Salam!
Jöhet is a kérdés, hogy mi a jó fenét kerestem én pont ott???
Elmondom én, nagyon jó a sztori. Úgy kezdődött, hogy egy Békéscsabán töltött hétvége során, a szülői házban szombat este a kis család a nappaliban üldögélt és beszélgetett. Mindenféléről, suli, munka, hogy fog alakulni a nyár, régi emlékek, stb… Eközben nyugtáztuk, hogy 2004 óta nem voltunk nyaralni az egész családdal külföldön. Pedig milyen jó lenne már! Főleg így az esküvő elteltével, most már a Sangala-Perjesi klán együtt mehetne! Így az elhatározás megszületett, hogy elutazunk együtt. Na jó, de hova? Sokan vagyunk, nincs sok pénzünk, de azért nehogy már egy uncsi helyre menjünk… ahhoz túl extrák vagyunk. Csend, agyalás. Nővérem, Félicie elkezdte böngészni a wizzair úti cél listát, közben a földrajztanár anyukám is keresgélt köztük, majd az ujja hirtelen megállt és felkiáltott: BAKU! …… ??? (-tágra nyílt szemek, kérdő pillantások). Hát az meg hol van? És mi van ott? De most tényleg oda? Félicie választás elé állította az egybegyűlteket, és így szólt: „Tegye fel a kezét, aki volt már Azerbajdzsánban!” ...Nyilván SENKI! Utánanéztünk néhány látványosságnak, és döntöttünk: hát… JÓÓÓÓÓÓ!!!!! Menjünk oda!!! Egyetértettünk abban, hogy ez aztán nem egy szokványos üdülőhely, és találtunk is 20 ezer Ft-ért(!!) repülőjegyet, valamint olcsó szállást airbnb-n. Ja, meg nyilván hetekkel később (de még éppen időben) rájöttünk, hogy vízum sem ártana… Valami különleges módon Magic-Félicie ezt is megszerezte mindannyiunknak nagyon olcsón és nagyon gyorsan. –Na, körülbelül valahogy így esett Azerbajdzsánra a döntés.
Úgyhogy anyu, apu, Gaston, Nico, Felice, a férje Szabi, és sógor-tesó Dávid, valamint jómagam útnak indultunk. Oh, teszem hozzá, az első utazás, ami alatt készítettünk egy kis dokumentumfilmet is. Ebben figyelhető meg „A konyhakés a poggyászban” című epizód is, de ezt most inkább ugorjuk át. Tehát négy óra repülőút elteltével meg is érkeztünk Bakuba. Mi fogadott minket? Nagyon sok ránk szegülő szempár, fülledt meleg, kissé kihalt utcák. Észrevehetően nem egy turista központ, viszont annál inkább kuriózumnak tekintettek bennünket. Az eleinte félelmetesnek és megvetőnek tűnő szempárok hamar átváltoztak inkább kíváncsiságra és érdeklődésre. Az azeriek igenis szeretik a más, számukra különleges embereket. Hm, igen, azt hiszem elég egyértelművé vált, amikor random mellénk ültek a padon fotózkodni. Meg talán akkor is, amikor bementünk egy kávézóba, hogy megkérdezzük, hol tudunk pénzt váltani, és azt mondták ne foglalkozzunk vele, MEGHÍVNAK. (??!) És még sok hasonló eset… Az első nap ez annyira furcsa volt nekünk, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg ennyire kedvesek és közvetlenek, vagy esetleg van itt valami a dologban… Mint később rájöttünk, valóban csak ennyire odaadók. Végül nagy nehezen pénzt is tudtunk váltani, ugyanis csak azer manattal lehetett fizetni, viszont aznap a bankok és az üzletek zárva voltak, mert pont ramadán ünnep volt.
Baku, Baku… Elképesztő egy főváros! Az öt nap, amit kint töltöttünk nagyon sietős volt, hiszen annyi látnivaló van ott! Egyszerűen minden megtalálható ebben a városban! Van neki metropolisz része, óvárosa, tengerpartja, hegyvidéke, vulkánjai, hát gyerekek… MINDEN. Első nap a belvárost fedeztük fel. Gyönyörű, új építményeket láthattunk, beleértve a 2012-es Eurovízió épületét is és a repülőteret, kisebb kikötőket, szép parkokat, természetesen a híres Láng Tornyokat, amik este az azeri zászló színeiben pompáznak, és mindezek mellett még az előző heti Forma 1-es futam lebontóban lévő helyszínét is.
A következő két napra egy-egy egész napos utazást szerveztünk magunknak. Kisbusszal elvittek minket először Qobustanba. Ez egy nemzeti park, kilátókkal, sziklás hegyláncokkal és sziklarajzokkal, s mára már Azerbajdzsán világörökségi védelmét élvező térsége. Ezután egy Lahic nevű településre érkeztünk, ami egy nagyon aranyos, igazi azeri falucska a hegyekben. Meleg utcái telve vannak helyben készített kerámia és réz tárgyakkal, s néhányan népi viseletükben járják a környéket.
