengeteg pénzzel kellett rendelkeznie, hanem egy miniszterelnökségi engedéllyel is, amit a szocialista munka frontján nyújtott kiemelkedő teljesítménnyel lehetett kiérdemelni. Manapság (9 éve ugye) már nem kell érdem, sem engedély, csak egy rakat pénz. Például egy 2006-os Hyundai Accent-et 28 ezer dollárért árulnak (10 millió Ft, Magyarországon most használtan 350-700 ezer Ft között lehet kapni), egy 2014-es Audiért meg már 95 ezer dollárt kell fizetni (34 millió Ft). És természetesen abban az országban, ahol egy havi átlagkereset kb 30 dollár, ott nyilván csak segítséggel vehet magának ilyet az ember, mondjuk a Castro elől Miami-ba menekült rokon segítségével.

A parkolás mondhatni fizetős, csakhogy nem sms-es vagy gépbe dobós a rendszer, hanem mindenhol parkoltató emberekék járnak fel-alá, és nekik kell a parkolás után egy 20 pesot a kezükbe nyomni.

  Havannán belül elég sok helyen jártam, nagyjából sikerült kimaxolni a városnézést, mert sajnos a fővároson kívül máshova nem jutottam el. Éppen üzemanyag sem volt nem meglepő módon, mint ahogy néha az áram is elmegy (mint megesett egyik este a buli kellős közepén). Most erre...? ... na, már megbeszéltük. Amit viszont láttam, az Havanna Vieja, ami az óváros (ne az európai mesevilág óvárosokra gondolj, hanem a legkubaibb helyi dzsuvára, ami amúgy fantasztikus). Itt van igazán a város szíve, hemzseg az élet, sok kis üzlet van, bodega, árusok, művész galériák, bárok, lakhelyek egymás hegyén-hátán. Itt található a La Bodeguita del Medio, egy nagy katedrális, a nemzeti szálló, ööö... hát kb ennyi. :D Kicsit kijjebb van egy Kapitólium, a Plaza de la Revolución (forradalom tere Castro és Che Guevara arcával), a Gran Teatro, a Fidel Múzeum, az egyetem, Áldó Krisztus szobor, zöldebb parkok itt-ott, és a hosszú Malecón – ez olyan, mint a rakpart, csak itt a Karib-tenger és a kikötő mentén megy az út. Jó, igazából tök más.

Malecón.

Áldó Krisztus.

Kapitólium.

Gran Teatro.

Hotel Nacional.

Híres emberek, akik megszálltak a Hotel Nacional-ban.

Universidad de la Habana.

Fidel Múzeum.

Plaza de la Revolución.

La Bodeguita del Medio.

  Valamivel arrébb, úgy 10 percnyire Havannától van egy gyönyörű partszakasz, a Playa del Este. Egyik délután ide sikerült eljutnom, és bár én nem vagyok az óceán szerelmese, a Karib-tenger mindig lenyűgöz, ez is csodaszép volt, és még fürödtem is!! Jó meleg volt a víz, és szerencsére szép időnk volt végig, 28-30 fok körül. Öröknyár van Kubában.

  Az estéket szórakozóhelyeken töltöttem majdnem minden nap. A fővárosban van két Casa de le Música (Zene Háza vagy Kulturális Központ – ki minek nevezi), és kint élőktől tájékozódtam a táncos helyekről is, ahol vagy dj nyomja a salsa zenét, vagy élő koncertek mennek. Ilyen például a Belén, a Jardines 1830 és a Johnny Club. A helyek előterében miden hétre ki van téve az aktuális program egy poszteren. Minden nap van egy matiné buli este 7-től 11-ig (ha netán valaki mégiscsak dolgozna másnap), és egy késői buli 11-től hajnalig. Mint ahogy itthon Magyarországon is, kint is van egy nagyobb salsás közösség, de annyira azért nem nagy, hogy 1 hét után már ne fussak bele ugyanazokba az emberekbe. Egyből ismerkedni is tudtam, kubaiakkal és Kubában élő külföldiekkel egyaránt. Egy-egy buliban már lestük egymást néhány táncossal, hogy vajon ott lesz-e, aztán megörültünk egymásnak és táncoltunk is! Ezeken az esteken mindig, minden nap van egy fél órás show tánc bemutatókkal, profi kubai latin táncosoktól. Nemcsak salsa, hanem mindenféle latin és afro táncsorokat, koreográfiákat, vagy szóló előadásokat mutatnak be a közönségnek. Majd levezetnek egy rövid animációt is, amibe bevonják az ottlévőket, aztán megy tovább a buli, és ők is ugyanúgy lemennek a parkettre. Nagyon közvetlenek és szeretnek más emberekkel táncolni, engem is több alkalommal felkértek. Jó, az persze nyilvánvaló, hogy szinte beolvadtam a helyiek közé, mind bőrszínben, az afro fonataimmal, na és még a spanyolommal is. Egyáltalán nem mondták meg, hogy nem kubai vagyok, de ehhez már Magyarországon is hozzászoktam. :D Ha nem nigériai, és nem brazil, akkor kubai vagyok! Yeee. 

  A 10 nap alatt 2 koncerten is részt vettem, ami óriási élmény volt! Kubában ez az egyik legjobb, hogy olyan helyi, de egyben világhírű zenekarok lépnek fel a hazájukban is egy sima klubban a keddi buliban, amikért Budapesten vagy európai fesztiválokon rengeteget fizetünk, hogy láthassuk őket az 52. sorból. Vagy nincs is egyáltalán lehetőségünk elmenni koncertjükre, csak a „nagy” szombati buliban nyomja éppen a DJ valamelyik számukat. Havannában nem több, mint 500 Ft-os belépőért egy kisebb helyiségben, jól látva a zenekart tomboltunk és táncoltunk a koncertek közben, amit ugyanolyan lendülettel végigdaráltak 150 embernek, mint Európa legnagyobb salsa fesztiválján 5000 embernek. Akiket hallottam: Maykel Blanco y su salsa mayor és az Azúcar Negra zenekar. Na de ami még ennél is szenzációsabb volt, az nem más, mint amikor teljesen véletlenül, városnézés közben besétáltam az egyik sarkon egy másik, ugyancsak világhírű zenekar (Pupy y los que son son) próbájára!! Csak arra voltam figyelmes, hogy valahonnan szól a zene, és azt követve egyszer csak közéjük csöppentem. Közvetlen mellettem fújtak a fúvósok és játszottak az ütősök. Egy kicsit elidőztem, megcsodáltam a hangszereket, figyeltem a próbafolyamatot, a zenekarvezetőt, és persze csevegtem az egyik taggal. Imádtam minden percet! Mutatok egy összefoglalót: 

Nem meglepő egyébként, hogy egy-egy sarkon szól a zene, sőt nagyon gyakori. Bármerre sétál az ember itt-ott beleakad utcazenészekbe vagy bárzenészekbe, akik megalapozzák az igazi kubai hangulatot. Nekem zeneszeretőként és táncosként ez a paradicsomot jelentette! Akárhányszor hallottam a közelemben valamit, mindig megálltam néhány percre, hogy hallgassam őket, és átengedjem magam ennek az életérzésnek.
 

  Nézzük meg az árakat. Ha feketén váltjuk a pénzt, 2.4-gyel kell beszorozni, hogy forintban megkapjuk az összeget. Túl konkrét árakat nem nagyon tudok mondani amúgy, mert a piacon, a „boltban”, a streetfood bódénál, a bárokban és a szórakozóhelyeken is össze-vissza kamuznak az árakkal. Még ha fel is van tüntetve valami, egyáltalán nem biztos, hogy annyit számolnak fel. De kezdjük mondjuk a legfontosabbal: egy mojito átlagosan 2-300 peso (5-700Ft), egy éttermi étkezés kb 1200-1800 peso (2800-4300Ft), streetfood 5-600 peso (1200-1500Ft), buli belépők 250 peso (600Ft), üzemanyag 75 peso/liter (180Ft), 30db tojás 1800 peso (4300Ft). Tej egyáltalán nincs, tejtermék ritkán akad, és azok is méregdrágán. Mivel nem hotelben szálltam meg és nem tömegközlekedtem, ezekről nem tudok nyilatkozni. És MINDEN MÁS, pl elektonikai cikkek, vagy akármi – nem is tudok mit kiemelni, mert akkora hiány van, hogy a világ minden tárgyát felsorolhatnám – rengeteg pénzbe kerül. Mert nincs, és ha véletlen valahol árulnak, akkor óriási összeget kérhetnek érte, és mindig van, aki megveszi. Akár telerakhattam volna a fél bőröndömet USB kábellel, motoros sisakkal, biciklipumpával, fülhallgatóval, pelenkával, játékkal, turmixgéppel, arckrémmel, hajszárítóval..... BÁRMIVEL, és meggazdagodhattam volna. Ennyire erős a „nincs” szó jelentése. Ahogyan Maliban, Kubában is megtapasztaltam, milyen spórolni például egy vajkrémen, vagy egy szalámin. Hogy nem egyértelmű, hogy van, és hogy bármennyi van. Az sem, hogy ha elfogy, akkor leszaladok és veszek még. Takarékoskodni kellett, és beosztani azt, ami volt, hogy jusson másnak is, és máskorra is. Ezért érdemes a bőröndbe valamennyi élelmiszert pakolászni, olyasmit, amit szeretünk a mindennapokban fogyasztani.
 

  Egy kis jellemzéssel zárom a beszámolóm. Nagyon kedves, aranyos embereket ismertem meg, a kubaiak alapvetően egy jókedélyű, vidám nemzet. Bármi sújtotta, sújtja őket, úgy láttam, hogy a zene, a tánc és a család, egyszóval a kultúrájuk egy igencsak felemelő atmoszférában tartja őket, s ebben lubickolnak. Ki tudnak kapcsolni és lazára venni a dolgokat (sokszor túlságosan is) – ilyen az életfelfogásuk. Ráérősek, nem szívbajosak, és általában azt csinálják, amihez kedvük tartja. Például szerelmeskednek. Azt elég sokszor kedvük tartja, és elég sok gyümölcsöt is hoz. Majd természetesen ezeket a gyermekeket nagy százalékban egyedül neveli fel az anyukájuk. A legtöbb kapcsolat így végződik és ez szinte már normális, hogy a férfi elhagyja a nőt, a gyerek pedig apai jelenlét és apakép nélkül nő fel. De ne higgyük, hogy a férfiak megállnak egynél, sokszor több nővel is viszonyuk van egyszerre és simán 2-3-4 gyereket is otthagynak a nőknél. Az én volt kubai munkatársam is hasonló egyén volt Bécsben. Volt már két gyereke Kubában, egy Ausztriában, egy pedig Magyarországon is! Akkor csak legyintettem, hogy jól van, egy túlfűtött latin nőcsábász... De hogy ilyenből nem egy, hanem rengeteg egy országban/kultúrában??!!? Na azt nem gondoltam volna. Így viszont nem kell elcsodálkozni azon, hogy a kubai nők elég erősek és határozottak, ami meg is látszik rajtuk. És szerintem ezt ők tudják is nagyon jól, hogy kint nem tervezhetnek a férfival egy örök életre, maximum összeteszik a két kezüket, ha mégis úgy alakul. De felnevelik a gyerekeket úgy, ahogyan ők is a saját anyjuktól látták. Általában fiatalon szülnek, és együtt laknak a szülőkkel, nagyszülőkkel. A fiú gyerekeknél már kis korban kialakul a macsóság, a lányoknál pedig a csajosság. Mondjuk amilyen egyenruhában kötelező járniuk a suliba, nagyon nincs is mit tenni... Ez ilyen Kubás... szexi egyenruha... mi más? Ez illik az attribútumba. Ha akarod, ha nem, ebben kell elengedned a lányodat iskolába:
 

Mindenesetre, miközben valamilyen képet próbáltam formálni erről a társadalomról eszembe jutott néhány gondolat. Itt van egy nagyon kettős és nehéz téma. Mert hogy ez az egész nem csak szimplán „szegény kubaiakról” szól. Kint összefutottam néhány európaival. Egy keveset egy holland nővel is beszélgettem, aki pár évre a férje munkalehetősége miatt kiköltözött. Volt egy mondat, ami egyszerre elszomorított, de együtt is kellett éreznem. Így hangzott: „Ó, úgy sajnálom! Milyen kár, hogy Kubában minden ilyen pocsék. Sajnos itt nem az  van, mint amit vártunk.” Szeretném az ő oldalát is szemléltetni. Illetve nemcsak az övét, hanem akárkiét, aki értelmiségiként itt próbál egy életet fenntartani. A kubai embereknek van egy primitív és kizsákmányoló természete is. Amit addig el tudsz fogadni, amíg nem árt vele neked, vagy nem nehezíti meg az életedet, de sajnos megesik, hogy súlyosbít a helyzeten. Tegyük fel, van egy autód, amit nagy nehezen beszereztél, persze ötszörös áron, majd ez az autó elromlik. Elviszed a szervizbe, kubai barátaink kihajtják belőle az üzemanyagot (ami egyébként sincs az egész városban és nem tudod már a gyerekedet sem iskolába vinni), szerelés címszóval megjavíthatatlanul elrontják az automata váltót, és kicserélik benne az akkumulátort. Visszamész az autódért, mindent letagadnak, de azért odaadják az eladott eredeti akksiért kapott pénzt, mert legalább egy fikarcnyi lelkiismeretfurdalásuk támadt, te pedig buktál úgy 20 milliót. Ilyen és hasonló dolgoknak is lehet az ember rendszeres átélője, és amikor már egyre több van ezekből a történésekből, már nem az az első, hogy megsajnálod őket, „szegény kubaiakat”.

A másik oldalról... én bár nem szeretnék már Latin-Amerikában élni huzamosabb ideig, és az én világomhoz képest sok a gazdasági, kulturális kontraszt, de pont emiatt az biztos, hogy ők többet kibírnak, mint én. Mert úgy gondolom, hogy egy részről a szegénység (és a betegség) csodálatosan megváltoztatják érzések és lelki bonyodalmak értékeit. Én lehet, hogy nem tudok, vagy nem úgy tudok dolgokat értékelni, ahogyan ők. Más részről nincs meg az eszközöm sem arra, hogy hogyan lazítsak le mindig minden helyzetben. Néha úgy érzem, ők csinálják jól. Hogy nem lehet mindig csak a valóságnak, a célszerűnek élni. Kell valami illúzió. És kell egyfajta szegénység ahhoz, hogy az ember megértsen dolgokat és könnyedebben vegye azokat. Az én életemre vonatkozóan csak egy biztosat tudok: hogy a tánc az aztán kikapcsol és felszabadít! Ugyanúgy a kubai zene is, és ezek abszolút segítenek a szürke vagy éppen szeszélyes hétköznapokban is. Boldog vagyok, hogy eljutottam Kubába, és mindenkinek ajánlom, hogy egyszer utazzon el ide! :)

„Olyan jóízűen nevettünk mindenfélén, mint akik tudják, hogy közeleg a vég.”

Álljunk meg.

Mert valami történt. Tímea és Pierre odafent váltak egymásban teljessé az Istennel.

  Hadd írjak most Nektek egy levelet a hálámról, a tiszteletemről, a szeretetemről. Úgy, ahogy talán még Nektek sem mondtam el igazán.

Drága Anyu, drága Apu!

Hatalmas példaképek vagytok a számomra és ez mindig is így marad. Teli voltatok vággyal, ambícióval, energiával, céltudatossággal, örömmel, szeretettel, buzgósággal. Nem ismertetek akadályokat, én pedig nem ismertem nálatok bátrabb embereket, akik kiálltak mindenért, amit szívükből igazán akartak. A ‘80-as években beteljesülő szerelmetek minden előítélet, támadás és nem-elfogadás ellenére egy olyan erős kötelékké alakult 40 éven át, mely által ketten életre hívtátok azt, amit e világon tenni érdemes és nemes. Erről szeretnék most beszélni.

   Veled kezdem, Apu. Dr. Sangala Erensin Pierre. Büszkén mondom ki a neved, csodálatos. Te voltál az az elképesztően bámulatos ember, akinek mindig fülig ért a szája, és akit egyszerűen mindenki körbezsongott! Olyan kisugárzás és pozitivitás áradt belőled, hogy nem létezett olyan ember, akit ne vonzottál volna. És te voltál az a lenyűgöző személy is, aki szó szerint a semmiből a mindent megalkotta. Maliból származol, kis nomád falucskában nőttél fel, Ségué-ben, 15 testvéreddel együtt. Kapáltál, mert kapálnod kellett. Elvégezted a 3 elemi iskolát, majd kapáltál, mert kapálnod kellett. De te nem nyugodtál bele, tanulni akartál, s addig harcoltál, amíg csoda folytán összegyűlt a tandíjadra a pénz, és folytathattad a tanulmányokat. Mígnem érettségi után az ország legjobb tanulói között ékeskedtél. Felvettek az orvosi egyetemre, a közgazdaságira, és még a mérnökire is, de te az ösztöndíjat választottad. S az ösztöndíjjal együtt az ismeretlent, a kalandot, és a legkeményebb utat. Azt viszont nem te választottad, hogy hova mész és mit tanulsz, örültél egyáltalán annak, hogy külföldre jöhettél, és nem cserélték ki a nevedet az ösztöndíjasok között. Megérkeztél Magyarországra, és bár magyarul nem tudtál, de a Magyar Intézet előkészítőjében 1 év alatt hiperaranyos akcentussal, nagyon szépen megtanultál, s ezen a fantasztikus nyelven végezted el az ELTE egyetemet. A Maliban lévő hiányszakmák miatt geofizikus szakra kellett járnod, amit később már saját akaratodból megspékeltél egy hidrogeológus doktori diplomával is. Egyetem, nők, bulik. Lássuk a törzshelyet: Remy Martin Budapest. Tudjuk már jól a sztorit, a kollégiumban Tímeát választottad, hisz ő csak kólát rendelt a diszkóban... itt kezdődött minden. S végződött négy nővel az élen. Anyu és a lányok… Kettővel Budapesten, s én, az utolsó csak később jöttem, szavaiddal élve: „Made in Canada”. ’93-ban úgy döntöttél, nem árt újra egy kis világot látni, szerencsét próbálni, így Montréal lett az úti célod, ámde erről véletlenül nem szóltál senkinek, és aláírtad feleséged helyett is a vízumkérelmet. Végül jól sült el a dolog, és mindketten még kint is diplomákat szereztetek, dolgoztatok, pénzt spóroltatok. Gondoskodtatok. A gondoskodásból javarészt nekünk gyerekeknek, de sokszor másoknak is jutott. Sőt, olykor egy-egy játék, új ruha tőlünk megvonva került jótékony célra. Rengeteget adtatok a szükségben lévő, Maliban élő rokonoknak. Játékot, ruhát, tankönyvet, laptopot, telefont, élelmiszert, elektronikai cikkeket, autót. De ami még ezeknél is jelentősebb: oktatási lehetőséget (tandíj fizetés), innovációt és fejlesztéseket: napelemet, fúrt kutat, akkumulátort, európai gondolkozásmódot, ismeretet, ötleteket, vállalkozási támogatást, és egy kisfiúnak, Gastonnak, az én drága unokaöcsémnek örökbefogadást, magyar állampolgárságot, s lehetőséget a felemelkedésre, a jó cselekedet továbbvitelére. Apu, mindenki csak hálás lehet neked a kezdeményezéseidért, te pedig hálás voltál az asszonyért, aki mindezt szó nélkül támogatta. Ez a sok-sok törekvés követendő példa a számomra. Ki vagyok én, hogy ezt látva elutasítsam az elesettet, vagy fukarkodjak azzal, amim van? Hisz te még a kevésből is adtál, és szűkölködő időkben is másokat befogadtál.

Mindezt úgy, hogy kemény csapások is értek az életben, egyáltalán nem kevés. Nekünk a mai világban már természetes, hogy feketék és mindenféle nációk járják Magyarország utcáit, de akkoriban ez abszolút nem volt mindennapi jelenség. Budapesten is ritkaság volt, nemhogy Békéscsabán, ahová 1999-ben visszaköltöztünk. Sokat szembesültél rasszizmussal, pedig jóravaló, tanult, becsületes ember voltál. De a próbákat kiálltad, s nekünk is megmutattad, hogyan viseljük büszkén magunkat. Egy idő után elfogadtak minket, az egész város ismerte a Sangala nevet. Rólad azt is tudták, milyen precíz, munkájára igényes ember vagy. Elismertek a gyulai Környezetvédelmi Felügyelőségen és a csabai Növény- és Talajvédelmi Igazgatóságon. De sajnos ugyanúgy, mint a kanadai Aranykutató vállalatnál, itt is leépítésekkel és elbocsátásokkal kellett szembenézned, mely családfenntartóként nem volt könnyű a számodra. A munkahelyelvesztések közben hazádban, Maliban is vesztettél el családtagokat, kiktől távol voltál, így nehéz volt a feldolgozás. Egy valamit viszont sosem vesztettél el: a hitedet. Amikor már a legmélyebb pontokon jártál az életedben, és úgy tűnt, nincs kiút, te még akkor is kitartottál, felálltál, és felkiáltottál. Mégpedig a szabadító Istenhez, akiben mélyen gyökerezett a hited. Az, ahogy bemutattad nekem az életeddel Jézust, örökre a szívembe égett, és megváltoztatott mindent, amikor én is befogadtam Őt az életembe. Köszönöm, hogy példát mutattál nekem a hűségben, az alázatban, az adakozásban, az imádkozásban, a bölcsességben.

Amikor visszaemlékezek vidám pillanatokra, elejtett bölcs mondataidra, nevetésedre, éneklésedre, táncodra, mindig csordultig van a szívem! Ezekkel az emlékekkel élsz bennem tovább, és táplálom azt a tüzet, amit addig te lobbantottál be a lelkem egy meghatározott helyén. Emlékszem, amikor hangosan szólt otthon a Bob Marley és afrikai táncmozdulataiddal produkáltad magad előttünk. Nagyon tetszett. Vagy amikor olyan harsányan énekeltél a gyülekezetben az első sorban, hogy a dicsőítő csapat azt se tudta, hol jár, mert elvitted az egész zenekart. Vagy hogy 10 éven át ugyanaz az egy CD szólt az autódban és a családodon át a munkatársaidig mindenki ismerte kívülről a számokat. S ott vannak azok a mondatok, melyeket szintén sosem feledek...

„A vidám szív felüdíti a lelket, s azzal másokat is felüdítesz.”

„Lányom, ha valami egyszer elindul, akkor nincs megállás.”

„Engem nem érdekel, hogy a „többiek” milyenek, Te hozd ki magadból a legjobbat.”

„Mindig olyan dolgokat csináltok gyermekeim, hogy az ember nem is tud szóhoz jutni.”

„Szívügyekbe nincs beleszólásom, de olyanhoz nem adnálak hozzá, aki nem érdemel meg téged.”

„A feleségem Isten ajándéka nekem.”

„Gyere... van egy kis pálinkám.”

„Tu es malade ou qoui?”

„Az Úr áldjon meg vastagon!”

„Menjetek el pihenni, ne féljetek. Szeretlek benneteket!”
2017. december 24. - a szenteste, s életednek utolsó szavai.

Ó, Apuci, bárcsak egy kicsit is a nyomodba érhetnék! Szinte félelmetes ez az örökség, amit rám hagytál. De igyekszem méltó nagykövete lenni mindannak, amit te elkezdtél és továbbadtál nekem. Remélem, büszke leszel rám.

Életutad, bizonyságod, ahogy tőled hallhatjuk:

   
   Te jössz, Anyu! Dr. Sangaláné Ottlakán Tímea. Még büszkébben diktálom az „anyja nevét”. Életet adtál, de még milyet! Nem is csak adtad, döntöttél mellettem. Igen, akkor Kanadában, amikor Rh összeférhetetlenek voltunk. Amikor már érkezett hozzám a rohammentő, ahogy megláttam a világot. Elszakítottak tőled, hogy vérátömlesztésre vigyenek a montréali gyermekkórházba, ahol fertőzött, AIDS-es vérek híre terjengett. S Neked döntened kellett fennálló lelkiállapotodban – a lehető leggyorsabban. Nehéz volt. Már egy babát elvesztettél a születése után pár nappal. Szerencsére apu is jelen volt, és támaszt nyújtott. Így a nyilatkozatot aláírtátok: megkapom a vért. Megkaptam az egészséges, színtiszta, új vért. „Angyal, vidd meg a hírt az égből, mindig új élet lesz a vérből.” (Márai Sándor: Mennyből az angyal). Bár nem az idézet miatt, de az Angyalka nevet választottátok nekem, hálásan köszönöm, hogy méltónak találtatok rá. Névnapomon, s születésnapomon mindig téged ajándékoztalak, hálámat kifejezve azért, amit tettél értem. Anyucikám, te egy hősnő vagy! Ezt mindig is mondtam neked. Nemcsak gondoskodó anyuka, de szerető feleség, hűséges barát és lelkiismeretes tanárnő voltál. Mélyen kötődtél a szülővárosodhoz, Békéscsabához, és rendkívüli kapcsolatot ápoltál a diákjaiddal. Mentori szerepet is vállaltál, melynek köszönhetően sokan pótanyaként tekintettek rád! Egyszerre mindig 3-4 intézményben tanítottál biológiát, földrajzot és közlekedésföldrajzot. Az iskolai kötelező órákon kívül rendszeresen tanulmányi versenyekre készítetted fel a gyerekeket, és kirándulásokat, kajak túrákat szerveztél nekik, operába és színházba vitted őket, sporteseményekkor teát főztél és palacsintát sütöttél nekik. Elhivatott voltál a környezetvédelem területén. A természettudományi munkaközösség vezetését is elvállaltad, s a Közalkalmazotti Tanács elnökévé választottak. Tagja voltál a Magyar Vöröskeresztnek, és működtetted a sulikban az Ifjúsági Vöröskeresztet. Dolgoztál a Gyógynövénykutató Intézetben, az Országos Vérellátó Központban, valamint példás véradó, plazmaadó voltál. Még 60 évesen elvégeztél egy mentőápolói iskolát is, szakmai gyakorlatot is szereztél, hisz Maliban egészségügyben terveztél missziózni. Emellett a diákjaidat is buzgóan készítetted fel elsősegélyt nyújtó versenyekre. Kitanultad az Európai Uniós szakértői és pályázatírói készségeket, és továbbképzésekre jártál. Na de ez mind „csak” a munkád volt eddig. Hát mit csináltál te még a „rengeteg” tanári szabadidődben?? Gyerekeket neveltél, Kanadában idegen nyelven diplomát szereztél, kirándultál, túráztál, hegyet másztál, úsztál, Balatont átúsztál, kenuztál, kamarakórusban énekeltél, 20 éven át hegedültél, lányaiddal komolyzenei koncertekre jártál, Back Street Boys koncertekre jártál, olvastál, főztél, mostál (patyolattisztán úgy, mint senki más), vasaltál, takarítottál, fogyóztál, tornáztál, varrtál, horgoltál, fát vágtál, kertészkedtél, locsoltál, havat lapátoltál, Jóban rosszbant néztél, franciául netflixeztél, angolt tanultál, szíveden viselted az afrikai rokonok sorsát, nekünk, gyermekeidnek is mindent odaadtál, eközben világot láttál, boldog voltál!

Amikor felnőttünk, velem is már sokat utaztál. Először 2011-ben mentünk el kettesben, Angliába. Majd azt mondtam, hogy soha többet nem utazok el veled sehova. Mások voltunk... mégis ugyanolyanok! Ezért tudtunk mégis minden nehézség ellenére az utazások által összekapcsolódni. S végül elvittelek még Venezuelába, Izraelbe, Ausztráliába és Görögországba. Általában én voltam a kitaláló-szervező-vezető kisasszony, aki persze mindig minden esetben tudta azt is, hogy merre kell menni. Kivéve, amikor nem… És amikor egy elejtett iránymutató mondatod után teljesen megsemmisültem. Ekkor jeleskedtél előttem Görögországban közlekedésföldrajzból. Mivel cirill betűket használt a google GPS, bajba kerültem az autós navigálással, erre jött az ominózus mondat: „Semmi gond, ha Athén felé az A1-es útról az E75-ös visz tovább, akkor nekünk most nyugat felé nem Peristeri, hanem Kozani/Veria felé kell letérnünk az E90-es útra, aztán a következő kijáratnál Grevenon felé az E85-ös útra Kalampakáig, utána majd ott leparkolunk valahol.” Most jön az, hogy: ezt most csak így itt hagyom… Habár tisztában voltam vele, mégis megrendültem, mennyire széles az ismereted, és mennyi minden lehet eltárolva a fejedben! (Arról nem is beszélve, hogy az Anyám tyúkját, A föl-földobott követ, vagy bármely más kötelező verset minket megszégyenítően szavaltad helyettünk). S mindezt oly lelkesen adtad tovább!  Egy volt diákod nemrégiben közzétett írása a bizonyíték rá, s arra is, hogy nem volt hiábavaló.

„Tisztán emlékszem, így közel 20 év távlatából is, amikor közlekedésföldrajzból meg kellett tanulnunk európai vonat útvonalakat és én nevetve vágtam rá, hogy ugyan minek, hisz úgysem veszem hasznát soha?! Feleltünk, és Budapest-Zürich vonal jutott nekem… Most kedden jöttem vissza Ausztriába dolgozni, és meghibásodás miatt át kellett szállnunk másik vonatra Bécs után, ami a zürichi volt… Linzig vitt, majd onnan még két vonatot kellett váltani, és mosolyogva gondoltam vissza erre a pillanatra, miközben tisztán felidéztem emlékeimben a Zürich-Budapest vonal megállóhelyeit, amit tanárnőnek állítottam anno, hogy teljesen hasztalan lesz számomra. De tanárnő annyit mondott rá: Ne legyél ebben olyan biztos! Mosolyogtam, és Önre gondoltam…”

Ezt, tudom, csak szerelemből lehet így csinálni. De nem ilyen átlagos szerelemből. Hanem anyusan szerelemből! Mert te minden nap imádtad ezt az egészet. Mindig be voltál zsongva, mint egy gyermek. Ettől volt minden egészen más. Szenvedélyesen szeretted a kultúrákat és a természetet. Különösen a tengereket, a tavakat, a vulkánokat, a növényeket, a terméseket, a kagylókat, a köveket, az ásványokat, a magokat, a leveleket, a homokot, az állatokat, a cserregő nádiposzátát, meg mindenféle ilyen dolgokat. Már ez önmagában teljesen hihetetlen, hogy mennyire tudtál lelkesedni egy termőpikkelyes nyitvatermő toboz iránt, de számomra még azt is csodás volt megtapasztalni – visszacsatolva ahhoz, hogy eszméletlenül letaglózótt a közföci ismereted – hogy Te, mint szülő is, mennyire felnéztél rám. Hogy ugyanúgy lenyűgözött téged a talpraesettségem, a bátorságom, a nyitottságom, csodáltad, ahogyan emberekkel kapcsolódom, ahogy írok, vagy ahogy táncolok. Pedig ez valójában belőled, belőletek eredt, drága anyuci és apuci. Magyarország, Mali, Kanada. Én már utazva születtem, s Ti a világot adtátok nekem!

A sok-sok jóság, odaadás, kedvesség, vidámság mögött mély traumákat is átéltél. Elvesztettél nagyszülőket, gyermeket, édesapát, édesanyát, férjet. Ó, Istenem, mennyi fájdalom, mennyi veszteség és gyász! De TE, anyu... könnyes szemmel gépelem, hogy még így is mennyire igazán szeretted és akartad az Életet. S nem keményen és keserűen akartad, hanem boldogan, és gyermekeidnek megmutatva azt, hogy akárhogy is, de van értelme, van célja az életnek. Honnan jön ez az erő? Hogy lehet csak úgy felállni, tovább élni, minden nap meleg vacsorát adni, velünk játszani, tanulni, művelődni, költözködni, új életet kezdeni?? Nem kérdeztem meg sosem, s most félek. Hogyan tudnám majd mindezt átadni édesanyaként saját gyermekeimnek? Már csak elképzelni tudom, milyen tanácsot adnál. S azt is tudom, hogy bízol bennem, hisz itt hagytad az útravalót. No meg már kiskoromban próbára tetted a bizalmat közöttünk. Vidéken, amikor szabadjára engedtél a környékünkön, hogy játszhassak a társaimmal. Bicikliztünk, görkoriztunk a kacskaringós utcákon, majd sötétedéskor egyszer csak elkiabáltad magad az udvar közepén: “ANGYALKAAA!” én pedig rohantam a hívó szóra, hisz tudtam, vársz rám, s ha nem találsz, baj lesz. Én is bíztam, hogy minden esetben érkezni fog a hívó szó, nem felejtesz el, hiányozni fogok. Nem sejtettem, hogy 20 év távlatában ez a felszólítás segítséghívássá fog változni. “ANGYALKAAA!” Tudtam most is, hogy vársz rám, és ha nem találsz, baj lesz. Én itt voltam, de már nem érkezett hívó szó. S baj lett. De nem felejtelek el, hiányozni fogsz.

Decemberben a Szentkirályi utcában. Lélektelen, barnásszürke, piszkos épületnyalábok. Undorodtam. A COVID is pusztított még, ezért a SOTE-n látogatási tilalom volt, s mi mégis látogathattunk. Ez volt a legrosszabb hír, amit valaha közöltek velem, hisz ez csak egy valamit jelenthetett...
Szigorúan napi egyszer egy fő. Betartottuk. És bár orvosnyelven áltattak minket, Neked mégis odasúgta az igazdoktornő: „Inkább menjen haza. Legyen még egy kicsit a szeretteivel.” Jól jósolta, négy napunk maradt, és mi mit sem tudtunk róla. Odagyűltünk hozzád, mind leköltöztünk a családi házba. Lassan készülődtünk a karácsonyra, próbáltunk kellemes, vidám légkört teremteni. Viccelődve a múltra emlékezni. Gyerek, tini, s kisfelnőtt korunkra, mikor hazaérve mindig csak azt kérdeztük: „Aaanyuuu, mi lesz a vacsoraaa??” Na meg azon is vihogtunk, amikor feladványokkal bombáztunk: „Aaanyuuu, a hangyának van agya??” Arról nem is beszélve, amikor országvárosoztunk és hárman voltunk ellened, mert nálad kifogyhatatlanok voltak a B-betűs balatoni városnevek, meg a növény-állatfajok rengetege. „Aaanyuuu, ez nem ér!!" Viccelődtünk, de valamit megéreztünk. Olyan jóízűen nevettünk mindenfélén, mint akik tudják, hogy közeleg a vég. Mégis, ez volt számodra a gyógyító. Semmilyen morfium tapasz, gyógyszer nem hatott olyan fájdalomcsillapítóként, mint a mi nevetésünk és közelségünk. S máskor csak csendben leültem az ágyad szélére, kezemben volt az erőtlen kezed. Volt, hogy csak némán feküdtél, volt, hogy pin kódokat és jelszavakat soroltál, volt, hogy apuról hallucináltál, volt, hogy az élettel számoltál: „Ki a következő a körforgásban?”, volt, hogy komolyzenét hallgattunk és zeneszerzőket listáztál, volt, hogy még anyai tanácsot adtál, s volt, hogy csak jajgattál.

December 14. Ezen az estén láttam Budapestet a legkomorabbnak. Olyannak, mint addig még soha. Szürkületkor ködbe borult minden, s már este sem a hidak, sem az épületek, sem az orrom hegye nem látszódott. Zord feketeség honolt, az egész város gyászolt.
December 15. „Aaanyuuu! ..."

    Ahogy 6 hetes babaként elválasztott engem tőled a kanadai rendszer és csecsemőgondozásba kényszerültem, úgy választott el 6 hetes fekvőbetegként téged tőlem a magyar rendszer és felnőttgondozásba kényszerültél. Sírva születünk és sírva halunk meg. A születést is és a halált is akarni kell. Majd a haldoklásban születünk örök életre. Mindig is szerettem a keretes szerkezeteket, de nehezen tudok mit kezdeni ezzel a két megfoghatatlan fogalommal. Születés és meghalás. Csodálatos, amikor először hallja meg egy anya magzatának szívverését, majd mikor ugyanannak az embernek megszűnik a szíve dobogni, kínzó fájdalom az itt maradóknak. Valóban egy szerven múlik az egész létezés? Elképesztő. S nemcsak testileg, de érzelmileg is ettől függünk. Mennyi minden van a szívben! Az enyémben? Abban is rengeteg minden, gyászkor különösen. Ne kérd szív, ne kérd, hogy soroljam. Nem beszélek, de nem is hallgatok. Óvatos vagyok. Olykor némán érzek, de van, hogy sorolom, aztán abbahagyom, máskor pedig meg nem szűnőnek ígérkezik az érzelemlista. Ugyanúgy a gondolat-, vagy kérdéslista. A „miért”-eknek egy idő után rájövök, nincs sok értelmük… De hogy a ráknak van-e? Mikor áldozatok sorát kebelezi be ez az erőszakos kígyó? Tönkretesz, elpusztít, legyengít, majd kiköpi a testet, s ott hagyja dermedten szemem láttára. Megteszi egyszer, megteszi kétszer, és továbbkúszik ártatlan lelkekbe. Fájdalomokozás, félelemkeltés - ez az értelme. Ebben nem maradhat sokáig a szív. Ima kell,  „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Timóteus 1:7). Tehát hogy viselem? Istennel elviselem. Mert tudom, Ő betölti az űrt, és kárpótol!! Hagyom, hogy vigasztaljon, s hagyom, hogy fájjon. Ki kell bírni. Ki kell sírni. Vagy ki kell írni. Most az utóbbihoz folyamodtam. S könnyebb vagyok.

Gyászom eddig könnyebb volt azzal is, hogy ti mindnyájan valamilyen formában itt voltatok nekem, és hozzátettetek az elviselhetőséghez. Hálás vagyok...

Durkó Leona, Márkus Dávid, Csuti, Andreas Coen, Maros Ádám, Megyeri Vivien, Havrán Vivien, Tóth-Piukovics Geri & Dóri, Galambos Judit, Kutasy Mercédesz, Erdős Gábor, Dornyi család, Andelic család, Bereznai család.

