Bonjour tout le monde,

Egy újabb több hónapos kalandnak vágtam neki. Franciaország északnyugati részén, Bretagne tartományban tartózkodom, Erquyben a tengerpart mellett (Brest és Nantes között). Na de nem ám csak móka-kacagás-pancsizás a fennálló helyzet. Dolgozni jöttem babysitterként egy három gyermekes családhoz. Túl estem tavasszal a tortúrán, regisztrálás egy au pair weboldalra, megtalálni a leghelyesebb családokat, írni nekik, és várni, amíg kiválaszt engem pont az az egy, akiknél igazán jó dolgom lesz. Meg is történt. Örültem, hogy nem egy nagy városba megyek Franciaország közepén. Eredetileg délre szerettem volna menni, mondjuk Montpellier-be, de nővérem mondta, hogy ne menjek déli területre, mert ott más a francia dialektus, és mivel jó fülem van a nyelvekhez, ezért jobb, ha az „eredeti” francia franciát tanulom meg. Igen, azt a jó kis affektálósat (kivagyok tőle, és a nők magas hangfrekvenciájától).

Na de vissza az elejére. Amikor végre válaszolt az anyuka a weboldalon, akkor nagyon megörültem. Felvettük a kapcsolatot, leveleztünk, majd whatsapp-on folytattuk a beszélgetést. Egyszer egy koncertezés kellős közepette meglepett engem egy videóhívással. Húha, most mi lesz? Jöjjön, aminek jönnie kell, felveszem. „Bonjour, Angélique!” –hallatszik a vonal túloldalán. „Bonjour, ça va?” –válaszoltam én, már akkor sejtve, hogy nem fogom tudni tovább folytatni a párbeszédet franciául. Nyögdécseltem valamit, de alig hallottam, amit mondott, ráadásul sajnos a franciám sem túl jó. Sok mindent megértek, de a válaszadásban már problémák merülnek fel. Át is váltottunk angolra, akkor már eléggé elszomorodtam, mert úgy hittem, nem akarnak engem fogadni az otthonukba. Csodák csodájára nem így lett, sőt, olyan komplex ajánlatot kaptam, hogy csak bámultam magam elé. Az előző helyeken (Spanyolországban és Kanadában), ahol gyerekekre vigyáztam, szállásért és ellátásért cserében dolgoztam. Itt az anyuka, Lili előzetesen felajánlott nekem heti fizetést bónusszal- amennyiben jól dolgozok, saját szobát külön fürdővel, ellátást, és még az egész utazásnak a finanszírozását is! Nagyon-nagyon boldog voltam és vagyok is! Majd másnap képzeld el, hogy olyan félelem jött rám, hogy az nem igaz. Olyan kérdések kavarogtak a fejemben, mint például: hogy fogok én velük beszélgetni? mi lesz, ha nem fognak szeretni a gyerekek? és ha azt mondják, hogy inkább menjek haza, mert nem tudok franciául? csalódás leszek nekik? meg otthon is, hogy ennyi volt a nagy utazás és a nyári terveim? … Legszívesebben lemondtam volna az egészet, de már nem volt visszaút. A repülőjegy is azonnal megvolt. És ez az idegesség egészen az érkezésem napjáig kitartott.

Felszálltam Budapesten a repülőre reggel 9 órakor majd irány a „szeretett” Párizs (aki olvasta a párizsi utamról szóló szörnyűségeket, tudja mire fel az idézőjel, aki nem: http://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_10_franciaorszag_parizs) ! Landolás után alig vártam, hogy elhagyjam a várost. A Párizsban tanuló mali unokatesóm, Sylvain segített ebben, mert a 16 metróvonal és a 14 vasútvonal miatt nem voltam teljesen biztos benne, hogy időben odatalálok a megfelelő vasútállomásra. Szerencsére Sylvainnel sikerült teljesíteni a kihívást, másfél óra alatt –Párizson belül!!! Felszálltam az expressz vonatra (340km/h), ami elvitt Rennes-be, onnan pedig már sikerült egyedül átszállnom a másikra, ami Lamballe-ba érkezett este fél 6-kor. A család idejött értem, innen még kb 20 perc volt autóval Erquy. Eléggé fárasztó és bonyolult volt eljutni ebbe a kisvárosba, ráadásul a vonatjegy annyiba került, mint a repülőjegyem. Hihetetlen drága. Na de minden addigi fáradtság el is illant, amikor beszálltam a kocsiba, és a három kis csemete hátulról kíváncsiskodott, milyen az új „játszótársuk”. A hazaút alatt elhangzott minden „Melyik a kedvenc…” kérdés és néhány formális, ismerkedős párbeszéd. Megérkeztünk. Íme az új otthonom 2 hónapig. Nagyon barátságos, csendes környék. A ház háromszintes egy közepes udvarral. Én vagyok a legalsó szinten, ahol a szobám ajtaja a pálmafás kerthelyiségbe nyílik. A legfelső szintről pedig látni az Atalanti-óceánt, ami nem több, mint 3 perc séta. :) Az időjárás óceáni, kontinentális. Olykor kellemes meleg, máskor hűvös és nyirkos. A tenger vize nagyon hideg, 16-18 fokos. Nehezen merészkedek bele, de nap mint nap egy centivel tovább; már a bokámnál tartok! :D. Az ország ezen északi részén változik a leggyorsabban a tengerszint. Az ár-apály több óránként megfigyelhető. A dagállyal vigyázni kell, mert gyorsan itt van, apálykor viszont előfordul, hogy nagyon sokat kell befele sétálni, míg víz éri a talpunkat. Elsőre meg is ijedtem, hogy hova lett a tenger???? Egyébként meg egy remek alkalom arra, hogy az ember kincsek után keressen, kutasson. Fel lehet fedezni az iszapos homokban az óceán egyes élőlényeit, vagy élőlény maradványait. Nemegyszer láttam mozgó kagylókat, csigákat, és rákokat. Sőt, valamelyik nap egy medúza pajtással találkoztam! A partot  egy világítótorony és kikötő díszíti a crêperie-k (palacsintázók) és a kávézók mellett. Feljebb pedig néhány turista-butik, főtér, templomok, iskolák és boulangerie-k (pékségek) találhatók. A város lakossága 4.000 fő, nyáron pedig kb 40.000 a nagyvárosokból érkező, pihenni kívánó franciák miatt.

