Franciaország vagy inkább már Magyarország? Sokatoknak nehéz volt összetenni a képet, hol is vagyok most, úgyhogy elárulom, hogy szeretett hazánkban, apukám szerint a "valóság-show-ban". Egy héttel előbb érkeztem a tervezettnél, így a legutóbbi blogbejegyzésem után már csak egy hetet töltöttem Erquy-ben.

Úgy alakult, hogy a család eldöntötte, hogy akkor MOST elmennek nyaralni, mert nem bírják ennyi munkával, és otthon nem tudnak elszakadni tőle. Így közösen megegyezve, én is egy héttel előbb tudtam elhagyni Franciaországot, és átrakattuk a repülőjegyet. Minden nagyon gyorsan történt és izgalmamban már számoltam a napokat, órákat, hogy mennyit kell még a gyerekekre vigyáznom. Félreértés ne essék, szerettem őket (és az unokatesóikat, barátaikat), és eléggé hozzám nőttek a végére. Ezért is próbáltam kimaxolni az utolsó hetem, bár a hétköznapi tevékenységekben, és a random baráti összejövetelekben nem volt túl sok újdonság.

Továbbra is le kellett menni minden nap a tengerpartra játszani, bár ezúton mind a négy parton voltunk, ami a közelünkben volt, különböző sajátosságokkal. Az egyik, ami egy utcára volt a házunktól, a Plage du Centre, azaz a központi part, szinte bármilyen időben megfelelő egy kis csobbanásra, ott tartanak úszás órákat és ott található a kikötő és a világítótornyok. A másik, ami már kicsit messzebb volt tőlünk -legalább 5 percre- az a Plage de Caroual. Egy szélesebb, kevésbé lelakott, ugyanakkor szintén nagyon sok embert odavonzó, gyönyörű partszakasz, ahol az emberek kedvükre gyakorolják a szörfözést, vagy a kitesurfing-et, amit utóbbi alkalommal nekem is volt lehetőségem kipróbálni! :) A harmadik part, ami 5 perc autóút, a Plage Sauvage. Ha le akarnánk fordítani, szó szerint vad partot jelent. Itt a hegyoldalban a víz nagyon tiszta, azonban rettentő hideg és sokkal szelesebb a levegő. Majd végül a negyedik, amiért mindenki odavan, a Plage Saint Michel. Szemet gyönyörködtető természeti alkotás, nagyon szép vízszínekkel és egy kis szigettel, amin a Le Petit Saint-Michel templomocska áll. Igen apró építmény, ahova 5-10 főnél több nem fér be egyszerre. Természetesen miséket nem tartanak itt, inkább egy szentélynek lett felállítva, s mára már turisztikai látványosság. Egy évben csak 2 napot tart nyitva, jómagam azon szerencsések közé tartozom, aki pont láthatta az egyik ilyen napon. :)

Szóval a tengerpartok között cikázva, a családi (100% elektromos) autót vezetve, finomakat étkezve "éltem túl" az utolsó hetet. Ennek a margójára lepett meg Lolo, a családapa egy ínycsiklandó utolsó vacsorával. A menü: előételként egy pénztárcát hasogató, egyik legdrágább ottani halfajta (nem emlékszem a nevére) algával, mangóval és avokádóval, majd főételként saját készítésű sushi! Előtte egyszer ettem életemben, nem túl jó emlékeket táplálva róla, de ez... Csak azt kívántam, hogy soha ne fogyjon el! :D Desszertnek pedig egy bretagne-i tortaszerűt szeletelt fel. S másnap reggel búcsúzóul az utolsó pillanatban még egy 1,5 literes vörös, száraz, a környék legjobb Beaujolais borát nyomta a kezembe. :)