    Még egy szóra. Anyucikám, bevallottad, hogy ezzel a bloggal én megvalósítottam a te gyerekkori álmodat. Sokáig nem is értettem, miért lelkesedsz iránta ennyire… végül is csak örültem, hogy az olvasóim közül te voltál az egyik rajongóm (a kedvencem!), és egyben a szerkesztőm is. Sajnos most már nem ellenőrzöd le többé az írásomat, nem nézed át benne a nyelvhelyességet, nem javítod ki a gépelési hibákat, nem mondod meg, mivel egészítsem ki, és mi a kevésbé lényeges. De most nem is törődöm vele, mert a szövegem jelentősége világos és fontos. Ez a vallomás Rólad, Rólatok és Rólam szólt, meghagyom tisztán, szépítetlenül, s igazán.

„Mikor elhagytak, 

Mikor a lelkem roskadozva vittem, 

Csöndesen és váratlanul 

Átölelt az Isten. 

Nem harsonával, 

Hanem jött néma, igaz öleléssel, 

Nem jött szép, tüzes nappalon 

De háborus éjjel. 

És megvakultak 

Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, 

De őt, a fényest, nagyszerűt, 

Mindörökre látom.”

(Ady Endre: Az Úr érkezése)

Szeretlek Benneteket mindörökké,
Angyalka

  Tavaly, húszhúsz június elsejével új fejezetet kezdtem az életemben. Elhatároztam, hogy hazánktól nem túl messze, de mégis a nyugaton jobban körülnézek. Ausztriára esett a választás. Bécs már nem volt idegen számomra. Az elmúlt években is járogattam ki: vásárlás, barátnőzés, és művelődés céljából. S tavaly májusban ártatlan osztrák ingatlan böngészéssel jött az ötlet a kiköltözésre. Nem azért lett ennyire sietős a költözés, mert otthon SOS lépést kellett volna tennem egy adott helyzetből. Sőt, nagyon is élveztem az első karanténidőszakot! Csupán annyira nagy volt bennem a változás iránti vágy, és olyannyira egyértelmű volt ez az új út, hogy emiatt minden nagyon könnyedén haladt. Volt ám nekem Budapesten fix állásom, pandémia alatt is biztos fizetésem, kellemes munkakörnyezetem, a valaha addigi legjobb és legszeretettebb lakhatásom a Budai Vár oldalában, egyszóval minden komfortos volt. Ezt rúgtam fel a hirtelen jött ötlettel: szerencsét próbálok Ausztriában. Ekkor többen meghőkölve álltak előttem: „Normális vagy?? A koronavírus közepén???!!!” Igen. A kellős közepén. Először is azért, mert abszolút vezetettnek éreztem ezt az irányt, másfelől a legjobb időzítésnek tartottam a továbblépést. A kint éléstől remélt haszon pedig nagyobb volt, mint az itthoni dolgaimról való lemondás áldozata. Azaz kisebbnek tartottam a kockázatot, mint amennyit nyerhettem ezzel az újabb kalanddal: fiatal vagyok, megtapasztalhatok egy másfajta életvitelt, s annak a hazánkénál magasabb színvonalát, félretehetek egy kis pénzt a jövőmre (szüleimtől okosan megtanulva a spórolás fortélyait), megtanulhatok egy új nyelvet, szerezhetek új kapcsolatokat, barátokat, és hazatérésemkor megint csak valamivel érettebb személy fog beköszönni a családi házba. S bár az én számomra mindig Budapest marad a világ közepe, jelentős bátorításul szolgáltak Szabó Magda, illetve az ő édesapjának szavai, mikor Magdát indította bécsi útjára: „Nem akarom, hogy úgy nőj fel, hogy Debrecen mindig a világ közepe maradjon neked. Tudnod kell, a világ óriási nagy. Csak Isten tudja, hogy milyen sorsot szán neked, amilyen fura leány vagy. Ki tudja, mi lesz a sorsod alakulása, nem lehet, hogy nem ismersz tulajdonképpen semmit. Látnod kell a világot, mert a világ gyönyörű. Azon kívül benne élsz egy református majoritású környezetben, látnod kell a katolikus világot is, a világ nagy része katolikus. Ezt is meg kell ismerned. Egyáltalán, látni kell a világot. És nem csak tanulni, hogy volt egyszer egy Monarchia, nézd meg, milyen volt, nézd meg, ami még maradt belőle.” /Szabó Magda: Magdaléna a másik Für Elise nyomában/ Nekem közel sem Bécs az első hely, ahol ilyesmibe vágom a fejszém (kezdve attól, hogy már 17 évesen a világ végére, Venezuelába költöztem), de ez most valahogy mégis más. Méghozzá annyiban, hogy nem dolgozgatni, vagy tanulgatni, vagy szórakozgatni jöttem ki egy előre meghatározott időre, hanem határozatlan időre keményen dolgozni, keményen tanulni, s lehetőség szerint (ja, már nemigen voltak lehetőségek) szórakozni.

  Májusban, az előzetes intéznivalók – mint már említettem – nagyon gördülékenyen mentek. A döntéstől a költözésig tartó folyamat sem volt egyáltalán hosszúlefolyású, dacára minden COVID körülménynek. Itt most újra hálát adnék, nem a sorsnak, hanem Istennek, hogy mindenről gondoskodott, és hogy egyáltalán a kezében tartotta ezt a tervet, amibe beleállhattam. Hiszen ha az Úr ad egy látást, ahhoz ad ellátást is. Hit nélkül elképzelhető, hogy csak bajlódtam volna mindezzel, de az ajtók gyorsan nyitódtak. Két hét alatt lezongoráztam a teendőket. Talpraesetten, s egy kis segítséggel nekikezdtem az otthoni dolgaim ideiglenes felszámolásának: felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, kijelentkeztem a TB-ről, és a kinti dolgok felépítésének: bejelentkeztem osztrák lakcímre, találtam kinti lakhatást („A koronavírusra való tekintettel blablabla… beköltözhet tanulói jogviszony nélkül is egyetemi diákotthonunkba.” –Danke schön!), kerestem munkát, bankszámlát nyitottam, TAJ számot csináltattam, letelepedést igényeltem, s kiköltöztem.

  Új lakhely: Ausztria, Bécs, 15. kerület, modern kollégium-apartman.
Nemcsak az ajtók nyitódtak, hanem a Bécsi Kapu is. A várból kifelé, és az osztrák határon befelé. Legalábbis én előttem. Szigorú ellenőrzések folytak, és még ingázónak sem számíthattam, hisz nem volt munkám, sem semmilyen igazolásom, de egy árva negatív teszt, és egy reménykedő szempár meggyőzte a katonákat a továbbutazásomban. Az egész határ dologban volt valami rendellenes, félelmetes és visszataszító. Olyan helyzet, amiben az ember nem érzi magát kényelmesen, még akkor sem, ha tudja, nem követett el semmi szabályellenest. Ez a mai napig (most már ingázóként is) így van velem, bármennyiszer jövök-megyek át a határon, kis szívdobogás, izgulás fog el, mint mikor a repülőgép felszállása előtt halad át az ember az ellenőrző kapukon. Szélmalmokat és osztrák falvakat elhagyva, tavaly az érkezésem napján drága barátnőm, Vivien várt rám Bécs belvárosában. Most már nemcsak Magyarország, de több mint 10 év barátság is van mögöttünk. Vivivel évfolyamtársak voltunk általános iskolában, majd gimiben osztálytársak és jó barátnők lettünk. Ő már a végzős évben fél lábbal Ausztriában volt, s érettségi után ki is költözött. Az élet kint megajándékozta egy gyönyörű kislánnyal is, így korábban dupla okom volt látogatást tenni náluk. S most, amikor még csak gondolat volt a kiköltözésem, Vivi a kezdetektől „mecénásommá” vált, és ott segített, ahol csak tudott. Az intéznivalókon kívül, az első napjaimban vendégül látott, kirándulni vitt, elkísért a lakhelyemhez is, megpuszilt, és gondoskodó anyaként utamra bocsátott. Aranyos, kedves, mindig jót akaró, sosem ironizáló, igaz barátnőként pedig ilyen szép levélben írta „jókívánságait”:

  Akartam hinni a sorainak, de ahogy beléptem az új helyre, ürességet éreztem. Minden üres volt ezután. A szobám, a kopasz fehér falak, az utcák a kijárási tilalomtól, sőt, az érzéseim is halványodtak. Megdermedtem. Talán vegetáltam volna még, talán nem, de tudtam, ebbe az állapotba most nem engedhetem bele magam. Két örömforrásom viszont azonnal akadt: az egyik, hogy szinte közvetlen a Schönbrunni-kastély mellett lakom, aminek a kertje az év minden évszakában tündöklő. A másik, hogy a szobaszomszédom egy velem egykorú spanyol leányzó volt, aki mellett már az első találkozáskor szappanoperává vált az élet. Csupa vidám káosz! Így már az sem zavart, hogy nem vagyok teljesen egyedül a minilakásban. (Az elképzelés végett tisztázom, hogy ez a rezidencia tulajdonképpen egy kollégium, csakhogy nem a magyar szocreál képet kell feleleveníteni, hanem a maga osztrák módján készült építményt: korszerű, tágas, diák-barát, benne légkondival felszerelt szobákkal, mosodával, edzőteremmel, tanulószobákkal, grillterasszal, pingpong- és billiárd aulával). Én egy kétszemélyes apartmant bérlek itt, ami azt jelenti, hogy van benne két elég nagy galériás szoba, és a lakótársammal közösen használjuk a fürdőt és a minikonyhát.

  A spanyol lánnyal, Nereával abszolút semmi gond nem volt az együttélés terén, ugyanúgy szerettük a rendet, egymás illatait és ételeit. Hamar bemutatott a barátainak, akikkel nagyon sokat lógtunk, és a nyár java részét együtt töltöttük. Amint elkezdődtek a feloldások, Bécs is elkezdett mozgolódni, rengeteg dunaparti estét véstünk az emlékezetünkbe. Bécs belvárosában létrehoztak a Dunából egy mesterséges csatornát, aminek a hangulata a pesti Pontoon vagy Deák nyári estékhez hasonlítható. A csatornapart mentén végig üldögélnek a fiatalok, zenével, itókával. De az a legszuperebb, hogy az újdonsült spanyol barátaim az imént említett magyar helyeket is láthatták. Elutaztak egy hétvégére Budapestre, s én azt a hálás feladatot kaptam, hogy bemutathattam nekik szeretett hazámat. Pár hónap után megszakadt ez az időszak, amikor is véget ért az erasmus félévük. Nerea visszaköltözött Bilbaoba, viszont annyira megszerettük egymást, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen beszámolunk egymásnak a mindennapjainkról.

  Ez eddig mind nagyon szépen hangzott, de legfőképp nem szórakozással teltek az első hónapok. Vészesetekben vettem rá magam, hogy kikapcsoljak, nehogy csak a munkának éljek. Szóval meló. Nagy reményekkel jöttem ki Ausztriába, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne találnék bármilyen munkát. De az igazság az, hogy én nem bármilyet akartam találni, hanem szándékosan magasra tettem a mércét. Mondván, hogy nem kell kötelezően a legaljáról kezdeni. Mivel kvázi NULLA német nyelvtudással érkeztem, belőttem a nemzetközi helyeket. Sok nagykövetséghez elküldtem az önéletrajzomat. A Spanyolnagykövetségen pont meghirdettek egy állást, amire beadtam a jelentkezésemet, sőt, a mexikói nagykövet barátomtól kapott ajánlást is csatoltam hozzá. Az interjú többfordulós volt, s végül nem engem választottak. Igyekeztem nem szomorkodni, s tovább gondolkodni. Itt már valamennyivel lejjebb vittem a mércét, retail-ben is megpróbálkoztam elhelyezkedni. Otthon, az Andrássy úti TUMI üzletben szereztem korábbi tapasztalatot a luxus üzletek világában, s a kedves volt főnököm, akivel különlegesen jó kapcsolatot ápoltam, meleg szívvel beajánlott volna a bécsi TUMI üzletbe, legjobbakat kívánva nekem a jövőmre. Csak sajnos ez is meghiúsult, mert pont bezárt, amikor kitört a vírus. A hasonló üzletágakban pedig nem fogadták el a jelentkezésemet a német nyelv hiánya miatt. Ezek után már mindenhol keresgéltem, online és személyesen is, de csak nemleges válaszok érkeztek (egyébként szerintem az is sokat számított, hogy a munkaadók nem látták a mosolyom a maszk alatt, de most tényleg…). Egyre elkeseredettebb lettem, és az időt sem akartam sokáig húzni, hisz nem kevés kiadásom lett hirtelen. Végül két hét elteltével nem bírtam a tétlenséget: eljött az, amire soha életemben nem gondoltam volna: elküldtem az önéletrajzomat egy Mc Donald’s-ba, mert tudtam, ott egyből munkába állhatok. Még aznap behívtak interjúra (still nulla német), másnap pedig kezdhettem is. Szóval… én mertem nagyot álmodni, de ezt az utat most ki kellett lépkednem. Zúgolódtam magamban, hogy miért kényszerülök én is (mint sok emigráló) erre a sorsra… Végül is, nem kényszerültem. Ha úgy nézzük, én választottam. Természetesen elfogadtam volna a nagykövetségi állást, de mivel nem jött össze – konstatálva a tényeket és a vírushelyzetet –, átértékeltem a pro/kontra dolgokat. Alapból abból indultam ki, hogy bármikor felmondhatok, és kezdésnek akármi megteszi, csak legyen. Főleg nettó 1300€-ért +13.,14. havi fizetésért (ami bár itt a legalja, de az otthoni fizetésemnél még így is kétszer több) bevállalom. Nekem nem piszkos a munka, és egyszer talán majd nevetve mondom, hogy „ha-ha, persze, hogy dolgoztam én is Mekiben”. De ami komoly előnyt jelentett a szituációban, hogy bárhogyan is, de ragadhatott rám a német. Így is lett. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyen nem dolgozik osztrák, úgyhogy migráns-németet és meki-nyelvet tanultam. Mivel már kasszázni is beraktak egy hét után, legalább azt biztosan megjegyeztem, hogy a 24€ az nem 42€. Köszönhetően annak, hogy a német előbb mondja az egyeseket és utána a tízeseket, tehát a huszonnégyet a német négy(és)húsz-nak mondja, YEEE!  Amúgy még ebből a migráns-németből sem tanultam annyit, mint szerettem volna, mert 1: maszkot kellett viselni, és elmondanám, hogy baromira megnehezíti a nyelvtanulást, hogy nem látja az ember az artikulációt, 2: rengeteg volt a magyar ajkú dolgozó (többségben vajdaságiak és felvidékiek), akikkel egész nap magyarul beszéltem. Már szinte tájszólásom is lett. De rajtuk kívül azért akadt számos jugoszláv, román, török, perzsa, indiai… Yesss, spanyol szappanoperából bollywood! Plusz én meg egy kis multikultiként vittem a színt. Az első munkanapomon vagy fél napon át meg sem szólaltam magyarul, úgy sem találták volna ki, hogy értem, amit beszélnek, én viszont biztonságosabbnak tartottam az előzetes megfigyelést. Igen, aljas módon kihasználtam ezt az adottságomat. Elvégre, úgy hallottam a szlovák és szerb nemzetiségiek magyar szavaiból, hogy nem akartak nekem újként keresztbetenni, nem voltak nagyon szúrkálósak. Méregettek ők is, de ez normális, inkább csak a nem létező német tudásomat tesztelték. Végül pár óra után csak kicsúszott a számon magyarul egy válasz, ettől kezdve nagy csodálkozások, szájtátások fogadtak, de mintha ők is megkönnyebbültek volna, hogy jött még egy ember, akivel könnyedén, az anyanyelvükön társaloghatnak meló közben. Nem egyszer előfordult, hogy egy beosztásban túlnyomó volt a magyar jelenlét, és heten elöl megállás nélkül csacsogtunk, miközben egyedül egy analfabéta koszovói menedzser ügyelt ránk, és majd’ megpukkadt, hogy nem értett semmit. A mekiben a munka rész eleinte rendben volt, Mc Café-ban kezdtem, amit majdhogynem élveztem is, de sajnos gyorsan „elrontottam”, mert túl hamar megtanultam mindent, és áttettek a mekis részre. Nem volt egy álom tevékenység, de borzalmasnak sem mondanám. Inkább megalázó volt. Csak süllyedtem szégyenemben, hogy ennyire lebutított feladatokat hajtok végre, miközben olyan felettesek dirigálnak nekem elfogadhatatlan stílusban, akik (nem túlzok) sem írni, sem olvasni nem tudnak. És sokszor úgy gondoltam, hogy még a kutyával is különbül beszélnek, mint velünk, „Mitarbeiterekkel”, akiknek egyenként több iskolájuk van, mint vezetőiknek. Tehát nekem a legnehezebb nem a munkafeladatok megtanulása volt, hanem az adott pozíciómban elfogadni a meglévő hierarchiát, és megtanulni kezelni az emberi hülyeséget, irigységet, felmérni azt, hogy mi az, amit még megengedhet magának a felettes, de mi az, amit nekem már nem kötelességem eltűrni. Mikor kell fogat összeszorítva, bölcsen csendben maradva elvégezni egy feladatot, és mikor, hogyan mondhatok tisztelettudóan nemet? Majd a legfontosabb célom, amit kitűztem: hogyan menjek be minden szörnyűség ellenére jó kedéllyel és őszinte mosollyal? Apukám azt tanította, hogy nekem nem kell másokhoz hasonulnom, és mindig mondta, hogy őt nem érdekli, hogy a többiek milyenek. Én hozzam ki magamból a legjobbat. Hát én ezt megpróbáltam, és meglepő módon elég sokszor sikerült is. Még ha itthon magamban, vagy a szeretteimnek el-elsírdogáltam magam néha, a munkahelyen akkor is igyekeztem a legjobb lenni, vidámnak maradni, hogy inkább én vonzzam be őket a jókedvű munkába, mintsem hogy ők húzzanak le engem, és utánuk mondjam a szállóigét „alles ist scheiße”. Persze ez egyből feltűnt mindenkinek, hogy én nem panaszkodok, nem káromkodok, személyiségemből adódóan pozitív kisugárzásom van, a vendégekkel sem vagyok bunkó, és igényes vagyok a munkámra. Ezek után talán még több bonyodalmat vontam magam után, mert a menedzserek kipécéztek, és konkrétan megkérdezték nem egyszer, hogy én minek örülök? Hisz ott az volt a normális, hogy az ember rosszul érzi magát, és egy gettó az egész meki úgy, ahogy van, a környékkel együtt. Meg kell hagyni, elég nyomasztó állapotok uralkodtak (ez egyébként nem az összes Mc Donald’s-ra igaz, van néhány „elit-meki”, ahonnan kb kihalásos alapon mennek el a munkavállalók, annyira szeretnek ott dolgozni). De amelyikbe én kerültem, a vezetés sem állta meg a helyét, heti 40 órák helyett sokszor 50-et is dolgoztattak, és a beosztást napról napra küldték. Megszenvedtem az ottlétet, de mind ezek ellenére 2 hónap után manager képzésre akart beiratni az üzletvezető. Voltaképpen egy hónapnál többet sem akartam maradni, ráadásul pont beértek azok a dolgok, amiről beszéltem: amikor már a felettes sem engedhet meg magának mindent. Történtek eldurvult dolgok: szexuális molesztálások, lopások, kábítószer-fogyasztások, igazságtalanságok, és fejünk fölötti életveszélyes építkezések – melyek okán már mondhatni félve mentem be a munkahelyre, és nagy dilemmában voltam felmondás ügyileg, mert nem volt fix másik hely, ahova mehettem volna. De meg kellett kockáztatnom a döntést, és szeptember közepén otthagytam a mekit. Egy óriási megkönnyebbülés volt a számomra.

  Az ősz megint csak kényes téma volt, ha még emlékeztek ekkor volt az, hogy nyáron a vírus is elment nyaralni, aztán szeptember 1-gyel hopp, visszajött. Nem tétlenkedhettem, munkát kellett szereznem, amilyen gyorsan csak lehetett. A hazaköltözés nem fordult meg a fejemben, vagy az, hogy „hát nem jött be”… nem vagyok egy ilyen könnyen feladós típus. A kolihoz is szerződés kötött, és még terveim voltak Ausztriában. Úgyhogy a felmondásom másnapján útnak indultam a belvárosba, és szinte válogatás nélkül szórtam az önéletrajzomat az üzletekbe. Végigmentem a Mariahilferstraßén is (pesti Váci utca), az aznapi utolsó helyem, ami mellett egyébiránt továbbmentem, az a Vapiano olasz étterem volt. Végül csak visszafordultam, kezébe adtam valami indiai menedzsernek a CV-met, egyből kérdezte, hogy jól tudok-e németül, hát mondom alapszinten, aztán meg hogy tudok-e pizzát sütni, itt már szomorúan mondtam, hogy sajnos nem. Jött is a várható reakció: „Akkor nincs helyed nálunk”. Már hazafelé ballagtam, mire megszólalt a mobilom, ugyancsak a Vapianoból érkezett a hívás, ezúton a főnök telefonált. Behívott egy személyes interjúra másnapra! Nahát, világos lett számomra, hogy vannak még, akik tudnak olvasni. Ugyanis megkapta az önéletrajzomat, és az elolvasott készségeim alapján hívott vissza. (Mint kiderült, ő az egyetlen osztrák az egész étteremben). Most térnék vissza a migráns-németre, ami a mekiben ragadt rám. Nos, arra legalább elég volt, hogy már egy komolyabb interjút tudjak németül folytatni, és meggyőzzem a munkáltatót, hogy kellek neki. Sikerült. Még aznap felvett! Nem konyhára, nem mosogatósnak, nem kisegítőnek, hanem egyből a kasszába és a kávézó/bár részbe. Ezt sem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egyszer egy ilyen álláslehetőségnek. Nyilván más az, ha külföldön dolgozik az ember vendéglátásban, és tudja, hogy nem ez az életcélja, de ez akkor is Isten kegyelme, hogy ennyire gondoskodott még a járvány második hullámában is, hogy ne maradjak munka nélkül. Végül úgy intéztem, hogy legyen egy szabad hetem a munkahelyváltás között, mert a mekis munkabeosztásban nemigen volt lehetőségem hazamenni, pedig rendkívül fel tudtam töltődni egy-egy látogatás során. Ott, ahol szeretettel láttak, ahol anyu étellel várt és csomagolt mindig a visszaútra, ahol vágytak a társaságomra, és újfent bátorítottak.

  Ahogy elkezdtem az új munkát, egyéb változások is történtek. Ugye hazaköltözött a kis spanyol lakótársam, aki sokszor ragyogást hozott egy-egy nehéz napom után. Bejöttek újra a korlátozások, amik megnehezítették a későbbi hazautazásaimat. Októberben pedig beiratkoztam a Bécsi Egyetem német nyelvkurzusára. Ez azt jelentette, hogy minden hétköznap hétfőtől péntekig 2,5h németórám volt. A mindennapos nyelvhasználat, és az önszorgalomból való tanulás végett B1 szintről kezdhettem már a szemeszterkurzust, de az időpont ütközött a munkával, így végül A2-es csoportba kerültem. Ezáltal legalább minden alap a helyére került. A 4 hónapos kurzus egyébként normál esetben 1.000€-ba került volna, de az osztrák állam megtámogat bármilyen (nem csak nyelvi) „OKJ” kurzust 2.000€-ig, ha a fizetésed nem éri el a nettó X eurót. Erről kevesen tudnak. Én pályáztam a támogatásra, amit meg is kaptam, így lényegében csak a tankönyveket kellett kifizetnem. Ezen kívül a művelődésnek, szórakozásnak is széles lehetőséget nyújt az állam, úgynevezett „KulturPass” kártyát is lehet igényelni, amivel számos kiállításon, koncerten, színházi előadáson, stb., lehet ingyenesen részt venni. Természetesen ezt is igényeltem, ha már az osztrákoknak dolgozok, akkor én is hadd „élősködjek” kicsit az országon. És még ki tudja, mennyi ilyen lehetőség van, amikről nem tud az, aki nem elég leleményes. Persze mindezt én sem saját kútfőből találtam ki, hanem van nekem egy törődő Vivi barátnőm, aki kintléte során már mind felfedezte ezeket, és van egy Blanka barátosném a jó öreg Mc Donald’s-ból, aki szintén sok jó tanáccsal, ötlettel látott el. A mekis fellélegzés után nem hezitáltam kényeztetni magam, kiállításokra, hangversenyekre, és táncestekre jártam el, amíg lehetett. Itt is megtaláltam a latin helyeket, salsát és tangót táncoltam, ahogy a lehetőség adta. Rendszeres látogatója voltam a Rumba&Mambo-nak, az Albertina Múzeumnak, a Musikverein-nak, a Wiener Konzerthaus-nak, és a csodálatos Staatsoper-nek (mindig bekönnyezek az operaház látványától). Egyedül a színházba járás maradt el, melyre német nyelven nem vitt rá a lélek. Mindenhova egyedül mentem, mert hasonló érdeklődésű és időbeosztású társra még nem akadtam, de azért ott az adott közegben mindig barátkoztam.

  Beköszöntött az október. A legnagyobb hangsúlyt a munkára és a sulira fektettem. Délelőtt német, este 11-ig meló. Szerencsére csak 30 órát vállaltam a Vapianoban. A mekihez képest viszont ég és föld volt. Ide minden nap őszintén hálát adva és fülig érő mosollyal jártam be, mert annyira megszerettem a környezetet, a munkatársakat, a vezetőséget! Rajtam kívül csak két magyar van, illetve az egyik román, aki tud magyarul. Mondjuk én sem vagyok teljesen magyar... De én is tudok magyarul. :D Még… Habár kissé elfajult a helyzet itt a nyelvekkel a Vapiban, ugyanis nagyon sok a latin-amerikai munkatársam, akikkel spanyolul kommunikálok (újrakezdődött a szappanopera kubai-mexikói kivitelben, de egyszerűen imádom ezeket a muchacho-kat), van számtalan külföldi meg bevándorló vendég, akikkel angolul kell beszélnem, és akadnak olykor franciák is, bár arról már teljesen lemondtam, hogy egy hibátlan mondatot összerakjak, mert annyira a német erősödött most fel. Szóval a magyar, angol, német, spanyol nyelvet napi szinten használom, és ha elfáradok, akkor baj van. Egyszer sí, aztán ja, aztán szija, majd egy seeya. Na, mindegy… Viszont az egyszerűen nem tud hidegen hagyni, ha nyelvtanilag rosszul alkotok egy mondatot, vagy bármit helytelenül mondok (főleg, amit már megtanultam). Persze az osztrák főnököm előtt szoktam a legjobban zavarban lenni, mert ő ráadásul értelmiségi is. Tulajdonképpen önbizalom kérdése egy nyelv. Hogy meg tud-e ingatni egy esetleges negatív vélemény a nyelvtudásom kapcsán, meg merem-e kockáztatni, hogy visszakérdezzek minden alkalommal, amikor csak nem értek valamit, vagy hogy neadjisten kinevessenek. A kockázatot annyiban vállalom, hogy nem maradok hallgatag, de amikor csak tudom, magamban előre megfogalmazom a mondandómat, nehogy véletlenül is valaki (hozzáértő) azt hallja, hogy hibázok. Tudom, sokszor nem egészséges ez a maximalizmus, de legalább ösztönöz arra, hogy tényleg ne csak a konyhanyelvet tanuljam meg, hanem írásban és beszédben is helyesen ragozzak, kiejtsek, mondatokat alkossak. Egyébiránt nem irdatlanul nehéz a német (legalábbis nekem), mint ahogy azt mások mondják. Sokkal logikusabb, mint akár a magyar, és kifejezőbb, mint egy bagatell angol, de persze a latinnyelvek szépségével nem versenyezhet! Én sosem éreztem vonzalmat a germán nyelvcsalád iránt, sőt, gyakorlatilag borzalmasnak tartottam a németet, viszont kint élve teljesen más, nem tűnik fel, hogy annyira csúnya lenne, vagy kisilabizálhatatlan. Csak egyszer mondták nekem is a telefonba, hogy Weltpolitikfähigkeitsverlustvermeidungsstrategie.

Noha, az idős emberek nyelvhasználata kifejezetten tetszik. Na meg a szleng is, illetve a „Wiener Deutsch”, azaz a bécsi dialektus. A főnököm is előszeretettel használja, amit amúgy imádok, csak semmit nem értek belőle, mert ennek tetejében még hadar is. :D S nemcsak a szava járását, hanem őt is nagyon bírom, ha már itt tartunk. Elképesztően odafigyel az ÖSSZES dolgozóra, és a kívánságainkra, bajainkra. Nem idegbeteg, nem stresszes és ő sem gyakorol nyomást a beosztottjaira, nagyon következetes, és jó emberismerő. Egyedüli osztrákként az étteremben nagyon jól összefog minket, a nemzetiségieket, és minden helyzetet jól lekezel. Úgy gondolom, ritka az olyan, amikor az alkalmazott akkor érzi jól és biztonságban magát a munkahelyén, ha bent van a főnök is. Én nagyon örülök, hogy nálunk ez a helyzet, és valóban ez is átértékelődik az emberben. Hogy milyen fontos is igazán, hogy gondot viselt legyen a felettese által, megbecsülve érezze magát, és agresszió helyett más eszközökkel, vagy olykor humorral érje el ugyanazt a célt a vezető. A munkahely egész atmoszférája teljesen megváltozik ilyen irányítás alatt, és az új dolgozó bekerülve a csapatba már ezt a jó közeget tapasztalja, és nem akarja szétcincálni azt, mert erősebb az összetartás a jó érdekében. Vagy ha szét akarja, akkor kihullik egyből. Szóval az új mottó a Vapianoban „alles ist scheiße” helyett „kein Stress”. Nagyon megszerettem itt dolgozni, kevesebb a pörgés, jó az esti hangulat, és a munkatársak is pozitívak. Erre már csak én dobtam rá az extra derűmet, amire a főnök is rácsodálkozott. Észrevette, hogy, feltűnően legyeskednek körülöttem a társaim és a vendégek is (annak ellenére, hogy a németem azért még mindig nem volt a toppon). De a nyelvi hiányosságaim nem tántorították el a főnökömet attól, hogy a precíz munkámat látva más feladatkörökre is betanítson. Úgy érzem, elégedett velem, és szimpatikus vagyok neki.

  A munkába és az egyetemre való bejárás viszont novemberben véget ért. A kancellár, Sebastian Kurz határozott intézkedéseket hozott, egy hónapnyi teljes lockdown-t rendelt el. De emellett azt is, hogy senkit nem bocsáthatnak el a munkahelyéről, és az állam megtámogatta a vendéglátó, üzleti, és turista egységeket, ezért ugyanúgy megkaptuk a teljes fizetésünket. Ez persze szuper, bár egy picit azért szomorkodtam. Mire már éppen kezdtem belerázódni mindenbe, egyszer csak sehova nem járhattam el. Az első pár napig élveztem csak ezt. Eldöntöttem azt is, hogy akkor kihasználom az alkalmat, és utazgatok kicsit országon belül. Ellátogattam Salzburgba és Grazba. Vonatra ültem, és 3 óra alatt Salzburgban is voltam. Az utcákon már megszűnt az élet, minden zárva tarott az élelmiszerboltokon kívül. Szerencsére így nem kellett turistákat kerülgetni, és egy hatalmas sétát tettem. Ausztria igazi ékszerdoboza ez a város! Elmentem Mozart szülőházához és egykori lakhelyéhez, a Hohensalzburg várhoz, a Mirabell-kastélyhoz, és a Mozarteum Zeneakadémiához. A nap folyamán még jól elvoltam, de ahogy esteledett, eszembe jutott, hogy azzal nem számoltam, hogy az összes hotel, szállás is zárva van. Több helyen próbálkoztam, de mindenhonnan elküldtek. Kezdtem kétségbe esni, mert már későre járt, vonat sem nagyon indult, hideg volt, és az ötleteimet is kezdtem kimeríteni. Üzleti úton lévők szállhattak csak meg a hotelekben, e kapcsán viszont jött valamiféle elképzelés. Megmozgattam a kapcsolataimat, és egyenesen Fischer Iván karmestertől kaptam egy igazolást, miszerint „a Budapesti Fesztiválzenekar szervezőasszisztenseként érkeztem a városba sürgős ügyben tárgyalni”. Sajnos pecsét, miegymás hiányában ezt sem fogadták el, lassan a sírás kerülgetett. Végül egy dologra tudtam még gondolni. Keresek egy olyan diákotthont, mint amilyenben én is lakom Bécsben, a fiatalok úgyis ki-be járnak a koleszból, csak be tudok jutni. Találtam is egyet a belvárosban a Mozartstraßén, méghozzá nem akármilyet! Egy 1500-as évekbeli osztrák épületben ékeskedett ez a kollégium. A lobbyban pihentem meg, egy-két embernek feltűnt, hogy nem vagyok odavalósi, de a nemzetközi diákok nyitottak voltak felém. Kérdezgettek, majd kártyázni, és filmezni invitáltak!! Még ilyet?! Az aulában volt még egy fűtött szalon is, benne egy kényelmes kanapéval, itt töltöttem az éjszakát. Végül jobban sült el ez az egész kiruccanás, mint képzeltem volna. Habár nagyon elfáradtam, és Grazban épphogy csak megálltam visszafelé pár órára, ezért onnan indultam is vissza Bécsbe.

  Ez után egy elég depresszív időszak következett. (Idősebbek figyelem, szleng következik): megmenésem volt. Rendkívül magányosnak éreztem magam. Nem mehettem dolgozni, nem járhattam be az egyetemre, gyülekezetek sem jöhettek már össze, bezárt minden szórakozási lehetőség, és kaptam egy osztrák lakótársat (akivel bár beszélgetni nem lehet, de „legalább” rendetlen és igénytelen – pont nekem való… se). A barátaimmal sem igen találkoztam, Blanka sokat dolgozott a mekiben, Vivinek pedig besűrűsödtek a dolgok, másokhoz meg nem sok kedvem volt. Ráadásul az a terrortámadás is ekkor történt, amikor géppuskával tőlem néhány megállóra lőttek le ártatlan embereket. Annyira megviseltek ezek a napok, hogy étvágyam sem sok volt már, amire külön nagyon komolyan oda kellett figyelnem, hogy ne essek bele újra egy evészavaros periódusba. Megint olyasmin töprengtem, ami nem okos. A lefogyás, anorexia nem megoldás. Mérges voltam magamra, a barátaimra, a helyzetre, a vírusra. Ámde hagytam, hogy a dühből szomorúság legyen, abból pedig megvigasztalódás. A szomorú fázisban találtam orvosságot a problémámra: hazamegyek, amíg a lockdown tart. November után továbbra sem voltak feloldások, egyedül az üzletek nyitottak ki karácsony előtt, de az éttermek még mindig csak elvitelre üzemeltek. Kasszásként és baristaként így még mindig nem volt tennivalóm, de a fizetésünket szerencsére megkaptuk (90%-ot). Ez már önmagában is nagyon jó, de az még elképesztőbb, hogy ugyanúgy járt a 14. havi juttatás is, tehát duplafizuval mentem haza. Az ünnepek áldottan, szeretetben teltek, a családban jelenlévőkkel, és a szívemben élőkkel megnyugvásra leltem. Sajnos kevesebb pozitív élményt meséltem a szeretteimnek az elmúlt időszakról, de mellettem álltak, és bátorítottak arra, hogy minden nap egy új kezdet. Minden az én döntésem. Bármit lehet. Lépni is, nem lépni, visszalépni, meglépni, előre lépni, továbblépni. Mindeközben érkezett számomra egy elég kifogástalan és testhezálló lehetőség. Ha már említettem Salzburgban a Maestrot, Fischer Ivánt, ő adott esélyt nekem arra, hogy személyi asszisztensként dolgozhatnék mellette. Koncertszervezés, nemzetközi kapcsolatok, személyes megbízások, utazások. Az én portfóliómhoz egy az egyben illeszkedik. Talán az egyik olyan dolog, amit a legszívesebben csinálnék az életben, ha nem akarnék vállalkozni. Ezt a vissza nem térő lehetőséget azonban visszautasítottam. Egyrészt úgy gondoltam, nincs elég ismeretem a világ komolyzenei szereplőinek körében, féltem attól, hogy nem tudom kielégítően elvégezni a rám szabott feladatokat, melyektől sok minden függhet, és ódzkodtam egy újabb költözéstől, Berlinben letelepedéstől. Nekem mindig ott kellett volna lennem, ahol éppen a karmester tartózkodik. Ezeknek a „kifogásoknak” még akár meggyőzhető is lettem volna az ellenkezőjéről, hogy gyorsan belejövök, nem a világ vége megint elköltözni, utazhatok is sokat világszerte, de egy valamiről nem tudtam meggyőzni magamat se én, se más: nem akarom más ember életét élni. Ezen nincsen több magyarázni való. Számomra, ha magamat értékelem, és magamat próbálom elhelyezni önmagamban, akkor nekem ez a szabadság. Bármilyen életre szóló referenciát nyerhettem volna, nekem nem volt feljebb való annál, hogy önmagam lehessek, és (esetlegesen) ne menjek tönkre lelkileg/fizikailag egy ilyen munka adtán. A döntésembe belenyugodtam, békességet éreztem. Az új évet is Budapesten kezdtem, a lockdown-t továbbra is csak hosszabbítgatták Ausztriában. Én meg ez idő alatt betöltöttem a negyed évszázadot, 25 éves lettem.  A januárt és a 2021-es évet jó reményekkel indítottam! Újra nekikezdtem a naplóírásnak is. A tavalyiba a meki óta nagyon csekély szószedet került a lapokra. Az otthoni baráti kapcsolataim is átértékelődtek, sokkal minőségibbé váltak a találkozások, beszélgetések, a társas összejövetelek. Mivel a hidegben nem volt kedve az embernek sokat császkálni, inkább egymásnál töltöttük az időt, ami sokszor ottalvós buliba csapott át. A lezárások alól kivételt képzett februárban a gyülekezés, így az egyik zuglói gyülekezet tárt ajtókkal várta a fiatalokat. Ez nagyon-nagyon jót tett a lelkemnek! Végre személyesen elmehettem egy keresztény közösségbe, ahol szintúgy számomra kedves emberek vannak, így a csajokkal-srácokkal rendkívül áldott gyüli alkalmakon (dicsőítés és prédikáció) vettünk részt szombatonként. Bécsben is találtam nyáron egy nekem való, karizmatikus pünkösdi gyülekezetet (Life Church Wien), csak a karantén miatt az a gyülekezés is feloszlott, és csak online tudtam követni őket. Legalább az alatt a pár alkalom alatt sikerült megismernem az ottani ifjúságot, köztük Ajtay Barnit is (aki itthon a BPA-ba járt), és most már kedves feleségét, Bekkit – ők ketten sokat segítettek a beilleszkedésben.

