Grúzia, és a káprázatos Kaukázus!

  Immáron másodjára jártam a Kaukázusban, és továbbra is lenyűgöz. Nem véletlenül itt kötöttem ki. Ez alkalommal sem kellett több egy kis kíváncsiságnál, talpraesettségnél, és körülbelül harmincezer forintnál (repülőjegy+szállás). Egyedül utaztam ki, mert most erre volt éppen szükségem. Magamra és a természetre: lelki töltődésre, gyógyulásra, hegyi levegőre, tengerre. Emberek közül pedig csakis helyiekre. Hogy miért a Kaukázus? Egy régebbi utazás során Azerbajdzsánba, Bakuba és környékére volt lehetőségem eljutni, amelyet már akkor egy varázslatos helynek tartottam. (Bővebben itt olvashattok róla: https://angietravels.blog.hu/2017/07/22/2016_07_azerbajdzsan_baku ). Tudjátok, ezekben az országokban egyszerűen minden megtalálható egy helyen! Nemcsak látvány szempontjából, de a vendégszeretet különböző kifejezéseitől kezdve egészen az autentikus szokásokig, páratlan a világon. Ezek mellett mind Azerbajdzsán, mind Grúzia városai és természeti csodái egy kimeríthetetlen felfedezni való ékszerdobozként tárulnak elénk. Hegyeken és tengereken kívül, amíg Bakuban és Qobustan-ban sárvulkánokat és várnegyedeket csodálhattam, addig (átkeresztelt nevén szólítva) Georgiában a canyonok, barlangok és kolostorok látogatása tették még élvezetesebbé a kint töltött egy hetet. Mind ezek a nagyobb városokban és perifériáikban voltak megtalálhatók: Kutaisi, Tbilisi, Batumi, és Mestia.

  Június 18-án, kora reggel érkeztem meg Kutaisiba egy 3 órás repülőút után. Rend-rendszer- és tervezés-szerető egyénként minden az elképzeltek szerint alakult. Ehhez hozzáteszem, hogy egy újabb utazás kapcsán nemcsak a repülőjegyet, a szállás lehetőséget, a reptértranszfert, a tömegközlekedés típusát és árát, a látnivalók listáját, a kiránduló helyeket és odavaló kijutási lehetőségüket, az időjárást, a helyi időzónát, a lokális pénznemet és a kinti körülbelüli árakat mérem fel előzetesen, hanem megpróbálok bekukkantást nyerni az adott kultúrába különböző portálokon keresztül; például blogok, útinaplók, cikkek, vagy anyukám nesönöl dzseografik gyűjteményének segítségével.

  Többek közt ezért sem voltam meglepődve az airbnb szállásadóm jóleső odaadásáért, kvázi teljesen ismeretlenül. Az ilyen szállásfoglalásoknál a vendég érkezése előtt általában csak letesznek egy kulcsot a lábtörlő alá, vagy egy megbeszélt időpontban akár egy külsős személy megy el kinyitni a lakást a vendégnek (lehetőség szerint emberi időben). Az én esetemben ez most nem így volt. Ahogy leszálltam a „shuttle bus”-ról hajnal 5:20-kor (reggel 9 előtt nálam nem létezik az „emberi idő” kifejezés), a hostom, mivel tudta már az előzetes üzenetváltásainkból az érkezésem időpontját, hívott is telefonon, hogy minden rendben van-e velem, és hogy nagyon szívesen kijön értem, majd hazavisz, hogy ne kelljen egyedül bóklásznom az ismeretlenben. Valóban egy tágas tér közepén álltam – jó, azért egy kicsit szájtátva ettől az igazán kedves gesztustól. Tehát az ő otthonában szálltam meg, Chabuki-nak hívták a harmincas fiatalembert. Tudtam, vagy inkább éreztem, hogy nem kell félnem attól, hogy biztosan ő volt-e, és vajon tényleg hazavisz-e, és persze attól sem, hogy esetleg szeretne-e valamit kedvességéért cserébe. A grúz, és az azeri férfiaknál is egyébként azt tapasztaltam, hogy a mogorván fürkésző tekintetük ellenére úriemberek! Úriemberek és igenis tisztelettudók, s miután nyugtázzák, hogy nem áll szándékodban rosszat tenni velük, egyszer csak mintha kicserélnék őket és markáns arcvonalaik hirtelen derűsre simulnak. Chabuki az első pillanattól kezdve nagyon emberközeli módon és nagylelkűen bánt velem, mellette pedig rendkívül jó fej és laza volt. Minduntalan a kedvemben járt, és valahogy úgy, mint az azerbajdzsáni „FOAD-EPIZÓD”-ban, Chabuki is mindig megérezte, mikor kell megjelennie. (Erre még visszatérek!) Már alapjában véve különleges eset az is, hogy ő maga szállásadóként körbe mutogatta nekem a városát és a körötte lévő természeti képződményeket, s az azokon fekvő történelmi építményeket. Így volt lehetőségem már az első nap ellátogatni a Bagrati székesegyházba, a Gelati és a Motsameta kolostorba, melyek hegyek, völgyek, és patakok között voltak megtalálhatók. Mindegyik helyszínen majdhogynem idegenvezetői szintű tájékoztatást nyújtott nekem a templomok, kolostorok, városfalak, irományok, művészetek történelmi hátterével kapcsolatban a mai grúz politikai helyzetre is kitérve.