Jóval lazább volt ez a pár nap, hiszen már éreztük mindannyian, hogy nem sokára vége ennek. Én visszatérek a saját életem körforgásába, ők pedig a Pireneusokban, majd Mallorcán élvezik ki a nyár hátralévő részét. A repülőm 18-án indult vissza, péntek délelőtt. Én csütörtök reggel már elhagytam Erquy-t, hogy adjak még egy esélyt a "szeretett" Párizsnak (korábbi frenetikus élmények: http://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_10_franciaorszag_parizs ). Nem túl sokat változott a véleményem. Az emberekről a legkevésbé sem, főleg a jókedvű, derűs, kisvárosi franciák után. Semmi egyéb szó nem jut eszembe hamarabb Párizsról, mint az, hogy SZNOB. Előfordul, hogy még ők saját magukra is mondják. Megérkezve a nagyvárosba, egyből éreztem ezt a hidegséget, közömbösséget és egy kis ellenszenvet. Még jó, hogy ismét Sylvain unokatesómmal tekeregtem, aki hozott egy kis színt. :D Elmentünk először hozzá lepakolni a csomagjaimat, sajnos ő nem a központban, azaz a Párizs-kerületben lakik, hanem attól kicsit kijjebb, a városnak egy másik részén. Észak felé elhagyva Párizst, a Saint-Denis bazilikánál kell átszállni egy másik tömegközlekedési eszközre, s innentől kezdve a fehér emberek száma hirtelen megfogyatkozik, az a néhány is, ami annak tűnik, leginkább indiai, zsidó, pakisztáni, vagy valami más... Egyszóval a fekete-negyedben találtam magam, ahol nem francia-feketék, hanem javarészt afrikai-feketék élnek. Egyből más lett az akcentus, a környék, az emberek viselkedése. Vége lett az affektálásnak, az ál-udvariasságnak, az előkelő kávézóknak és éttermeknek. Nyilván az európai civilizáltságot fenntartva, de saját szokásaikat beleárasztva a társadalmukba éldegélnek egymás között. Ez nagyon sokféle érzést hozott ki belőlem. Egyrészt kissé megkönnyebbültem, hogy milyen jó, hogy nem kell tartanom magam az arisztokrata franciák előtt, és mint egy álarcot felhúzva, úgy viselkednem, ahogyan ők. Másrészt kicsit meghökkentett az a teli feketékkel lakott, vadabb környék, és az ottaniak heves párbeszédei, cselekedetei. Azonban mégis, amikor nem azt látom a gyorsétteremben, hogy a "nemes" szülő elkényeztetett gyereke hisztizik, hogy nem bírja megenni az ételt és egy simogatást kap, hogy "Jól van semmi gond, majd kidobjuk.", hanem a néger 100 kilós big-fat-mama ad egy tockost a gyerekének, hogy "Fejezd be, mert te kérted ki, addig nem megyünk haza, míg meg nem eszed!" :D mindezt olyan hangosan, hogy az egész étterem hallja, valahogy mégis jobban megmosolyogtat és jobban érzem magam. (Élőben valami ilyesmi, csúcs ez a videó: https://www.youtube.com/watch?v=O3eO4PnGGH4&t=12s ). Talán ismerősek ezek a tettek gyerekkoromból? Hasonló reakciókat láttam a környezetemben, Maliban, Canadában? Bármit csinálhatnék ezek között, senki nem húzogatná a száját? Sokkal egészségesebb lennék abban a minimális koszban, mint az ötször kifertőtlenített helyiségekben? Mogorva szomszédok helyett, akiknek még a nevét sem tudom, lent bandázhatnék a környező lakásokban lévő csajokkal/srácokkal, akikre bármikor számíthatnék? Igen! Pontosan. Azt hiszem ezek azok a dolgok, amik vonzottak ott a fekete-negyedben.
Na meg persze az afro hajszalonok minden sarkon...! Mindegyik egy kismennyország volt számomra, inkább oda sem néztem, mennyi pénzt hagytam ott. Majd miután beszereztük a szajrét, továbbindultunk és visszamentünk Párizsba. Nem terveztünk nagy városnézést, egy fél napunk maradt és ahol éppen gondoltunk egyet, megálltunk. Így néztünk körül egy gyönyörű parkban, a Jardin du Luxembourgban, majd a Notre-Dame környékén mentünk le néhány utcácskába és nem erőltettük a rohangálást egyik helyről a másikra, inkább leültünk egy helyes kis francia kávézóba és onnan figyeltük a szürke, esős, párizsi mókuskereket.

Másnap könnyes búcsút véve Sylvain-től köszöntem el az ideiglenes francia életemtől, és visszatértem Budapestre, majd egyből Békéscsabára, a szülői házba. Ebben az volt a legjobb, hogy meglepetésként érkeztem mindenki számára, hiszen senki nem tudott arról, hogy egy héttel korábban jövök. Nagy volt az örömködés, és óriási kő esett le a szívemről, ahogy hazaértem. Nem tudom miért, de szinte most éreztem a legnagyobb honvágyat az eddigi utazásim során. Venezuelában még simán kint maradtam volna a fél év után is, de ez a 2 hónap Franciaország már bőven elég volt... Nagyon hiányzott a családom törődése, a gyülekezetem szeretete, a barátaim hülyesége és a pesti mindennapjaim. Ahogy Budapestet érte ismét a lábam, újra beleszerettem ebbe a nagyvárosba, ahol élek, és csodáltam. Mindkét oldalát, minden hidat, a Dunát, az építményeket, de volt valami, amit nem. Az emberek folytatólagos panaszkodását és butaságát... Nem is tudom, hogy megnyugvás, vagy inkább kínzás, amikor újra meghallom a magyar hangokat a repülőtéren. Néha már egy külföldön töltött hétvége után is nagyon nyomasztó hazajönnöm, nemhogy két hónap után. Főleg Békéscsabára, ahol az emberek még soha életükben nem láttak néger embert, és bámulnak, mint egy kirakati bábut mindenféle szégyenérzet nélkül. Olyankor integetek nekik, hátha úgy észreveszik magukat. Na, ilyen mókásan élem itt félvérként az életem, mert az a leghatásosabb, ha ezekből inkább csak viccet csinálok. :)

Visszatérve a nyaramra, lezárom most ezt a kis francia periódust az életemben, habár korántsem biztos, hogy ez tényleg a vége. Nagy meglepetésemre a család meghívott az őszi szünetre, hogy ha időm engedi és kedvem is úgy tartja, egy vagy két hétre szívesen várnak vissza. Nem adtam 100%-os választ, hiszen össze kell egyeztetnem az egyetemmel és egyéb programjaimmal, de ha nem is most az ősszel, bármikor máskor ellátogathatok hozzájuk egész évben, akár dolgozni, akár pihenni. Hálás vagyok nekik mindenért, mert nagyon korrektek és jófejek voltak velem, és sok mindent tanultam tőlük, a gyerekektől, és a francia kultúráról. A nyelvtanulást továbbra is folytatom, mindent meg fogok tenni azért, hogy a lehető legjobban el tudjam sajátítani a spanyol mellett. A weboldalt pedig ( www.aupairworld.com ), ahol találtam a családot bátran ajánlom a fiataloknak, mert megbízható, de persze mindig körültekintőnek kell lenni!

Remélem tetszettek a kis franciaországi beszámolóim, legközelebb ismét egy izgalmas helyszínnel állítok majd elő. ;)

Au revoir France! Bonjour Hongrie!