  Hipp-hopp el is érkeztünk a tavaszhoz, és vége lett a téli álmomnak. Amint egy kis napfény bújt elő az életünkbe, egyszerre újra proaktív lettem. A Vapianos csoportban folyamatosan kaptam a hosszabbításról a híreket, Bécsbe csak akkor mentem ki, ha aláírni való dolgom volt, vagy munkahelyi kötelező tesztelésre kellett menni. Ilyenkor ránéztem a lakásra, és a bécsi „kastélyomra”. Pár hetente 2-3 napokra kiugrottam, az ingázó munkapapírommal immáron gond nélkül jöttem-mentem. Könnyedén, de kelletlenül, már a szó is: Hegyeshalom, inkább viszolygást váltott ki belőlem, mint izgatottságot. A határt legtöbbször magyar ingázókkal teli autóban léptem át (blablacar vagy oszkár telekocsi), vagy alkalom adtán a megdrágult Railjet egyik vagonjában síklottam be a Hauptbahnhof-ra. S bár dolgozni még nem kezdtem el, csináltam magamnak egyéb elfoglaltságot. Márciustól beiratkoztam még egy egyetemi félévre, a B2-es német nyelvkurzusra, ezáltal újra minden délelőttöm be lett táblázva az órákkal. Emellett kihasználtam a lehetőséget, hogy csak otthon ülök „semmit téve”, gondoltam, az amúgy sem rossz fizetésemet kiegészítem még egy kis extra jövedelemmel. Olyasmibe akartam belefogni, amit élvezek, és akár később is, munka mellett is csinálhatom. Kaptam először egy felkérést egy barátnőmtől, hogy készítsem fel a spanyol szóbeli nyelvvizsgájára. Ez annyira pozitívan sült el, hogy eldöntöttem, közzéteszek egy hirdetést, és kezdő spanyolórákat adok. Nem várt módon rengetegen írtak rám, amiből végül 5 diákot választottam ki, akik online vettek tőlem magánórát. A tanítás és a tanítványoktól való visszajelzés egyrészt önbizalmat adott, és meggyőződést, hogy jól csinálom azt, amit csinálok, van hozzá tehetségem. Másrészt iszonyatosan élveztem és élvezem őket mind a mai napig, én is nagyon sokat tanulok közben, és abszolút fejlesztő hatással van rám. A német tanulással és a spanyol tanítással eléggé kimaxoltam a napjaimat, de ami kis szabadidőm még akadt, azt is edzéssel, vagy a gyönyörű fővárosunk csodálásával töltöttem, barátokkal vagy magammal.

  Ausztriában a teljesen lockdownt május 19-én oldották fel, azóta vagyok kint újra Bécsben. Visszaálltam munkába, s közben az egyik szemem sír, a másik nevet. Hálás vagyok azért, hogy ilyen sok időt otthon tölthettem, feltöltődtem, de nyilván hat hónap otthonlét után természetes, hogy nehezebben áll vissza az ember a régi kerékvágásba. De egy valami biztos, hogy ugyanolyan úgy sem lesz, mint amilyen már volt. A régi kerékvágás is új, pusztán a lelkesedés maradt meg mondhatni ugyanannyira. Nap, mint nap rájövök, hogy szeretem a munkahelyem, és nem derogál, hogy jelenleg „csak vendéglátásban” dolgozok, mert innen is ki tudom venni azt, ami hozzám tesz és jól jöhet majd a későbbiekben. Jól érzem magam, és váltáson sem gondolkozok egyelőre, hiába fejlődött már a németem, nem valószínű, hogy jobban érezném magam egy osztrákokkal teli közegben.

  Bécs és a helyiek az én szememmel.
Nem gondoltam volna, de az osztrákok még a magyaroknál is hidegebbek. Én csak arisztokratáknak hívom őket. Legtöbb esetben csak a sajátjaikkal társalognak, és nehéz velük kapcsolatot teremteni. Van egy alap fölérendeltség érzetük, s nem fognak téged egyenrangúnak gondolni saját magukkal. Kis lenézést is véltem felfedezni, habár abba nem gondol bele az osztrák, hogy pont a bevándorló az, aki a vendéglátója, vagy a szobafestője, merthogy ő nem fog elmenni ilyen helyre, az biztos. Ha nem lennének a bevándorlók, el sem tudnám képzelni, mi lenne velük! Az irodista mesterség és a kávéházi kultusz nagyon megy, de sokszor mit sem ér, ha mögötte rosszindulat vagy álarc lapul. Dacára a sajátságos „hochnäsig” magaviseletüknek, legalább a nyelvhasználatukban alapszó a köszönöm, a kérem szépen, és az üdvözlési, búcsúzási variációk. Egyetlen egyszer sem történt meg, hogy bárki elmulasztotta volna akármelyiket is, vagy tiszteletlenül beszélt volna embertársával. Ahogyan az idősek, úgy a fiatalok is a (túl) jó modorhoz szoktak. (Kivétel persze itt is az ocsmányirodában ücsörgő Frau Hoffmayer, aki úgy gondolja, az a feladata, hogy őrjöngjön, ha nem németül szólnak hozzá, és várja az ebédszünetét, amikor végre megeheti a Wienerschnitzel-jét nyugalomban). A zsörtölődő Frau viszont arról is képet ad nekünk, hogy az országban rend van. Akár azt is üzenheti: ha itt szeretnél élni, tanuld meg a nyelvet és alkalmazkodj a kultúrához. Ez a belső rend több mindent magában foglal, s személy szerint engem a becsületességre tanít. Sajnos mindig volt a természetemben ilyen kis sunyiskodás, lazáskodás. Itt mindez következményekkel jár. Nincs „azt hittem, hogy jó még a város vonzáskörzetébe is a bécsi tömegközlekedési kártya”, nincs „még csak villogott a zebrán a zöld, és közben váltott pirosra”, nincs „de hát csak 52-vel mentem az úton a megengedett 50 helyett, aztán meg nem is értettem, ami a parkolótáblára volt írva, ezért otthagytam az autót”. Nincs. Fizess! Inkább nem mondom most el, hogy az elmúlt évben mennyi pénz folyt ki a kezem közül büntetésekre, de remélem, hogy most már megtanultam, a magam érdekében... Már a legutóbbi alkalommal meg is köszöntem az ellenőrnek, hogy kirótta rám a bírságot, nehogy még egyszer az életben eszembe jusson sumákolni. Danke für die Geldstrafe. Legalább gyakoroltam ezt a parádés modorosságot a szenvedélyes felháborodás helyett. Bárcsak beléjük adatott volna több szenvedély! Talán ez a legjobb szó: a szenvedélyhiányosság, amivel a leginkább tudnám jellemezni a helyieket. Nem élik túl színesen, intenzíven az életüket. Egy budapesti nyár össze sem hasonlítható a bécsivel (és most még a fővárosról beszélek), egyszerűen ingerszegény. Amíg Pest pezseg, Bécs bágyadtan igyekszik a nyüzsgés látszatát kelteni. Alapból szombat este 6-kor bezár minden üzlet, vasárnap meg ki sem nyit egyáltalán semmi. A nyári éjszakákon (mert más évszakban nagyon el sem mennek szórakozni) legkésőbb éjjel 1-kor, az utolsó metró után már minden kihalt. Na de, Osztrákia mentségére szóljon, hogy e nemzet a komolyzene és a művészetek fellegvára. Mivel én is művészlélek vagyok a magam módján, aligha tudok elképzelni ennél előadásokban, kiállításokban gazdagabb helyet! Bécsnek mind a művészete szívet melengető, mind az építészete és tisztasága szemet gyönyörködtető. Mégis, mint korábban említettem, nekem Budapest marad a világ közepe, s egy-két évnél hosszabb időt nem tervezek eltölteni Ausztriában. A szép emlékeket viszont örökre eltárolom magamban.

  Bécs és a helyiek más szemével.
Nemcsak közeli barátaim, ismerőseim szívébe lopta be magát az osztrák főváros, de számos költőt, írót meghatott a várossal való találkozás, melyet mindenféle vádlás nélkül ábrázolnak műveikben. Márai Sándor például a következő szavakkal: „Bécsben – mondja. Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót – Bécs – annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem. Mert Bécs nemcsak város volt, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember lelkében, örökké, vagy nem. Ez volt a legszebb életemben. Bécsben úgy élt a zene s minden, amit szerettem, a kövekben, az emberek nézésében és modorában, mint a megtisztult indulatok egy emberi szívben.” (Márai: A gyertyák csonkig égnek) Ezt a hangot meghallani szerintem úgy tudja az ember, ha minden nap imádja ezt az egészet. Az első pillanattól kezdve, a város illatát, a benne élőket, a nyelvet, a magaviseletet, a munkát, az alkotást, a művészetet. Az én vérmérsékletem Österreich-nál tüzesebben ég, s világomat halovány színesceruza helyett, dzsokondával szeretem szédülten intenzívvé tenni. Hála, hála, és hála van csak bennem az elmúlt évért, az életemben kapott szereplőkért, és a féltőn szerető Isten kegyelméért. Írni fogok még, remélem nem csak innen a közelből. Addig is, a következő epizódhoz elöljáróban csak annyit árulok el: a kiköltözésem azzal az imával kezdődött, hogy megkértem a Jó Istent, Bécs ne legyen akadály a szerelembe eséshez. :) Ezt majd el szeretném monDani...

මම ශ්‍රී ලංකාවට ආදරෙයි !

  Ahogy ősszel lábam érte a hatodik földrészt is, nem volt megállj Ázsia további felfedezésére! Amint hazajöttem Kínából, már foglaltam is a repjegyem Srí Lankára. Alapból már egy éve tervezgettem mindkét úti célt, és sokáig vacilláltam a kettő között. Aztán elgondolkoztam, hogy egyáltalán miért kéne választanom? Van idő, csak szép sorjában. Itt a beszámoló elején le is tudnám a koronavírushoz fűződő dolgokat. Röviden: Ha emlékeztek, Kínát még minden veszedelem előtt bevettem, Srí Lankára pedig még épp nem kúszott be semmilyen fertőzés, amíg kint voltam. Gond nélkül haza is jutottam március 14-én, szombaton, mire másnap már egyetlen LOT járatot sem indítottak, (amivel én is utaztam). Hihetetlenül áldott vagyok, ezt nem is én terveztem így, hanem a Mindenható! S teljesen egészséges vagyok! Na, ennyi, a beszámolóm NEM fog a koronavírusról szólni, van rá elég fórum. /Amennyiben már korunk elhaladt, és gyermekeim, unokáim olvassák ezt a beszámolót: Kétezer-húsz márciusát írjuk, mama még fiatal volt, s csapongó. Nem félt nagyot álmodni, nem félt élni, és hátizsákkal világot látni. Mindeközben kitört a járvány, a félelmes COVID-19 végigsöpört mindenhol IS, farsangi jelmezként az emberek maszkot és kesztyűt viseltek. Mama túlélő szervezete Isten gondviselésében megúszta mindezt, csupán elemózsia és szerelem híján éldegélt a korona idején. A többi már csak történelem… Ha kíváncsiak vagytok, húzzátok a pufajkát, a Kossuth kifli már készen!/

Szóval elmesélem nektek is a kalandjaimat!

  Általában, amikor megemlítem valakinek a következő úti célom, már várom a „Fogadjunk, hogy ott is él egy barátod!” mondatot. Naná! :) Sok helyen, és előfordul, hogy e szerint választok országot. Látogatás céljából is, és persze az országról hallottak, leírtak alapján. Lassan 3 éve egy kedves barátnőm Békéscsabáról, Marik Linda találta meg kint a harmóniát. Azóta terveztem a kiutazásom erre az India alatt fekvő kis szigetországra: Ceylonra. Hogyis? CEYLON? Igen ám, az állam egykori neve, amit a portugál, holland és brit megszállás alatt is viselt. Csak később, 1972-ben változtatták meg, amikor Srí Lanka néven kikiáltották a köztársaságot. Nos, elérkezett az idő!

  Habár az utazásom napja egyre közeledett, rengeteg dolgom és munkám volt az előtte lévő hetekben, napokban, és nem tudtam a szervezéssel foglalkozni. Jóformán pár nappal a repülés előtt készítettem el egy gyors skiccet a helyekről, ahová el szeretnék menni, és akkor kezdtem el szállásokat foglalni. Lindánál, a fővárosban csak az utazásom legelején és legvégén töltöttem egy-egy napot, sajnos nem volt több szabadsága, hogy eljöhessen velem kirándulni. Colomboban pedig nem érdemes egy-két napnál többet eltölteni, kevésbé érdekes, mint az ország más területei. Egyedül vágtam neki a felfedezésnek, s annyi csodálatos hely van ezen a majdnem Magyarországnyi nagyságú szigeten, hogy így is keveselltem az időt. Két-három naponta új helyszínen kötöttem ki, és az éjszakákat helyi lakosoknál, családoknál töltöttem. Couchsurfingeltem – erről később, ha még nem tudod, mit jelent.

  Március 1-jén indultam Colomboba, körülbelül 10-12 óra repülés után, másnap hajnal 5-kor megérkezett a gépem. Már akkor megcsapott a fülledt, trópusi éghajlat. Átlagosan 30-35 fok volt, 70%-os páratartalommal. Szerencsére az egyik hivatalos nyelv az angol, így nem volt nehéz a kommunikáció. De bevallom őszintén, egy valami nagyon nehézkes volt nekem végig: a bizalomépítés. Mivel még csak Kínában jártam Ázsián belül, ahhoz tudok hasonlítgatni. Ott már az első pillanatoktól kezdve egyértelmű volt, hogy abszolút biztonságban vagyok, hisz ők is folyamatos megfigyelés alatt állnak és félnek a következményektől, ha valamiben nem járnak el becsületesen.  Lehetünk ugyan a trópuson, vagy akárhol idegenben, nem lehet előre tudni, mi van az ember vérében, szívében, idegeiben. Srí Lankán is már a kezdetektől próbáltam puhatolózni az ügyben, hogy hogyan álljak az itteniekhez, és testbeszédükből, mimikájukból, nézésükből leszűrni, hogy mégis mennyit engedhetek meg a saját kultúrámból. Mennyi az, amit ők be tudnak fogadni tőlem, mennyire lehetek nyitott, közvetlen, hogyan ruházkodhatok, és persze… mennyit alkudhatok már most a taxi árából. Ez például olyan észrevétel, melyet 5 perc alatt levesz az ember. Hogy egyáltalán lehet ilyet. De az izgalom ez után jön, hogy ezt a polgár hogyan kommunikálja le, és milyen viszony létesül. Ilyen, s más kezdetleges dolgok határozzák meg akarva akaratlanul rokonszenvünket vagy ellenszenvünket az adott társadalomhoz, ami persze bármikor változhat menet közben.

  Így történt, hogy 3800 rúpia helyett 2500-ért (a magyar forint kb másfélszerese a rúpiának) bejutottam a repülőtérről Colombo városba. Illetve, valameddig. Kedves sofőröm habár vállalta, hogy bevisz a reggeli csúcsforgalomban a belvárosba, neki 6:45-kor jelenése volt egy másik helyen, mert turistavezetősködött, és 2 személy már várt a fuvarára a hotel előtt. Mindezt 6:40-kor közölte, amikor még nagyon távol járt attól a hoteltől, én pedig még nem jutottam el a célállomásomra. Ahhoz, hogy ne késsen annyit (az első napján), azt találta ki, hogy engem „átrak” egy tuk tuk-ba, amit persze ő kifizet, és majd felhív, hogy biztosan megérkeztem-e, de azért mutassam a tuk tuk sofőrnek az utat a google térképemen. (Tehát csak szólok, hogy másfél órája voltam Srí Lankán). Mmm… azt hiszem ez nem növelte a bizalmat bennem. :D Közlekedés. 4, 3, és 2 kerekű járművek száguldoznak ahogy, és ahol csak bírnak. Az autók jobbkormányosok, a háromkerekű tuk tuknak pedig csak középen van kormánya. A taxizás elég olcsó, legtöbbet csak a reptérről befelé költöttem, 3500 Ft-ot (de az több, mint egy óra volt egyébként), általában ilyen fél órás út városon belül személyautóval 5-600 forintba kerül, tuk tukkal 3-400 forintba. A tömegközlekedés szinte semmibe (kb 50 Ft), a távolsági buszok, és a vonatutak 200-500 forintba. Járdák nem igazán vannak kiépítve, de hát gyalog is közlekedhetsz… igazából úgy, ahogy csak tudsz. Csak résen kell lenni mindig, nehogy bajod essen, bár meg kell hagyni: őrülten, de biztonságosan vezetnek az emberek.

  Meg is érkeztem Lindához, akit két éve láttam utoljára! Azt nem mondanám, hogy meg voltunk illetődve, lazán, néhány szóval üdvözöltük egymást, aztán –mintha régi lakótársak lennénk –  henyéltünk a kanapén. Engem nagyon lefárasztott az utazás és a meleg, ráadásul +4 és fél óra időeltolódásban találtam magam. Nem terveztem különösebb városnézést, Linda is elment később dolgozni, a barátja, Chetana, akivel együtt él sem volt még otthon, én meg csak kora este kerekedtem fel. Colombo egészen a nyugati parton helyezkedik el, így pár perc sétára volt a tengerpart. Oda elandalogtam, majd benéztem Lindához, a híres-neves Likuid Spaces-be, ahol szorgosan tevékenykedik. Ennek a coworking space-nek az irányítását Lindának adták át anno, hogy felfejlessze és helyet teremtsen a srí lankai vállalkozó szellemű egyéneknek, dolgozzanak akár startup vállalkozásban, szabadúszóként, művészként, IT-sként. Maga a coworking space igazából egy olyan közösségi munkatér, ami átmenetet képez egy bérelhető iroda, egy klub és egy kávéház között. A Likuidben mindazok megtalálhatják a helyüket, akik nem szeretnének otthonról, vagy kávézóból dolgozni, s ahol egy térben, de egymástól függetlenül végezhetik a munkájukat. Eközben ismerkedhetnek, tapasztalatot cserélhetnek, kapcsolatokat szerezhetnek. Mindemellett coach előadókat és szabadidős tevékenységeket is szervez Linda, mint például jóga órákat. Egy ilyen alkalomra csatlakoztam be én is, úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis lelassulás így megérkezéskor, hogy az otthoni dolgokat egy időre elfelejtsem, és átengedjem magam teljesen a pihenésnek. Magának a jógának nem tulajdonítottam sok jelentőséget, keresztényként elhatárolódom a spirituális dolgoktól. Ez a megtalálom a belső békém dolog már réges-régen megtörtént, amikor találkoztam Istennel, befogadtam a szívembe, és személyes kapcsolatom lett vele. Mindig is volt élő hitem, időm magammal, és egy kimondatlan nyugalom a szívemben akármiről is legyen szó. Olyan szintű gondviselésben részesít engem a Teremtő, hogy egyszerűen nincs mitől félnem, nincsenek kétségeim, nincs rossz dolgom, nincs PANASZ. A jóga a lecsendesülésben segített nekem ezen az estén.

  Békéséggel indulok neki minden utamnak, imáim kíséretében. Érkezésem másnapján összecsomagoltam kétheti holmit a hátizsákomba, és útnak indultam a sziget sűrűjébe. Egy körutat tettem az óramutató járásával egy irányban. Egészen északra sajnos nem volt időm elmenni, úgyhogy egy in medaias res elgondolással egyenesen az ország közepébe nyargaltam. Ott Dambulla, Kibissa, Sigiriya, majd délebbre Kandy, azon túl Eliya Nuwara, Ella, dél-keleten Kataragama, Tissamaharama és a Yala Nemzeti Park, végül a déli, dél-nyugati tengerpartok, Mirissa, Unawatuna, Galle, Hikkaduwa és vissza Colombo – ennyi fért bele a két hétbe. Tervezgettem én több mindent is, de szerencsére nem vagyok az a mindenáron a tervhez ragaszkodó típus, teljes szabadságot hagytam arra, hogy kötetlenül alakuljon az utam. Voltak helyek, amiket menet közben skippeltem, volt olyan, ahol a tervezettnél több napot elidőztem, meg új helyszín is, ami egyáltalán nem lett betervezve.

  Az első város tehát Dambulla volt, ahová egy légkondicionált kisbusszal utaztam 3 órát a fővárosból. Ez a „légkondicionált” nagy szó, mert a legtöbb helyi és távolsági járat a tipikus retro, 40 fős, majd’ szétesik féle busz. Szóval ilyen… KGST-s ikarus. A 3 órás útból valamilyen rejtelmes módon 5 kerekedett, amit tényleg nem értek, hogy hogyan sikerült, de arra jó volt, hogy megtapasztaljam, több órával kell számolnom a későbbiekben, ha el szeretnék jutni A-ból B-be. Dambullában csak egy kis időre álltam meg, amíg ellátogattam a Barlangtemplomhoz, aminek belsejében falfestmények és Buddha szobrok találhatóak. Ezek a templomok – sztúpák – nagy számban sokasodnak szerte az országban, hiszen a lakosság 70%-a buddhista, de mellette más vallások is helyet kapnak: hindu, keresztény és muszlim. E szerint alakult az etnikai megoszlás is, többségben a szingalézek vannak, majd a tamilok, mellettük ceyloni mórok és egyéb népcsoporthoz tartozók élnek. Nyelvük szintén ehhez igazodik, a két hivatalos nyelv a szinhala és a tamil, viszont már az angol is fő nyelvnek számít.

  Két napot töltöttem el a térségben, Dambullából átbuszoztam Kibissába, ott fogadott engem az első vendéglátóm. Ahogy az elején említettem: cochsurfingeltem. Ez azt jelenti, hogy a C.S. weboldalán a profiloddal kereshetsz felregisztrált „host”-okat, akik szívesen vendégül látnak téged, ingyen befogadnak otthonaikba néhány napra, fekvőhelyet biztosítanak, és ha idejük engedi, közösen programokat szervezhettek. Ez nekik azért jó, mert egy kis társaságot visz nekik az ember, a külföldiek által ők is jobban megismerhetik a világot, és mert alapból fun ilyen nyitott fiatalokkal lógni. A másik oldalról én meg nem csupán turistaként, de úgymond a társadalom egy “ideiglenes tagjaként” érezhetem magam. Ez igazából pontosan erről szól, azaz nemcsak ingyen szállásról, hanem leginkább arról, hogy helyiekkel töltöm az időm, akik bevonnak a mindennapjaikba. Sokkal több és tartalmasabb élményben lehetett így részem, s olyan helyekre is eljutottam, ahová amúgy nem mentem volna, mert nem is tudtam róluk. Természetesen nem random emberekhez szegődök „látatlanul”, hanem nagyon körültekintően választom ki a hostomat. Figyelmesen végigolvasom a profiljukat, és legfőképp a review-kat nézem át. Azokat az értékeléseket, akik az adott személynél már korábban megszálltak, időt töltöttek, és leírták a vele való élményeiket. Itt Sri Lankán leginkább olyan hostoknak írtam, akik a családjukkal laknak, s véletlenül sem egyedülálló férfiak otthonába mentem.

  Amikor átértem Kibissába, a buszmegállóban (na, ezt a megálló dolgot is hagyjuk… inkább úgy fogalmazok, hogy az út szélén) már várt az első hostom, Dasun. Egy velem egyidős srác, aki édesanyjával és húgaival lakott együtt. Kedves gesztusból átadták nekem valamelyik gyereknek a szobáját, és oda berendezkedhettem. Azt hozzáfűzném a couchsurfinghez, hogy nem függ attól, hogy valaki gazdag, vagy szegény, van-e külön vendégszobája, vagy nincs. Hisz maga a szó „couch” ugye kanapét jelent, az is lehet, hogy csak azt tudják neked felajánlani, vagy egy szivacsot a földön, vagy éppen az egyik családtagnak a szobáját (ezt jelzik a leírásukban). S persze ez a fajta szállásmegoldás olyannak nem is való, aki kényes a fekvőhelyét és/vagy illemhelyét illetően egy ilyen szegényes ázsiai országban. Egy átlagos családi házba kerültem, ahol a mellékhelyiség és a fürdőszoba kültéren volt. Ez röviden pottyantós wc-t és egy zuhanycsövet jelent. Nem ért lesújtóan a látvány, Afrikában, Maliban és Kínában is laktam hasonló életkörülmények között. Egyébként is az ilyen helyeken sokszor még higiénikusabbak is ezek a kinti létesítmények.

Dasunnal a két nap alatt rengeteget kalandoztunk, robogóval száguldoztunk, rejtett tavakban pancsoltunk, igazi helyi streetfood-ot zabáltunk. Na meg kipipáltuk a kötelező turista látványosságokat is: egyik nap hajnal 4-kor keltünk, hogy a napfelkeltét a Pidurangala-sziklánál csodálhassuk meg. Később pedig Sigiriyába mentünk át, hogy láthassam a káprázatos Lion’s Rock-ot. Ez egy 200 méter magas szikla monumentum, aminek a tetejére az ősi krónikák szerint Srí Lanka egykori királya felépítette a palotáját. Ennek a maradványait lehet látogatni, valamint vízikerteket és falfestményeket is rejt még magában a szikla. Mielőtt elmentem Dasunéktól, az édesanyja búcsúreggelit készített nekem, hihetetlen cukiság!

Pidurangala Rock

Sigiriya Lion's Rock

  Az úton pár percig várakoztam, hogy jöjjön egy busz, amivel lassacskán elhagyhattam a várost. Hamar kiderült számomra, hogy valójában egy helyi buszt bárhol és bármikor le lehet inteni, ha fel akarok rá szállni, és akármikor le is lehet róla pattanni. Szóval ezek után elengedtem a megálló és a menetrend keresgélést… Visszaértem Dambullába, majd onnan hunyorogva skubiztam, hogy vajon melyik elsuhanó autóbuszra van kiírva, hogy „Kandy”, a következő célállomásom. A szemem sarkából láttam néhány turistát is, akikkel, mint kiderült, egy irányba szeretnénk menni. Egy lengyel pár volt, beszélgetésbe elegyedtünk, s együtt folytattuk tovább az utunkat Kandy-be, az ország második legnagyobb városába. Kb 2-3 óra volt oda az út, egynapos gyors látogatást terveztem ott. Amint megérkeztünk, láttam, lehetetlen lesz, hogy sietve végigszaladjak az érdekességeken. Irdatlan tömeg és forgalom honolt a városban, ezért úgy döntöttem, hogy ezt most kihagyom, és inkább az egész napot utazásra szánom. A lengyelek is továbbmentek, szintén ugyanoda, ami nálam a soron lévő volt: Ella. Kandy-től kb 7 órányi vonatút. Bár hárman voltunk már, így is nehezen igazodtunk ki a pályaudvaron, mire kiszólt egy ablakból egy jegyárus, hogy iparkodjunk, mert most éppen megy egy szerelvény Ellába. Gyorsan megvettük a jegyet 310 rúpiáért = 540 forintért. :) A kabinok tele voltak turistákkal, főként európaiakkal. De nem csak itt. Bárhová, amerre jártam rengeteg volt akár a német, francia vagy holland turista. Ekkor jöttem rá, milyen értékesek is a nyelvek, amiket beszélek, miközben otthon már úgy érzem sokszor, feleslegessé váltak bennem. Szóval örömmel konstatáltam, hogy mialatt vándoroltam erre-arra, és hallgatóztam magam körül, ki mit talál érdekesnek az országban, tisztán értettem mind a spanyol, a francia, az angol és az olasz beszédet, s kis mértékben a németet és a portugált is. Ezt igazán nem menőzésből mondom, mert egyáltalán nem tudok egyik nyelven sem perfekt, sőt… viszont ad egy biztonságot, hogy ha bárhol elakadnék, tudok kitől informálódni, vagy csak kötetlenül cseverészni, érdeklődni, s ad egy jó érzést a másiknak is akár pár perc erejéig, amíg odacsapódok, hogy az anyanyelvén kommunikálhatunk. A vonaton is bőven volt kikkel ismerkedni, de kiváltképp: nézelődni! A hét óra alatt egyetlen egy perc sem telt el unatkozással, a szemem szinte alig tudta befogadni azokat a gyönyörű (sri) lankás lejtőket! Sok helyen is írják, hogy a Kandy-Ella vonatút az egyik legcsodálatosabb, nemcsak Srí Lankán, de az egész világon!

  Menet közben foglaltam szállást, ezúton egy hostelbe (3 éjszakára 3.500 Ft-ért :D), mert ezt találtam a leggyorsabb, legegyszerűbb megoldásnak. És milyen jól tettem! Ella egy nagyon bohém városka, mindössze 40.000 lakossal. Hegyek és völgyek között található, az időjárás mérsékeltebb, színeiben is más. Nem a megszokott meleg trópusi, inkább a „Melbourne filtert” használnám rá.

Bár a település hemzseg a turistáktól, mégis összefonódik a helyiekkel a közös attitűd, és ezzel a laza „ereszd el a hajam, itt vagyunk egy világ végi szigeten” lét által különleges atmoszféra keletkezik. Tehát ezért volt szuper ötlet egy hostelben megszállnom, ahol 4 szobatárssal laktam a világ több pontjáról, mind hiper lazák és jófejek voltak. Mókás volt látni a napok folyamatát, amikor mindenki reggel 7 körül ébred, elindul a látnivalókhoz, ki hegyet mászik, ki a teaültetvényeknél csatangol, ki vízesésekben mártózik meg, majd délután a túráktól elfáradva koszosan, büdösen, ragadva az izzadságtól a fürdőszobát próbálja befoglalni, ezek után pedig újra felkerekedni és megannyi bár valamelyikében egy jót enni-inni, ismerkedni, szórakázni, végül éjfélkor ágyba bújni. Ez a körforgás folytatódik nap nap után, ugyanazokat a helyeket más sorrendben meglátogatva: aki tegnap vízeséseknél volt, holnap hegyet mászik, aki tegnapelőtt kisvasutazott, harmadnap teázik. :) Én is így tettem. S nem is akármilyen társaságom volt: MAGYAROK! Ugyan nem volt meglepetés számunkra a különös találkozás, hisz DaniElla és Laci már kint voltak, korábban beszéltünk róla, hogy ők is, és én is itt leszünk Srí Lankán ebben a két hétben kis átfedéssel. Az ifjú jegyes pár szintén békéscsabai, akárcsak Linda, így mindenki ismer mindenkit valamilyen közös baráti társaságból, sulis közegből. Amíg én északról, ők dél felől kezdték a körutat, míg egyszer csak összeértünk, itt, Ellában. Egy teljes napon át együtt kirándultunk, miközben ecseteltük az eddig átélt pozitív és negatív élményeinket, a különbözőségeket Európához képest, és régi szép csabai emlékeket. Ellá-togattunk a híres 9 lyukú hídhoz (Nine Arches Bridge), a Ravana-vízeséshez, felmásztunk a Kis Ádám-csúcsra (Little Adam’s Peak), majd egy frissítő zuhi után egy étteremben zártuk a napot.

Kint létem alatt végig helyi ételeket ettem, egyedül ezen az estén csábultam el egy jó indiaira.  Egyik örök-kedvenc konyhám! Akár legyinthetne is az ember, hogy „áh, ugyanaz”, hisz csupán 30 km-re fekszik a sziget Indiától, de ha a curry-s rizstől eltekintünk (amit nehezen lehet), más ételeket is kóstolhatunk. Ilyen például a kottu, roti, hopper, és különféle főtt zöldségek, húsok szószokkal, jóóól megfűszerezve. Ezeknek a nemzeti ételeknek egyfajta lepény/palacsinta az alapjuk, amit többféleképpen felturbóznak és hatalmas adagban tálalnak. Még több fűszerrel. És csípőssel. Amikor a sima, ártatlan ketchup is csíp. Olyannal.

És amikor megkérdezem, hogy „de biztos nem csíp?”, akkor meg bevág nekem a pincér egy kétértelmű bólogatást… THE INDIAN HEAD BOBBLE! Na, mégiscsak vannak azért bőven indiai szokásaik, nem kétség. Ez a fejrázás/bólogatás mindig, minden helyzetben alkalmazható, jelenthet igent, talánt, okét, azt hogy, hogy érti, amit mondasz (de nem érti), meg tulajdonképpen akármit… És közben egy sanda mosoly is ül olyankor az arcukon.

  Mielőtt továbbmentem volna Ellából, a Lipton’s Seat-en sétáltam a teaültetvények és a napszámosok között. Káprázatosan zöldek ezek a vidékek, de nemcsak itt, hanem szerte az országban számos teaültetvény és rizsföld ékeskedik. Ezeknek a közelében feldolgozó üzemek is vannak, és helyben elkészítik exportra az árut.

  Az utazásom közepéhez érve, a Yala régióba mentem át. A hostelben a szobatársaimmal együtt (két német meg egy holland csaj) utaztunk le, fogtunk egy taxit és 3 óra alatt odaértünk. A velem egyidős holland lány, Merel, ugyanolyan őrült volt, mint én, nagyon hamar egymásra találtunk! Tissamaharamában már mindenkinek volt előre foglalt szállása, ott elváltunk, bár Merellel még egy estére összefutottunk és hosszasan társalogtunk. Az én lakhelyem most ugyancsak egy couchsurfing hostnál volt, Ruchira-nak hívták a vendéglátóm. Feleségével és három gyermekével éldegéltek kijjebb a várostól, igazán a természet lágy ölében. Varázslatos környék volt, tavakkal, trópusi növényzettel, vadon élő állatokkal. Még a nemzeti parkig sem jutottam el, de már krokodillal, varánusszal, denevérrel, majommal, pelikánnal, gekkóval találkoztam! Egyébként nemcsak ez a térség, hanem maga Srí Lanka olyan, mintha az egész sziget egy Wild ZOO lenne!

Ruchira tuk tuk sofőr és szafari idegenvezető, ezeknek is köszönhetem, hogy rengeteg mindent láthattam a környéken! Egy tuk tukkal sok programot lehet csinálni: például megtanulni tuk tukot vezetni (ültem ám a volán mögött!), városon belül tekeregni, tavaknál naplementét és teliholdat nézni, közeli tengerparton lebzselni, másik városban nemzeti napon ünnepelni. Így jutottam el Kataragamába is, amit nem terveztem, de egy szuper családi napot töltöttünk el a telihold ünnepén. Ez minden hónapban jeles nap, nem dolgoznak az emberek. Ilyenkor a buddhisták és a hinduk szertartásokat tartanak, gyümölcstálakkal bálványoknak áldoznak, fehérbe öltöznek, táncolnak, muzsikálnak. Egy másik nap Ruchira a Kirinda beach-re vitt el, és először érhette a lábam az Indiai-óceánt!

Mégis, az itt eltöltött napok csúcspontja a szafarizás volt. Említettem ugye, hogy Ruchira guide-ként is dolgozik, így bepattanhattam vele egy óriás jeep-be hajnal 4 órakor, menet közben még felvettünk három német turistát, akik előre lefoglalták helyüket, és elmentünk egy fél napos szafari túrára a Yala Nemzeti Parkba. A területe 98.000 hektár, óriási! Rendkívül szerencsések voltunk, hogy mindenféle állat megmutatta nekünk magát azon a délelőttön! Még a legritkább fajok közül is, mint például a lajhármedve (sloth bear), amiből mindössze 10(!) db él ott. Ezen kívül láttunk leopárdot, ami szintén nagyon ritka, elefántot, bivalyt, krokodilt, gyíkot, varánuszt, sakált, sast, pávát, nektármadarat, és még számos érdekes madárfajt, amiket már nem bírtam megjegyezni.

Ilyen szupi kis felvételeket is tudtam készíteni félkézzel! :)

Délután hazaérve még kihasználtam az utolsó napomat minőségi időtöltéssel a családdal. Elképesztő érzés volt egy kis időre átváltozni, szingalézt játszani! Amikor együtt főzünk igazi helyi alapanyagokból. Na, mit, mit? Hát természetesen, curryt rizzsel. Meg fűszeres kókusz köretet, amihez én reszelem a kókuszt a héjából, és hámozom az ismeretlen zöldségeket, majd a teafüvet válogatom ki. Mindez, amolyan női kezekhez illő pepecselés, férfiak nem vesznek részt ilyesmiben. Vagy amikor a két lánykával együtt mossuk a ruháinkat a patakban, s tisztálkodunk. Közben dúdolgatunk, semmin nevetünk, vágyakozunk. Vágyódunk elutazni, gyerekszívvel fontosnak látszani, néha kicsit másnak lenni. De tudjuk, becsapás mindez. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk. Ez a legfájdalmasabb vágy, ami emberi szívben éghet. Bele kell nyugodnunk abba, hogy mit jelentünk magunknak és a világnak. Ahogy fürkészem a lányokat, mind egyszerűségük, szegénységük, talpraesettségük azt mutatja nekem: ösztönlányok. Ez csodálatosan megváltoztatja érzések és lelki bonyodalmak értékeit. A vágyak tiszták és képtelenek. Ezekkel a sorokkal zárom már a naplómat aznap, s lassan álmomban készülök a másnapi utazásra.