  A környéken még elbóklásztunk egy kicsit, s menet közben társult hozzánk egy egyetemista osztrák lány, Ari Wrumm-nak hívták. Úgy tűnt, az a sok-sok érdekesség, amit Chabuki megosztott velem, neki is megütötte a fülét, és hamarosan ő is itta a szavait. Együtt folytattuk tovább utunkat, addigra már kirándulás formájában hegyeken és völgyeken át. Chabuki egy rejtélyes világba vezetett minket, gyerekkori búvóhelyeit felfedezvén. Majd a burjánzó növények labirintusából kilépve hirtelen kisebb tisztásokon vagy éppen egy kilátón találtuk magunkat.

A túrázást és a mókás ismerkedést követően csendesebb vizekre eveztünk. Még hármasban voltunk miközben a nap végére Chabuki egy patakhoz csalt minket. Itt aztán nem volt helye fecsegésnek, egyszerre mind elcsöndesedtünk és csak a patak morajlása létezett.  Ezt végül én törtem meg, de csak szelíd danolászás által, áhítat-pillanatokba borulva. Én-idő volt. A természet és én. Isten és én. A gondolataim és én. Nem akartam, hogy hamar vége szakadjon, így jeleztem Chabukinak, hogy a patakvölgy mentén indulok vissza és majd otthon találkozunk.

Így is lett, s egy csodás napzártaként felbontottam azt a grúz bort, amit Chabu készített oda a szobám teraszának asztalára, hátha egy kis melankóliára vágynék. Arra, pontosan arra. A naplóm, a bibliám, a hintaágy, és egy pohár száraz vörösbor társaságára. Olyan napnak éltem ezt meg, mintha ez nem létezett volna a héten. Sem hétfő, sem péntek, ez valami nyolcadik, szürreális nap volt.

  A következő két napot intenzív túrákkal és kirándulásokkal szerveztem tele. Előzetesen keresgéltem és foglaltam le az erre a célra legjobb értékeléseket kapott útvonalakat és túravezető brigádokat. Így a Budget Georgia–nak köszönhetően felejthetetlen kalandokban volt részem. Az Okatse és a Martvili canyonokon keresztül, a Prometheus barlangon át, a Mestia hegy csúcsára jutottam el! Mindezt újabb és újabb kiránduló pajtások társaságában, helyiekkel, lengyelekkel, belgákkal, 3-4 fős csapatokban. Volt idő ismerkedésre, kontakt cserére, a bolygónk csodálatos tájainak kibeszélésére… Igen, ekkor vettem a fejembe, hogy a következő úticéljaim között Irán, Kazahsztán és Örményország is biztosan benne lesz! :)

  A kiruccanások végeztével minden estét a belvárosban töltöttem – hiszen pihenésre nem volt idő, szűk egy hét édes kevés volt még így is a „felfedező hadjáratra”. Az izgalmak okán napnyugta után mindig maradt még egy kis energiám úgy igazán minőségi időt tölteni a helyiekkel és beleszagolni a gasztronómiába. Mivel első nap megbeszéltük az osztrák lánnyal, hogy „keep in touch”, én ezt komolyan is vettem, így már másnap írtam is neki, hogy mi újság. Nagy lelkesedve hívott át vacsorára a hostelbe, ahol megszállt. Gondoltam, a kis közös konyhában összedob valami egyetemista kosztot, de csodák csodájára egy kis terülj-terülj asztalka várt a helyiek által megterítve. A hotel recepciósa, Nanuka egy húszas éveiben járó asszonyka volt már, aki ízzel-szívvel sürgött a konyhában és a hostel tulajdonosoknak, barátoknak, néhány megszálló vendégnek és még nekem is valódi helyi specialitásokat főzött. Én körülbelül azt sem tudtam, hogy hova kerültem hirtelen, ők viszont borzasztóan kedvesek és vendégszeretők voltak velem. Kérdezgettek, etettek, itattak, - „ezt próbáld ki, azt ki ne hagyd, csak még egy pohárkával!” Búcsúzóul pedig puszi, ölelés, taxi hívás, másnapra invitálás. Tyűha! Ezt már nevezem.