Egy kicsit a családról. Lili és Lolo (Alix és Laurent), a szülők egy fiatalos, energikus házaspár (37 évesek). Sokat dolgoznak, van egy BioGroup nevű cégük, organikus termékeket állítanak elő és forgalmazzák is. És természetesen csak ilyen élelmiszereket fogyaszt a család, szerintem még a ház fala is bio… Amivel egyébként nincsen semmi baj, legalább egészségesen étkezem én is. Ezen kívül most hoztak létre egy kis kávézót a kikötőnél, a Karma Café-t. A család apró népsége egyszerűen ennivaló. Mind a hárman nagyon cukik és kész egyéniségek! A 10 éves Camille -rangidősként a gyerkőcök között- érzi rendesen a fölényt, úgyhogy szereti a javára alakítani a szabályokat a játékokban vagy más dolgokban. Mindezt nem durván és nem látványosan, mert a kicsiknek néha fel sem tűnik. Mindenesetre furfangos, bár kevésbé aktív, mint a másik kettő. Ha talál egy percet magának, máris a kezében terem egy könyv és olvas. Ha nem lennének napközben programok, egész nap ellenne az olvasmányok között. Ami nagyon sok van itt házban, főleg képregénykönyv. Így nem meglepő, hogy a 7 éves Malou is már folyékonyan olvas és ír. Nagyon-nagyon okos és leleményes kislány, talán ő a legeszesebb hármójuk közül. Szinte bármit rá lehet bízni, bevásárlástól kezdve a főzésig. És mindeközben hihetetlenül szerény és játékos. Nem hiperaktív, de vele aztán elmegy a nap. Szereti a gondolkodós társasjátékokat és a kültéri tevékenységeket. Néha úgy hívom, hogy a kis Maugli (hasonlít is rá). :)) És a kis drága Hugo, mind a 4 évével teljesen maga köré csavar néha. Szófogadó, tündérbogár, de már igazi pasis megnyilvánulásai is vannak. :D Nem csoda, mert amikor elkezd sírni valamiért, az apukája mindig „kényszeríti”, hogy fejezze be a bőgést, igazi férfiként kell viselkedjen! Általában én teszem ágyba esténként, de esti mese, ölelés és pusziözön nélkül nem mehetek ki a szobájából. :) Valóban nagyon jó gyerekek, jó nevelést is kapnak. MINDENT megesznek, értelmes játékokkal játszanak, tévé sincs a házban, és minden nap ki kell szabadulnunk kicsit. Legtöbbször a központi tengerpartra megyünk le, hiszen nagyon közel van. A part mentén pedig van egy kis park, ahol mindig találnak játszótársat, valamint a kötelező program a manège, azaz a körhinta (amilyen a vidámparkokban is van). Ezen kívül unokatesókhoz, barátokhoz szoktunk bekopogtatni, vagy inkább csak benyitni. Nagyon furcsa, hogy itt egyik otthon sincs bezárva, a miénk is egy átjáróház szinte. Mindig jön-megy valaki, most már kezdem megjegyezni az ismeretlen arcokat…