  Következő állomásom: Galle. Elég volt a sziklamászásból, a hegyes vidékekből, a vadvilágból. Irány a tengerpart és a szieszta! Ám az odáig vezető út nem volt fenékig tejfel. Általában őrületes boldogságban úszok az utaim során, ami ugye a képekről is látszik, mert tényleg annyi sok szépet látok és olyan felemelő élményekben van részem! De tudjátok, szinte kivétel nélkül mindig eljön egy pont nálam, amikor ELÉG. Amikor sok, eldurran az agyam, és sírni volna kedvem. Amikor Európát akarom. Az otthont akarom, ahol másképp dobol a szívem, ahol szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit az ember az élettől kaphat. Nos, ilyenkor a hiszti körülbelül 1-2 óráig tart, azután megnyugszom, elimádkozom, hogy egyébként mennyire hálás vagyok, hogy éppen ott vagyok ahol. Persze nem a semmin nyavalygok, mindig van egy kiváltó tényezője az elgyengülésnek. Jelen esetben az újabb távolsági buszút élménye okozta ezt. Busz… hát azt már tudjátok. Az még hagyján, de egy olyan őrült sofőr vezette, aki mögött életveszélyben érezték magukat az utasok. Főleg én, Angie-ke, a gyökszi turista, 15 kilós hátizsákkal a hátán, szatyrokkal a kezében, akinek nem maradt ülőhely a buszon, és még csak nem is a sofőr mögött, hanem mellette és a tárva nyitott ajtó között helyezkedett el, s eszeveszett fékezésekkor néha nekiütődött ennek-annak, miközben néhány személy szinte szótlanul szurkolt ssszz (nem találok több szö betűs szót) nekem, hogy helyhez jussak, de ekkor egy közelemben álldogáló fiatal férfi az éppen mögöttem felszabadult helyre sprintelve lecsapott a szemem láttára, nyomorúságomat teljesen figyelmen kívül hagyva. Jó, ez így már utólag leírva vicces, de akkor komolyan elsírtam magam, mert konkrétan három órát utaztam így. A helyzetet megelégeltem. Menet közben kinéztem egy helyet, ahol elvileg egy gyönyörű pálmafa-dombos part gyönyörködteti az odalátogatókat, és mivel végig az óceánpart mellett haladt az autóút, közömbösen és határozottan szóltam a sofőrnek, hogy le akarok szállni, álljon meg. Igen, ott a semmiben. Valami kis ösvényke vezetett le a tengerhez. A parton a legelső vendéglátó egységben, amit találtam, ledobtam a cókmókom. Mert ilyet lehet, mondjuk. Egy hotelnek a bárjában volt ez, mondtam ott a fiúkának, hogy figyelj, sok a cuccom, elfáradtam, meg szeretnék mártózni, ezeket most itt hagyom megőrzőbe, cserébe veszek tőled egy üdítőt. Az utam legdrágább gyümölcs smoothie-ja volt: 450 Ft. Gyümölcsből. Tehát, gyümölcsből! Mangóból, banánból, papajából, ananászból, jackfruit-ból, sárgadinnyéből, kókusztejből. 2-3 órát töltöttem el ezen a partvonalon; Mirissában óriásteknősök között, és a lenyűgöző Coconut Tree Hill-en.

  Ezután már csak kicsi volt hátra Gallé-ig, leintettem egy buszt ……… és a célig meg sem álltam! Leszállíttattam magam minél közelebb az utolsó couchsurfing hostom házikójához. Odasétáltam és Laknath várt már rám a ház előtt. Ő egy utolsó éves orvostanhallgató, aki emellett ügyeletet is vállal a helyi kórházban. Szülei is tanult emberek, s otthonukban több generációval élnek együtt. Ezt a kissé előkelőbb hajlékot csaknem palotának láttam az addigi viskókhoz viszonyítva. De nem is igazán ez töltött fel, hanem hogy végre egy jót tudok beszélgetni, széles témakörben a világ dolgairól, ugyanakkor lazán, egymás életét, érdeklődését megismerve kortársakhoz illően. Ez azért volt nagyon érdekes, mert Laknath soha életében nem tette még ki a lábát Srí Lankáról, mégis olyan felvilágosult gondolkodása van, amit az elmúlt 11 nap alatt nem tapasztaltam meg azokkal a helyikkel, akikkel találkoztam. Nagyon érdeklődő, kíváncsi, olvasott, és egy az egyben makulátlan srác! Számos couchsurfer-t is fogadott már otthonában, legtöbbet a nyugatról, így biztos vagyok benne, hogy tőlük is sokat tanult, tapasztalt már. Nagyon örültem neki, hogy dacára annak, hogy mennyit tanult és dolgozott, az ott létem alatt minden szabadidejét rám fordította. Sokfelé elrobogtunk a kis motorral: például Galle Fort-ba; az ország legdélibb pontján fekvő, fallal körülvett óváros részbe, amelyből sajnos fancy turistanegyedet hoztak létre, csücskében világítótorony áll, körben az óceánnal. Továbbá elmentünk arra a partra, ahol a leggyönyörűbb a naplemente (Mahamodara), arra, amelyik a legvadab (Jungle Beach), és oda is, ahol a legélénkebb az éjszakai élet és végig sorakoznak az éttermek a homokos parton (Unawatuna)! És még mit csináltunk ebben a szerény két napban? Nem fogjátok elhinni! Filmet forgattunk! Na jó, kisfilmet. Jó… ez is túlzás. Igazából egy másfél-két perces kis videót rólam, amit 3 órán át vettünk fel, különböző helyszíneken; a Fortban, a partokon, az utcai árusok között, stb… sok snittből áll össze, amely picit mélyebb tartalmat is kapott. Et voilà, az elkészült anyag + néhány kulisszák mögötti pillanat:

  S immáron utam végéhez közeledünk. A felállás most már a régi: Linda, Chetana, és én éljük édes életünket a colombói apartmanban. Brutál kimerülten, de annál nagyobb lelkesedéssel mesélem barátaimnak az állomásaim. Elégedetten és büszkén hallgatják, mi mindent fedeztem fel, és mennyi gyönyörűséget láttam az országból, melynek melege szívükben izzik. Na, elég a nyálas dumából... esténk fénypontja egy kolbászos pizza volt, amit egy közeli étteremben toltunk. Már nem azért nagy szám, mert pizza, hanem hogy egyáltalán megmozdultunk a kanapéról és kitettük a lábunkat a házból. :D

Másnap a legutolsó napomat természetesen piacozással töltöttem. Nem mindent találtam, amit szerettem volna, és segítségkéréskor egy kisebb átverésben volt részem, amire csak fogtam a fejem, hogy még mindig ilyen hülye vagyok. Végül saját kezembe vettem a dolgokat, fogtam egy taxist, akit sikerült elnavigálnom arra a helyre, amit kinéztem. Ott a „közértben” pedig csak úgy tejeltem a lóvét a kedves eladónak, akitől kilóra vettem az igazi ceylon teát, szerecsendiót, kardamomot, fahéjat, borsot, kókuszolajat, fahéjolajat, szappant. Gondolhatjátok, milyen „sokat” költekezhettem. Párezer rupikába került mindez… És még ennek tetejében, a jó helyi komáknál megejtettem egy fine dining-ot, azaz megettem az utolsó adag currys rizsemet, mindenféle körítéssel …currytéssel… jó tudom, azt már mondtam. De hát azt éreztem a legintenzívebben, na. Mindenesetre egy hatalmas adag étel sokasodott a tálamon körülbelül 250 forintért, a csípős/nemcsípős-re meg már csak legyintettem. "Jó lesz, köszönöm!" Falatozás közben aprócska gesztust véltem felfedezni: amikor kérdezés nélkül, nekem, a külföldinek bekapcsolják a ventilátort, és magam körül sanda mosolyokat és bólogató (Indian head bobble) fejeket látok. Hát nem aranyosak? :D

"Csókolom! Hogy a coconut?"

  A reptérre kiutazást nem bíztam a véletlenre. Reggel 8-kor indult a gépem, s hajnal fél 5-re foglaltattam taxit előtte való este. Colombón áthaladva megpróbáltam még minden látképet az emlékeimben megörökíteni. És a telefonommal, fényképezőgéppel, goproval felvenni – na, ez az, amit többet nem fogok csinálni!  Nemhogy segítettek volna, de borzasztóan akadályoztak a kütyük végig az utam során a pillanatok megélésében. Sokan bátorítottatok egy vlog elkezdésére, vagy akárcsak egy pár perces videó összerakására a kalandjaimról. Hát, tök aranyosak vagytok, de nekem ebben még először is fejlődnöm kell, a másik meg, úgy érzem, sokkal inkább ki tudom írni magamból az átélteket. Ha szeretitek olvasni a beszámolóim, akkor kérlek, egyelőre érjétek be a bloggal, amit igyekszem élvezetesen és gondosan elkészíteni nektek minden alkalommal. :) De majd szólok, ha már nem akarom kihajítani az összes elektronikai masinát a kezemből, amikor egy leopárd halad végig előttem 5 méterre! Szóval összegzésképp: Srí Lanka észbontóan egzotikus és különleges világ! Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a kultúr-dús országokat, a vadregényes természetet, a meleg tengerpartokat, az indiaiakat, a curryt rizzsel, akik szívesen megtapasztalnának egy primitívebb életformát, továbbá a föld gyermekeinek,  állatszeretőknek, „backpacker”-öknek, és azoknak, akik nem szeretnek sokat költeni utazás során. Én fél évvel korábban vettem meg a repülőjegyem, 160.000 Ft-ért, kint pedig 80.000 Ft-ot költöttem áleszcuzámen.

Szerintem ugyancsak érdemes körbenézni ezen a szigeten! ;) De mindenek előtt:

 by: Likuid Spaces.

 
  Kína, Kína… de miért Kína??! Köszönöm kérdéseiteket, most szívesen választ adok. Több oka van annak, hogy ezt az úti célt választottam. Elsősorban, régi vágyam volt, hogy körül nézzek az ázsiai kontinensen, főleg az előző két európai desztináció után sóvárogtam már valami egészen különlegesre. Ezzel szemben mindig is volt bennem egy erős ellenszenv a kínaiak iránt: -akár turista, akár eladó egy diszkontban itt Magyarországon, teljesen mindegy- idegesítőek! Szerintem vagyunk ezzel így páran… Sokszor ilyen kezdetleges érzések döntik el viszonyunkat a világhoz, rokonszenveinket, és ellenszenveinket. Nem akartam ezt annyiban hagyni. Úgyhogy a tény megpiszkálta a kis gondolataimat, ezért úgy határoztam; mit nekem Bali, meg Phuket, inkább jól elmegyek egyenesen Kínába, aztán megnézem, mégis mi folyik ott, hogyan élnek, vajon maguk között is így viselkednek-e? És még egy utolsó, nem elhanyagolandó tényező, amiért ezt az országot választottam az az, hogy ott él egy afrikai barátnőm, aki már nagyon várta a látogatásomat, így nem voltam végig teljesen egyedül az utam során.

  Összesen két hetet töltöttem el a Távol-Keleten. Távol keltem az otthoniaktól, 7 óra időeltolódással. Még akkor is, ha jóval nyugatabbra mentem, ugyanis egyetlen egy időzóna van egész Kínában. A repülőút 11 óra volt összesen, Pekingig átszállás nélkül repültem 9 órát, utána még Shanghaiba 2 órát. Volt egy kis előzetes programtervezés, hiszen két hét igencsak kevés egy ekkora országhoz, ezért ami csak belefért, ki akartam maxolni.  A nagyvárosok így nem érdemeltek sok időt, azok nem is túlzottan érdekeltek. Akikkel az utam előtt váltottam pár szót, javarészt csak erre gondoltak külső szemmel, hogy Kína = Peking, Shanghai, embertömeg. Minek megyek én oda? Jaj ti, ez nem cél nálam sohasem. Nevezetességeken átszaladni, tumultusban fotózkodni, felszínt és hotelszobát bámulni… Shanghaiban csak 3 napot töltöttem, végtére is ott lakik a barátnőm, Pekinget meg konkrétan mellőztem végül az egész útból. Választanom kellett; vagy a Nagy Fal és a Tiltott Város, vagy beljebb utazgatok, és a hegyekben csodatájak között túrázom. Lecsekkoltam néhány képet a google-ben, utána már nem volt kérdés! Próbáljátok csak ki, hogy beírjátok: The Great Wall, aztán pedig azt, hogy Zhangjiajie (ejtsd: Dzancsájdzsie). … :) Habár őszintén szólva, annyira álomhelynek tűnt először, és megközelíthetetlennek, hogy az utolsó pillanatig, nem hittem el teljesen, hogy én oda eljuthatok, és fenntartottam b-tervnek Pekinget. No de még ne szaladjunk ennyire előre.

  Október 26-án megérkeztem Shanghaiba, és szépen lassan kezdtem felfogni, hol vagyok. Kis barátnőm, Cécile Guindo várt rám a repülőtéren. Őt tavaly ismertem meg Maliban, és egyből egymásra találtunk. Apukáink a legjobb barátok voltak általános iskolában, és végig, édesapám elhunytáig nagyon jó kapcsolatot ápoltak. 2018 nyarán volt szerencsém megismerni Cécile-t, amikor mindketten mondjuk úgy, „hazalátogattunk”. Ő bár Maliban nőtt fel, de már 5 éve Kínában él. Középiskola után fogta magát, és kiköltözött. Azóta is a közgazdasági egyetemen tanul és mellette dolgozik, nálam 2 évvel fiatalabb. Okos lány, megtanult szépen kínaiul, ezen kívül beszéli az angolt, franciát, bambarát, dogont. Ketten együtt nem volt hiányunk nyelvismeretben! Egymás között a franciát és az angolt használtuk vegyesen.

  Érkezésem másnapján Suzhou-ba mentünk, és máris be lettem dobva a mély vízbe. Vagy várjunk, nem is. Inkább LE lettem dobva a nagy semmibe. Bizonyára sokan láttátok az ejtőernyős videómat. (Aki lemaradt volna róla, lejjebb megtekintheti).  Hm hát, ha azt hiszed, hogy ez egy nagyon bátor, ugyanakkor félelmetes dolog, akkor azt most legyél szíves még megszorozni 100-zal, és úgy már közelíteni fog a valós rettenethez. Csak hogy pontosítsuk a paramétereket: 4000 méterről ugrottam ki egy kis repülőből, ahonnan aztán 1000 méter szabadesés volt, és utána nyílt csak ki az ernyő. Nem viccelek, halálfélelmem volt az ugrás pillanatában, és soha életemben nem ment fel ennyire az adrenalin szintem. A szabadesés kb 3-4 perc volt, -10 fokban, és annyira dugult végig a fülem, hogy borzasztóan fájt. Nem mondom, hogy az ernyő kinyílta után teljesen megnyugodtam volna, hisz még mindig nagyon magasan voltunk, és az instruktorom úgy gondolta, még néhány trükköt is csinál velem a levegőben, ami úgy szint félelmes volt számomra, de legalább nagy szélcsend lett, és először fogott el az érzés, hogy REPÜLÖK! :) Repülök, és lebegek, és nincs tér, és nincs idő, csak csend és a létem. Természetesen egy életre szóló élmény volt, és örültem, hogy megtettem, de SOHA TÖBBET nem fogok ilyenre vállalkozni! :D Nem, nem az én ötletem volt, nem is gondoltam én ezt igazán komolyan, csak jött a lehetőség, amire aztán nem mondtam nemet. Hát ez lett belőle:

  Miután letudtam ezt a sokkot, követte a másik. Habár az kevésbé volt rémisztő, annál meghökkentőbb. Két teljes napot töltöttem Kína legnagyobb városában, a 25 milliós Shanghaiban, és annyi mindennel találkoztam egyszerre, hogy nehéz volt befogadni. A legelső naptól kezdve rengeteg volt bennem a „Miért?” kérdés… Mégis miért csinálja ezt. ??? Ezekre voltam már otthon is nagyon kíváncsi, mert sokszor érthetetlenek voltak számomra a cselekedeteik. (Azért vannak dolgok, amikre még mindig nem jöttem rá). Először is Kínában, mint tudjuk, diktatúra van. Nyilván ekkora népességnél a demokrácia nehezen működne, ezért ez a megoldás rá. Na de a lakosság jelentős része egy ilyen rendszer hatására nem rendelkezik túl sok agyi kapacitással, hiszen amit mondanak nekik, azt csinálják és kész. Ez már alapból megmagyaráz sok mindent. De erre még ráerősít a társadalmi pontrendszerük. Mit jelent ez? A kredit szinte olyan, mint egy képességpont egy szerepjátékban, csak ezt nem „játszásiból” használják, és egyik állampolgár sem dönthet úgy, hogy nem vesz részt a „játékban”. 800-900 pontos a rendszer, és a pontszámuk csakis attól függ, hogy a kormány által jónak ítélt dolgot tesznek-e, vagy ellenkezőleg; erkölcsileg, politikailag helytelen magatartást tanúsítanak. Összesen 200 millió kamerából áll a megfigyelőhálózat, amit egész Kínában kül- és beltéren helyeztek ki, hajszálpontos arcfelismerő technológiával, így esély sincs a rejtőzködésre. Néhány példát írok most kredit növekedésre és csökkenésre. Plusz pontot kaphat a polgár akkor, ha mondjuk egészséges élelmiszerekből vásárol be, ha meglátogatja a vidéken élő szüleit, ha bevisz egy elvesztett pénztárcát a rendőrségre, stb. Ilyen „jótettek” következtében, minél több pontja van, annál szélesebb és prémiumabb szolgatatásokat vehet igénybe, legyen az kedvező banki hitel, kiemelt egyetemi képzési programok és állásajánlatok, VIP-ellátás hotelekben és repülőtereken, stb. Ha viszont tegyük fel, áthajt a piroson, vagy túl sok alkoholt vásárol, esetleg keresztény felekezetbe jár, súlyos pontlevonások terhelik. Ennek eredményeként korlátozva vannak az utazási lehetőségei, nem mozdulhat ki a városból. Ha vonatjegyet próbálna foglalni, a szolgáltatás elutasítja a kérést. S egy bizonyos pontszám alatt a kormány alaposan megnehezíti a polgárok életét. Nagyon röviden kifejtve valahogy így működik ez a rendszer, de érdemes jobban utána nézni, döbbenetes dolgokat olvasni erről. Személy szerint sajnos rendkívül könnyen kritizálok másokat a felszín alapján, de az előítéleteim dacára Kínában a külső világ zűrzavara mögött zseniális belső rend van, és szinte 100%-os biztonság. Valószínűleg ennek a rendszernek köszönhetően. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltétlen egyetértek vele, csak nagyon érdekes mind ezt kívülről szemlélni. Azonban be kell ismernem, kint létem során elég hátborzongató volt belegondolni, hogy tulajdonképpen én is totálisan meg vagyok figyelve. Mindent tudnak rólam, mikor hova mentem, mit csináltam, mit ettem, mit ittam, mit vásároltam, kikkel beszélgettem, hol aludtam. Még a lépcsőházak bejáratánál is arcfelismerő rendszer van, és csak az azonosítás után tudsz bemenni a lakásodba. S kifejezetten van egy város, ahol elvileg a világ legtöbb kamerája van kihelyezve. (Ilyen ELVILEG tényeket még fogtok hallani tőlem, a dőltbetű magyarázata csak annyi, hogy a kínaiak szeretnek nagyzolni ezekkel, hogy náluk van a világ legtöbb, meg a világ legnagyobb, leghosszabb, legegyedibb ez vagy az… Azért ne vegyétek készpénznek!).

És ha már a technológiánál tartunk, fontos tény, hogy Kína maga egy digitálisan felgyorsult világ. Bizonyára észleltétek valamennyien, hogy a kínaiaknak állandóan kezükben van a mobil, és videóhívással beszélgetnek, folyamatosan bámulnak valamit a képernyőn, és általában 0-24ben nyomkodják a telefonjukat. Nos, ezt nemcsak a külföldiek csinálják, hanem kivétel nélkül mindenki odakint. 2 évestől 102 évesig. Függnek. Mert nem tudnak másképp tenni. MINDEN, kivétel nélkül minden online és applikációkon keresztül zajlik. Nincs szükség pénztárcára, kártyákra. A fizetéshez QR kódos rendszerük van (Alipay), így elég, ha a kódot a telefonjukkal beolvassák, és már meg is történt a fizetés. A tömegközlekedésre a jegy, bérlet is a mobilon van. Ha venni szeretnél ruhaneműt, egyéb tárgyakat, vagy csak bevásárolni élelmiszerekből, vagy rendelni ebédet, csupán néhány kattintás, és pár percen belül (!) meg is érkezik egyenesen az otthonodba. Ugyanúgy foglalhatsz előre taxit, vagy éttermet az előzetesen kiválasztott ételekkel, majd amikor odaérsz, csak beszkennelik a QR kódot, és egyből ott terem, amit megrendeltél. Durva megállapítás, de a mobiltelefon kint létszükséglet az éléshez. Na meg nem is akármilyen telefonokkal szaladgálnak! Én a kis iPhone SE-mmel szinte elszégyelltem magam, mondhatni antik műtárgynak számított. A legeslegrosszabb típus az a 8-as, de többségben a 10, 11-est használják már. S úgy láttam, egyszerűen elkerülhetetlen az, hogy ne legyen állandóan a kezükben a teló, mert valamihez mindig használni kell. Ez viszont odavezet, hogy amikor éppen nincs miért elővenni, akkor is ott van, és a social médián lógnak. Ebben az a legbosszantóbb, hogy hangosan szól a videó, a játék, és a zene → fülhallgató nélkül, híváskor ordítoznak a telefonba → ok nélkül… Emlékeztek, fentebb írtam, hogy vannak dolgok, amikre nem jöttem rá. Na, például pont ez. MIÉRT CSINÁLJA EZT?? ŐT MIÉRT NEM ZAVARJA?!! Őrületesen SOK! Mindig minden állandóan szól, nyüzsög, zenél, fénylik, világít. Olyan mintha, egész nap menne a TV melletted. Hát én, akinek tévém sincs, és filmekből is csak művészfilmeket nézek, amiben alig beszélnek… nem tudtam elviselni. Eljutottam odáig, hogy már zenét sem akartam hallgatni („megnyugtatót” sem), mert már az is idegesített. Nincs nyugta az embernek. Ha aludni, vagy dolgozni szeretne valaki a vonaton, sok sikert hozzá! Sajnos sehol egy embert nem láttam például könyvet olvasni. Ami az internetet illeti, Kínában minden egyes felület le van tiltva, ami a Google-ön keresztül fut. Tehát jóformán, amiket mi használunk itthon; facebook, instagram, youtube, gmail, whatsapp, viber stb. (nekik minden ilyenre megvan a kínai megfelelője), ahhoz, hogy ezeket a blokkolt appokat használni tudjam, egy VPN szerverre volt szükségem, ami feloldotta őket. Ebben a barátnőm segített nekem, úgyhogy yeeee én is nyomkodhattam folyton folyvást a telefonomat… Sajnos akarva akaratlanul rám is átragadt nagyon gyorsan a függőség, amitől két nap múlva már fájt a fejem, a szemem, a kezem… Borzasztó. Hazajövetelemkor kötelező „elvonóra” vettem rá magam. Ez nem egészséges!

  Mielőtt kimennénk a nagyvárosból, egy kicsit szeretném jellemezni a légkört, az emberekkel együtt. Shanghait egyáltalán nem tartottam szépnek, igazából semmi különös nincs benne. Az építészet kissé idejétmúlt, hemzseg a régi kommunista épületektől, a felhőkarcolók meg engem sosem vonzottak túlzottan. Bár este pazar látvány volt a kivilágított üzleti negyed. A hídszerkezetek szédületesek, és van néhány brutál nagy építménye, például a Jing’an templom, a Grand Theatre, a Természeti- és Történelmi Múzeum, vagy a Mercedes Benz Stadion. Már ha jól láttam őket a szmogtól… sajnos kevés a zöld terület. De annál több a piros, mint domináns komcsi díszítőelem, Mao Ce-tung arcával mindenhol és mindenen, csak úgy mereszti a szemét! Jut eszembe, bár kevés a szemét, mégis nagyon koszosak az utcák, a közterületek. Akármikor elmentem megmosni a kezem, teljesen fekete volt. (Neem, nem azért, mert néger vagyok!). A toálett kérem szépen minden közösségi helyen modern-pottyantós (a csatolt képet egy 5 csillagos szálloda hall-jában készítettem). Gondolom most a fiúk mosolyognak, hogy de jó, nekik mennyivel egyszerűbb! Höhh, ne higgyétek hogy a nagy dolgotoknál annyira kellemes ott guggolva trónolni! :D Ezen kívül azt vettem észre, hogy minden nagyon picike kint. Nyilván rájuk méretezték, de még a helyi „bubi” kerékpár is úgy néz ki, mint egy gyerekbicikli. Számtalan robogó is süvít az utakon, de szerencsére mindegyik elektronikus, ha másmilyet használsz, megbüntetnek. Illetve a tuk-tuktól kezdve a legdrágább terepjáróig mindenféle jármű megtalálható. És bár eszeveszettül nyomják a dudát, a közlekedés elég ráérős. Sőt, tömegközlekedve egyszerűen lehetetlen sietni. Az aluljáróban, mielőtt lemész a metróba, külön átvizsgáló rendszer van. A metró szerelvény előtt pedig sorban állás. Ez nem Japán, ahol bezsúfolják őket, hanem szépen kivárod a sorod, és ha már nem férsz fel, megvárod a következőt. Valamint azon is meglepődtem, hogy nincsenek túlságosan sokan az utcákon, csak mint bármelyik – akár európai – nagyvárosban. Ámde ez kicsit sem jelenti azt, hogy nem ugyanolyan irritálóak a helyi járókelők, mint Pesten a kínai turisták. Pontosan ugyanazt csinálják egymás között is; bevett szokásuk a lökdösődés, dúródás, szelfizés. Komolyan egyszer kipróbáltam, hogy visszalökdösődtem, de ők észre sem vették, és még én éreztem rosszul magam! Aztán ott van az a kényszeres egymáshoz érés, és nem azért mert sokan vannak, hanem mert szimplán nem zavarja őket. Amikor a vonaton végig a szomszédom karja az enyémhez dörgölődik, meg a feje rám esik… Ehhez képest Magyarországon kimondatlan verseny megy a moziban a karfa elfoglalásáért, és ha a szomszéd befoglalta, akkor te már az egész vetítést inkább kényelmetlenül ülöd végig, mintsem hogy véletlenül is a másik kezéhez érj. Plusz ehhez még csatlakozik (az európai számára) igénytelen magatartás: orrszívás, krákogás, takony kiköpés, hangos böfögés és szellentés, érthetetlenül fennhéjázó cigarettapöfékelés. Továbbá a megmagyarázhatatlan, idétlen öltözködés. Annyira, de annyira mindegy, hogy mit hordasz magadon…! Én legszívesebben le sem vettem volna a melegítőmet, csak nem volt lehetőségem mosni. :D Egyszóval úgy jellemezném őket, hogy igazi ösztönlények. Ugyan az én kultúrámba nehezen fér bele mindez, és nem volt kellemes ebben élni, nem ítélkezem felettük. Rettenetes erő kell ahhoz, hogy az ember a természete ellen éljen. Inkább csak örülök, hogy én nem ebben nőttem fel, és nem is kell huzamosabb ideig közöttük laknom.

   Annak is örülök, hogy a kajáikat sem kellett két hétnél több ideig fogyasztanom. :D Az ételekről még nem ejtettem szót. Nekem egyébként maga az ízvilág bejön, de azért nem enném minden nap. Az otthoni kínaival összehasonlítva, köze nincs egymáshoz a kettőnek. A miénk már valami európai változat… Nagyon sok furcsaságot ettem, legtöbbször fogalmam sem volt, hogy mit. Gazdag az intenzív fűszerekben, zöldségekben, mint bambusz, lótusz, burgonyafélék, valamint van minden fajta hús: csirke, disznó, marha, bárány, és tengergyümölcsei. Na de nem mellehusika, meg falatkák kérem… A húsnak szó szerint minden egyes része belekerül az ételbe, a nép meg csontig leszopogat róla mindent! Igen bizarr látvány. Én meg naivan betoltam a „szeretem a csirkét” mondatot. Inkább nem részletezem, mi került elém olykor. Próbáltam trükközni, hogy gyorsan befalom az ételt, és akkor hamarabb vége, de ez nem bizonyult jó megoldásnak, mert annál többet szedtek nekem utána. Ezeket a nagyon-nagyon furcsaságokat leszámítva tényleg élveztem az ízeket, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem „rendes” kaját. Mindig, amikor eldöntöttem, hogy na, most eszek egy jó európait, vagy amerikait, megláttam valami érdekesebbet a kínai/ázsiai konyhán, és inkább azt választottam, hogy minél több dolgot kipróbáljak. Ezen kívül nem túl édesszájúak, étteremben nem szokás desszertezni, inkább boltokban kaphatóak ilyen csomagolt édességek. De azokat sem tudni, micsodák. A pálcikával eddig is boldogultam úgy ahogy, most már viszont mondhatni profi lettem! Az ételek, főleg a streetfood elég olcsó kb 10 yuanból (3-400 forintból) teljesen jól laktam, de még étteremben is 1500 forintnyi összegért dugig zabáltam magam. Ott nem igazán bevett dolog csupán egy adag ételt kérni. Tapas-szerűen étkeznek, sokfélét rendelnek, kis tálakban az asztalra pakolják, és mindenki falatozik mindenből. Menük csak a világszerte elterjedt franchise éttermekben vannak, meki, kfc, stb… Viszont, ha arra számítasz, hogy eszel egy jó burgert menüben, akkor azt alapból rizzsel kapod, és hát a húspogácsa… na, hát ki tudja, milyen hústákolmány rejtőzik ott, illetve a chicken nuggets panírozott porcokat jelent. :) A napi kávém meg sajnos luxuscikknek számított. Kávé jóformán nincs, vagy csak nagyon drágán valami starbucks félében. Ezzel szemben nagy kultúrája van a teának, határtalan specialitásokkal. Ott még az is tea, amit amúgy sárga macskakakinak vagy meszes kavicsnak néznél. Furcsák, de nagyon finomak és a legtöbb gyógyító hatású. Az otthoni chailatte-ról meg jó, ha tudod, hogy a „chai” kínaiul teát jelent, szóval úgy idd legközelebb, hogy ki tudja, mi van benne. :D Mondjuk az is lehet, hogy semmi! Nagyon népszerű náluk a sima forró víz, és képesek azt inni már októbertől kezdve. Bárhová mész, mindenhol azt kínálják, még a háziorvos is azzal kezdi, ha beteget jelentesz nála, hogy ittál-e elég forró vizet? Hát én ittam eleget… Úgyhogy mehetünk is tovább!

  Cécile barátnőm megmutatta a várost, ahol egyetemre járt, de úgy fogalmazott, hogy nem érdemes Hangzhou-ban egy napnál többet eltölteni, mert nincs ott semmi. Kíváncsiságból azért csak rákerestem a neten, konkrétan egy 18 milliós városról beszéltünk!!! Hogy lehet, hogy nincs ott semmi?? Hát elmentünk, és nagy meglepetésemre valóban egy csendes kisváros fogadott. Már szinte Békéscsabán éreztem magam! :D Békés település, tavacskával, kisebb hajókkal a West Lake-en, egy híres Pagodával, és néhány nagyüzemmel. Az egyik része iparváros, nem mellesleg itt található az Alibaba székhelye. Feltehetően elég sokan rendeltünk már termékeket az AliExpress webshopról. Az Alibaba ennek az anyacége, és az alapítója, Jack Ma Kína leggazdagabb embere. Képzelhetitek… De nyugi, a helyieknek azért van még egy ennél is olcsóbb, belsős webshopuk, a Taobao. :D Természetesen barátnőm által kaptam hozzáférést – csak hogy még több pénzt költhessek hülyeségekre. :)

  Eltöltöttük Hangzhou-ban a tervezett 1 napot, és este már robogtunk is tovább a következő állomásunkra, Huangshan-ba. Na, ezt a robogást azért nem szó szerint értettem, hisz az ország híres az úgynevezett Maglev gyorsvonatairól, amik maximum 431 km/h-val tudnak menni. Én csak 320-szal repesztettem… Szóval Huangshanba 1-2 nappal előtte sikerült foglalnom szállást couchsurfing-en. Ez azt jelenti, hogy teljesen ingyen, egy helyi embernél lakhattunk, aki szívesen fogad a házába külföldieket. Egyetlen személyt találtam a régióban, aki fogadott vendégeket, ő volt Mo Wang. Az oldalán csak kínai bemutatkozás volt, és üzenetben is úgy válaszolt vissza, referenciái pedig nem igazán voltak. Megkockáztattuk a foglalást az otthonába, fogalmunk sem volt, hogy tényleg megbízható-e, rendes házikóba megyünk-e majd. Este 10-kor érkeztünk meg, eltaxiztunk a helyszínre (ó, említésképp: a taxi nagyon olcsó, 8-12 yuanért (kb 300-500 Ft) fuvaroztak). Nagy meglepetésünkre, rendkívül meleg fogadtatásban volt részünk. Mo kínai teával, vacsorával és két megágyazott külön szobával várt bennünket. Odakuporogtunk mellé a teás asztalhoz, és sokáig beszélgettünk. Kínaiul kommunikáltak Cécile-lel, nekem meg mindegy volt, hogy tolmácsolnak-e vagy sem, csak ámultam és bámultam csodálatomban, és élveztem a jelen pillanatot. Kiderült közben, hogy a vendéglátónk egy művész. Mo szabadidejében fest, egyébként meg forgatókönyveket ír, és a filmes iparban dolgozik, sőt tanítványai is vannak, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápol. Olyannyira, hogy másnap este összehívott közülük hármat, akikkel aztán együtt vacsoráztunk, majd felmentünk az egyikük lakásába. Miután pedig kiderült, hogy mindannyiunk zenél valamit, elkezdtünk muzsikálni. Ki hangszeren, ki hang-szálon. Zongora, gitár, ukulele, ének, s előkerült egy nagyon érdekes hangszer is, a guzheng (kucseng). Ez egy ősi kínai pengetős hangszer, citeraféle, melynek 16-21 selyemhúrja van. Nagyon különleges!

Huangshan City csak másfél milliós település, ezért hamar bejártuk a belvárost. Kedves hangulata van!

Egyébként itt, Anhuj tartomáyban főként túrázást szerveztünk a hegyekbe. Fő látványossága az anhui Sárga-hegység, amely mindössze 1864 m magas. Egy teljes napot töltöttünk itt, és egy kínai turista csapathoz szegődtünk, kínai idegenvezetővel. :D (Ne kérdezd, miért). A lényeget nem hagytuk ki, lenyűgöző hegyvonulatokat láttunk!

Ezen kívül még volt egy napunk, amit egy környező településen, Hongcun-ban töltöttünk. Ez voltaképpen egy rejtőzködő kis falucska, ahol mesebeli és igazán tradicionális dolgokkal találkozhattunk. Kézművesektől kezdve, táncon és színjátékon át, még egy hagyományos kínai temetésnek is tanúi lehettünk.

  A kirándulások során minden a terv szerint haladt, mindenhova sikerült eljutnunk, ahova szerettünk volna, a vonatjegyeket az összes úti célra előre lefoglaltuk - s most már nem titok, a bevezetésben megemlített Zahngjiajie (ejtsd: Dzancsájdzsie) volt az utolsó állomásunk, Pekinget meg egy az egyben skippeltem - mígnem Cécile bejelentette, hogy neki sürgősen vissza kell utaznia Hangzhou-ba. Felszólítást kapott az egyetemtől, hogy intéznie kell a tartózkodási engedélyét, különben kirakják az országból. Ezzel nem játszanak a kínaiak! Amikor ezt közölte, én csak álltam előtte kétségbeesetten, hogy most valóban komolyan gondolta, hogy egyedül menjek tovább még 1500 km-t, vidékre a hegyekbe, kínai nyelvtudás nélkül, szállás nélkül (mert hogy oda nem foglaltunk) úgy, hogy a vonat hajnal 3:45-kor érkezik majd meg, és még át is kell szállni menet közben, de a másik vonat egy különböző állomásról indul, ahova el kell metrózni, és nincs alipay-em, meg QR kódom, csak egy bankkártyám, amit itt nem fogadnak el sehol, és elfogyott a készpénzem is. :) Gyorsan kellett dönteni, s ahogyan én ezeket ecseteltem, magamban már felcsillant a szemem és erre gondoltam: ennél óriásibb kaland nem is lehetne!!! Teljesen egyedül Kína közepén, azon a helyszínen, amiről álmodoztam, és ráadásul nem is kell majd senkihez alkalmazkodnom, kedvemre barátkozhatok, és kiszakadhatok a komfortzónámból, mind ezekre a nehézségekre megoldást találva – NEM KÉRDÉS! Megyek! Ezt este 11 körül beszéltük, másnap reggel 9-kor pedig indultunk is az állomásra, ott szétváltunk, nekem meg kezdődhetett a móka!

Ez egy hosszabb epizód lesz. Ha nem vagy rá kíváncsi részletesen, csak görgess át a fotókon, és folytasd a befejezéssel. Csak le ne maradj a vérszomjas makákókról, és az ámulatos Avatar hegyekről! ;)

  Az első és legfontosabb dolog, amivel kezdem minden utazásom, kirándulásom az egy ima. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg, vezesse lépteimet, segítsen át az akadályokon, és küldjön hozzám embereket segítségül, ha elakadnék. Ezután már nyugodtan és békésen folytatom az utam bárhová. Most sem volt ez másképp. November 2-án a reggeli vonaton, úton a csatlakozási helyre, Changsha-ba tartottam. 6 órát ültem rajta, közben foglaltam magamnak egy hostel szobát, és próbáltam kisilabizálni, hogy hogyan fogok átjutni a másik pályaudvarra.

Összesen 2 óra volt a csatlakozási idő, ami épphogy elég volt, hisz már említettem, Kínában nem lehet sietni. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a vasútállomások már-már úgy működnek, mint egy reptér. Nem ám „Csókolom, kérek egy retúrt Kanizsára!” Otthonról szépen lefoglalod a készülékeden a jegyet, utána az állomáson odamész egy ablakhoz, beszkennelik a QR-kódodat, és kiadnak egy kis kártyát, amin a vonatjegy van. Ezek után be-kicsekkolás, csomag átvilágítás, okmány ellenőrzés.