Több sem kellett nekem, a következő nap szintúgy megjelentem a hostel ajtajánál, mert annyira vonzott a kis társaságuk. Este 8 óra volt, Nanuka sehol, Ari sehol, csak 3 férfi üldögélt kint a sötétben egy padon, egy közülük a tulajdonos és a másik kettő „inasfiú”. Természetesen azzal az igazi karakán küllemmel ültek velem szemben; gonosz-szemöldökkel, hideg árnnyal. Ott, nem mondom, egy picit összerezzentem. Elmondtam, hogy a lányokat keresem, de közben én már inkább hazatérésnek adtam a fejem. Ekkor az egyik fiú felpattant, és egyből tárcsázta Nanuka számát, aki informálta őt, hogy egy étteremben vannak, s nyugodtan csatlakozzak, szeretettel várnak. A másik fiú elkezdte magyarázni, hogy hogyan juthatok el oda, merre és mivel menjek. Mire az öreg tulaj két kézmozdulattal intett neki, hogy hagyja abba a magyarázást, és indítsa a kocsit (majd arcán előbújt a kisimult mosoly). Így esett, hogy a fiúk elfuvaroztak engem az étterem bejáratáig, ott pedig egy grandiózus megvendégelésben volt részem Nanuka családja, Ari és barátai által. Istenem, csak azt kívánom, hogy többszörösen add vissza nekik mindezt a jólelkűséget!

  Grúzon grúz ízkavalkádban volt részem, melynek sajnos volt pár bökkenője. Egy: túl sokat ettem, kettő: a gyomrom nem bírta ezt a sok, hirtelen bevitt, ismeretlen alapanyagot és fűszert. Chakapuli, Khachapuri, Xinkali, Kaumaju, Adjapsandali… körülbelül annyira tett be az emésztésemnek, mint amennyire bizarr a nevük is. Következésképp a másnapra betervezett Fekete-tengeres lubickolást jobbnak láttam elmulasztani. Nagyon sajnáltam! Na de nehogy már egy kis gyomorrontás kifogjon rajtam, nem hagytam annyiban a dolgot, hiszen már csak egyetlen napom maradt ebben a csodaországban. Mivel már az utam elején nagy dilemmában voltam azzal kapcsolatban, hogy a tengerhez vagy a fővárosba látogassak el, úgy határoztam, csak elmegyek Tbilisi-be. Négy órára volt busszal Kutaisitól, úgyhogy reggel az első buszra fel is szálltam. Ekkor jött egy olyan dolog, amire nem számítottam: 4 órányi utazás SZERPENTINEN!!! (És ha ez nem lenne elég, a kanyarokban még az út közepén ácsorgó teheneket is kerülgettük). Ó, egek! Nagyon nehezen, de végül kibírtam. Inkább elkalandoztam a gondolataimban, vagy a tájat néztem, ami egyébként rettentő érdekes volt. Amikor mész-mész a szerpentinen, ködös, hűvös hegyek között, azután áthaladsz egy alagúton, és egyszer csak Toszkána! Nem hittem a szememnek. Természetesen a földrajztanár anyukám rögtön felvilágosított, hogy a hőmérsékleti inverzió hatására a hegyvidéki éghajlat alapján változó növényzeti övek, és a 40. szélességi körnél fekvő tájak hegyvidéki-kontinentális éghajlata átkúszhat mediterrán jellegű de inkább nedves szubtrópusi éghajlattá a Fekete-tenger kiegyenlítő hatásának következtében, hiszen Kutaisi alacsonyabb tengerszint feletti magasságon helyezkedik el, és délről megállítja a nagy meleget a Kis-Kaukázus, északról pedig a hideget a Nagy-Kaukázus, ezért kisebb szélsőségeknek lehetünk tanúi, azonban keleten már a Kaszpi-tenger klímája érvényesül, s emiatt oly kellemes Tbilisi éghajlata. Köszönjük!