Összességében a napi program tehát reggeli, búcsú a szülőktől, időtöltés a szabad levegőn, ebéd. Itt egy kicsit megállok. Mint tudni rólam, nem vagyok egy mester séf, ez már többször kiderült, ezért nyomatékosítottam is a bemutatkozásomban az au pair weboldalon. Na ehhez képest, minden nap én csinálom az ebédet és sokszor a vacsorát is, mert a szülők nem jönnek haza napközben emiatt, úgyhogy RÁM BÍZZÁK. Ööö… hát rendben, valamiket csak sikerül kotyvasztanom. Sőt, az is kiderült menet közben, hogy lehet, hogy még főzni is tudok. Olyan rakott krumplit csaptam össze nekik valamelyik nap, hogy a tíz ujjukat is megnyalták utána. Azt leszámítva, hogy kértem Lilit, hogy vegyen kolbászt…. Gondolhatod, mit hozott; néhány 1 cm átmérőjű nyers snack kolbászt. Na nem baj, majd legközelebb… De persze ők is főznek néha, és nem akármiket! Főleg Lolo az, aki nagy szakács. A portugáliai dicsekvésem után, miszerint ott ettem életemben először kagylót meg polipot, ez az itteni rák, homár, osztriga és a híres Szent-Jakab kagyló sem volt semmi. Lassan kezd hozzászokni a gyomrom a tengergyümölcseihez. A halakat pedig csak frissen esszük. Ez szó szerint azt jelenti, hogy amit éppen pár perce halásztak ki a tengerből. Mindehhez egy kis zöldség, vinegrette és egyéb helyi különlegességek. Csupa ízorgia! A kihagyhatatlan, kötelező desszerttel a végén; legyen az macaron, croissant, crêpe, vagy crème brûlée.

Visszatérve, ebéd után jön a szieszta, Hugonak alvás a csajoknak csendes tevékenység, majd irány újra a város, körhinta, barátok, tengerpart. Este 7 óra körül vacsora, még egy kis játék otthon és végül alvás 8-9 óra körül. Nagyon fárasztóak a napok, de viszonylag gyorsan elmennek. Csak a vasárnapjaim teljesen szabadok. Ilyenkor magamra szánok egy kis időt. Blogírás, sétálás, városnézés, ebéd egy helyi étteremben egy pohárka Bordeux-i kíséretével (nehogy ne legyen okom mire elkölteni a fizetésem :D), henyélés a parton. Nem hangzik rosszul.

A nyelv is egyre jobban megy! De melyik? Haha, néha már saját magamat nevetem ki, amikor jön egy sokk, és egyik nyelven sem tudok megszólalni. Szóval az alap nyelv, amit használok itt az ugye a francia. Hát… nagyon-nagyon-nagyon sokat edz az agyam nap mint nap, hogy befogadja mindazt, amit nekem mondanak, és kierőszakoljam magamból a válaszokat. A gyerekek egész nap csipognak nekem, de mindent lassan és érthetően el is magyaráznak, ha nem értem. A szülőkkel a franciát és az angolt vegyesen használom. Hogyha valami fontos dologról van szó, akkor azt mindig elismételik angolul, és esténként, amikor látják rajtam, hogy már nagyon elfáradtam, akkor szintén átváltunk az angolra. Sőt, Lili spanyolul is tud valamennyire, így néha már az is belekeveredik a beszélgetésbe… Valamint, nagy örömömre, itt a városkában dolgozik még egy au pair, egy 23 éves argentin lány, Milagros. Természetesen egyből felvettem vele a kapcsolatot, így most már a szabadnapjainkat együtt töltjük, és zene füleimnek a latin spanyol! :) Nagyon boldog vagyok, hogy eljárkálhatok Milivel, mert féltem attól, hogy nagyon egyedül leszek és hanyatlani fog a spanyolom, de ezáltal annak a gyakorlását is fenntartom. Sokszor belegondolok abba, -és az igazat megvallva ötletem sincs- hogy hogyan sikerült Venezuelában elsajátítanom egy számomra teljesen idegen nyelvet még akkor. Annyival nehezebbnek érzem most a franciát, pedig ez esetben nem a 0-ról indulva jöttem ki. Habár nagy ritkán az is megesik, hogy valamire automatikusan reagálok a tudatalattimból, és még én is meglepődök. Csak ért valamit, hogy 4 éves koromig „folyékonyan” beszéltem a nyelvet. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ezek csak a kezdeti nehézségek és hamarosan még jobban bele fogok jönni, és elegendő lesz ez a két hónap egy középszint elérésére. A gyakorlásban még egy másik újdonsült barátnőm is segít, Océane, ő egy francia lány a déli partról, Montpellier-ből. Az unokatesók házában babysitterkedik, így szinte minden nap találkozunk. Ám a közös csajos programunk általában annyiból áll, hogy a gyerek-klánnak szervezünk szabadidős játékokat, amikor össze vannak eresztve, vagy éppen reggel vagy délután akad néhány perc minőségi időnk egymásra, miközben várjuk, hogy a kicsik végezzenek a búvároktatáson. Hát ezek vagyunk mi, néha jót nevetünk egymáson, és az elköszönés pedig mindig ugyanaz: "sok sikert a nap további részében!" 

Egyelőre ennyit a megérkezésemről és az első két hetemről, nem sokára jön a következő beszámoló!

A bientôt!