Ezt a hatalmas Changsha állomáson mind letudtam, nagy nehezen megtaláltam a metró aluljárót, és mutogatva azt is sikerült megtudnom, hogy hol tudok vonaljegyet venni. Volt külön egy alipay-es masina és egy standard automata a külföldieknek. Általában nem vagyok a gépekhez analfabéta, de ez valahogy nem akart most összejönni nekem. Máris kaptam az első segítségem, egy velem egyidős lány, aki szintén nem volt képben az automata működésével (mert ők csak beolvassák a QR kódot és kész is), de legalább annyi előnye volt, hogy kínaiul beszélt, és értette, mit ír ki a gép. Együttes erővel sikerült megvásárolnunk azt az egy darab jegyet, ismét keresztülmentünk az átvizsgálón, és egy kedves „Follow me!”-vel lekísért a megfelelő metrószerelvényhez. A végén még ő volt hálás nekem, hogy tudta gyakorolni az angolt éles szituációban, és megkért, továbbra is segítsek neki,  s gyors kontaktcsere után hangüzenetekben folytathatjuk az ismerkedést. Időközben átértem a másik pályaudvarra, Changsha fő állomására, ami még a másiknál is sokkal nagyobb volt, s ráadásul a metró nem is közvetlen ott állt meg. Fogytán volt az időm, ezért egyenesen odaléptem egy fiúhoz és megkérdeztem, melyik kijárton találom meg az induló vonatokat. Tőle is egy „Follow me!”-t kaptam, kivezetett az aluljáróból, át valami nagy úton, a vasútállomás irányába. Eközben megpillantottam egy atm-et, eszembe jutott, hogy sürgősen ki kell vennem pénzt, úgyhogy mondtam neki, hogy oda is jöjjön velem. Még jó, hogy elkísért, mert az az automata is kínaiul beszélt nekem, a srác segítségével sikerült csak a pénz kivét. Tovább mentünk, állomás, átvizsgálás, okmányok, kapu. Rendes volt, azt is külön megkérdezte nekem, hogy melyik gate-hez kell mennem, melyik vágányról indul a vonatom, melyik váróban kell várakoznom. Ott már boldogultam, megtaláltam, de azt vettem észre, hogy 15 perc elteltével utánam jött, hogy biztos ott vagyok-e. :D Végül felszálltam a vonatra, ami Zhangjiajie-be vitt. Itt megállok egy kicsit. Szóval beszéltem ezekről a szupermodern gyorsvonatokról. Kényelem, tisztaság, wifi, konnektor, stb. Na most, ez esetben fel kellett szállnom valami borzadály, koszos, büdös, erősen kommunista szerelvényre (ötször megnéztem, hogy biztosan ez az enyém-e, de nem lehetett eltéveszteni). Ühüm, hát annyi, hogy 9 órát kellett ezen kibírnom úgy, hogy a kétszemélyes férőhelyekre 3 személyt ültettek, mert hát a kínaiak kicsik… Az első fél órában csak ültem és néztem magam elé, próbáltam felfogni, hogy mi történik. Hogy miért vagyok itt, miért teszem ezt, miért jöttem Kínába, miért ilyenek a kínaiak, miért kellett bevállalnom a kirándulást, miért vagyok egyedül, miért. Jól van, nincs visszaút. Baromira out of comfortzone (ezt akartam), és utálom, ha idegenek hozzám érnek, vagy piszkos lesz akár a táskám is, de úgy voltam vele, hogy ez legyen a legnagyobb problémám. A vonaton persze nem tudtam aludni, így egészen hajnal 3:45-ig virrasztottam, amíg jött a következő challange. S most csatolnám az alábbi borzasztó, de annál kifejezőbb képet, csak hogy éreztessem a helyzet valódi súlyát. :D

  Pontban 03 óra 45 perckor megérkeztem, és egyből taxit próbáltam fogni. Bár közel volt a szállás, no de azért mégsem kéne egyedül az éjszaka közepén még 15 percet sem sétálgatni... Hát, jobban tettem volna... Leintettem egy autót, a sofőrnek megmutattam a google térképen az útvonalat (autóval 7 perc volt, olyan egyszerű útvonalon, hogy ha lefényképezem a szememmel, még így az ismeretlenben is odatalálok).

Nem, ez neki nem ment. Mondjam meg a kínai címet. Ebben a pillanatban a nemkonnektoros vonatnak hála, teljesen lemerült a telefonom. Na de én, az okos számítottam erre, így a 15 órába belefért, hogy ott rajzolgassak, úgyhogy csináltam egy skiccet az útvonalról, és még a címet, telefonszámot is leírtam. Kínai jelekkel! (Gondolhatjátok, mennyire voltam ki :D). Így már el tudott boldogulni az emberünk, na de az, hogy egy háromszoros árat mondott nekem a fuvarra... Óó, te.. azt hiszed, nem tudom, hogy átversz??!! Mivel nagyon nehézkes volt a kommunikáció, nem tudtam mit csinálni, gyorsan kellett döntenem, hogy már csak elvből sem szállok be ennyiért, vagy túlteszem magam, és csak legyek már ott. Igen, ilyen vagyok. :D Engem az sem zavar, hogy ott vagyok a semmi közepén, igazság akkor is legyen embertársak között! Kis hezitálás után végül is beültem, lenyeltem a békát. A hostel tulajdonosa a kapu előtt várt engem, immáron hajnal fél 5-kor, és nagyon kedvesen felkísért a szobámba (amit csak 11 órától lehetett volna elfoglalnom, szóval konkrétan eggyel több éjszakát töltöttem ott). Ezután tusolás, alvás, majd pár óra múlva arra kelek, hogy kopogtatnak az ajtón, hogy ebéd. Hogy micsoda? Ó, ne! De. Na, jó. Tudtam, nem menekülök! (Tudni kell, hogy vidéken még fűszeresebb és csípősebb minden!

  Zhangjiajie-ben mindössze három napot kirándultam. Elsőnek beterveztem a Tianmen-hegységet, ahol sajnos nem lehetett csak úgy túrázgatni, hanem egészen a fő attrakció lábához a világ egyik legelképesztőbb hegyoldalába épült szerpentin kanyargott fel. A nevezetes látványosság pedig nem más, mint egy órási “lyuk” a sziklák által kialakítva, Yellow Dragon Cave a neve. Ehhez csupán 999 db lépcsőfok vezetett felfele. Nyilván végigbaktattam. S ekkor megkértem egy random embert, hogy készítsen rólam néhány fotót. Ez azért lényeges, mert egy “follow me” után (amitől már tudtam, nem kell félni), ő, és a kis barátja a cimboráim lettek. :D Igen, két kínai férfi, akik szintén kirándultak, akik kedvesek és viccesek voltak, akik nem akartak tőlem semmit, akik örültek, hogy egy furcsaság (én) velük tartok, és izgalmasabbá teszem a barangolást, és... akik csak kínaiul beszéltek! S még így is két teljes napon át szórakoztattuk egymást! :D Wang Wei és Yang Wencheng a nevük. A beszélgetés úgy működött, hogy van egy úgynevezett wechat alkalmazás, ami egyébként nagyon hasonlít a whatsapphoz. Lényeg, hogy egy chat felületes applikáció, aminek funkcióiban megtalálható egy gyorsfordító lehetőség. Ahogy elküldi a szöveget, én hosszan rányomok, és egyből lefordítja a telefonom nyelvére. Ugyanúgy nekik is kínaira, amit én írok akár magyarul, angolul, vagy bármilyen nyelven. Fantasztikus! Ám nem kell engem sem félteni, akarva akaratlanul beszívom még a mandarint is, ha úgy van! Sőt, kifejezetten kértem, hogy tanítsanak ezt-azt, így valamit el tudtam gügyögni olykor, például alap információkat magamról, mit csinálok, hol jártam, mi tetszik, mi nem tetszik, mennyibe kerül... Jó kis tonalitása van ennek a nyelvnek, de abból a szempontból elég nehéz, hogy a szavak alapvetően egy szótagból állnak, viszont minden egyes morféma rendelkezik egyfajta zenei hangsúllyal (ezeknek a tónusoknak a száma akár 6-10 is lehet), és más-más jelentéssel bírnak. Lebutítva: egy szót kiejthetsz vagy 8 féle hanglejtéssel, és mind mást jelent. Ezzel szemben nyelvtanilag elvileg a világ legegyszerűbb nyelve, ugyanis nem létezik benne ragozás, nem toldalékolható, és mindenféle képzést partikulákkal old meg. (Rég volt az a nyelvtanóra, mi?;) ). Még ha ez a könnyű nyelvtan vigasztalna is, és motiválna a nyelv teljes körű elsajátításában, biztos, hogy a második ember, akinél ezzel az egyszerűsített kínaival próbálkoznék, valamilyen teljesen más dialektust beszélne, mondjuk kantonézt, vagy wùt. Igaz, a mandarint beszélik a legtöbb tartományban, és azt szeretnék egységesíteni, de sok régió ragaszkodik még a saját nyelvjárásához. És nemcsak vidéken a falvakban, hanem a nagyvárosokban is! Az egyik főváros, Nanjing, vagy Shanghai is, a wù-t használja. Újabb érdekesség: a “jing” egyik jelentése főváros. Nan-jing = déli főváros, Bei-jing = északi főváros. Ah, rengeteg érdekességet olvastam a kínai nyelvvel kapcsolatban, és mind át is adnám nektek, mert nagyon izgalmas, de lehet csak nekem... :D Úgyhogy inkább azt írom már csak le, hogy milyen nevet kaptam a barátaimtól. Tessék nézni, ezt mind: 安可丽 kiejtve: Ankeli (Ān kě lì), jelentése: béke, szépség. Szenzációs, nemde? :) Nekem legalábbis nagyon tetszik. (És még egy, a “ha-ha-ha” = 哈哈哈 :D kis házikók, nagyon birom!). Visszatérve, Wang és Yang eredetileg délről, Guangdong tartományból jöttek, és most belföldön utazgatnak autóval egy pár hetet.

Ahogy leértünk a hegyről ragaszkodtak hozzá, hogy elmenjek velük vacsorázni, és hogy azután házig elvigyenek engem, hogy biztosan ne történjen velem semmi baj. Útközben beszélték, hogy másnap elmennek a Zhangjiajie Grand Canyonba, és nagyon örülnének, ha velük tartanék, sőt, előtte mindenképpen reggelizzek náluk. Hát én rábólintottam! :) Reggel adtak egy címet, amiről kiderült, hogy egy ötcsillagos szálloda -úri reggeliben volt részem-, majd utána beültünk az 5(csillag)ös BMW-be, és nyargaltunk újra a természetbe. Ha eddig még nem lett volna elég egyértelmű, a velük töltött idő alatt teljesen “ingyen éltem”, hiszen nem engedték, hogy bármiért is fizessek. Minden belépő, az út, az enni-innivaló az ő jóvoltjukból adatott. Mindenhol gondoskodás vett körül. :) A Canyon csodálatos volt! Benne mindenféle meglepetéssel. Az egész olyannak tűnt számomra, mint egy természetes kalandpark, ahol mész-mész, bandukolsz, és egyszer csak különböző bátorpróba állomások kerülnek eléd. Az első ilyen a Glass Bridge volt. Nem mondom, elég hajmeresztő volt lefelé nézve végigmenni a hídon. Elvileg a világ legmagasabb üveghídja... 360 m magas. Miközben ezt a számot próbáltam megtudakolni a srácoktól (angolul és mutogatva), egy kedves leányzó mögöttünk tolmácsolta nekik a kérdésemet. Szerintem Wang égből küldött angyalnak tekintette a lányt (én inkább tengeri hableánynak, merthogy Sziréna a neve), aki megoldotta és megkönnyítette minden addigi kommunikációs problémánkat. A 28 éves Sziréna Szingapúrból szintén szólóban sssszzz.... (nem találok több szö betűs szót) ruccant ki, - ahol az angol mellett a kínai a másik hivatalos nyelv - és már többször járt az országban. A két fiúnak mi sem kellett, többé Szirénát sem eresztették el az alakulatból, kötelezően ajánlottan velünk kellett tartania tovább. Így is lett, körülbelül 5 percbe telt, míg mi is makulátlanul egymásra találtunk. Jól tájékozott a világban, számos európai országot bejárt, Szingapúrról is sokat mesélt, és persze én is az eddigi kalandozásaimról. Meg amúgy is, a nőknek más a hallásuk egymás iránt. Legyen akármilyen kultúra, úgy gondolom, legtöbb esetben van egy kimondatlan, kölcsönös empátia, figyelem, érzékenység a másik felé. Szegény fiúk nem voltak tisztában vele, mi történik olyankor, ha ráadásul két azonos érdeklődésű csaj ily módon összefut... A következő bátorpróbát már együtt tettük meg a canyonban: egyszer csak egy barlangban találtuk magunkat, aminek a túlvégén egy völgybe kellett lecsúszni valami nyitott siklón... legalább úgy éreztem magam, mint tarzan! Végül később még egy hajóba is be kellett szállnunk, ami végigaraszolt a folyamon, egészen a világ leghosszabb felvonójáig elvileg, ami aztán visszaröpített minket az indulási ponthoz.

Utána mindenki ment haza a dolgára. Ja nem. Koránt sem ért itt végett bármi is. Ezen a területen egyébként körben falvak veszik körül a hegységet és a Zhangjiajie National Forest Parkot, ebből a két legnagyobb Dayong, és vele szemben, a túloldalt Wulingyuan. Sziréna ebben a faluban szállt meg, a srácok meg úgy gondolták, megunták eddigi tartózkodási helyüket, ők is átmennek estére oda. Aztán rám szegeződtek a szemek, hogy és én nem csatlakozom? Én is rájuk szegeztem a tekintetem, azt sugallva, hogy egyáltalán hogy jut ilyen az eszükbe? Hát nekem minden cuccom a dayongi hostelben van, nincs váltás ruhám, nem szeretnék megint költeni szállásra, na meg úgy mégis... Nyilván a srácok kiröhögtek kb, Sziréna pedig felajánlotta, hogy nyugodtan aludhatok vele az ő hotelszobájában. Igazából már ismertek, s gondolhatjátok, hogy nem kellett sokat győzködni... az lett a vége, hogy nem törődtem semmi kényelmi körülménnyel (iratok, pénz, fényképező nálam volt), elmentem hát velük, mindenemet ott hagyva a hostelben. Csak egy sms-t írtam a tulajnak, hogy nem alszom ma ott. Különben kényelmi szempontból még jobb is volt, a wulingyuani hotel jóval felszereltebb volt, és a nemzeti park, amit másnapra terveztem be, onnan csak egy köpésre volt. Végül úgy alakult, hogy következő nap mindannyiunknak másfele tartott az útja, így reggel könnyes búcsút vettünk egymástól a hotel recepcióján. (Na, nem örökre, Wanggal és Yanggal azóta is tartom napi szinten a kapcsolatot wechat-en). S azon a reggelen nagyon féltettek engem, hogy hogyan fogok tovább boldogulni NÉLKÜLÜK (ó, férfiak...!), és hogyan fogok visszabuszozgatni este Dayongba (ó, emberek, akik mindig autóban ülnek, és nem tudják elképzelni buszozással a közlekedést...!). Én viszont annál inkább örültem, hogy újra egyedül vagyok, magamban lehetek, vagy teret adhatok új barátkozóknak.

  Így vágtam neki az 5000 hektáros nemzeti parknak, benne a híres nevezetes Avatar-hegységnek. Reggel 7-kor átvergődtem a rengeteg kínai csoporton, hogy belépőt vehessek a parkba. A kasszánál két tehetetlen francia is álldogált, akik csak irigykedve lestek, amikor a nemverbális nyelvi készségeimet bevetve, még a belépő árának is csak a felét fizettem ki a 2 éve lejárt diákigazolványomnak köszönhetően. Bejutva már nem követtem a tömeget a világ legmagasabb hegybe épített kültéri liftjéhez elvileg, hanem a túraútvonalat választottam. El is akartak tántorítani a biztonságiak, mert hát az 3 óra gyaloglás felfelé. “Igen, még valami?”. :D Tudjátok, én nem vagyok az a típus, akit csak a cél érdekel, és az ott elém terülő látvány. Nekem ugyanolyan izgalmas az odáig vezető út is, és annyi mindent látni közben! Úgyhogy elindultam. Hát, ha a Grand Canyon egy nem megrendezett kalandparknak tűnt, akkor ez egy nem megrendezett szabadulószobának. Csak a valóságban, kissé epic helyen. Vagy hívhatjuk akár mission impossible-nek is, nekem mindegy. No, barangoltam már egy ideje, reggel bevásárolva egy kis harapnivalót, gyümölcsöt külön zacsiban vittem magammal, mert a hátizsákom a hostelben maradt. Velem szembe jött egy fiatalember, és csak annyit nyögött ki angolul, hogy monkey és rázta a fejét. Ah, mondom milyen monkey, biztos csak engem majmozott le, hogy banánt eszek. Feltűnően több ember is járt-kelt ezen az ösvényen, ami aztán egy térre vezetett be. Hát én naivan belibbentem a kis kajás szatyrommal, nem viccelek, öt majom ugrott rám!!! Olyan sokk ért, hogy torkom szakadtából sikítoztam magyarul, hogy szedjétek le rólam ezt a szart!!!!! (Amúgy szeretem az állatokat :D). Valószínű, nem néztek hülyének, végül is csak az egész tér engem bámult. Aztán jött egy fiú, és megmentett! Elrakta a zacskót a táskájába, és oldotta bennem a feszültséget. Azt hiszem, ezek után már nem álmodozom majommal a fejemen fotózkodáson Gibraltáron. :D

  Az első akadályt leküzdve, egy jó nyugodalmas két óra mászás következett. Teljesen magamban voltam, egy lélek sem járt arra. Figyeltem a természetet, hálát adtam, ARANYOS madarakkal énekeltem, képzelegtem. Egyedül egy idős hegylakó nénivel találkoztam, aki elém sétált, jól megnézett, mosolygott, megfogta a két kezem, és annyit mondott a szemembe: 美丽 měilì, azaz gyönyörű. :) Ekkor már közel jártam a célhoz, a kirándulásom tiszta fantasyvá vált! Már az Avatar hegyek között andalogtam, ahol a mélyből kicsúcsosodtak ezek az eszméletlen gigantikus és felfoghatatlanul ámulatba ejtő sziklák! Csak álltam és pislogtam, hogy ilyen csodát láthatok a világunkból! Azt azért el kell mondani, hogy két fő látványosság volt, az egyik a Halleluja Mountain (egy nagy szikla), ami körül az Avatar film egy részét forgatták, a másik pedig én. Na igen. Mert az egy dolog, hogy a nagy városokban látnak mindenféle etnikumot, na de vidéken, meg a hegyekben... Ha megkértem valakit, hogy készítsen rólam egy képet, egyből még 10 ember mellém állt, hogy ők is szeretnének velem fotózkodni, sőt, az is előfordult, hogy sorban állás volt!!! Szerintem pénzt kellett volna kérjek... Úgyhogy megvolt a második akadály is: kivergődni magam az embertömegből, és tovább folytatni az utam. Megláttam egy táblát, amire az volt kiírva: “A világ legelső hídja” elvileg, és arra vettem az irányt. Elég félelmetes volt az is ott a hegy oldalában, ám amikor megpillantottam szemben a természet által kreált hidat a sziklákból, na az észveszejtő volt! Persze nem hagytam ki, oda is átnéztem, majd idő szűkében felszálltam egy kisbuszra, ami a nemzeti parkon belül kis szerpentin utakon vitt el különböző állomásokra, így másfél óra múlva a park túlsó felében találtam magam. Itt a Tianzi-hegységben volt még egy kis időm túrázgatni. Majd lefelé már siklóval mentem, ekkor történt meg az új ismerkedés, három fiatal, ázsiai felmenőkkel rendelkező londoni fiúval barátkoztam össze. A brit akcentus immár zene volt füleimnek! Nekik is az első útjuk Kínában, mondták, hogy ők most mennek tovább nyugatnak, és megbeszéltük, hogy látogatást tesznek helyettem is Chengdu-ban, a Panda Rezervátumban, és bombáznak a cuki videókkal. :D Gyors kontakt csere után elköszöntünk egymástól, én pedig visszabuszoztam Dayongba, ahol érintetlenül találtam minden holmim, pontosan úgy, ahogy majd’ 2 napja ott hagytam.

  Imáim meghallgattattak! Kértem a Mindenhatótól vezetést, segítőket, angyalokat mellém. Most ne nézz így, van itt mindenféle zavaró lény körülöttünk, amik sokszor nem hagynak továbbmenni. Jobb, ha odafigyelünk az ösvényre, mert makacsul nagy a forgalom. :) Mesés illúziónak tűnhet, de kitalálhatod, vajon miért nem ér soha semmi baj. És nem “lekopogom” (mert ez egy hülyeség), hogy ó eddig biztos csak szerencsém volt. Nem, ez a hit és a bizalom a Teremtőben. A legőszintébben mondom, soha, semmilyen utazásomkor nem kötöttem biztosítást. Se magamra, se az egészségemre, se a poggyászaimra, se az ausztrál mérgespókokra, se az afrikai ebolára, se az ázsiai szennyre. Mások rengeteg pénzeket költenek biztosításokra, külön gyógyszeres táskával járnak utazni, én viszont egy darab pirulát sem viszek magammal, és oltásokat is 18 éve kaptam utoljára. Egyszer sem volt hasmenésem az ételektől, még csak el sem tévedtem soha. Annyira szeretve vagyok fentről, és olyan bátorságot kapok, hogy minden félelem nélkül vállalom be az újabb és újabb kalandokat, amik azután valóban életre szólóak! Kérdezitek sokszor, hogy és egyedül utazom? Nem, sosem vagyok egyedül. :) Az Úr mindig velem van. Hisz Ő mondja: „Szemmel tartom járásodat és pihenésedet, gondom van minden utadra. Még nyelveden sincs a szó, én már pontosan tudom. Minden oldalról körülfogtalak, kezemet rajtad tartom. Mert azt parancsolom angyalaimnak, hogy vigyázzanak rád minden utadon. Tenyerükön hordozzanak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsoltárok)

  Még egy éjszakát töltöttem a dayongi szálláson, és elbúcsúztam a hostel lakóktól és a hegyektől is, majd másnap reggel 7-kor a vasútállomáson voltam, és éjfélre már Shanghaiba is értem! Ennyire kalandos napokat már régen éltem át. Habár 15 órát utaztam vissza, és semmit nem aludtam az úton, azért elmentem még este egy bárba jam session-re -hiszen ez csak szerdánként van- hogy hagyhattam volna ki?! Kíváncsi voltam, mit tudnak a kínai jazz zenészek, és váratlanul még én is beálltam egy dalra! Komolyan nem tudom, miből fakad ez a végtelen energia. Az mondjuk tény, hogy ilyenkor egy extrán élénk állapotban vagyok, és “amíg nem értem a végére” megyek, nézem, felfedezem, ú még ezt is, aah még oda is... Aztán maaajd, amikor már Budapesten landolok, na akkor van a leeresztés.

  Shanghaiban volt még egy teljes napom. Cécile barátnőmmel sétálgattunk a Grand Theatre körül, meg híresebb utcákban, mire bejelentette, hogy egyébként van egy titkos undergrund piac... 1. piacra menni az utazás utolsó napján nem jó ötlet. 2. olyan igazi, kínai alkudozós piacra menni az utazás utolsó napján még annyira sem jó ötlet. Nyilván a hülyének is megéri, nemhogy nekem! :D De még jó, hogy előre gondolkoztam, és mindössze 13 kilóval jöttem ki, és a kézipoggyászom sem volt tele. Legalább 15 kilót pakolhattam még a csomagjaimba, úgyhogy haaaabzsiii-dőőőzsiiii!!! :D

   Méltó elköszönésképp az este folyamán még egy salsa buliba is elnéztünk barátokkal. Bár latinok vezették a klubot, sok kínai is megfordult ott – most már tudom, hogy mi a világ legviccesebb kombója (elvileg). Salsa kínaiakkal! :D Jópofák egyébként, jól elszórakoztam köztük. Hazaérve sikerült azért 3 órát aludnom a gép indulása előtt. A taxit már előre lefoglaltuk, kifizettük, reggel 6 órakor pontban felvett, és az előre meghatározott időben le is tett a repülőtéren. Az út Magyarországra (a már megszokott) 15 óra volt, az már nem sokat dobott, hogy most 300-zal vagy 800-zal megyek. A fedélzeten, nem meglepő módon, két kínai ült mellettem, de már nagyon a tűréshatáromon voltam. Sajnos a gazdag, igénytelen fajták voltak a szomszédaim, akik érthetetlenül ostobán viselkedtek. Úgy látszik, náluk minél több pénze van egy embernek, annál hülyébb. Ebből elég volt. Megpróbáltam őket kizárni, és ez volt az első olyan hosszú repülőutam, ami alatt egyetlen filmet sem néztem meg, zenét sem hallgattam, nem telefonoztam, nem olvastam, nem beszéltem senkihez, nem is aludtam. Csak boroztam, és az élményeket dolgoztam fel a gondolataimban. Sajnáltam azért, hogy megannyi helyre nem tudtam eljutni, például Tibetbe, vagy HongKongba és Makaóba. Igaz, ha országon belül is repkedtem volna, több minden belefért volna,  noha e nélkül kalkulálva viszont többet el tudtam időzni egy-egy helyen, és gazdaságosabban is jöttem ki. Nem szoktam titkolni a költségvetésemet, ezúton is lekörmölöm, csak hogy lássátok, mennyivel olcsóbban meg tudja úszni az ember, ha kicsit körültekintőbb és talpraesettebb. A repülőjegyet fél évvel korábban lefoglaltam, ezáltal 120.000 Ft-ért tudtam megvenni. A belföldi vonatozásaim összesen kb 45.000 Ft-ra jöttek ki, tömegközlekedés, taxizások 8-10.000 Ft, hostel 4 napra 3.500 Ft, sim kártya 3.500 Ft, két heti kaja kb 20.000 Ft, belépők 30.000 Ft + egyéb vásárolgatások, ajándékok. Mondjuk úgy, alles zusammen 270.000 forintból egy olyan életre szóló élménnyel gazdagodtam, amit nem vehet el tőlem senki. Ami nem egy márkás táska, nem is csupán egy 2 napos síelés, de olyan kaland, ami visszanézve az elmúlt évek egyik legkülönlegesebbje! Elvileg. :) Ezzel bejártam a hatodik kontinenst - ohó vagyis ne túlozzunk, éppen hogy lábam érte Ázsiát. Már csak az Antarktika maradt, mínusz 40-ben már strandidő van! Ki tart velem? :D

  Igazából… ildomos lenne mindenkinek egy kicsit kiszakadni, akár csak a közelbe is. Én biztosan kötelezővé tenném! #Angieforpresident
Köszönöm a voksokat, köszönet az olvasóknak! ♥

A hetedik idegennyelvvel barátkozva, fogadjátok szeretettel a rövid kínai bemutatkozásom! :)

MÁLTA

  Na ez egy tök jó sztori volt! Képzeljétek el, hogy jutottam oda! Ez az utazás több mint egy éve volt már, 2019 májusában. Előtte pár hónappal kaptam facebook-on egy üzenetet egy számomra ismeretlen lánytól, Fábián Zsuzsitól, aki belefutott a blogomba, és egy unalmas munkanapján néhány óra alatt az EGÉSZET kiolvasta. Na most, ez nem csupán azért nagy szám, mert ilyen gyorsan tud olvasni, hanem azért is, mert aki beletekint a 2013 óta írt bejegyzéseimbe, igazán sok mindent megtudhat rólam. Nemcsak a kalandjaimról, de a személyiségemről, fejlődésemről, érdeklődésemről. Így igazából az ismerkedés részt az én oldalamról le is tudtuk. :D Zsuzsi kedves üzenete pedig arról szólt, hogy mennyire örül annak, hogy a kis írásaim feltöltődést nyújtottak neki, illetve engem pedig egy nagyon pozitív visszajelzéssel ajándékozott meg. Levele végén a következő mondat állt: „Minden jót kívánok neked az életben, és ha bármikor szeretnél egy kis nyári feltöltődést egy nagyon picike, de szép mediterráni szigeten, Máltán, szeretettel várlak, ugyanis egy ideje itt élek. :)„

  Szóval nekem azt tanították, hogy az élettől jövő lehetőségeket, önzetlen felajánlásokat fogadjam el és éljek vele. :D Miután megbeszéltük, hogy nem csak illedelmességből hívott meg, és kiderült, hogy egyébként mi gyerekkorunkban együtt is játszottunk szüleink jóvoltából, 5 perc múlva már a repülőjegyeket nézegettem. Pár hétre rá le is foglaltam egyet (volt vagy 15.000 Ft), és négy napot kint töltöttem. Hirtelen lelassult körülöttem minden, nagyon chill-out sziget ez a Málta. Mivel nagyon kicsi is, a négy nap bőven elég volt ahhoz, hogy az egész szigetet körbejárjam, sőt még a hozzátartozó két annál is kisebb szigetet, Cominot és Gozot is. Komppal könnyedén tudtam egyikről a másikra mozgolódni, éppen ahol szebb partokat találtam, ott időztem el. A strandok elragadóak, és ennyire királykék árnyalatát még nem láttam a Földközi-tengernek! Festői! Néhol öblök, lagúnák, vagy barlangszájak alakultak ki a természet által.

  Hazafele buszozásokkor viszont mindig nagyon kellett figyelnem, mert a városok szinte ugyanúgy néznek ki, és egybefolynak. Csak a megálló helyekből tudtam kisilabizálni, hogy éppen melyik városban járok. Úgy könnyebb volt, amikor Zsuzsi is velem tartott, megálltunk néhány helyen, és tudott mesélni a történelmükről. Voltunk Vallettában, Sliemában, Ballutában, Bugibbában (meg én még 1-2 random helyen, ahol eltévedtem a busszal). Az épületek melegséget árasztanak, nyugtató a szemnek, minden sárgás, krémszínű. A belvárosi építészet ötvözve van a modern és a régies formákkal, így semmi sem lóg ki feltűnően. Viszont hatalmas monumentumok és tágas tereket kívánnak maguk után. Ezzel szemben a lakóterületeken pici, szűk utcák, emelkedők, lépcsők fonódnak egymásba. Rengeteg templom található még, Valletta közepén pedig egy félig lebombázott Operaház álldogál, aminek a helyére eleinte egy parlamentet szerettek volna felhúzni, de ezt végül nem valósították meg, így szabadtéri színház lett a sorsa. Úgyhogy mai napig egy renoválatlan, eredeti alapból és kőoszlopokból kiálló vasrudakkal összeeszkábált technikai színtéren, benne zöld műanyagszékeken élvezhetjük az előadásokat – modern verzsön of Forum Romanum & Sagrada Familia egy képeslapon a darukkal.

  Ha még nem éreznénk magunkat eléggé egy óvárosban, elmehetünk a „nyugatra” Mdinába. Ez Málta igazi, fallal körülvett óváros része, ami a Szent Pál katedrális köré épült. Majdnem egy teljes napot töltöttem itt, imádtam felfedezni az egészet! A sárgás látképet színes ajtók, kapuk, és felfuttatott növények törték meg. Nagyon hangulatos volt, és még egy kis meglepetésben is volt részem. Ahogy sétálgattam a szűk sikátorokban, egyszer csak felnéztem, és egy idős néni integetett nekem az ablakából, majd beinvitált. Persze kaptam az alkalmon, nagyon kíváncsi voltam ezeknek az épületeknek a belsejére, és hogy milyen lehet ott élni napjainkban. Ahogy átléptem a kapun, hosszú folyosók, udvar, emeleti lakrészek tárultak elém. Mindenfelé gyönyörű, gondozott virágok, régies padocskák, erkélyek, korlátok, kaleidoszkóp-szerű térkő, burkolatok. Sajnos fotókat nem tudtam készíteni, illetve nem mertem, annyira bensőséges, érintetlen volt minden. Az asszony elkezdett nekem hosszasan mesélni, és megtudtam, hogy a hely egy zárda volt, ahol ő nevelőnőként dolgozott egész életében. Sok-sok lány növekedett fel mellette, és szívvel-lélekkel végezte a munkáját. Később valamilyen okból áthelyezték a leányiskolát az óvároson kívülre, és helyére vendéglátóhelyek épültek a turistáknak. A néni kissé bolondossá vált azóta, és látszódott, hogy már csak az emlékei tartják itt. Mindenesetre nagyon örültem, hogy velem megosztotta. Ritka ez a fajta kedvesség a helyiektől, legalábbis amit addig tapasztaltam, az egy közömbös, hanyag társadalomnak tűnt. De mások, akik ott éltek/élnek talán máshogy látják. Máltán két nyelven beszélnek, angolul és máltaiul. Ez az utóbbi ilyen arab-olasz keverékhez hasonlítható, elég érdekes… Nem szép, érdekes… Egyébként nem túl zsúfolt népség, az utcákon egyáltalán nincs tolongás, tömeg, inkább csendes, szolid.

  Zsuzsival nagyon kellemes napokat töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk, ismerkedtünk, és bár most találkoztunk először, olyan volt, mintha már gyerekkorunk óta ismertük volna egymást! Ja, már gyerekkorunk óta ismerjük egymást :D Csak olyan 5 évesen kb megszakadt a nagy kapcsolat. Most már érettebb szinten folytattuk, és könnyedén egymásra hangolódtunk. Esténként a barátja is csatlakozott hozzánk, és megízleltünk néhány tengeriherkentyűt a helyi éttermekben.

  Máltát ajánlom mindenkinek, aki lelassulásra, kiszakadásra, ingerszegény környezetre vágyik. És ha a „Mit szeretnél csinálni a nyaraláson?” kérdésre az a válaszod, hogy: „Egész nap csak dögleni a parton.” – akkor ez a neked való! :)

THESSZALONIKI

  Habár ez Görögország második legnagyobb városa, én személy szerint nem ájultam el tőle. Először is, ha az jut eszedbe Görögországról, hogy csudaszép fehérhomokos/sziklás tengerpartok, meg aranyos fehér házikók, stb.. és te azokat a helyeket szeretnéd felfedezni, akkor NE Thesszalonikibe utazz! :D Menj le délre, a kis szigetvilágba és ott megtalálod, amit keresel. Szaloniki egy északon fekvő kikötőváros, a parton egy White Tower-nyi nevezetességgel, melyet a történelem során elég sok háború és hódítás ért. Ennek következtében sok a rom hagyaték, a múlt századokból fennmaradt épületmaradványok, melyek viszont nagyon érdekessé teszik a települést. Így a belvárosban simán szembe jöhet velünk 1-1 kőoszlop, kapu, templom, egy ókori színház valamely része, mondjuk egy szkéné, egy orkhésztra vagy ez esetben egy theatron.

  Fürdőzési lehetőség viszont csak arrébb található, ahová át kell kompozni másfél órát, ami sajnos nem egy „aranypart” (kikopott fű, kavics, meg valami homokszerű). De miért pont ezt a várost választottam? Hát, nem tudom. 10.000 Ft volt a repjegy. :D Görögországban még nem voltam, és anyukám nagyon mondogatta földrajztanárként, hogy van ott valami Meteora. :) Szóval ő is jött velem, és ennnnnyire boldog volt:

  Végül hármasban, anyukámmal és barátnőmmel, Lolival nekivágtunk a „nagy” Thesszalonikinek, és nem lódított ám a tanárnéni, Görögország közepén valóban tornyosodnak sziklavonulatok, amit Meteoráknak neveznek (görög jelentése: levegőben lebegő). Rákerestem a gugülben, lazán a világörökség része, úgyhogy annyira nem lehet rossz, gondoltam. Béreltünk is egy autót, és 2 és fél óra alatt odaértünk. Na de hogyan? Természetesen egyből elővettem az okostelefont, hogy majd én, a fejlett Y-generációs majd betolom a GPS-t, gond egy szál se. Na, az már a városon belül is össze-vissza kanyarintott minket a cirill betűivel együtt, majd hirtelen édesanya a közlekedésföldrajzi ismereteivel is jeleskedett: „Semmi gond, ha Athén felé az A1-es útról az E75-ös visz tovább, akkor nekünk most nyugat felé nem Peristeri, hanem Kozani/Veria felé kell letérnünk az E90-es útra, aztán a következő kijáratnál Grevenon felé az E85-ös útra Kalampakáig, utána majd ott leparkolunk valahol.” Ööö. Rendben. Gondolom ezt a diákok is ennyire vágják. Vagy legalább azt, hogy Lőkösháza-Békéscsaba között is megy egy út. Ami nem Rómába vezet.

Térjünk vissza. Tehát megérkeztünk a Meteorákhoz, amik pontosabban 100-150 méteres, gigantikus sziklatornyok. A szélesebb képződmények tetején kolostorok vannak, melyek látogathatóak. Elvileg huszonnégy bizánci kolostor épült meg, de ezek közül már csak ötöt használnak a szerzetesek. A legmagasabb, Metamorphoseos-kolostor 613 méteren áll, amihez főtemplom, kápolnák, és egyéb lakrészek tartoznak. Elképesztő látvány volt mindez egyetlen szikla csúcsán!

  Egy napot kirándultunk a környéken, és visszafelé egy csodaszép tavacskára bukkantunk, itt még elidőztünk egy keveset, majd estére visszaértünk a városba. "A" Toronyhoz. Mindennek a találkozóhelye és központja, múzeuma és galériája. A kikötőt nagyon szerettük még, szívesen töltöttük ott ücsörgéssel az időt, naplementét nézve, egy jó souvlaki vagy egy görögsali kíséretében.

  Abszolút relax helyről beszélhetünk, ahol jó sétákat is lehet tenni, hajókázni, (buli-hajókázni), (ivós-hajókázni), (kajás-hajókázni), (verseny-hajókázni), piacon vásárolni, de ha már Görögország, akkor legközelebb a déli partot vagy egy több látnivalós, nagyobb ókori görög városállamot választanék. Mondjuk Athént, mert Thesszalonikinál már csak az a nagyobb. :D

Tudom, már ellőttem, de azért én és a tengerparti villám:

Prológus

BULIMAREXIA: táplálkozási magatartás zavarai közé tartozó bulimarexiáról beszélünk, ha az anorexia és a bulimia nervosa klinikai tünetei keverednek egymással, jelen kórkép esetében a falási rohamok és a bevitt tápláléktól való megszabadulás anorexiás epizód alatt lép fel.