Egy nagyon érdekes és megható dolog történt itt velünk. Félicie, Szabi és Dávid kicsit elbarangoltak, hogy jobban felfedezzék a környéket, majd arra eszméltem fel, hogy a nővérem éppen szalad le a hegyoldalról s közben zihálja, hogy gyorsan menjek a fiúk után Nicoval. („Rendben, de ha ez egy hegymászós tréfa, csak hogy még jobban elfáradjak, akkor most mondd...”) Szerencsére nem az volt! Utolértük a srácokat, és csodák csodájára, minden olyan volt, mintha csak egy mézeskalács házikóval találtuk volna szemben magunkat. Majd egy irtó cuki család legkisebb leányzója beinvitált minket a családi kuckóba. Tesómékat látta meg először, amint tekeregnek ott fentebb a házak között, és hihetetlenül megörült a „furcsa idegeneknek”. Persze Féliciék tartózkodtak az elején a meghívástól, hiszen a családunk többi tagja lent volt a völgyben és hát nem tűnhettek el csak úgy, ezért jött le szólni. Örömmel csatlakoztunk, de továbbra is nyugtalanok maradtunk, hiszen anyu és apu még mindig lent lófrált a bazárban. Szinte még ki sem mondtuk, egyből ragaszkodtak hozzá, hogy ők is betérjenek egy tradicionális azeri teára. Így is lett. Perceken belül a család apraja nagyja együtt teázott a kis „őslakosokkal”. S ennek tetejében, a vendéglátó család éppen ebédelni készült, és amint kényelembe helyeztük magunkat, egy egész terülj-terülj asztalka tárult elénk a semmiből, és mindaddig el sem kezdtek enni, míg mi jól nem laktunk. Igazság szerint, én már ezzel a –szinte rémisztő, ugyanakkor önzetlen- odaadással jól laktam. Nem sokszor tapasztal ilyet az ember. Majd lassan elérkeztünk a legmeghatóbb részhez, amikor ez a kicsi lányka, aki a kapun át leselkedett nővérem után, egyszer csak egy hatalmas, szeretetteljes ölelést adott neki.
… „Ahww! :)” …
Végül a kirándulásunk utolsó állomása a sárvulkánok voltak. Nagyon érdekes jelenség! Mintha valódi vulkánokat láttunk volna, csak kicsiben. Sok kis kráter, melyekből hideg sár bugyogott. Csak úgy cikáztunk köztük, óriási élmény volt! Aznap délután még elmentünk a Kaszpi-tenger partjára. Hát nem egy Ibiza, de még csak nem is egy Balaton. Ember tömegnek nyoma sem volt a számos mohamedán vallású lakosnak köszönhetően. Habár mégis akadt egy kis társaságunk. Mondanám, hogy apuka, anyuka, gyerekek, de a helyes megfogalmazás: apuka, anyuka, anyuka, anyuka, (jelmezbált megtestesítve) és gyerekek. De vagy tizenöt. Sok helyet azért nem kellett vadászni, ahova leteríthettük volna a törölközőt. Sőt, lehet jobban jártunk volna, ha inkább magunkat terítjük be… Gondolkoztam, hogy beújítok én is egy burkinivel, de jobban élveztem az „olajfürdőt” a sima bikiniben. Viccet félretéve, sajnos tényleg hatalmas olajmezők úsztak a tenger felszínén, csak jó pár kilométerrel arrébb tudtunk megmártózni a központtól. Ez viszont azt jelenti, hogy a jelentős kőolajlelőhelyek miatt egy igen gazdag országról beszélünk, mely folyamatosan fejlődik.
Utolsó nap az óvárosban császkáltunk. Azt tudni kell rólam, hogy odavagyok az óvárosokért! Felőlem lehet akármilyen káprázatos egy metropolisz, az antik helyek mindig jobban lenyűgöznek. Kinéztünk nappal egy helyes kis éttermet, ahová este visszamentünk. Mindenképpen meg akartuk kóstolni a helyi, hagyományos azeri ételeket, s menet közben Félicie javaslatára a hónunk alá csaptunk egy étlapot. Fantasztikus ötlet volt, ugyanis a menüvel akadt egy kis gondunk; kezdve a cirill betűktől, addig, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy mi micsoda. Hál’ Istennek Google a barátunk, úgyhogy a látvány alapján sikerült is választanunk, majd este már kész rendeléssel álltunk a vendéglátók elé. :D Visszaidézni már nem tudom sajnos, hogy miket ettünk, de teljes mértékben meg voltunk elégedve vele. Új volt minden, de nagyon ízletesek!
Összességében nagyon jó időt töltöttünk el Azerbajdzsánban, kedvező volt az időjárás, és amint már többször is áradoztam, az emberek fantasztikusak. Várjunk csak, meséltem már Foad-ról, a mártírról? Jaj, én butus, majdnem kihagytam a történetből utazásunk kiemelkedő alakját, aki végig kísérte kint létünket, pedig felejthetetlen egy ember, azt bizton mondhatom.