  Tehát megérkeztem Tbilisibe. Hát nem ájultam el tőle. Sűrűn lakott helység, ahol az emberek hanyagabbak és kicsit agresszívabbak is. Elvileg „business-city”, bár ez nem igazán jött le nekem. Főleg amikor teljesen véletlenül egy ipartelep kellős közepébe csöppentem, –hozzáteszem, a város szívében– ahol egyetlen egy nővel sem találkoztam. Itt bevallom nagyon féltem, és szinte futólépésben mentem keresztül a végeláthatatlan úton. Mellettem jobbról, balról műhelyek, garázsok, szaküzletek és asszertív tekintetek. Próbáltam nem nézni senkire, inkább csak lefele, majd kb 3 kilométer múlva elértem az út végéhez és egy híddal szemben találtam magam. Nagy kő esett le a szívemről, szerencsére senki nem bántott, és végre kikerültem abból az irdatlan adrenalinnal tele állapotból (amit mindeközben a váratlan, Bécsből kapott telefonhívás is fokozott: „Angie!!! TERHES VAGYOK!” –közölte az egyik legjobb barátnőm, amit szegénynek le sem tudtam reagálni hirtelen a kicsattanó boldogságom ellenére). Végül megláttam a város szépségét is a sok máló-rothadó lakótelep mögött. Pontosan két híd és a Kura-folyó választja el Tbilisi két oldalát. A túloldalon már sokkal több volt a zöld, s egyben a modern részek is, gyönyörű dimbes-dombos egyetemi parkokkal és fashion street-tel. Már csak arra vártam, hogy eltöltsek néhány nyugodt percet egy grúz kávé kíséretében. Mialatt ez történt, már azon agyaltam, hogy egyre rosszabbul érzem magam ismét a gyomrom miatt, és még egy 4 órás szerpentines hazaút is vár rám nem sokára. Ekkor jött az sms drága Chabuki barátomtól –aki, akárcsak Foad, tudta, mikor kell megjelnnie és közbelépnie– érdeklődött, hogy hogy vagyok és hol vagyok, ő éppen egy business meeting-en unatkozik itt a fővárosban, de utána szívesen hazavisz autóval, ha szeretném. Megmentő! Az már mellékes volt, hogy kérte, hogy a Tbilisi Mall-nál találkozzunk, ami pont a város másik felén volt, mint ahol én tartózkodtam. Ez nem lett volna akkora probléma, ha az autóbuszokkal könnyedén el tudtam volna közlekedni, már ha nem így lettek volna kiírva az állomásnevek: ავტოსადგური (a betűkarakterek gyönyöre ellenére), és ha az emberek sem grúzul próbáltak volna meg elnavigálni. Mind ezek után feladtam, és bátorságot véve magamon, stoppoltam. Na, ez végre bejött! Egy fiatal házaspár vitt el végül a bevásárlóközpontba, közben nyitottan, érdeklődően beszélgettek velem. Kedvesek voltak, de már nagyon szerettem volna a másik autóban ülni, szusszanni.

  Szerencsére nem kellett sokat várnom Chabukira, s pillanatok alatt az autópályán szélvészkedtünk, én pedig átadtam magam az amerikai filmes, leengedett ablakos, kalapos-napszemüveges, retro dal éneklős feelingnek. Közben, mintha már ezer éve ismernénk egymást, helyet adtunk a bensőségesebb történetmesélésnek életünk egyes szakaszaiból. És még egy-két érdekességet is megtudtam a grúz kultúráról, a táncukról, a családok többgenerációs együttéléséről, a 600 laris átlagfizetésről (~60.000 Ft), a fiatalok munkanélküli helyzetéről, a most már végső verziós 33 karakteres grúz abc-ről (korábban 18), a férfi/női szerepekről, oktatásról, start-up-ok támogatásáról, grúz-örmény ellentétekről, stb. Szuper hangulatot teremtettünk, telve voltam élménnyel, örömmel, hálával.