  Az olvasmány tartalma első sorban azokhoz szól, akik hosszú ideje vívják harcaikat a nervosa valamelyik típusával (anorexia és/vagy bulimia), a fogalmazás stílusát tekintve pedig -a fenti fogalom kivételével- szándékosan elszakad a tudományos, akadémiai hangvételű írásoktól, így a hétköznapi ember számára is érthető eszméket, szituációkat taglal. A bekezdések a fejemben lejátszódó, idegőrlő gondolataimat és gyártott elméleteimet ábrázolják, ezek átlátásához és magyarázatához széljegyzeteket készítettem. Mivel maga az evészavar egy hallatlanul összetett és sokrétű téma, én mindebből csak a személyes tapasztalatokat emelem ki, és a betegséggel párhuzamba hozom a bensőmben és a külvilágban zajló történéseket. Amelyekről nem teszek most említést a publikációban: az eredendő okok, a kiváltó és fenntartó tényezők, a nervosa betegség klinikai tünetei, és az “egészséges praktikák”.
  Célom tehát továbbgondolásra késztetni mindazokat, akik valamilyen formában kapcsolódnak az evészavarokhoz. Ha érintett vagy, mindössze az a legfőbb vágyam, hogy ezek után máshogy tudj tekinteni a problémádra, mint eddig. Hogy az alábbi esettanulmány segítségével próbálj meg rájönni arra, hogy a Te életedben milyen célt szolgálhat a nervosa. Nem mondom meg, mit tegyél, nem adok tanácsot, s nem szeretnélek más emberré formálni. Szeretlek, mint embertársamat, és a szabadság ajándékát kívánom számodra is! Valamint haszonnal olvashatják a soraimat azok a családtagok, barátok is, akik meg akarják érteni, milyen érzéseket él át hozzátartozójuk, mi zajlik a fejében, és mi készteti a külvilág számára érthetetlen cselekedetekre, vagy azokhoz a szülőkhöz, akik szerint az ő gyermekükkel ez soha nem történhet meg (jobb felkészülni, mint megijedni). Továbbá szólhat mindazoknak, akik egyfajta pszichoszomatikus vagy mentális betegségben (fóbia, paranoia, skizofrénia, perfekcionizmus, mániákus, szuicid hajlam, depresszió, stb…) szenvednek, illetve akik régóta küzdenek saját maguk (akár nőiességük, különcségük) elfogadásával, önértékelésükkel, elégikus és gondterhes életükkel, vagy tehetetlenségükkel. Valójában minden embernek azonosak a problémái, s ez az olvasmány segítséget nyújthat egy új szempontból vizsgálni azokat.
  Amit még fontosnak tartok tisztázni az olvasóim felé, hogy nem vagyok sem pszichológus, sem pedig orvos, éppen ezért a lehető legnagyobb felelősséggel igyekszem leírni a bennem lévő gondolatokat, fogalmakat (mint egykori elszenvedő), melyek semmiképp sem visszaesésre, hanem valóban bátorításra bírják az érintettet, a befogadót.
  Három esetleíráson keresztül szeretném szemléltetni a három éven át tartó betegségem utolsó egy éves fázisát és a gyógyulásom folyamatát. Elsőnek 2018 áprilisából választottam egy naplóbejegyzést, amikor a legmélyebb állapotomban voltam. Másodikként az Afrikában skiccelt “Gondolatok Maliban” piszkozataimból ragadtam ki egy részletet. Zárásként pedig egy egy hónapja átélt félálombeli eszmefuttatás eredményét vázoltam le.

I. RÉSZ

2OI8. április 9.

Kedves Naplóm!

“Súly: 34,1 kg, derék: 58 cm, csípő: 76 cm, bevitt kalória: 83 kcal, kihányt kalória: kb 60 kcal, futással ledolgozott kalória (4,5 km): 430 kcal.

Lassan négy hónapja nincs köztünk Apu, és ma újra vele álmodtam. Ugyanannyi kilók voltunk, csontsoványan léteztünk. Miután felébredtem az álomból, irtózatos képek jöttek elém, amelyeket az utolsó óráiban láttam, s éltem át. Na de, reggel 7:30 volt, úgyhogy ilyenekre pont nem értem rá… várt az egyetem és a francia ZH a rettegett Monsieur Z tanár úrnál! Igyekeztem megerőltetni a testem, de nem volt energiám felkelni az ágyból, belenézni a tükörbe, ráállni a mérlegre, lemérni a derék- és csípőbőségemet, kiszámolni a két korty kávém kalóriatartalmát, és elindulni az egyetemre. Végül nagy nehezen, mint egy öreg mama, úgy fogtam meg a jobb lábamat, majd a balt, és pakoltam ki őket az ágy szélére. Nevetséges. Fájtak a csontjaim, az izületeim, de legfőképpen fájt az életem. SZŰNJENEK MEG AZ ÁLLAPOTOK! Ordítottam. Nem bírom. Suliba aztán nem mentem, valószínűleg a hiányzásom is kigyűlt már. A  főnököm viszont már délelőtt hívott, hogy dolgozzak. Egész nap telefonálgatnom kellett, pontosabban az ügynökségünk modelljeinek szüleit, majd hallgatnom a kínjaikat, miszerint mennyire borzasztó, hogy lányaik ingyen elutazhatnak a világ másik végére, megvalósíthatják álmaikat a kifutón, a Vogue Magazinban szerepelhetnek, ráadásul még angolul is jól megtanulhatnak. S jobban tenném, ha soha többet nem keresném őket ez ügyben. Közben anyu is hívott - elújságolta, mi történik vele, és milyen kaját fog felküldeni nekem Pestre nővéremmel. Végighallgattam, de már ebben elfáradtam. Éhes is voltam, úgyhogy inkább párnára hajtottam a fejem és elszunyókáltam. Végül csengőszóra ébredtem, erre gyorsan kipattantam frissnek és energikusnak látszódva. Bárki is az, nem tudhatja, hogy kidőltem! Nővérem és a férje álltak a bejáratnál, felugrottak hozzám kb azért, hogy lecsekkolják, élek-e még. Igazából majdnem rájuk csuktam az ajtót, mert megláttam Félicie kezében egy adag ételt. Félelem töltött el. Azután határozottan, de kedvesen megállított: “Tudom, hogy nem könnyű. Mi segítünk, bármire is van szükséged. A kaját magamnak hoztam, csak annyit kérek, hogy kóstold meg. Ha kell, átjövök minden nap az ebédszünetemben, kicsit beszélgetünk, és ha jól esik, ehetsz velem. Csak egy keveset.” Ez rendkívül megható volt. Lehet jobb is, ha továbbra sem eszek, mert akkor majd többször átjön és figyel rám. Neki ugyan jó, mert ott van Szabi. Így mindig van, ki törődjön a másikkal. Én már azzal is beérném, ha a testvérem foglalkozna kicsit többet velem. (Már csak azért is, mert a férfiak rám se néznek mostanság, nemhogy közelednének. Fuj, ne is! A helyükben én sem kellenék magamnak! Engem aztán ne “boldogítson” senki fia!). Akkor lennék igazán boldog, ha nem gondolnék az evésre. És a hányásra sem. Mi a francért nem lehet elfogyasztani egy normál adag ételt és közben nem hízni?! Ahh, pedig az élet legegyszerűbb tevékenysége az evés, és ennek kellene a legtermészetesebbnek lennie, de nekem mégsem megy!! Féliciéknek is olyan könnyű! Nem zakatol az agyuk kalóriákon, zsír- és szénhidráttartalmon. Ha meghívják őket vacsorázni, és ehetnek egy jót, és majd’ kipukkadnak a végén, olyan boldogok, mint még soha! Egyáltalán nem azon siránkoznak, hogy mennyit ettek, hanem arról csevegnek, milyen finom volt a vacsi, és milyen jót társalogtak közben a barátaikkal. Én meg már nem tudom, mit tegyek, hogy eltávozzanak a rossz gondolatok az agyamból, és jók kerüljenek a helyükre. Vagy semmilyenek! Szerintem már annak is borzasztóan örülnék.”

Életem ezen időszakát valójában ellepték a “kötelező teendők”. Csak az egyetemre és munkára koncentráltam. Minden mást elnyomtam magamban. Legfőképp azt, hogy mi tenne igazán boldoggá, mitől érezném jól magam, és mi lenne az a löket, amitől nem szenvednék kudarcot még a kötelező teendőkben sem. Ugyanis hiába görcsöltem rá a tanulásra, vagy a munkámban való maximális teljesítésre, nem sokszor volt részem sikerélményben. 2016-ban folytam bele a sűrűjébe, és onnantól kezdve nem emlékszem valóságra. Az életem egyedül akörül forgott, hogy ki mit gondolhat rólam. S ugyan a matematikához sosem konyítottam, a kalóriákat hajszálpontosan tudtam számolni, valamint azt megállapítani, hogy a térfogatom szigorúan monoton (a “nő”-t felejtsük el) növekszik. A fogyás és a hízás határozta meg a hangulatomat (amely ha éppen “jó” volt, az is csak egy feltételes örömnek tudható be), és az önértékelésem csakis ettől függött.
  Az ingatag állapotomból való egyenes zuhanás végül édesapám elhunyta után következett be. NEM kiváltó ok volt a betegségre, “csak” egy hajlamosító tényező arra, hogy igazán rosszul lehessek, és elhagyjam magam. Más szóval, a betegség, mint ALIBI jelent meg! Feldolgozással nem törődtem, a problémámba sem néztem bele, hanem embertársaktól elszakadva, ördögi gondolatokkal megszálltan tűzögettem ki az újabb, fokozatosan csökkenő súly-célokat, míg aztán 34 kilóig süllyedtem.

Az önpusztító tevékenységemet ezen a ponton két dolog állította meg: a kórháztól való félelmem, és a felismerés: a világ legönzőbb embere lennék, ha teljesen elfogynék. Anyám biztosan nem élné túl, illetve testvéreimet, szeretteimet is cserben hagynám. Felismertem azt is, hogy talán mégsem kell a végletekig mennem, ahonnan már lehet, hogy nem tudok visszajönni. Hogy talán tényleg nem érdekel senkit, hogy hogyan nézek ki (legfeljebb annyiban, hogy egészséges kinézetem legyen), s amúgy is egy ember halálesete után csak arra emlékeznek mások, hogy milyen nemes dolgokat vitt véghez az életben. Hogy apukám sem szeretné, ha boldogtalanul, keservesen élném további éveim, és hogy a betegség által maradandó problémám alakuljon ki (például meddőség). Ezek a gondolatok mind csak egy pillanatig tartottak, de épp elegek voltak ahhoz, hogy valami mégis elinduljon az agyamban. Másképp. Csodálkoztam is, hiszen mindig az volt bennem, hogy valami naaagy, nehéz dologra kell gondolni, ha gyógyulásról van szó.
  Ennek ellenére -habár nem fogytam már többet (a kórház elkerülése végett)- ahogy csak tudtam, amortizáltam a testem. Volt, hogy napokig csak kávét “ettem”, voltak napok, amikor több ezer kalóriát vittem be a falásrohamok alkalmával egy nap akár négyszer-ötször is, amelyektől rögtön utána egy az egyig megszabadultam. Előfordult az is, amikor már égett a savtól a nyelőcsövem, a hangszálaim, és bevérzett az erőlködéstől mindkét szemem. Vagy olyan, hogy inkább csak bevettem a számba az ételt, megrágtam, míg íze, s zamata volt, majd kiköptem, mert rettegtem attól, hogy lenyeljem és bennem is maradjon. Máskor hashajtókkal próbálkoztam, de a mérhetetlen csikarástól nem voltam képes a mozgásra. Ez utóbbi pedig nagyon fontos volt számomra, hogy mindig le legyenek mozogva a kalóriák, így futással, kemény testedzéssel, és a 9. emeletre való fel-le lépcsőzéssel igyekeztem megszabadulni tőlük. Télen, depresszív időszakban mindezek mellett szándékosan kihűtöttem a testem: hideg vízzel fürödtem, és a fűtést is minimálra vettem.  Majd amikor már minden módszer erőtlenné tett, általában az “akkor inkább nem eszek” gyakorlati elvhez folyamodtam vissza, de minél jobban kiéheztettem magam, annál inkább belekerültem az ördögi körbe. Durva ténnyel szembesültem: az vagy, amit megeszel. Hanem eszel, semmi vagy. Ha mindent eszel, átfogó és terjedelmes bármi vagy. Gyötrelmesen szenvedtem magammal, és egyáltalán nem esett jól egyik cselekedet sem. Sokszor bőgve erőltettem bele magam mindenbe. Előtte, vagy utána, vagy közben sírtam, hogy nem akarom azt tenni, amit éppen teszek, de akkor nem láttam jobb megoldást, mert mindennél nagyobb volt bennem az elhízástól való félelem.

Időközben a szociális élettel is szakítottam, nem igazán találkoztam senkivel, annak ellenére, hogy igenis igényeltem a törődést. Ezt pedig leginkább azoktól vártam el, akiket mégis a közelembe engedtem. Meg is adták, pont annyit, amennyire szükségem volt. Én viszont többet követeltem, éppen csak annyival, amennyi figyelmet nem fordítottam magamra, és ezt akartam kipótoltatni mással. Tesóm és férje nagyon jól tették, hogy nem mentek bele a játszmámba, így idővel rákényszerültem, hogy  én saját magamnak adjam meg a figyelmet.
  Édesanyám, a barátaimhoz hasonlóan szintén csak az árnyékomat látta olykor, vagy hamis “rendben vagyok” képeket rólam a közösségi oldalakon. Mígnem több hónap elteltével egy hazalátogatásom során jól megnézett, s mérlegre állított. Ennél jobban még sosem akartam az életemben, hogy ne hármassal kezdődjön az a bűvös szám. Egy perc lefolyása alatt, amíg előkereste a mérleget, én magamra öltöttem a legnehezebb ruhadarabjaimat, benedvesítettem a hajfonataimat, s megittam majd’ egy liter vizet. Az eredmény 40.0 kg lett. Én örültem is ennek meg nem is, habár anyukámnak egy enyhe kirohanása támadt. Nagyon fájt, hogy elszomorítom, ugyanakkor védelemből eltaszítottam magamtól és titkolóztam is. Sőt, teljesen hülyének néztem, meg voltam győződve róla, hogy ő mit sem tud a betegségemről, legfeljebb sejti, de ha tudná sem értené meg, hisz sosem állhatta a nála vékonyabb nőket. Na meg inkább csak hátráltatna, gondoltam. Hogyan is érthetett volna meg, ha még saját magamat sem értettem, ráadásul folyton-folyvást hazudoztam neki? Sokat veszekedtem vele, már szinte minden szavát támadásnak vettem, miközben persze én nem mondtam ki a bennem lévő érzéseket. Sajnos a kommunikációt erősen gátolhatja a szégyenérzet és a bűntudat, s azok a dolgok, melyek kiskorunktól kezdve kapcsolódnak az anyához. Teljes mértékben el is határoltam magam ezek kibeszélésétől, és kapcsolatunk egyre kritikusabbá vált.

Így indultunk ki júliusban Afrikába, Maliba, apukám szülőhazájába. Én, a testem, a betegségem, mint addigi társ, édesapám, mint patyolat pernye, édesanyám, és testvéreim.

II. RÉSZ

2OI8. augusztus 14.

Gondolatok Maliban

“Egy bulimiás Afrikában

Súly: kivagyok, hogy nincs mérleg, derék: 62 cm, csípő: 80 cm, próbálok nagyon keveseket enni, de nem hányni, sportolásra nincs lehetőség.

Reggel. Utálom. Még egy nap küzdelem. Már az első gondolatom az evés, jobban mondva, hogy mit ne egyek meg ma, illetve SOHA TÖBBET. Aztán meg amikor már túltenném magam azon, hogy egyébként itt is van elég étel (annyit tesz: köleskása, kuszkusz, rizs), és senki sem éhezik, akkor jön csak az igazán rémisztő gondolat: vajon hány kilogramm élelmiszert húztam le eddig a vécén, finomabbnál finomabb, s drágábbnál drágább ennivalót, amikről itt jó páran csak álmodni tudnak? Én pedig megkönnyebbülten kihajítom, mind az ételt, mind a ráköltött pénzt. Amikor egy-egy falásroham adtán csak úgy repülnek az 5-10 ezresek - és persze nem egy romantikus vacsora alkalmával, előételtől a desszertig egy testes bor kíséretében, hanem... bármikor! Bármire… ami csak elém kerül az utcai gyorsétteremben, a szupermarketben, és otthon (így ebben a sorrendben). PAZARLÓ! Undorító, ha valaki pazarol, és szerintem még undorítóbb, ha valaki nem képes felmérni, mennyi táplálékra van szüksége a szervezetének! Nagyobb bennem a bűntudat, mint valaha. És itt Maliban már nem is a tettek miatt, hanem a szimpla gondolatok miatt. Hogy amúgy kihánynám még itt is azt, amivel etetnek. Mindent, amit más drága pénzen vett meg, hogy nekem, különösen nekem, az “európainak” örömet okozzon, és a kedvemben járjon. Ezért nem teszem. Nem adhatom ki! Az már a legalja lenne mindennek, és valószínűleg még ennyire sem bírnám elviselni a bűntudatot. Azonban ez a legmegterhelőbb: mások által kiszolgáltatottnak lenni. (Otthon egyenesen gyűlölöm a vendégséget! Amikor olyan ételt kell elfogyasztanom, amiről nem tudom, hogyan és miből készült pontosan, sőt, van hogy süteménnyel kínálnak, ami nem lett betervezve a napomba, és egyáltalán az életembe se!! De mivel túlontúl édesszájú vagyok, elfogadom, mondván, ‘most már úgyis mindegy’, eszembe jut, mi mindent nem ettem meg az elmúlt napokban a magas kalóriatartalma miatt, pedig szeretem, mégis megálltam, most meg falom a rémes krémest, és már azon morfondírozom, hogyan fogok megszabadulni tőle, stb, stb...). Minden étkezés után úgy érzem, hogy hirtelen megnövök és gyarapszik a háj a testemen. Ezek meg egyszerűen nem értik! Rajtam kívül mindenki meg van bolondulva! Anyukám mások előtt szajkózza, hogy ocsmányul sovány vagyok. (Nem tudom, miről beszél). A barátaim tiszta hülyének tartanak, hogy modellügynökséghez castingolok lányokat. (Nyilván... keresem a nőt, amit magamban nem találok). A fekete rokonaim meg viccelődve kérdezgetik, hogy “nem tán fogyózol?” “Neem, nem fogyózom”. (Miért, kéne??!). Ahhr, még az sem érdekel, hogy itt Afrikában a szép, telt és kerek idomok a közkedveltek. Amelyek mondjuk ki tudnak hordani 4-6-8 gyereket (hogy tudnék én akár egyet is a világra hozni?!), habár mindezt látva, pusztán olyan nekem, mintha a TV képernyőn nézném az engem körülvevő világot. “Aha, ebben a kultúrában ez a norma”. De magamat egyáltalán nem azonosítom velük, mintha én ebből már nem kaptam volna. A melleim sosem voltak nagyok, a csípőm még 50 kilósan sem érte el a 90 cm-t, és a menszeszem (amíg még volt a betegségem előtt) sem állt be normálisan. Mindezek ellenére szeretek dögösen kinézni, nőnek álcázni magam, na meg persze szeretnék három gyereket is. Hmm… tök jó még magamat is ilyenekkel áltatni, komolyan… Csak elszomorodok, és bár arra vágyom, hogy valódi, életerős nő legyek, végig az jár a fejemben, hogy nemsokára kezdődhet. Mihelyt hazarepülök, fogyózni fogok, cél a 30 kg. De azért közben lehet felkeresek egy pszichológust, hátha megment. Talán tényleg segítség kell. Szeretném, de nem akarom. Ezt ki tudja megváltoztatni? Az akarást. (Az élni akarást). Csak én? Ha igen, mi van, ha örökre itt fogok megragadni a nulladik lépésnél? Vagy már ehhez is segítség kell, hogy egyáltalán akarjam? Szánalmas! Akkor majd én! Majd egyedül megoldom ezt is. Hihetetlen, már saját magam felé sem vagyok őszinte. De hát ha ezt felismerem, akkor annak kell legyek, nem? Nem értem. Már abban sem vagyok biztos, hogy én itt vagyok. Vagy hogy ami itt van, az én vagyok. Megőrülök! Szétrobban a fejem! Le kell fogynom!! Úristen, már majdnem összeérnek a vaskos combjaim!!! Mit fognak gondolni a barátaim, ha kövéren megyek vissza AFRIKÁBÓL?? Jaj ne, kezdődik minden elölről...”

Ez egy általános dolog, hogy a nervosa erős testképzavarral jár együtt, így valójában nem észleltem reálisan, mennyire vézna vagyok. Egyszerűen mást láttam a tükörben, máshogy érzékeltem a testem, és mindenki mást vékonyabbnak gondoltam magamnál. Ugyanakkor az eszemmel valahogy mégis felfogtam a soványságomat az objektív testi jegyek alapján, hiszen kiálltak a bordáim, párnázatlan széken sem tudtam már ülni szúró érzés nélkül, ráadásul egy idő után már csak gyerekruhákat vásároltam. Egyszóval hiába értettem, nem éreztem, hogy túl gebe volnék. Ezt nehéz megértenie annak, akinek nincs és nem is volt testképzavara. Ennek okán számos ismerősöm kérdezgette kétségbeesetten, hogy “De hát nem látod, hogy csak csont és bőr vagy?” Részben láttam, de érzeteim és észleléseim ellentmondtak ennek, így a kóros soványságom ellenére a hízás elutasítása részemről nem volt rosszaság vagy butaság. Pontosan ezért azt sem értettem, hogy milyen jogon akar bárki is beleszólni abba, hogy hogyan kellene kinéznem, s miért nem fogadtak el úgy, ahogy vagyok. Emellett azt a kényszerített felszólítást, amely legtöbbször ekképpen hangzott: “Akkor mondd meg, hogy mi lenne a jó neked!” -megterhelőnek tartottam, immár tiszta fejjel pedig butaságnak is. Mégis honnan tudhatná és hogyan ítélhetné meg helyesen egy elméjében zavarodott, módosult tudattal rendelkező személy az akkori állapotában, hogy mi lenne a jó neki? A háziorvos sem a betegétől tudakozódik, hogy milyen gyógymódot javasolna magának. Abban az esetben, ha válaszoltam is a “Mondd meg’”-re, biztosan nem valami releváns ötlettel álltam elő. Ha mégis, valószínűleg az csak egy adott szituációban vagy állapotomban állhatta meg a helyét. Azonban szélsőséges és akkori kissé skizofrenikus személyiségem szerette mindennek az ellentétét nyilatkozni, és beszélgetőtársával szemrebbenés nélkül a valótlant elfogadtatni. VIGYÁZAT! Ez egy nagyon veszélyes játék, amibe jobb nem belemenni. A beteg ember nem hülye! Sokkal okosabb és rafináltabb, mint ami elképzelhető róla.

Lássunk erre egy példát az anorexiás fázisomból. (Ez volt egyébként az egyetlen turpisságom, amiből hasznot húztam aztán a jövőre nézve). Említettem korábban, hogy gyűlöltem olyan ételt elfogyasztani, amiről nem tudtam, hogy miből és hogyan készült. Ennek az lett a következménye, hogy csakis a saját készítményemet voltam hajlandó -mondjuk úgy- megkóstolni. No már most, ez mindenkinek feltűnt. De jó! Idősebb nővérem (akivel akkoriban laktam) örült, hogy a hűtőben általam vásárolt élelmiszert is lát, anyukám szintén lelkendezett, akit olykor felhívtam, hogy hogyan kell ezt vagy azt elkészíteni, másik nővéremnek is jó kedve támadt, amikor beszámoltam neki arról, hogy miket sütök-főzök, persze guszta kajás képek kíséretében. De talán sógorom örült mindennek a leginkább, mert valójában ő volt a tesztalanyom, akit munkaideje után átcsalogattam kóstolóra, mondván, hogy “maradt még” az ebédből. Így a  “maradékot” megette, az én részemet meg elcsomagoltam neki… Férfiasan véleményezte, én pedig a legboldogabb voltam, hogy a főztöm bevitele nélkül tanulhatom meg a tökéletes ízesítést, elkészítést és tálalást. Utazásaim során a világ különböző kultúráinak tradicionális ételeivel is megismerkedtem, idehaza különleges hozzávalók után kutattam, minőségi és egészséges élelmiszereket vásároltam. Így teremtettem meg az ízorgiát, amelynek én már az illatával és látványával kielégültem. Ezentúl vidáman csaphattam be a környezetem! Barátaimnak (ha elhívtak és éppenséggel elmentem) azt mondtam, már otthon ettem, és a bizonyítékot mutogattam a telefonomon. Családomnak, ha otthon kellett étkezni közösen, úgy nyilatkoztam, a barátaimmal ülünk be egy egzotikus helyre, sőt, azután süteményt sütünk (“amiből” még vittem haza is), ezért a vacsora már biztosan nem fog belém férni. Ha akartam, szinte bárkit ki tudtam játszani, ha azonban nem volt kedvem hozzá, valósággal mindenkit támadóan elhajtottam.
  Rosszul voltam a kérdésektől, borsózott a hátam a megjegyzésektől, menekültem otthonról, vagy kizártam mindenkit a lakásból, utáltam az anyukámat, és ki nem állhattam a barátaimat, akik pszichológushoz akartak küldeni. S mégis miért? Mert segíteni akartak. (Mindezek tetejében valójában magamat utáltam igazán). Borzasztóan csökönyös és önfejű is voltam, viszont jó lett volna, ha a szeretteim tisztában vannak azzal, hogy nem minden segítség jó segítség, valamint hogy megmenteni sajnos -vagy szerencsére- nem tudnak. Csak saját magát tudja az ember megmenteni, azonban a helyes motiváció elengedhetetlen, s legfeljebb ebben tudnak mások segíteni. Ha viszont a motiválás nem megy, célszerűbb a tétlenség. Nem hiba passzívnak maradni, és kivonni magát annak, aki mögött nincs tapasztalat ilyen téren. Ez bizonyára a szülőnek a legnehezebb feladat, hiszen félre kell tennie az egot, az önhibáztatást, a félelmet, az aggályokat, a feltétlen tenni akarást. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a szülő példája a gyereknek! Alighanem azzal tudja a legeslegtöbbet nyújtani, hogy megmutatja, saját maga mennyire boldog. Ha ez elég vonzó a gyerek számára, megkívánhatja azt a boldogságot; az Életet. Nyomatékosítva, ha a “segítő” rányomja saját aggodalmát a szenvedőre, az csak hátráltatja a gyorsabb gyógyulási folyamatot. Ez pedig azért nagyon fontos, mert egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi időt tölt a betegségben az alany! Minél többet időz benne, annál több vész el (lelki erő, ép organizmus→test amortizálódása), és annál nehezebb mindezt visszahúzni, melynek következtében az érintett csalódásokat élhet meg, amik által csak még lejjebb süllyed, depresszióba eshet. Ideiglenes jóllét pedig nem teljes jóllét -ne csapjon be! El kell érni azt a szintet, hogy egy-egy kisebb visszaesés ne okozzon “világvégét”. Emellett tisztában kell lenni azzal is, hogy a beteg személy legtöbb esetben nem fogadja el a segítséget. Ez egy folyamatos harc a két fél között, és egy kitartást megpróbáló helyzet. Ez nálam is pontosan így volt, ugyanis piszkosul öntörvényű, sajátos elveket vallottam, és aki feladta a velem való küzdelmet, általában csak annyit vágott utolsó szó híján a fejemhez: “Fejben dől el!”. Úgy bizony, fejben… Ez részben igaz, részben pedig nem állja meg a helyét.
  A felvetés elsősorban a döntésről szól, egy megingathatatlan elhatározásról, ami a sajátom, amit nem más vár el tőlem, nem nyomás alatt hozom meg, és ezáltal a felelősség is az enyém. Ha nem sikerül, csakis önmagamon kérhetem számon. Ámde a súlyprobléma mögötti fájó élmények átdolgozása nem fejben történik. Azok újraélése, a valódi, elnyomott érzések felszínre segítése elengedhetetlen ahhoz, hogy a hiányzó szükségletek és a hiányzó készségek újraépíthetők legyenek. Tehát a sikeres és tartós testsúlykontroll elérése érdekében érzelmi síkon is kell dolgozni. Nekem később sokat segített a gyökerekhez való visszatekintés, egyéni, családi és kulturális szinten is. Ezekbe tartozhat: az egyéni testalkat, kommunikációs- és mozgáskészség, a világra való nyitottság vagy attól való elzárkózás, a családi minták az evésben, konfliktuskezelésben, az emberi kapcsolatok, az adott kor, amelyben élünk, a társadalom szépségideálja, az önérvényesítés hangsúlyozása, vagy tiltása, stb… . Mivel a nervosa betegség központi jellegzetességei (melyek nálam is igen mérvadóak voltak) a tökéletességre törekvés, a “vagy mindent vagy semmit” elv, a másoknak való megfelelés, a gyenge önismeret és az alacsony önértékelés, így voltaképpen bármilyen esemény elindíthatja az evési problémát. Ezért volt számomra nagyon fontos megtanulom a fegyelmet és a figyelmet, saját magamra és a testem jelzéseire. (Itt például nagyon jól jött a külső segítség, amikor erre rávilágítottak, s ezzel egy újabb változás is elindult bennem). Ehhez pedig mindenekelőtt kulcsfontosságú szerepe van a tudatosításnak, a felelősségvállalásnak, a kontroll megszerzésének és a helyes célkitűzésnek.
  Ezek margójára, a negatív ismérvekkel szemben a következő állítás bírt alapos elgondolkodásra, és egy hatalmas motivációt adott a továbbiakban: “A nervosában szenvedők többsége nagyon intelligens és hatalmas akarterővel bíró ember - ha ezeket a képességeiket megfelelő módon és cél érdekében kezdik el használni, meg tudnak gyógyulni.”

Maliból Magyarországra visszatérve már nem lehettek alacsonyabb kilók célként kitűzve, s igazából semmi olyan, amely a testi dolgokhoz kapcsolódik. A test ugyanis -szerencsés esetben- rendbe tud jönni, de mi lesz velem? Kizárólag lelki síkon kellett gondolkoznom ahhoz, hogy bekövetkezzen a teljes helyreállás.

III. RÉSZ

2OI9. március 8.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

“Körülbelül 15 kilót híztam. Nem mérem magam, se súlyra, se centire, nem számolok kalóriákat, és csak jól esésig sportolok, leginkább táncolok. Nőnap van. Én pedig egy teljesen egészséges nő vagyok!

Létezem. Élek. Szívem hálával telik meg.

Nehéz volt a mai nap. Egy kedves barátnőmet kísérték el megnyugodni. Tavaly ilyenkor még rá akartam hasonlítani, soknak tartottam a harmincas tartományt, amelybe ő is csak épphogy beleesett. Sorstársakhoz illően (elmúlásra) bátorító párbeszédeket folytattunk. Ő mélyen depressziós, én csúnyán becsapott voltam. Nagy terveket szövögettünk, hogyan (ne) éljük tovább kilátástalan világunkat. Végül menet közben értelmet találva életemnek, nekem többé már nem szabadott a betegség által összekötött kapcsolatot tartanom vele, s belenyúlnom az ő dolgába. Mindkettőnk érdekében így találtam helyesnek. Ennek ellenére sokat gondoltam rá, és egy hete elém került egy mosolygós, frissen közzétett képe a publikumnak. Rosszul lettem. Teljesen elsápadtam, hiszen átláttam őt. Átláttam a csapdáját. Ekkor döntött: pihenni szeretne. Hosszú éveken át tartó, gyötrő szenvedéseitől egyszersmind megszabadulni, anorexiáját és depresszióját önző módon családja szemére hányni. Vártam az értesítést az esetről, amely másnap este megérkezett: “Hallottad Gerdát?”. Igen… a mozdony kürtje lelki füleimig hatolt. Mikor én a leghatározottabban tudtam, hogy az életem sínen van, az övé is oda került. Drága Gerda, pihenj! Vége van.

Én is lehettem volna a helyében, de nekem rengeteg feladatom van még itt. A létezés méltósága megadatott, és ezt képtelen vagyok hálátlanul eldobni. A halál vagy a gyengéknek való, vagy annak, aki már “készen van”. Egy valami erősen megfogalmazódott bennem: nem akarok menekülni, hanem szembenézek, és közvetítek! Betegségem nem volt hiába, és most már nem csak a magam gyógyulását szolgálja.
  Ezen kívül -bár sokan őrültnek tarthatnak (nem mintha nem volna teljesen mindegy, ki mit gondol)- az átélt szenvedéseim (megpróbáltatásaim) után úgy gondolom, legjobb lesz, ha visszatérek a “modell-hajkurászáshoz”. Hat évig tapasztaltam és tanultam (nem manökenként, hanem koordinátorként) a divatszakma és a modellvilág felszínen és kulisszák mögött történő működését, míg ugye saját magamat helyeztem bele a modell-testbe, majd egy letört modell-lélekbe. Sajnos vagy szerencsére a legeslegapróbb jelét is észreveszem ennek az ormótlanul megtelepedő és pokolian kínzó kórságnak, mely hosszas lejtőre terelhet emberi léteket. Mégis mi másra lehet még hasznos a problémámból való megerősödés, minthogy bizalmas, segítő támogatást nyújtsak és irányt mutassak a hasonló útvesztőben lődörgőknek? Na meg ott van az az úgynevezett szépségipar, amely valósággal az előbb említett lejtő legaljára tudja seperni az önértékelést. Tulajdonképpen szépnek vagy különlegesnek lenni pusztán egy adottság, de belülről tündérszépnek lenni, fedetlenül tündökölni, tisztának maradni, masszív önbizalmat építeni, és alázatosan vonulni roppantul kemény munka! Ezek mind elemi tényezői egy egészséges modell számára és a szakma tiszteletére. Más különben csak egy sztereotípiáknak megfelelő ocsmány, hófehér, élőhalott csontkollekciók bicegése, obszcén, lehúzós, pénzszagú ügynökségek általi szakma marad a modellkedés, benne kiégett lelkekkel a kiéhezett társadalom megrendelésére. Úgy képzelem, hogy mindezek dacára és eltökélt elhatározásomra, bábuk nevelése helyett inkább lány-lelkek megerősítésével, széppé formálásával fogok foglalkozni.
  Hm. Kiváltképp motiváló ilyenekbe komolyan belegondolni! Na, erre meg mi történik? A délután folyamán kaptam egy telefonhívást az Andrássy úti Louis Vuitton üzletből. Érdeklődtek, hogy elfogadom-e a teljes munkaidős pozíciót náluk, amit immár harmadjára ajánlottak fel. Mert hát egy divatszakmában dolgozó, egzotikus hölgyemény feltétlen beleillik ebbe a munkakörnyezetbe, ráadásul az üzlet által felkínált kedvezményekből nagyszerű darabokat hordhat majd. Ó, igen? Hát én csakis magamat akarom ezentúl hordani. Még a végén engem is felcímkéznek… Úgyhogy a válaszom: nem. Nem az állásra, s nem is a ruhákra, hanem a megjátszásra, a bájolgásra és a 8 órára. Semmilyen értelemben sem korlátozhat a szabadságomban már senki. Hatalmas kiváltságnak gondolom, hogy már elértem azt, méghozzá ilyen fiatalon, amire -valljuk be- mindenki vágyik. A SZABADSÁGOT. Kijöttem a börtönömből, melyben napi 3x8 órákat nyűglődtem, de a harmadát sem vagyok hajlandó újra átszenvedni. Túl vagyok ezen. Elégszer adtam fel magam másokért, és szolgáltam ki őket. Bele is betegedtem. Másoknak megfelelés, teljesítés. Elfojtás, elhalványulás. Álca, álarc. Arcpakolás, képmutatás. Takarás, (tavaszi nagy) takarodás. Eltűnés, elfogyás. Itt álltam meg, mielőtt bekövetkezett volna az éhenhalás: lassú halál, vagy depresszió: öngyilkosság. Köszönöm, nem.

Természetesen az élet nem áll meg, és badarság is volna egy életen át “felépülési státusszal” takarózni a továbblépés helyében. Az amúgy is azt jelentené, hogy nem gyógyultam meg száz százalékosan a betegségemből. Jelen állás szerint ez a legkielégítőbb válaszom a legáltalánosabb “Mit dolgozol? Vagy tanulsz még?” kérdéspárra:

-Az egyetemet abbahagytam (talán egy időre, talán végleg). Utaztam és utazok, amikor csak tehetem. Időt hagyok feldolgozandó dolgoknak. Ebben segít az utazásokkor való egyedüllét és a “mag-szemle”, azaz a gyermeki önmagam identifikálása. Közben akaratlanul felfedezem saját lényemben Édesapám jellemét, s még jobban megismerem őt -amely közel tart hozzá, és díszes hagyatékát: a fényt -melyet továbbszórhatok magam körül. Áhítatot tartok, s vizsgálódok, milyen is a szerető Atya, a szelíd szív, és belehelyezem jelenemet. Hagyom, hogy fentről vezetve legyek, és az Istentől kapott szabadságban fürödjek. Sok időt töltök az Úrral, ki engem alkotott, és segít az Ő szemüvegén keresztül gyönyörűnek látnom magam. Megkeresem a hiányzó nőmet és önbizalmat építek. Engedek a testem regenerálódásának, és az ízek élvezetének. Kellően és mértékkel táplálom a szervezetem, és mindig észben tartom: a test a lélek temploma! Helyreteszem az emberi kapcsolataimat: leépítem, ami töltelék, és hagyom kiformálódni, ami őszinte. Sokat adakozom. Újratöltöm az ingerhiány faktoraimat élvezetes tevékenységekkel, amiket a betegség alatt a kalória számolgatás, a falás és a hányás biztosított. Ezek nem mások, mint amiket mindig is szerettem és önfeledt boldogsággal töltöttek el: ének, tánc, zongorajáték, színház, hangverseny, dicsőítés, könyvek és művészfilmek. Ráadás újdonságokkal: Magyarország felfedezése, családi kirándulások, előadások tartása iskolákban testkép- és evészavar témában, gasztronómia, megvendégelés - a következő mottóval: ‘Ha mindenmentest eszel, mindenmentes vagy. Hozz élesztőt!’ :) , spanyol tanítás - melybe beletehetem a dél-amerikai szívem kis darabkáját és ahol a valódi tananyag a tanítványom saját maga, én pedig csak tükör vagyok egy idegennyelv eszközével. Fókuszálok a “küldetésemre” és feladataimra, hogy méltón lehessek nagykövete mindannak, amit tovább kell vigyek. Egyszóval: megteremtem a saját valóságom.
  Igen, azt hiszem ezt, és ezen dolgozom. Magammal foglalkozom, s hitből élek. Ez egy folytonos tanulás is, úgyhogy természetesen igen, tanulok is még.