A "FOAD-EPIZÓD"
Tudom, már kicsit hosszú ez a bejegyzés, de ha van még 3 perced, ezt semmi pénzért ne hagyd ki!! Rá is térek a lényegre. Foad az a kedves idegen férfiú, aki szinte mint egy őrangyal jelent meg, bármerre, amerre jártunk. Említettem a kis kalandunk elején, hogy az első nap ramadán volt, és a legtöbb hely zárva tartott. Miközben próbáltunk tájékozódni afelől, hogy mi ez az egész, meddig tart az ünnep és mikor nyit ki bármi is, ez a fiatal, harmincas éveiben járó srác volt a segítségünkre. Tudott angolul, és éppen az új étterme felé tartott. Természetesen mondanom sem kell már, hogy egyből buzgóan és kedvesen intézkedni kezdett, és intett, hogy addig is menjünk vele és pihenjünk meg az olasz éttermében. Túl sok választásunk nem volt, sőt örültünk is a felajánlásnak. Azt mondta, nem kell fogyasztanunk, meg fizetnünk azért, hogy ott vagyunk, csak lazítsunk. Közben persze megkínált mindannyiunkat kávéval, limonádéval, és aprósüteménnyel, vett nekünk a helyi trafikban egy mobil feltöltő kártyát, hogy tudjunk telefonálni, varázsolt nekünk internetet, futott egy kört a bankok nyitvatartásával kapcsolatban, óh, és még a tengerpartot is megmutatta nekünk (hiszen 5 percre volt) egy kis idegenvezetéssel egybekötve. Még valami?! Igen! Lassan el kellett foglalnunk a szállásunkat, és felhívtuk az airbnb lakás tulajdonosát, de sokáig nem tudtuk elérni. Végül sikerült, azonban nem tudott angolul. Foad cimboránk egy „no problem”-mel lerendezett mindent. A főtérre megbeszélte a találkozót a szállásadóval, és még el is kísért minket a lakáshoz. Ugyan nem engedte, hogy bármit fizessünk neki, mégis megjutalmaztuk egy kis manattal, -búcsúzásképp. Csak hogy ez koránt sem volt még a búcsú.
Másnap a „szabad foglalkozásunk” alatt nővéremmel elmentünk vásárolni. Kinéztünk egy szimpatikus butikot a főút túloldalán, és zebra helyett az úttesten szaladtunk át –mindeközben oldalra pillantva annyit látok, hogy Foad elkapja nővérem, Nico derekát, majd karöltve szalad át vele együtt!!!! Nem hittem a szememnek. Amikor visszasétáltunk a szállásra, nevetve meséltük el a szitut, majd sógortesó Dávid –aki délutáni sziesztát tartott- rákontrázott még azzal, hogy hát őt is meglátogatta Foad a lakásban, érdeklődve, hogy minden rendben van-e?! :D Következő nap már szinte vártuk, hogy mikor futunk vele össze a belvárosban. Természetesen sikerült. Kaptunk mindannyian egy ölelést a főtéren, és informáltuk az újdonságokról. Na ne gondold, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Most jön még csak a java!
Utolsó nap akadt egy kis kényelmetlenség, mivel a repülőnk hajnalban indult, és a lakástulajdonosnak vissza kellett adnunk a kulcsot, amikor elhagytuk a szállást. Éjjel nem nagyon akaródzott neki ezt átvenni, ráadásul az újdonság kedvéért ezúttal sem sikerült elérnünk őt... Na de mindenki hőse, Foad, ismét a tökéletes pillanatban jelent meg. Mintha megérezte volna, hogy szükség van rá. Elmondtuk neki, hogy mi a helyzet, mire jött is a válasz: „-No problem! Van megoldás! Vegyétek úgy, hogy már el is van intézve. Pontosan éjjel 2 órakor itt leszek a lakás előtt, átadjátok a kulcsot, holnap felhívom a tulajdonost és odaadom neki. Fél 3-ra hívom is a taxikat, amik kivisznek titeket a repülőtérre gyorsított útvonalon, és pontban másfél órával a gép indulása előtt kint lesztek.” Hát… tátva maradt a szánk. Pontosan így tett, egy aprócska változtatással; amikor beszálltunk a taxi autókba, az utolsó pillanatban ő is beugrott, hogy elkísérjen még a reptérig is, biztos, ami biztos! :)
Gondoljon bárki bármit a kaukázusi országokról, nekem nagyon belopta magát a szívembe az emberek kedvessége, hozzáállása, magatartása. Mások vagyunk, más kultúrából jövünk, és a fogadtatás mégsem egy rideg grimasz, vagy egy ellenséges megjegyzés, helyette kíváncsiság, ismerkedés és egy olyan gesztus, amit az ember örök életére magával visz az emlékezetében.