  Egyetlen egy dolog maradt hátra: este összepakolás, reggel útnak indulás –gondoltam én. Viszont Chabuki szerint –aki ismét tudta, mire vágytam–, még pont volt időm egy kis óvárosi betekintésre és a kézműves piacra. Valóban elkeseredtem volna, ha nem tudok semmilyen tárgyi emléket hazavinni, és családomat, barátaimat is egy kis aprósággal megajándékozni, aminek értéke is van. Úgyhogy amíg ő ügyeket intézett, engem kitett a piacon, ahol kedvemre nézelődhettem. Nos, mindenek előtt én nagyon megéheztem, de már a grúz ételeket inkább kerülni akartam, ezért is örültem meg annyira, amikor megláttam a banános pultot. Tudjátok, minden utazás alkalmával létezik egy olyan védtelen cselekedet, amikor valamilyen indokolatlan figyelmetlenségből adódóan sokkal többet fizetsz valamiért, és utólag jössz rá, hogy mit tettél, de már késő… Na, hát én így vettem 2 db banánt 1400 Ft-ért(!!) Az inhalál után inkább jótékonykodásnak tekintettem az egészet, szegény kis kofa megérdemli. Meg azt is, hogy egy jót nevessen rajtam. Néha mondaná az ember, hogy „Jaaj, külföldön vagyunk, belefér!” De nem. Elvekről van szó! :D Ez esetben pedig a pénznemek közötti átváltásnak/számolásnak és a matematikai kompetenciáim megnyilatkozásának. A banános sztori után, óvatosan bár, de elkezdtem beszerezni a legfontosabb dolgokat. Khm… a legfontosabbakat? Végül JÓL realizálva (a pofátlanul olcsó) árakat, nemhogy nőtt a kistáskám majd a szatyrom tartalma, de exponenciálisan avagy SZIGORÚAN MONOTON NÖVEKEDETT a zacskók száma. (Ezek után mondjátok, hogy gyenge vagyok matekból!) Na de nemcsak a zacskók, hanem az új pajtások száma is gyarapodott. Azt talán még nem említettem, mondjuk számomra egyértelmű, hogy kint Grúziában is kuriózumnak számítottam. Egyáltalán nincsenek négerek, se félvérek, de még turisták is alig. Így bárhova mentem, körül rajongtak, kivétel nélkül mindenki megkérdezte, hogy miért éppen Grúziába jöttem, és aranyosan viccelődtek velem, vagy éppen egy könnyed beszélgetésbe elegyedtek, miután megkértem őket egy fotó készítésére. Ilyen volt például a piacon az egyik varrodában dolgozó idős, nagyhangú asszonyság, vagy egy másik butikban a menőcsávó, ahol a körülötte pletykáló nők már férjhez akartak adni hozzá, vagy a fiatal művész leányzó az utcán, akinek Liszt a kedvenc zeneszerzője és szívesen jönne Közép-Európába zongorázni. (Milyen véletlen, hogy nekem pedig pont grúz származású az egyik kedvenc zongoristám! Khatia Buniatishvili a kedves neve, elbűvölő teremtés!). Végezetül, legnagyobb meglepetésemre még a reptéren dolgozó útlevél ellenőrző hölgy is „beállt a sorba”, és az iratom hosszas nézegetése után jegyzetelésbe kezdett, és nagy mosoly ült az arcára. Na, ő volt az, aki másnap facebook-on írt, hogy milyen cuki vagyok, és barátkozni szeretne velem. Hát ez irtó megható, de azért átfutott az agyamon, hogy valószínű, hozzájuk nem jutott el a GDPR törvény. :D

  Apropó, még egy szóra Chabuki kapcsán… csak hogy teljes legyen a párhuzam Foad és ő közte. Szóval a repülőtérről jutott eszembe, hogy visszafele a kijutáskor hirtelen nem tudtam mi tévő legyek, miután mindent megpróbáltam reptértranszfer, taxi, és sofőrszolgálat ügyben, de valahogy egyik eshetőség sem jött úgy ki, ahogy nekem kellett volna. Láss csodát, dacára minden igyekezetnek, Chabuki volt az, aki felajánlotta, hogy kivisz hajnal 3-kor a terminálra, ne aggódjak semmi felől, csak kopogtassak be az ajtaján, amikor indulni kell, ő már készenlétben lesz. …Szerintem ez már számotokra sem meglepő. Mintha ez így lett volna predesztinálva. Legalábbis más befejezést el sem tudtam volna képzelni, így utólag belegondolva.

Sok izgalom, meglepetés ért az utam során, mellette pedig szinte félelmetesen nagymértékű gondoskodás és odaadás vett körül. Ismeretlen emberekről beszélünk, akik szintén először láttak engem életükben, de amilyük csak volt, tálcán nyújtották. Ezt nevezem én (vendég)szeretetnek, és embertársam felé való tiszteletnek, amihez persze kell egy fajta bizalom. Úgy gondolom, ezért (is) működhet népcsoportok között egység, hiszen ők egymás felé is így nyilvánulnak meg, és ha az „amit adsz, azt kapsz” elvet követjük, akkor ez remekül funkcionál, s így teremtődik meg a békesség és a kölcsönös segítés, elismerés.

  Nos hát, mindenkinek kívánom, aki nem fél idegen emberektől, hogy ugyanilyen, vagy még ennél is szebb megtapasztalásban legyen része Grúziában, és fürössze meg lelkét-testét az elbűvölő természetben!