Március nyolc. Nőnap van, én pedig egy teljesen egészséges nő vagyok! A ma esti hangversenyen szépen viseltem magam. Három mindent elmondó jutalomszó is illetett engem az oratóriumból elhangzott szövegrészből: “Black is Beauty”. Ezeket most elviszem magammal…”

...Nem tudom, hogy Te ma mit viszel magaddal ebből az olvasmányból, de azt tudom, hogy szeretve vagy, hogy megérdemled a szabadságot, és hogy egy önfeledten boldog Életre vagy elhivatott! :)

Sangala Angélique Yine

Források:
-Lukács Liza, Az éhes lélek gyógyítása
-Karinthy Frigyes, Utazás a koponyám körül

Kapcsolódó tartalom:
-Manna FM 98.6 Rádió vedégeként, beszélgetés a testkép- és evészavarokról (2019. 09. 02.):
https://soundcloud.com/mannafm/2019-09-02-xyz-prekopa-donattjal-sangala-angelic?fbclid=IwAR3i6cErdfJ8WoCyYvT6-P1e8kRrDn28c_lqWTNqQmslD9lG4GyGSLHp6pA 

Fotó: Gécs Bernát

Goodbye, Australia!

  Az utolsó heteim is fantasztikusan teltek el Ausztráliában! Ehhez természetesen hozzájárult az Andrej család, hogy az utolsó percig teljes mértékben kiélvezhessem a kintlétem! Hálásan köszönök Nektek MINDENT! ♥ Még mindig hihetetlen, hogy Renivel általános iskola óta megmaradt a barátságunk, miközben ő a családjával már 10 éve itt él, és ennek a szoros baráti kapcsolatnak köszönhető az is, hogy eltölthettem velük 2 hónapot. Szülei, Gyuri és Edit, valamint bátyja, Gergő szintén felejthetetlenné tették nekem ezt a kellőképpen aktív és élménydús időszakot.

  Az utolsó két hétben már csak Victoria államon belül mozgolódtam. Queenslandből visszatérve Melbournebe kissé olyan volt, mintha már a megszokott mindennapokat élném a családdal. Eljártam munkába, találkoztam barátokkal, táncpróbára siettem, sportolni mentem reggelente a parkba, a hétvégéken pedig kirándulni valahova. Ezek közül részletezek most néhányat, végén a szenzációval!

  Akárcsak egy baráti társaságban, olyan vidáman és szórakozva teltek a napok a görög étteremben is, ahol beugrósként dolgoztam. A legjobb hangulatot mindig Geffrey teremtette meg. Ő egy ghánai huszonötéves srác, ki lassan családapa lesz, így rengeteget melózik. Sokszor reggel 6-tól este 11-ig nap nap után, de annyi energiával és jó kedvvel, hogy számomra megdöbbentő és példamutató. Olyan felemelő volt érezni ezt az afrikai buzgóságot benne! :)

  Elég sok időt töltöttem Melbourne belvárosában is, a Cityben, ahol még bepótoltam az elmaradt látnivalókat. Egy csendesebb napon a kikötőnél bóklásztam Port Melbourneben. Mintha egy teljesen más településen találtam volna magam, még a környezet is megváltozott. Nyugodt, nesztelen, pálmafás környék, leginkább nyaraló apartmanokkal, luxus kérókkal. Érdekes kis világba csöppentem. A kikötő mentén hál’ Istennek nem voltak fagyis bódék és zajos kávézók kipakolva, emberek is alig jártak arra. Csupán a tenger és a szellő kergetőzött, őket pedig nem zavartam, leheveredtem egy stégre, és lassan félálmomban ragadt magával ez a jelenség.

  Gergővel is újabb kerületekben barangoltunk még el, például Windsorban, ahol a híres Chapel Street található, mely tele van OP-Shopokkal. Ezekben használt vagy új ruhaáru kapható, egészen az 50-es évektől napjainkig, valamint régies tárgyak, textíliák – mind nevetségesen olcsó áron. Ezen kívül a Queen Victoria Market-hez (a nagy piac) és neves egyetemekhez látogattunk el, köztük a University of Melbournere és az RMIT-ra (Royal Melbourne Institute of Technology).

Valamint bekukkantottunk az egyetemek közelében lévő Victoria Állami Könyvtárba. Egyszerűen lehengerlő volt! Egy óra kevés volt ahhoz, hogy bejárjuk, és akkor még egy könyvhöz sem nyúltunk. Hatalmas szalonok találhatók benne; egy nagy hall, olvasó termek, galériák különféle kiállításokkal, irodák, az épület legtetején pedig kupolás kilátó várja a nézelődőket. Ezt látnotok kell!

  A napokban egy magyar barátnőmmel, Poppy White-tal (apukája brit) vettük fel újra a kapcsolatot, akit Békéscsabáról, közös iskolai társaságból ismerek. Melbourneben él már két éve, és megbeszéltünk egy találkozót a Cityben. Nagyon aranyos volt, meghívott mindenféle jóra; vacsorára, borra. Hozzánk csatlakozott az ausztrál barátja is, és Gergő. Négyesben adtuk meg a módját a kellemes estének, miközben belecsöppentünk a kínai új évbe is. Február 5-én kezdődött az egy hetes ünnep, és mi pont a sűrűjében találtuk magunkat, mert persze China Town-ba, egy kínai étterembe foglaltunk asztalt aznapra. Így kellőképpen hozzájárult a társaságunkhoz néhány ugrándozó sárkány és egy seregnyi, rettentően sok, sőt még annál is több KÍNAI. Kiszabadulva ebből a negyedből elmentünk a belváros szívébe, ahol a Yarra-folyó araszolt útján, mi pedig a partján ücsörögtünk, és onnan csodáltuk a fényes fekete felhőkarcolókat.

  Ez volt az utolsó napom a belvárosban, és arra lettem figyelmes, hogy elérkeztem arra a pontra, hogy már semmin és senkin nem lepődöm meg. Nem volt már olyan stílus, embertípus, cselekedet, amin még elcsodálkoztam volna. Nem tudom, lehet, hogy szomorú, hogy ennyire hozzászoktam az „emberi hülyeséghez”, de ezt máshogy sajnos nem lehetett túlélni. Egy ideig mindent és mindenkit kommentáltam, de rájöttem, hogy csak én érzem magam rosszabbul tőle, ráadásul semmi értelme. Egyetlen egy dolgot nem sikerült elfogadnom csak: az iszonyúan túlzásba vitt nemi emancipációt. Azt, hogy az óvódában a papás-mamás játékot csak úgy lehet játszani, ha „szülő 1” és „szülő 2” a papa-mama. Azt, hogy az általános iskolákban az új törvény azt mondja ki, hogy nem szabad csak a lányoknak felvilágosítást tartani a menstruációról, hanem a fiúknak is kötelező (ez eddig oké). De ugyanúgy betétet, tampont kell kiosztani a hímnemű/neutrális egyedeknek is, más különben diszkriminatívvá nyilvánítják az oktatót. Nehezen tudok jól hozzáállni, és azonosulni ezzel az anomáliával… Hát, ilyen világban élünk.

Sokban közre játszhat az is, hogy Ausztráliának nagyon modern társadalma van. Biztosan észrevettétek, hogy nem igazán írtam a beszámolóimban tradicionális ausztrál hagyományokról, ünnepekről… mert nincs. Igen szegény kultúrával rendelkezik, nem alakult ki. Talán még nem telt el elég idő, hiszen a földrészt csak az 1600-as években keltették életre. Habár az őslakosokról, azaz az aboriginalokról tettem említést, az ő kultúrájuk nem folyt be a populációba. Alapból a társadalomtól elzártan élnek, így meghagyták saját maguknak a kontinensről alkotott képüket, történelmüket, művészetüket. Ennek ellenére az ausztrál megpróbál előhozakodni vele, de leginkább csak a profitszerzés céljából, a turizmus által. A szuvenír boltokban találkozhatunk néhány „őslakosok által” batikolt anyagdarabbal, kézzel készített bumeránggal, vagy didgeridoo-val, a népi hangszerükkel. Na, ha mást nem, ezt aztán tudnak. Másolni. Rengeteg dolgot vesznek át a britektől és az amerikaiaktól is egyaránt, nem tagadva sablonos mivoltukat. Két hasonlattal is illetik saját magukat, az egyik: „Ha az ausztrálokat és egy doboz joghurtot hasonlítunk össze, akkor csak annyi a különbség, hogy az egyiknek kultúrája van. És az a joghurt.” A másik: „Olyan a társadalmunk, mint egy tál saláta; össze van dobálva benne mindenféle dolog, de igazán nincs sok tartalma.”

  Úgyhogy sajnos ausztrál népi kultúrával nemigen, de magyarral annál inkább színesítettem a napjaim. Egy kellemes délutánon a Melbournei Magyar Református Egyház szervezte meg az újév első istentiszteletét egy parkban, melynek én is részese voltam. Családostul kivonultunk, és az ottani  hagyományt őrizve az igehirdetés után gulyásleves evésre került sor. No meg persze a házi pálinka sem maradhatott el! Jóízűen megebédeltünk, ismerkedtünk, majd leheveredtünk egy tisztáson, s ott sütkéreztünk tovább a januári nyárban.

  Emellett lehetőségem nyílt, hogy elmenjek Edittel és Gergővel a Melbournei Magyar Központba népzene- és néptáncpróbára. Gergő a harmonikát választotta hangszeréül, amit lelkesen tanul már fél éve egy Magyarországról jött népzenésztől. Az ő barátnője pedig a néptáncosoknak koreografál. Ez a két fiatal, Csenger és Petra a Kőrösi Csoma Sándor Program által jutott ki Ausztráliába. „A Program a diaszpóra magyarság magyar identitásának erősítése érdekében végzett ismeretátadási-, oktatási-, szervezési-, hitéleti tevékenységek ellátására nyújt ösztöndíjat legfeljebb 150 fő részére, maximum 7 hónapig tartó időtartamban a külföldi magyar közösségeknél, 27 országban.” Szerintem érdemes lehet megpályázni és utánanézni részletesen az ösztöndíjprogramnak. Ráadásul, akit kiválasztanak, a tevékenységéért 600.000 Ft fizetést kap havonta +útiköltség-térítést. Nagy lehetőség! Visszatérve, örömmel vettem részt a próbákon, furcsa érzés volt kilenc év után újra néptáncolni (14 éves koromig nyolc éven át én is tagja voltam egy együttesnek). A második próba alkalmával már jól mentek az újonnan megtanult táncok: györgyfalvi, tardonai karikázó, és román kalotaszegi (ennél Gergővel táncolok épp). Íme:

  Már februárt írtunk, mire az utolsó kirándulásomat tervezgettem. Gyurit és Gergőt sikerült meggyőznöm, hogy útra keljünk, így elkocsikáztunk a Great Ocean Road-nál lévő Tizenkét Apostolhoz. Ezen az úton már nem először jártunk, de egyszerűen nem lehet betelni a tájképpel, akkor sem ha már órák óta kanyarog rajta az ember. A végtelen óceán és az erdős hegyek együttese, majd a tudat, hogy itt, a világvégén, Ausztrália déli határpartján süvítek végig, amitől lejjebb a következő földrész már csak az Antarktisz, hát… már elképzelni is eszméletlen! Az ábrándok közepette négy óra elteltével megérkeztünk a Port Campbell Nemzeti Parkhoz. A tájak láttán újra és újra rögzült elmémben a méretek fogalma. Szédületesen nagy természeti kreációkban, és döbbenetesen tágas tereken találtam magam. Belekönnyeztem a látványba, annyira csodálatos képződmények tárultak elém. A fő attrakció, a Tizenkét Apostol volt, a nemzeti park híres tanúkövei. Óriási felhőkarcolóként kinövő oszlopok, melyek közül a legmagasabb meghaladja a 46 métert. A háttérben pedig 70 méter magas mészkősziklafal húzódik végig. Szenzációs! Az Apostolok a szél és a tengervíz állandó pusztító munkája révén nyerték el mai formájukat. Először barlangokat, majd azt tovább rombolva kapukat, végül azok összeomlása után különálló sziklaoszlopokat formáltak a természeti elemek. Sokfelé jártam eddig a világban, de ennél szebbet nem sokszor láttam életemben.

Röviden erről szóltak az egyre csak múló ausztrál napjaim.

  Lassan elérkezett a búcsú napja. Természetesen kettős érzések kavarogtak bennem; maradtam is volna, meg nem is. Mindenesetre a hazautat abszolút nem vártam. 27 órát utaztam, de egy örökkévalóságnak tűnt. Visszafele egy helyett két átszállással jöttem. Már az első repülőre szállás után azt hittem, hogy sosem élem túl. Tudod, amikor repülsz már 6 órán át, és még mindig ugyanabban az országban vagy… na AAAAZ! Kétségbeejtő, az út végét tekintve. Perth volt az első megálló, majd onnan Dubaj és végül Budapest. Körülbelül annyi kilóval utaztam haza, mint amennyi én vagyok, és rettentő kimerülten érkeztem meg. A 35 fok után az 5 fok pedig már csak pont volt az "i"-n. Azóta is elég inaktív vagyok ebben a deprimáló időben, de nemsokára összeszedem magam, csak hozzatok sooook túrórudit, hogy feltöltsön!! (Na, ez hiányzott már, szóval be lehet pótolni a karácsonyi és a szülinapi ajándékokat – csak jelzem :D). Ezzel együtt:

  Noha nehézkes volt az elszakadás, mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy talán nem is köszöntem el a családtól és Ausztráliától olyan hosszú időre. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. :) Legyen szó akár nyaralásról (hiszen Darwin vagy az Uluru még rajta van a bakancslistán), akár munkáról egy kedvező vízummal - egy kinti család, lakhatás, s most már barátok is, szeretettel várnak. Mondhatnánk persze, hogy sehol sem jobb, itt is ott is dolgozni kell. Vagy azt, hogy ott könnyű, mert magas a fizetés. Igen, tudjuk jól, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, csak nem vesszük észre, hogy attól zöldebb, hogy ő öntözi. Mi meg sírunk, hogy a miénk száraz. Hát öntözni kéne. :)) De valójában, dacára minden sztereotípiának, Ausztráliában valahogy más a munkába fektettet energia és az azért kapott jutalom aránya. Ezt egy elég fontos tényezőnek tartom a biztonságos, stresszmentes élet élvezetéért. Jó-jó, nyilván nem kötelező a világ túlsó felére menni ezért, talán közelebb is létezik ilyen, vagy még ennél különb, viszont világállampolgárként úgy gondolom, hogy kevés helyen létezik ilyen fajta harmónia. Az eddigi országok többségében, ahol több hónapot is töltöttem el, igencsak foltozott életvitelek köszöntek vissza. Ahhoz, hogy egy regényes életet élhessünk valahol, nagyban hozzájárul az ország jóléte és a saját hozzáállásunk, kompromisszumaink. El kell fogadnunk, hogy mindenhol vannak negatívumok és pozitívumok, de egy külföldre költözés előtt mindig érdemes mérlegelnünk, hogy mikor jó a döntésünk: akkor, ha a lemondással járó áldozat nem nagyobb, mint a választástól remélt haszon! Ez egy egyszerű, gazdasági előnykiegyenlítődési elv, amit a mindennapokban a legkisebb eldöntendő tényezőre is rá lehet húzni. Próbáld ki, sokat fejleszt a határozatlanságon!

  Nos, apukám szavaival élve: „Üdv a valóság-showban!” Azaz a magyar valóságban. Őszintén szólva, szeretem az ittlétet is, hisz sok minden köt ide. Minden egyes ferihegyi landolásnál ugyanaz jár a fejemben: haza. Haza, ahol már tökéletesen értek minden egyes szót, rendesen tudom használni a valutát, tudom, hogy az 5-ös busz budai szakaszán már leszállnak a BKV ellenőrök, ismerősök a CBA-ban az alapanyagok, magyar könyvesboltba járok, ismerem Budapest zegzugát, gyönyörét és legalját, s az ország csodálatos, ugyanakkor utálkozó arcát. Ennek kapcsán két gyakran feltett kérdésetekre szeretnék most választ adni.

1. „-A három állampolgárságodból (magyar, mali, kanadai) melyiket érzed leginkább magadénak, melyik kultúrával vagy leginkább önazonos?
   -A magyarral. Magyar az anyanyelvem, magyarosak a szokásaim, magyarul tudok szeretni.”

2. „-Te hülye vagy, hogy még mindig nem léptél le Magyarországról?
   -Nem, nem vagyok hülye. Nekem a haza másképpen fontos.”

Habár igaz, a hülyének is megérné elmenni, (hát még nekem…) De Magyarország az egyetlen hely, ahol szívemnek legkedvesebbjei várnak vissza minden utazásom után. Teli vagyok érzéssel, hálával, boldogsággal. Jelen pillanatban nem vágyom többre.

Isten hozott engem újra közöttetek! ♥

QUEENSLAND - The new favourite!

Heyho!

  Bocs mindenkitől, de ennek a posztnak csak az első fele a konkrét útibeszámoló, a második rész leginkább élménybeszámoló, videókkal színesítve, több személyes tartalommal, különböző művészeti ágakkal összekapcsolva. Amennyiben nyitott vagy zenére, táncra, örömmel beavatlak abba, hogy valójában mit is csinálok itt, ami ennyire feltölt a gyönyörű tájak látványa mellett?!

Szóval kezdjük egy kis város jellemzéssel, s utána, ha van kedved, érdemes továbbgörgetned a sűrűjébe.

  Január 16-án szálltam fel Melbourne-ben a repülőre, és 2,5 óra múlva már Brisbane-ben voltam. Tíz csodálatos napot töltöttem a fantasztikus Queensland államban. Ez alatt az idő alatt körbejártam Brisbane-t, attól délre leutaztam a Gold Coast-ra, majd északra a Sunshine Coast-ra. Couchsurfing-en keresztül foglaltam a szállásaimat, ami azt jelenti, hogy a couchsurfing weboldalán kereshetsz egy szimpatikus host-ot, aki befogad az otthonába néhány napra. Fekvőhelyet biztosít, és ha az alkalom úgy hozza, együtt is lógtok. Nekem végig szuper vendéglátóim voltak, így volt lehetőségem echte ausztrálokkal múlatni az időt, nem csupán turistaként, de úgymond a társadalom egy “ideiglenes tagjaként”. Ez igazából pontosan erről szól, azaz nemcsak ingyen szállásról, hogy ne kelljen hotelre költeni, hanem arról is, hogy helyiekkel töltöd az időt, akik bevonnak téged a mindennapjaikba, elvisznek csavarogni, láthatsz olyan helyeket, amiket más turisták nem. Egy szó, mint száz, sokkal több és tartalmasabb élményben volt így részem, s még az alvóhelyemért is csak vidám személyemmel fizettem. Habár a repülőjegy, a vonatutak és a tömegközlekedés nem volt olcsó, hát még a kaja és a szórakozás… mint már az első beszámolómban említettem, a beugrós munkámnak köszönhetően az egész belföldi kiruccanást nullszaldóra hoztam ki. :)

  Már itt az elején megemlíteném, hogy Queensland kápráztatott el a legjobban Ausztrálián belül! IMÁDTAM! Brisbane belvárosában, a Spring Hill-en laktam, ahol Dean szállásolt el. Óriási forma! Ő egy 30 éves srác, aki a 11 éves kislányával, Avával lakik. Rengeteget hülyültünk, és sok helyre vittek el magukkal. Négy napot töltöttem először a nagyvárosban, ami elég sűrű volt. Érkezésem másnapján egyedül császkáltam és kb 17 km-t sétáltam, mialatt bejártam az egész központot. Köztük híres tereket és utcákat, a Queensland University gyönyörű kampuszait, és három nagy parkot; a Kangaroo Point-ot, a Roma Parklands-et, és a South Bank Parklands-et. Ez utóbbi, a város szívében, magában foglal egy mesterséges szabadstrandot (az óceán vizével) - világhírű!

A South Bank Parklands közelében voltak elhelyezve az óriási B R I S B A N E betűk, aminek a tetején egy fiatal férfi jógázott. Kedvemre fotózgattam - inkább őt, mint az ázsiaiakat-, majd meg is mutattam neki a képeket. Mondta, hogy pont jól jön a portfóliójába. Váltottunk még pár szót Mirceaval, mire kiderült, hogy “szomszédok” vagyunk, Romániából utazott ide.

Az utam során rengeteg, hasonlóan nyitott embert ismertem meg. Többféle nemzetiségű, életcélú, különleges személyt! Volt köztük európai, latin, sőt kanadai is!! Így folytattam a kalandozást a City Ferry-n üldögélve (a belvárosban kanyargó folyó útján végig menő “BKV-hajó”), amin egy kanadai-perui lánnyal ismerkedtem össze. Eleinte csak a zavaros telefonálást figyeltem, egy totál mixet a nyelvekben (akárcsak magamat hallottam volna): dél-amerikai spanyolt és valami furcsa francia akcentust... mire rájöttem: ez québec-i!!! Több sem kellett nekem, már tűkön ültem, hogy letegye a telefont, és megérdeklődjem: “Es-tu québecoise??”. Már ez, és a perui-venezuelai szálak taglalása elég volt ahhoz, hogy jó barátságra tegyünk szert, s a nap további részét együtt töltöttük Andreával.

A külföldieken kívül magyar társaságom is volt. Zsuzsi, az egykori kávézói törzsvendégem és a vőlegénye, Dávid lassan két éve itt élnek Brisbane-ben. Felvettem vele a kapcsolatot, és kedves felajánlására vendége voltam egy bambira. Felmentünk az Emporium (egy húszemeletes épület) tetőteraszára, ahonnan kilátásunk nyílt az egész City-re, és koktélunk mellett, egy kellemes beszélgetés közben csodáltuk az éjszakai fényeket. Ekkor talált be még egy québec-i (önfeledt öröm!) és egyben ausztrál férfi, aki éppen a múlt héten tért vissza Maliból. :))) A fővárosban, Bamakoban infrastrukturális és építőipari fejlesztésekben működött közre. Az is kiderült, hogy emberünk az Európai Unió Csendes-Óceán-i Téréségéért Felelős Politikai Delegációjának Első Tanácsosa. Természetesen megtörtént a névjegykártyacsere, úgy hiszem, ebből még nagy dolgok származhatnak! ;)

  Soook-sok látnivalója van Brisbane-nek, mindemellett lehengerlő az építészete. Jól átgondolt struktúrák, esztétikus épületegyüttesek -melyek nem “tolnak össze” a járdán, s jóleső, tágas, zöld terek avanzsálják barátságossá a várost. Brisbane lakossága és mérete fele akkora, mint mondjuk Sydney-é vagy Melbourne-é, ráadásul azt vettem észre, hogy mindhárom metropolisznak teljesen más a hangulata. Míg Melbourne megtestesíti a bohém életérzést, addig Sydneyben az emberek robotszerűen csak a munkának élnek, a brisbane-iek pedig mintegy toszkánai szieszta alatt élik a mindennapjaikat! Nagyon-nagyon, NAGYON fiatal a demográfiai portréja, időseket alig látni az utcán. Minden és mindenki abszolút nyugodt, laza, nem sietős, s az időjárás hozzá felhőtlen és napos (állandó 30-35 fok, 70%-os páratartalommal)! A parkokban (hatalmas) gyíkok suhannak el szabadon, az aszfalton pedig elektromos rollerekkel haladnak az emberek céljaik felé. Szerencsére valamivel kevesebb autó is szaladgál, itt simán tehetsz egy kört a belvárosban gépjármű és tömegközlekedési eszköz használata nélkül. De ha mégis volán mögé ülsz, -és ha már a kört említettem (melynek ugye tudjuk, hogy nincsenek határai)- hát úgy tűnik, hogy a helyi körforgalmaknak sincsenek határaik... Egy próbavezetés erejéig kipróbáltam életemben először ezt a fordított közlekedést, és bizony mondom (hét évnyi gyakorlat után is), jobbkormánnyal bevenni a körforgalmat nagyon para!! Ezt az apróságot leszámítva, én őszintén el tudnám képzelni itt az életem néhány évre. Felettébb élhető város, sok lehetőséget és biztonságot nyújtva a lakosságnak, a fiatal vállalkozóknak. (Barcelona és Montréal volt még egyedül ilyen, ahol ezt éreztem).

  Mielőtt tovább vinnélek benneteket a tengerpartokra, egy külön állomásról kell beszámolnom. Ez nem más, mint az Australia ZOO. Hm... ne! Ne!!! Eszedbe NE jusson egy uncsi, gagyi állatkertre gondolni! Ez egész Ausztrália legelképesztőbb, és legmenőbb állatkertje! Kezdjük ott, hogy nem is kert, hanem egy park, amely 400 hektárnyi földterületen fekszik, és minden földrész állatainak külön térség jutott. Reggel 8-tól délután 5-ig voltam ott, aligha tudtam bejárni az egészet, miközben olyan állatokat láttam, mint még soha semmilyen zoo-ban! Tartottak show-kat is, az állatkert közepén elhelyezett óriási arénában, ahol beidomított krokodilokkal, tigrisekkel és különleges madarakkal szórakoztatták a nézőket. Voltak területek, ahol külön előadást, vagy inkább úgy mondom, interaktív beszélgetést kezdeményeztek az érdeklődőkkel (helyben, az állatok ketrecén belül), vagy volt olyan placc is, ahol a gyerkőcöknek „vizes játszótér” szolgálta a szórakozást és a lehűlést. Mire túl tettem volna magam az ámulaton, akkor jött még csak a java! Amikor is testközelben láthattam az állatokat, például amikor elcsoszogott mellettem egy vombatot sétáltató hölgy, vagy koalát simogattam, vagy kenguruk ugráltak körbe. Azt kívántam, bárcsak itt lenne valaki, és átélhetné velem mindezt!! Annyira csodálatos volt!

  Következő nap már a Gold Coast-ra száguldott az expressz, ahol szintén négy napot töltöttem. Ez egy nagyon pezsgő partszakasz, mondhatni a “bulinegyed”, ahová az összes fiatal lejár szórakozni. Bevallom, engem a party kevésbé vonzott, de mindenki azt mondta, hogy a coast alap látnivaló. Valóban az, s igazából a “bícselés” volt a fő tevékenység. Végigjártam a hosszanti partot egészen a Southport-tól, a Surfers Paradise-on át, a Rainbow Beach-ig. Én konkrétan a Main Beach-en laktam (ejtsd most már helyes ausztrál akcentussal: mAAAjn bícs), 20 méterre a parttól. Hallatlanul pazar élmény a felhőkarcolók és az óceán együttes látványa, akár a luxusapartman szállásod 16. emeletéről (ami ugye ingyen volt a couchsurfingnek köszönhetően), akár a majd’ 30 fokos tengerben megmártózva! Szóval a kilátásom az erkélyről:

  Ezt követte a Sunshine Coast, ami már egy sokkal nyugodtabb, “chill out” partvidék, a maga érintetlen környezetével. Mooloolaba-n nem volt helye másnak, csak relaxálásnak és feltöltődésnek! (Na meg annyit barnultam, hogy a színem már feketekávé, nem ilyen béna latte macchiato!). Szóval ezt a semmittevős állapotot egyedül a hostom dobta fel az irigylésre méltó életvitelével. Annyira nagyon energikus, kedves és leleményes!! Hadd mutassam be Marc Nardert. Tehát Marcnak van egy hajója, amivel tettünk egy kört a tengeren. Marcnak van egy teleszkópja, amivel a holdat és a csillagokat vizsgáltuk. Marcnak van egy kisrepülője, amit csak megmutatott, de nem mentünk most vele. Marcnak van egy medencéje, amiben esténként úsztam egy jót. Marcnak van egy terepjárója, amivel felvitt a Nambour hegységbe, és visszafele megmutatta a csodálatos Noosa városát és partját. Marcnak van a főzéshez tehetsége, és minden reggel és este meleg étellel szolgált fel. Marcnak van technikusi végzettsége, és házát szakértelmével Csodák Palotájává változtatta. Marcnak van két kislánya, kiket este gitárjátékkal altat el, s hangszerét bal kézzel pengeti, mert a jobbkezén lévő ujjai egy új-zélandi síbalesetben megsérültek. Marcnak van egy hatalmas szíve, aminek cserébe csak egy jó referenciát kért tőlem a couchsurfing profilja alá. :)

NOOSA - tömör gyönyör!

  Ilyen megható vendégszeretet után még Dean is rátett egy lapáttal. Emlékeztek még rá? Igazából képlékeny volt a “hazautazásom” előtti nap, a lényeg, hogy mindenképpen egy nappal korábban szerettem volna visszaérni Brisbane-be a repülő miatt. Nem szerveztem le konkrét szállást, úgy voltam vele, hogy majd lesz valahogy... nem aggódtam. Egész héten tartottuk az első hostommal, Dean-nel a kapcsolatot whatsapp-on, annyira jóban lettünk. Érdekelte, hogy merre járok, miket láttam, stb., mire a semmiből felajánlotta, hogy miért nem megyek vissza hozzájuk utolsó nap, hisz valószínűleg a nemzeti ünnep miatt (január 26. Australia Day) nem fogok találni már szállást sehol, és Ava, a lánya azóta is engem emleget. :) Nagyon gondoskodott itt rólam fentről valaki, úgyhogy természetesen igent mondtam. Aznap este még elmentünk hármasban az Eat Street-be, aminek azt a magyar nevet adtam, hogy “kaja-élménypark”. :D Képzelj el egy fesztiválnyi területet, ami telis-tele van édességes és gyorskajás bódékkal. Olyanokkal, amiket egy vidámparkban, cirkuszban, vagy fesztiválokon látsz. Mindenhonnan folyt a fagylaltos fánkos nyalókás churros, meg a négysajtos kolbászosrájáspizzás sültkrumpli. A látvánnyal, azt hiszem, már jól is laktam...

  Az indulásom napján, szombat reggelre kinéztem egy szimpatikus piacot, ahova Dean és Ava is szívesen velem tartottak. Egy központi helyet találtam, egy park közepén és ahogy sétáltunk a standok közötti folyósón, megpillantottam egy lángosost. Igen, magyar lángost, lepényt és palacsintát árultak honfitársaim; egy házaspár. Már távolról hallgatóztam, elcsíptem a magyar szavakat, és gondoltam meglepetést okozok. Amint odaléptem az asztalhoz, egyszer csak a magas C hangnemében, röhejesen vigyorogva a feleség megszólalt: “Hiiiiii, daaarliiiing!” Legszívesebben annyit mondtam volna, hogy “Pihenj.” De végül csak egy nyers “Szia.” jött ki, majd egyhangúan hozzátettem: “Magyar vagyok.” Már vártam a döbbenetet az arcán, és amikor ez ki is ült rajta, még egy ennél is szánalmasabb lefele görbített szájú mosoly követte a mimikáját. Ezt komolyan tanítani kellene... hogy csináljátok??! :D Végül aztán csevegtünk valamennyit, és örömmel közölték, hogy van két békéscsabai fiatal is, akik minden szombat reggelt ott kezdenek. Óh, tán csak nem Zsuzsi és Dávid...?? Csodálkozások hada... “Please... mindenkit ismerek!”. A piac nem foglalt magába különösebb dolgokat egy otthoninál. Zöldség, gyümölcs, ruha, virág, csecse-becse. Ami plusz, és aminél el is időztem, az a fűszeres bódé. Odavagyok értük! Megillatoztam őket, és be is vásároltam indiaiból, marokkóiból, sri lankaiból és portugálból. Majd hozzátettem a gyümölcs-körömet: mangó, lichi, passion fruit, törpebanán és avokádó sorakozott a kosaramban.

Ezek után még elmentünk a Power House nevezetű helyre, mely egy hatalmas iparépület volt valamikor. Ezt rekonstruálták, és enyhén romosan meghagyva, a tágas terekből galériákat, stúdiókat és bárokat alakítottak ki. Kreatív és kellemes hangulatú volt, annak ellenére, hogy a benti félhomály lehangoltságot sugallt. (Ez alkalommal Brisbane-ben és térségében egyébként csak kisebb galériákba és art múzeumokba jutottam el, de a műalkotásokat tekintve nem volt jelentősége, hogy mekkora helyen voltak azok elhelyezve, hiszen itt is, ott is módfelett ügyes művészek munkáit vehettem szemügyre).

  Úgyhogy egy ilyen betekintéssel zárult a queensland-i kirándulásom is, ahonnan egyenesen a repülőtérre mentem. Megérkezve Melbourne-be újra +1 órában voltam, és 20 fok alatti hőérzet csapott meg.

Végül egy erős tény: már csak kevesebb, mint két hét maradt hátra!

♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠
♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

TERMÉSZET ÉS MŰVÉSZET

  Teljes mértékben tudok azonosulni, egyik kedvenc zongoristám, Khatia Buniatishvili szavaival, aki ekképpen nyilatkozott: “Nagyon szeretek összekapcsolni különböző dolgokat. Kommunikációt létesíteni a művészetek között, például színház és zene, irodalom és zene, vagy természet és zene. Szeretem eggyé komponálni ezeket. Ez inspirálóbb és érdekesebb számomra.”

Mint látjátok, nekem már magához az íráshoz is több ihletet ad a természet. Ha kész vagy művészetről, zenéről, táncról olvasni a következő sorokban, akkor kellemes kikapcsolódást kívánok! :)

  Napfelkelte, merengés a homokos parton, írás az óceán mellől, naplemente. Ilyen keretes szerkezetbe zártam gondolataimat az egyik nap. Szürreális nap volt, olyan, mint ami nem is létezik a héten. Sem hétfő, sem péntek… komplett transzcendencia. Álmomban szólt 4:30-kor az ébresztőm, elalélva ültem fel az ágyon, és teljes egészében láttam ablakomból a felkelő csodát. Életem legszebb napfelkeltéje volt! Később lent a parton, pirkadatkor csendességemben írogattam a naplóm mindaddig, míg egyszer csak ceruzám kiesett a kezemből. Felnéztem, majd körös-körül, s szinte az égen firkálgattam tovább, mint egy színezőt, melyet ajándékba kaptam. Kék és sárga, rózsaszín és fekete. Életem legszebb naplementéje volt! Ez valóban egy ajándék. Egy ajándék minden embernek! Csak ott kell lenni, megállni.  Megélni.

Naplemente.

  Rabul ejtett a látvány, pedig a szélsőségek embere vagyok, aki nem szeret egy pacát látni az összképen. Ehelyett kontúrt, határokat, ugyanakkor több különböző dolgot együttesen, egy helyen. Eget és földet, földet és vizet, vizet és eget. Havas hegyek között fehéret és zöldet, száraz szaharában sárgát és vöröset. A Nap csupán egy órányi összemosódást létesít a természeti elemek között, melyek aztán fokozatosan elhatárolódnak egymástól, és fegyelmezetten átformálódnak pozíciójukba. Nekem más sem kell az írói alkotáshoz; csak fegyelem. Mint minden művészethez.

Folytassuk a tánccal.

  Ez a cipőcske sok örömöt adott ám a kiruccanásom során. Salsa, bachata, merengue... kultúrház, park és tengerpart. Ezek egyvelege találkozott alkalom adtán, amikor latin zenei közegbe csöppentem. Szeretnék most a táncoslábúaknak is kedvükre lenni egy részletesebb beavatással ezek kapcsán. Már 7 éve annak, hogy kubai salsázom, és hozzá csatlakozott a többi: vonalas (los angeles-i) salsa, bachata, merengue, majd son, mambo, chacha, kizomba, semba, zouk - ezekbe épphogy csak belekóstoltam. A salsának csak az alapjait tanultam tánciskolában, de úgy igazán leginkább bulikban, valamint külföldön ragadt rám. Na meg azért ne felejtsük el az ősi, afro mivoltom, így amikor megjegyzik, hogy milyen érdekes, egyedi (és nem “tánciskolás”) stílusban táncolok - az ennek köszönhető. Elég, ha megszólalnak a kongák, a bongók, vagy djembék, és én máris bennszülött módjára mozgok. :D Ha már itt tartunk, az élőzene az, amitől teljesen be tudok zsongani, ha megszólal egy táncesten.  Főleg, ha ehhez hasonló, muzikális számokat játszanak: https://www.youtube.com/watch?v=vqVLRwtmp6E (és 0:37-től jön az „én részem”, afro a javából -csak hogy értsd, miről beszélek). Szűk egy évig én is vokalistája voltam egy latin bandának Budapesten. Elképesztő hangulatot teremtettünk a srácokkal különböző szórakozóhelyeken, illetve tánctáborok esti bulijaiban! Így már-már szakmai füllel figyeltem és csodáltam a zenekart az első latin bulimban Brisbane-ben. Az estet egy kulturális helyiségben rendezték meg, s én csillogó szemekkel rohantam a színpad elé. Mindössze hatan keltették életre a zenét, főként kubaiak; egy fronténekes, egy vokalista lány, zongorista, gitáros, timbales-es, kongás, és a perkás. A perkás, akit egy szám erejéig nélkülözött a zenekar, ugyanis lepattant a színpadról, és felkért engem egy táncra. :) Ezután én is megvizsgáltam a felhozatalt; jónak ígérkezett, végül egy szuper, élvezetes estét zárhattam.

Legközelebb a Gold Coast-on futottam bele egy vasárnapi “Salsa a Parkban” eseménybe. Nagyon barátságos környék volt, ahonnan érezni lehetet, ahogyan az óceáni pára a felhőkarcolók oldalát leheli be. Mi pedig közöttük, zöld tisztáson, azon egy kis pavilon alatt táncoltunk, s ki-ki, amit tanult/tapasztalt, azt hozta el oda. Sok félék voltunk, különböző nemzetiségek más-más kultúrából átvett mozdulatokkal. A francia a kubai salsával, a jamaicai a kolumbiai merenguével, a costa ricai az argentin tangóval, az ausztrál a dominikai bachatával, vagy a japán a los angeles-i salsával. Mindegyik egyeddel jutott nekem egy dalnyi tánc -ha nem több-, és élménydús, izgalmas újdonságokban volt részem! Például ezt a fajta merenguét, amit majd a videóban látsz, életemben most leléptem le először. Egyedül a milonga helyett táncoltam mást, de most már elárulom, nem titok, hogy nagy vágyam megtanulni argentin tangózni. Egy ideje elhatároztam, hogy az lesz a következő, amit elsajátítok. Ahhoz viszont még érek egy kicsit... No meg kivárom, hogy a megfelelő társ is megérjen, ki a táncóra után nemcsak haza, de akár 50 évig is elkísér majd. :)

A következő állomásom - szó szerint állomás - a Brisbane Central Station volt. Most nem kell így nézni... biztos veled is megtörtént már, hogy olyan zenét hallgattál utazás közben, ami extrán felpörgetett (én éppen félúton jártam a Gold Coast és a Sunshine Coast között, mialatt Miriam Cruz, a 90-es évek dominikai dívájának La Loba című dala szólt a fülhallgatómban: https://www.youtube.com/watch?v=yCRemlLy2Do). Amint a lábam a Central peront érte -nem zavartatva magam mások előtt-, engedtem a kísértésnek, és máris táncra perdültem. Míg végül egy forgás közepette, kezemet elkapva egy brazil vasutas tett róla, hogy a nagyérdeműnek is remek műsorban legyen része. :)

  Tengerpart és tánc. A nyugalmas Sunny Coast-on töltődtem már. Egy szorosabb kapcsolódás létesült természet és művészet között, épp csak annyival közelibb, hogy talpamat nem választotta már el a cipőm sarka a talajtól. Mezítlábra vetkőztem, és a finom homokot tapintottam a lábujjaimmal minden lépésnél. Partner nélkül, magam által vezetve. Itt volt az ideje, hogy újat gyakoroljak, fejlesztve táncos készségeimet. Ennek igazából már otthon nekikezdtem. Ez nem más, mint a vonalas salsának egy típusa, az “on2”. Lényege, hogy ritmus szerint nem 1-re és 5-re indítod a lépést, hanem a 2 és a 6 a hangsúlyos. Ezt az elszánt gyakorlást egyébként megelőzte és ösztönözte az eddigi legszebb születésnapi ajándékom: Lolitától, lelkitárs kebelbarátnőmtől kapott négy darab tutorial videó, melyekben lelépi az on2 alapokat, díszítéseket, lady style-t, imprót és sorokat. Szuper meglepetés volt, no meg az is, hogy egyből haladó szinten demonstrálta. Köszönöm a bizalmat! :D Na de mégis, mi mást tehetne egy olyan, akinek még a mexikói nagykövet úr is a tanítványa? :)) Jut eszembe, ha valaki fontolgatja az egyéni tánctanulást (bármilyen stílusban), Lolinál garantált a minőség, s egyben a felszabadult óra. Amennyiben kedvet kaptál, jelentkezz bátran nálam, privátban! (Komolyan!)

  Utazásom során volt egy helyszín, ahol a tánc, a zene és a képzőművészet egyszerre találkozott. Mindenek előtt, egy afro-cubano kulturális és zenei fesztiválnak hallottam hírét, amit a Gold Coast-on rendeztek meg a 26-ai hétvégén, amikorra nekem már el kellett hagynom Queensland-et. Nagyon szomorú lettem, mert ha máshonnan nem is, innen biztosan gazdagabban tértem volna vissza a workshopok, valamint a hangszeres és táncos bemutatók, tanulmányok által. Addig-addig mélyültem bele a program előzetesébe, amíg aztán elém került egy facebook esemény, mely a fesztivált megelőző, de ahhoz kapcsolódó kiállítást reklámozta. Egész héten látogatni lehetett, így persze ott volt a helyem! A galéria épphogy csak egy kisebb tanterem nagyságú volt, benne tárgyak; hangszerek, népviseletek, festmények, és fotók csüngtek. Láttam már igényesebb bemutatótermet, de ezt a hanyagságot elfedte a művésznő aurája. Ő maga is jelen volt, részben latinamerikai, részben afrikai, részben európai származású. Nem is kell mondanom, egyből egymásra találtunk, és talán csak magyarul nem beszéltünk, viszont az angol-francia-spanyol mixet tökéletesre fejlesztettük. Először a gyűjteményei felől kérdezgettem, melyeket többnyire Kubából szerzett be és ott is őrzött (Havannában is lakott). Csodálkozott, hogy ennyire jól tájékozott vagyok az afro-kubai kultúra kapcsán (hát persze -nem mondtam neki-, de az egyetemen Latin-Amerika töri órán ez volt az egyik téma, ami a legjobban érdekelt, s amit a tananyagból kimazsoláztam a vizsgára. Drága tanárnőm (akit egyébként nagyon szerettem) azt javasolta, a többi témában is merüljek el,  úgyhogy másodszor is, harmadszor is elbeszélgettünk erről-arról, de viccen kívül örömmel mentem vissza minden alkalommal vizsgázni, olyan jókat csevegtünk!). Szóval a művésznővel is taglaltuk az ősi kultuszokat, melyeket a fekete rabszolgák vittek be Kubába, beleértve a szertartásokat, viseletüket és a gyöngysorok jelentéseit, valamint a fennmaradt, ma is élő táncokat. Javaslatomra, egy kis hangfal segítségével halk zenével töltötte meg a termet. Máris színesebb lett a hangulat! Kezembe vettem a földön heverő clave-kat (2 rövid farudacska), s rendre ütöttem a ritmust: ||: .... két há’ .... öt .. fél hét :|| közben léptem a son-t: ||: .... nyolc, két há’ néégy .... hat hét nyoolc .... :|| és még hozzá énekeltem: “...de tu querida presencia, comandante Che Guevara!” Csak pár sor erejéig sikerült ezt folyamatában megtennem, nehezebb, mint hiszed! :) Tetszett ám Patriciának, imponált neki az önfeledt vidámságom, és őszinte érdeklődésem. Természetesen ő is táncol, sőt, énekel is. Ki tudja, akár valami kooperáció is összejöhet majd a jövőben. Ti mit szólnátok egy ilyen eredeti afro-latin zenés-táncos kezdeményezéséhez Magyarországon? ;)

  Én mindenesetre jobban élvezném annál, mintha egy ausztrál zenekar látogatna el. :D Hogy miért is mondom ezt? Hát képzeljétek el, hogy a hostom elvitt egy helyi egynapos zenei fesztiválra. (Ha eddig még nem ábrándultam ki az ausztrálokból, akkor majd most...). Nem is szaporítanám a szót, elég, ha elképzelsz egy extrán liberális közeget, meg nem mondva nemüket és identitásukat, oltári idétlen -legalább egy árnyalattal rikítóbb- öltözékekben, mint ami az évszakhoz illik. Mindeközben a színpadon bohóckodó bandával, (ami egyébként az idei Eurovíziós Dalfesztivál jelöltje), de ha ez nem lenne elég; mindez borzasztó hangtechnikával, mivelhogy a keverőpultot a színpad MELLETT helyezték el. Tudjátok, ez a bármit csak logikát ne keress... Ez már az ozzie birodalom netovábbja! Életem egyik legrosszabb koncertje volt, a közönséges, őrjöngő, vihogó, beszívott, iszákos egybegyűltek között.

  Ezzel ellentétben hadd osszak meg egy frenetikus szituációt! Két dolog járt a fejemben mielőtt Brisbane-be utaztam: salsa & jazz. A tánc mellett zenei élményt is szerettem volna magamnak nyújtani, akár helyiektől tapasztalni, továbbvinni. Biztos voltam benne, hogy találok majd néhány jazz klubot a nagyvárosban, ahol teljesülhet a vágyam. Így is lett, megtaláltam a helyi BJC-t (szó szerint) csak Budapest helyett a Brisbane nevet viselte a Jazz Club. Az esti zenekar blues-os funky-s stílussal szórakoztatta a publikumot, a harmonikázó fronténekessel együtt. Ez megalapozta a hangulatot az utána következő (jazz) jam session-re. Egy egyetemistákból álló kvintett lépett fel a színpadra hangszereikkel: szaxofon, trombita, zongora, bőgő, dob. Habár az öt ausztrál srác felettébb tehetséges volt, sajnos nem éreztem túl mély tartalmat a zenéjük mögött, s a hozzá nem értő közönségben is leült valami. Ha más nem, ők maguk, sörükkel a kezükben. Gondoltam, ha ők így, én úgy! Felpattantam, és az járt a fejemben: mi lenne ha...? Ha kicsit feldobnánk, ha énekes produkció is lenne a repertoárban, ha kipróbálnám magam egy ilyen közegben és felejthetetlen élményt vinnék haza...? Őszintén szólva, nem tudom honnan jött ez a bátorság, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a színpadon állok, és Ella Fitzgerald: Misty című dalát éneklem. Egyszerre a mormogás elhalkult az asztalok körül, és a ballada hallatán egy szentimentális hangulatba ringattam a zenehallgatókat. :)

Valamivel több, mint fél éve kezdtem a jazz világában elmerülni, a jazzéneklésben kibontakozni. Első látásra szerelem volt, ezt másképp nem is lehet. Lassan bontogatom még a szárnyaimat ebben a műfajban, de már most nyitott ajtók küszöbén állok, s ha belépek, nagy lehetőségek várhatnak rám a jövőben. Mindenesetre nem sietek, és nem erőltetek semmit. Első és legfontosabb dolog: a fegyelem.

  Más zenei műfajokban viszont már jártasabb vagyok, a latin mellett legyen az a pop, vagy a gospel. Vagy pontosabban gospel worship, vagy egyszerűen csak worship, azaz a dicsőítés. Ez az, ami 12 éves korom óta állandó az életemben. A gyülekezetben való éneklés. Nem, nem a templomos hitünk énekei a daloskönyvből, hanem egy rendes zenekarral történő zenélés, mely Istent dicsőíti. Sokáig a békéscsabai protestáns pünkösdi gyülekezeti házban (a gyüliben) énekeltem, mely valójában a második családom. Mondhatni köztük nőttem fel, és a szeretetet, amit ott adunk egymásnak, azt semmihez nem tudnám hasonlítani. Ők nem szimpla barátok... testvérek. Na de nem ám egy konzervatív társaságról van szó, mert a világért se tudnék mutatni még egy olyan őrült, idióta, vicces, szeretnivaló bandát, mint ők! Rengeteg mindent megélünk együtt az ottani fiatalokkal (s régebb óta fiatalokkal egyaránt), és bár a pesti életem kissé elválaszt most tőlük fizikailag, tudom, bárhol, bármikor vagyok, számíthatok rájuk! Na, nagyon elfogott a hév, úgyhogy visszatérve a dicsire; sokat merítettem innen hangilag. A zenekar, azaz a dicsőítő csoport egykori vezetője és főénekese/zongoristája/dalírója, Andelic Jonathan készségesen képezte a próbák alatt a hangunkat. Mi, Jota hat vokalistája, megtanultuk tőle, hogyan is szóljon 4-5 különböző szólam totálisan egyszerre és kristálytisztán. Személy szerint sokat dolgoztunk azon is, hogy hogyan ne maradjon fátyolos a hangom, hiszen mindig megkaptam tőle: “Gyerünk már, feka vagy, benned van, csak engedd ki!!”. Nem volt kifogás próbáról való hiányzásra, más programra, főleg, ha nemcsak gyüli alkalomra, hanem nagyobb koncertre készültünk, mint például a Papp László Sportarénába. (Kukkancs bele egy ilyen live-ba, ha érdekel! Jonathan egy szimfonikus zenekarral kísért saját dalával kezdte a koncertet az arénában (betegség miatt hiányos vokalistacsapattal):

  A Gold Coast-on egyik vasárnap ellátogattam egy ausztrál gyülekezetbe, már nagyon hiányzott egy kis szellemi feltöltődés. Fiatalos, energikus társaságba csöppentem, amikor már éppen a dicsi ment. Mai, populáris dalokat játszottak, Hillsong és egyéb “4-akkordos műveket”, de jól esett a lelkemnek. A prédikáció is épp olyan szabadon, de igazságokat szólva hangzott el a fiatalok nyelvén, mint amilyen a közösség is volt. Az alkalom végén még maradtam egy keveset, és persze ismerkedtem, jókat beszélgettem az ott lévőkkel.

Egyébként a dicsőítés mindig feltölt és megnyugtat, akár hallgatom, akár énekelem, többek közt ezért is határoztam el, hogy megtanulok ukulelén játszani. Ezt a kis gitárkát aztán bárhová magammal vihetem, mert nincs nagy súlya, sem mérete, és ennek segítségével le tudom magam kísérni. Rengetegszer heverésztem így a tengerparton, kezemben a hangszerrel, kottákkal, figyelve Isten alkotását és szavát. A hitem nagyon sokat ad az életembe, el sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha nem lenne, és csak a csupasz emberi természetet élném. Örülök, hogy annak idején édesapám békességre talált a csabai közösségben, s szeretettel (nem erőltetve) vitt el bennünket is nővéreimmel, így megismerhettem Istent. Hálás vagyok apukám tanításaiért, bölcs tanácsaiért, melyek után mindig eképpen szólt: “Ha példa vagyok előttetek, akkor örülök, de mindenekelőtt a Jó Isten legyen a ti példátok, miképpen nekem is ő az.”

ALLEGÓRIA

Ha csendességben vagy, most akár el is indíthatod a fentebb említett Khatia zongorajátékát, melyet egy erdőben, a természettel együtt performál:

Január 20. Telihold.

Tavaly ilyenkor, pontosan ezen a napon búcsúztattuk el Édesapámat. Most felvázolom ennek az estének a jelene-teit. Ha lehet, naplószerűen.

  Itt ülök a Main Beach-en, késő van, elmúlt 22 óra. A Hold szinte éget, nem tudok, csak ő felé nézni, mert minduntalan odavonzza tekintetem. Süt, akárcsak a Nap, és e káprázat láttán csak egy valami jut eszembe: FÉNY. Fény, amit Apukám árasztott, s amit én is magammal hordozok. Nem véletlen, hisz vezetéknevem -SANGALA- fényhozót jelent. Erre mindig erősen felel bennem valami. Talán az, hogy egy ilyen mozgó lámpásként élem át a létezés méltóságát az emberek között. S ez nem jelent mást, mint komoly feladatot, mondhatni egy kis szikrát gyújtani az engem körülvevő személyek életében, valamilyen más szinten, új élményt adva. Most melegség tölt el, a tenger 26 fokos hőmérséklete, mely a talpam éri, s közben az előbbi eszmék kezdenek elhalványulni, mert gondolataim már a múltban cikáznak. Tavaly ez a nap... A Megemlékezés napja. Rengeteg ember érkezik a csabai gyülekezetbe, oly sok, kiknek Apukám, Pierre bácsi a fényt szórta. Mi, Sangala-lányok dalcsokorral emlékezünk, melyhez a szeretteink hozzáteszik együtt érző könnyeiket, csendes öleléseiket, vagy éppen -megtörve az eddigi érzékenységet- bántó szavaikat. Neked egy elejtett mondat, nekem szívemig ható lándzsa, melyet azon pillanatban fel sem fog elmém: “Tudod, akkor lesz nagyon rossz, amikor nem lesz, ki az oltárhoz kísérjen.” Nem értem. Ilyenkor nem részvétet nyilvánítani szokás? “Te már girhes vagy, ha nem eszel, úgy végzed, mint ő; elfogysz.” Nem értem. 38 kg vagyok és kövér - írta az akkori naplóm.

  Visszatérek jelenemhez, most ezekre gondolva, belül már forrongok! Mindezt dalba passzírozom, a dalba, ami aznap hangzott fel az Ő tiszteletére, s szinte kiabálva igyekszem túlénekelni a hullámok hangos, és mérges moraját. Amolyan testi-lelki fortissimo hat át, ahol a végtelen óceán a zenei színtér. Sötét van, félek is. Inkább elterülök hanyatt a homokos parton, becsukom a szemem, kezembe veszem az ukulelém, s lefogom a D-mollt, majd az F-dúrt és a C-t... Egyszerre nyugszom és egy más világban danolászok úgy, mint aki pontosan ismeri a dalt, amit dúdol, csak éppen a hangokat nem hallja már. “Hazamegy a vándor, erről álmodott ő százszor...” Amint ezeket a sorokat valóságszerűen kimondom, újra megszólalnak az akkordok is, és hangszálaim mintha üveghangokat képeznének, úgy hallatszanak belül. Hirtelen megszűnik a tér és idő, a gitárpengetés. Harmóniára lelek. Hallgatag hullámokra hang-olódok immár. A természet, a víz, a homok, az ének. Elszáll előttem Arvo Pärt gondolata is, miszerint egyetlen egyszerű hang megérintheti az eget és a lelket. S ez a gondolat további -nem is olyan régi- emléket hoz fel bennem. Októberben, pontosan mindenszentek előtt 3 nappal, amikor egy hangversenyen Liszt Ferenc: Les Préludes c. műve csendült fel. A zeneszerző a darab témájának a következőt jelölte meg:  „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?” Festőien lepörgött előttem az élet, de nem is az enyém... az övé, Édesapámé. A Karmester vezényletének minden mozdulata egy ilyen játékot rajzolt meg, s mikor a gyengéd illúziókat a vihar már széttépte, és a darab tetőfokához összeértek a hangok, majd egy intésre, mindegyszerre elhalkultak, és a természet idilli csendjét, a megnyugvást mesélték a hangszeresek, arcomon végig csordult a könny. Így könnyezem most is, büszke gyermekként, Édesapámra gondolva -ki nem félt a haláltól, sem semmitől. Ugyanakkor büszke felnőttként, kinek szíve dobban, mikor arra gondol: lényében szépet alkotott az Isten.

(Liszt: Les Préludes: https://www.youtube.com/watch?v=zDEem_aEttE ).

 Egy hosszú hétvége varázsa és irtózata Sydneyben

  Drága barátnőm, Renáta édesapjával, Gyurival, bátyjával, Gergővel, és anyukámmal, négyesben vágtunk neki a kalandnak. Autóval indultunk Melbourne-ből, és egy szempillantás alatt, 12 óra elteltével már Sydneybe is értünk. Ahogy nézegettem a térképen a távolságokat, egyáltalán nem tűnt nagynak, majd odasandítottam a GPS-re… Először azt hittem, csak az időt látom, de addig-addig hunyorogtam, míg világossá vált: ez a KILOMÉTER! Fél óra elteltével már „csak” 821 km maradt az érkezésig. :)

Csak mentünk és mentünk, körülbelül 2 óránként megálltunk kávézni, mozogni, levegőzni. S olykor bekúszott 1-1 turisztikai látványosság is az utunk közbe. Ilyen volt például Holbrook-ban a tengeralattjáró. Igen, egy igazi , első világháborúból fent maradt, félbevágott tengeralattjárónak a felső részét helyezték el a faluban, tágra nyílt szemekkel néztem. Óriási ez a hajótest! Lássátok, csodáljátok!

  Holbrook előtt kicsivel léptük át Victoria állam határát, miután már Új-Dél-Wales (NSW) állam tájait csodálhattuk. Az átmenetet a kisvárosok hangulatán érzékelhettük leginkább, ami már-már nyugatias „western” ábrázatot idézett fel. Egy hosszú utca, üzletek, bárok, csend és nyugalom. Körülötte a természet festői; páfrányos eukaliptusz erdők helyett, száraz, sárga füves, dombos vidék, kevés növényzettel. Amikor pedig már Sydney vonzáskörébe értünk, a dombokat felváltotta a síkság, az aszfalt és a felhőkarcolók. Fel sem fogtam, hogy itt vagyok! Elfoglaltuk a Mascot kerületi szállásunkat, leraktuk a kocsit, és elindultunk a Citybe vonattal (ezt nevezhetjük hévnek vagy metrónak is, ha úgy tetszik). Néhány megállóra voltunk csak a tornyoktól és a nevezetességektől.

  Kezdem hát akkor Sydney varázsával, hiszen ennek a városnak vannak abszolút kihagyhatatlan ékszerei. Legyünk túl az Operán, ha te is erre gondolsz legelőször. Az építményt az 1950-es években kezdték el újraépíteni, egy dán építész, Jørn Utzon tervei alapján, melyet 1973-ban avatott fel ll. Erzsébet királynő. Ettől fogva természetesen székhelye lett a sydneyi szimfonikus zenekarnak és a filharmonikusok kórusának, valamint a városi színháznak is. Érdekessége, hogy itt található a világ legnagyobb színpadi függönye, és mechanikus orgonája, amelynek több mint 10 ezer sípja van. Éves szinten közel 1500 előadás nyújt művészeti élményt a nézőknek, de ezen kívül persze a turistáknak is szerveznek látogatói túrákat. Az Opera egy kikötőnél, pontosabban a Bennelong Point-nál helyezkedik el, melynek a hosszanti teraszán üldögélve egy pohár bor mellett elbűvölő kilátás tárulkozik az Operaházra, a Cityre, és a Sydney Harbour Bridge-re egyaránt. A Kikötő híd szintén a város egyik jelentős szimbóluma, ami összeköti az északi városrészt a délivel, tehát a CBD-vel (központi üzleti negyed). John Bradfield tervezte még az első világháború előtt, de végül csak 1932-ben került átadásra. Tiszta acélból készült és szerkezetileg egy remekmű (építész-Gergő szavaival élve). Gigantikus méretekkel rendelkezik, a hídon összesen 6 forgalmi sáv, 4 vonatsáv, 1-1 kerékpár és gyalogos sáv halad át. Teljes hossza 1149 m, szélessége 49 m, magassága pedig 134 m. Azért elfogott egy kis tériszony ott az óceán felett, de a panoráma magáért beszélt! :)

Rengeteget sétálgattunk a belvárosban (egyik nap több mint 15 km-t), de egyéb kerületekben is. A Sydney Harbour-rel szemben – hopp, egy szóra álljunk csak meg itt! Olyan simán mégsem tudtunk elhaladni a kikötő mellett, ugyanis lehetetlen volt nem rászegezni a tekintetünket a kolosszális óceánjáróra, ami épp akkor állt be. Nyolc emeletes luxushajó úszott be, amely még az Operát is kitakarta. Elállt a lélegzetem. Ilyennel még nem találkoztam szemtől szemben. Kitalálhatjátok, mi volt az első gondolatom: mikor kéne egy ilyenre befizetni? :D Anyukámmal egyébként egy rugóra járt az agyunk, csak ő már azt tervezgette, nyugdíjas éveire „költözne be” egy óceánjáróba az idősek otthona helyett.

Szóval visszatérve, hogy mi is volt a Harbour-rel szemben: egy óvároska, The Rocks néven. Itt tündöklik egy kézműves piac, ahol Reni anyukája, Edit is árult hétvégente a csoda-mézeskalácsaiból, amikor Sydney-ben laktak. Ezen kívül egy kanyargós sétáló utca, sok-sok mellékutcácskával, éttermekkel, kávézókkal, múzeumokkal (bennük antik és kortárs művészet). A City mögött egy másik kikötő is jelentős szerepet kapott: a Darling Harbour. Ez a rész egyszerre csendes és pezsgő. Autós forgalomtól elzárt terület, viszont a fiatalok ellepik élettel, jó kedvvel. Errefelé különböző kulturális központokat, és sok nagy teret építettek be, ahol fesztiválokat, nemzeti ünnepségeket is tartanak, vagy legutóbb például szabadtéri filmvetítést rendeztek.

Kellemes volt az épületek árnyékából egy kis zöldbe kijutnunk. A Hyde Park és a Royal Botanic Gardens teremtették meg az oxigéndús környezetet. Nagyon érdekes, hogy itt mindenféle növény megterem, de nem külön régiókban, hanem mind egy helyen. Sétálgatok, és azt látom, hogy jobbról egy tölgyfa, balról egy eukaliptusz, előttem pitypang, mögöttem meg valami gyilkos inda tekeredik rám, ami elől futok! Már csak a „Chinese Garden of Friendship” hiányzott volna a látnivalók közül. Gondoltam, beállnék én is növénynek, zöldre festeném magam, kiállnék a napra, és - bár fotoszintetizálni nem tudnék - szoros barátság alakulhatna ki köztem és a kínai húsevő növények közt. Fantáziám az egekben… Inkább jöjjenek a képek!

  A szárazföld után merüljünk el most a Csendes-óceán vizeiben. A hétvége során egy teljes nap tengernap volt. Négy meseszép óceánpartra vitt el bennünket Gyuri. Elsőnek Coogee-ra és a Bondi Beach-re (ejtsd: kudzsi, bondáj bícs) autókáztunk le. Ezek, főleg az utóbbi, a legfelkapottabb fürdőhelyek. Drááága anyukám, ki megszállottan a tenger szerelmese, úgy pancsolt a hullámok keblében, akárcsak egy gyerek! Nagyon cuki volt, imádta! :)))

Errefelé számos szörfös is megfordul. Vagy felfordul. :D Nem játék ez amúgy, nagyon kell vigyázni! A szörfös strandoknál sok a bálnatámadás, ráadásul az északi területekről a déli partokra a medúzák is kúsznak lefele az óceán felmelegedése miatt. Az origo is lehozta, hogy Queenslandben hány ezer ember szorult ellátásra medúzacsípés miatt az elmúlt hetekben: https://goo.gl/GaCZAK . A másik veszélyes dolog, az pedig a RIP CURRENT! Erre különösen felhívnám a figyelmet, mert sokszor a turisták nem tudnak róla. Szóval, hogy mi is ez? Magyarul visszatérő áramlatot jelent, amikor a hullám nagyon gyorsan a nyílt óceán felé halad. A sebessége 5-10 km/h, és mindössze néhány méter széles, mellette két oldalról pedig  normálisan haladnak a hullámok a part felé. Semmiképp sem szabad ilyenkor az árral küzdeni, és ne akarj a part irányába úszni, mert a túl erős áramlat miatt nem fog sikerülni! A legjobb, amit tehetsz, hogy a parttal párhuzamosan, oldalirányba kivergődöd magad, és amikor úgy érzed, hogy már nem sodornak a hullámok a nyílt víz felé, akkor szabadultál ki az áramlatból. Így néz ki:

Utána következett a Maroubra Bay és Port Botany. Maroubrán csak sirályokat fényképeztem. Szeretem őket, olyan szabadok! A botany-i partnak pedig van egy sajátossága, a sziklás szirtek, ahol igazán meg lehet csodálni a vízivilágot! Apró kis élőlények nyüzsögtek a nagy kövek között megbújva; rákok, kagylók, csigák, kisebb halak, hínárok, tengeri sünök, medúzák, gyíkok. Indulhat a felfedező túra! Sajnos nem tudtam túl megnyerő fotókat készíteni, mert ahogy közeledtünk a nap végéhez, úgy közeledett hozzánk a vihar is. De ez pontosan így volt kiszámolva. Anélkül nem indulunk el semmilyen kirándulásra, hogy ne ellenőriznénk le az időjárást előtte. Természetesen nem a telefonost csekkoljuk, hanem muszáj egy részletes meteorológiai oldalon utánanéznünk, ahol követhetjük a csapadék-radart, a viharfelhők állását, (merről jön és hová tart), a páratartalmat, és a napsugárzást. Mindeddig kellemes 25-30 fokot fogtunk ki, de estére végül elért minket a nagy zuhé. Bár lehet, hogy még így is jobban jártunk, mint akik Melbourne-ben forrtak fel a 43 fokban. Vagy akik Magyarországon fagyoskodnak a mínusz 3-ban. :)

  Úgyhogy összességében szép és jó volt minden. Haha, nem. Nem volt szép és jó minden! Ami olyannyira irtózatos volt Sydneyben, az maga a légkör. Borzasztóan nyomasztó. Aki nem dúsgazdag, az azért dolgozik, hogy éljen, és azért él, hogy dolgozzon. Baromi drága hely, a lakhatástól kezdve, a kaja, a belépők, minden, és nem magasabbak a fizetések a többi városhoz képest. Az emberek az utcán akárcsak a robotok. Emberek? Gondolnád, hogy ausztrálok. Hát nem. Seregnyi ázsiai, bevándorló vagy betelepült, mindenféle ideiglenes vízummal rendelkező egyén. Hihetetlen, hogy ahogy lelépek az utcára mindenhol ők fogadnak, mobilkészülékeikbe bújva… Még ha csak ennyit tenne, de neked is megy!! A lakóhelyek meg rendesen deprimálnak. Ami nem a kikötő, vagy parkok közelében van -tehát a CBD vagy a külkerületek- iszonyatosan szürke, hideg ábrázatot tudnak nyújtani. Sokan úgy gondolhatják, hogy a felhőkarcolókban irodák vagy bankok székhelyei vannak, de a legkevésbé sem. Vagyis persze, azok is, de nagy részük lakásokkal van tele. Kissé paradox, mert egyébiránt lenyűgöz ez a fajta építészet is, de egyszerűen a járdán sétálgatva folyamatosan úgy éreztem, hogy ezek a termetes tornyok totálisan tolnak engem össze… mintha nem férnék el, mintha soha véget nem érnének a nyúlánk építmények a magasban, mintha egy kis pont lennék az óriások között (kezdve a híres Pitt Street-en vagy a Martin Place-en lévőkkel). Ettől olyan nyugtalanító. Ilyet most éltem át először, még Montréalban meg Maracaiboban sem nyeltek el ennyire a felhőkarcolók. A közlekedés hozzá pedig kritikán aluli. Itt, aki csak teheti, menekül az autós közlekedéstől, mert töméntelen jármű lepi el az utakat, a nap minden órájában. Parkolásról ne is beszéljünk. Azt nem tudsz. Ha kivételesen mégis, akkor az aznapi költőpénzed arra megy, és maximum 15, 30, vagy 60 percre tudsz megállni, nincs korlátlan idejű parkolás, amit majd egy sms elküldésével kifizetsz a végén.

Klisé dolgoknak hangozhatnak, de nyugodtan értelmezz eltúlozva mindent, mert sokkal durvább a helyzet, mint aminek tűnik csak így leírva. Az én szemszögemből, Sydney fantasztikus hely arra, hogy végigszaladj a nevezetességeken, beülj egy opera-előadásra, túrázz egyet a Kék-hegységben, lubickolj egy shore-t az óceánban, és visszaaraszolj a nyugodt kis lakóhelyedre. (Ezt azért sokan, akik már jártak itt, másképp gondolják, igencsak élhető városnak tartják, úgyhogy ne adj feltétlen a véleményemre. Ha ide utaznál, tapasztald meg magad!) A hétvége alatt közel 2.000 km-t tettünk meg. A távolság fogalmát sikerült megértenünk. Gyerekek, ez nem semmi!:)
 

  Ahogy elhaladtunk a Victoria állam határát jelző tábla mellett, elhagyott a feszengés, és már-már otthonomnak éreztem én is a Lilydale-i kertvárost. Annyira barátságos egy környék, hogy itt igazán nyugodtnak érezheti magát az ember. „Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed…” folytatom Ady helyett: Angélique gondolatai suhannak el, az ausztrál kis tó felett! :) Különösen szeretek itt a lelkemmel, testemmel foglalkozni. Ekkor lehetek csak egyedül, ami számomra nagyon fontos; a minőségi idő magammal. Elmélkedek, írok, énekelek, sportolok. Majd pár óra múlva mindez elillan, és újra belevetem magam a „családi” körforgásba. Az elmúlt pár napot is élménydúsan töltöttük el a fiúkkal és anyukámmal. Vagy Melbourne City-ben csavarogtunk Gergővel, vagy nemzeti parkokban jártunk, itt a Yarra vidéken. Bámulatos erdőkhöz és forrásokhoz vezettek minket a rejtélyes ösvények. Újra megmutatkozott az állatvilág is, ez alkalommal élénkszínes papagájok repkedtek felettünk, és a lantfarkú madár is kecsegtette magát nekünk. Emellett Gyurinak szokása, hogy készségesen piszkálja a földbe vájt lyukakat, hátha talál nekünk egy aranyos kis pókocskát. Hál’ Istennek eddig nem jött össze…! Dandenongban elmentünk még egy szoborparkba is, ami William Ricketts szobrásznak köszönheti látogatóit. A művész sokat kutatta az aboriginalok, azaz az ősi ausztrál népcsoport életét, kiváltképp szerette őket. Bár bóvli szikláknak tűnhetnek itt a rezervátumban elmohásodott szobrok, ám valójában igen részletesen kidolgozott, átgondolt alkotások. Nemcsak az emberi alakokat formázta meg, hanem megjelenítette hozzájuk fűződő érzelmeit (néha magát is melléjük emelte), különböző kapcsolódásokat ábrázol (férfi-nő, ősanya-gyermek, ember-állat, alvilág-éden, külvilág-belső én). A természettel különös összeköttetést fejez ki, miképpen az aboriginalok nem kiművelik vagy pusztítják élőhelyüket, hanem azzal együtt léteznek – ezáltal már másféleképpen hat az egy-egy szoboregyüttesről alkotott kép. Ezek persze csak a saját ideáim. Akárcsak az Escher kiállításon, ott is jól kielemeztem magamnak a látottakat… Régebben kevésbé kötött le a képzőművészet, de most, ahogy barátkozom vele, egyre inkább megszeretem, mert új dimenzióba vezet.  Apropó, az ott készült képeket most szintén csatolom! Ugyan nem adják úgy vissza a fotók, de épp ezért mindenkinek ajánlom, hogy ha lehetősége nyílik egyszer megtekinteni élőben, habozás nélkül tegye meg!

WILLIAM RICKETTS.

ESCHER.
(Utolsó fotón a kedvenceimet válogattam össze)

  Ezen kívül már csak egy érdekfeszítő eseményt említek meg, különös élményben volt részem. Lóversenyre csöppentem. Ez abszolút tradicionális szórakozása az ausztráloknak, alig vártam már, hogy kapjak az alkalmon, és részt vehessek rajta egyszer. Váratlanul ért a lehetőség, de a rögtönzés nem tántorított el a részvételtől. Másnap reggel „puccba vágtam magam”, és már úton is voltam Flemingtonba. Ez Ausztrália legnagyobb lóversenypályája, itt rendezik meg évente a Melbourne Cup-ot is – amit munkaszüneti nappá nyilvánítottak. (A Tennis Open-nel együtt, egyedül ezeket a sportokat szervezik meg ebben az időszakban, az év összes többi napján a krikett viszi a prímet). A racing helyszíne lenyűgöző volt; mindenfelé szebbnél szebb virágok pompáztak, kovácsoltvas kapuk ékeskedtek, s mesebeli paripák nyargaltak! Férfiak smokingban, hölgyek fejdíszben sétálgattak karöltve a zöld pázsiton. Jómagam kissé megszeppenve, kísérő nélkül álldogáltam az elit közösségben. Csak pislogtam, próbáltam befogadni a látványt, végül a vágta indítása zavarta meg merengésem. Sorakoznak a versenyzők, megmutatják lovaikat, s indul a futam. Nem tart tovább egy percnél, miután a menet végét a nyertes befutó, vagy a közönség reakció jelzi: ki ujjong, ki a szelvényét tépkedi, ki a VIP lounge-ban iszik még egy pohár töményet örömére vagy bánatára. Majd mindez újra és újra lefolyik. Röviden erről szól az összejövetel – futam-les, BBQ, egymásnak lejtett „divatbemutató”, és hatalmas pénzösszegek körforgása. Szolid kívülállóként felhőtlenül éreztem magam a történések megfigyelése során!

JANUÁR 11. – A születésnapom.

  Édesanyámat hazareptettem eme szép napon – a szülés-napján. Így én már magam ünnepelhettem a születés-napomon. Aki jól ismer, az tudja, hogy nagyon fontos nekem ez a nap. Általában én innen, január 11-étől számolom az új évet. Élni és lehetőséget kapni alkotni valamit az Életben, a legszebb ajándék! A bensőm egy kis szellemi műhely, én először itt alkotok és formálok. Minden évben új lehetőségek nyílnak arra, hogy ezt valamilyen módon kifelé is közvetítsem, s  a hogyant én találhatom ki. Mindegy hogy, csak nehogy sehogy! Míg az utazásaimnak nyomot hagyok itt a blogomon, a saját magamban tett utazást is lejegyzem a kis naplómba, ez alapján követem a fejlődésem és feladataim. Ebben az évben úgy határoztam, hogy amikor papírra vetem a gondolataimat éjszakánként, visszaolvasom a tavalyi aznapi történéseket, az akkori állapotom. Rettentő érdekes, mintha egy teljesen más ember írta volna! Úgy gondolom, az elmúlt esztendő életem egyik legmeghatározóbb éve volt. Lehetsz tartózkodó, de sok minden átértékelődött bennem, és most már világos: rengeteg dolgom van még itt: az Életben! :) Szeretnék még többet (át)adni, a művészetemből mutatni, s annál is többet, újra őszintén nevetni. Mert Édesapám bölcselete a szabadság tükrében mai napig tisztán él: „Egy vidám szív felüdíti a lelket, és másokat is felüdít.” Habár szomorkodom is olykor, s idén a szülinapom estje sírással telt, újult erővel nézek elébe a jövőnek; tanulni valóknak, és új úti kalandoknak, hiszen Apukám azt is megmondta: „Lányom, ha valami egyszer elindul, akkor nincs megállás!” ;)

Úgyhogy kedves olvasóm: „hass, alkoss, gyarapíts”,

Angie a következő epizódban QUEENSLANDBE repít!

(Olvasd össze a félkövér szavakat!:)