Tavaly, húszhúsz június elsejével új fejezetet kezdtem az életemben. Elhatároztam, hogy hazánktól nem túl messze, de mégis a nyugaton jobban körülnézek. Ausztriára esett a választás. Bécs már nem volt idegen számomra. Az elmúlt években is járogattam ki: vásárlás, barátnőzés, és művelődés céljából. S tavaly májusban ártatlan osztrák ingatlan böngészéssel jött az ötlet a kiköltözésre. Nem azért lett ennyire sietős a költözés, mert otthon SOS lépést kellett volna tennem egy adott helyzetből. Sőt, nagyon is élveztem az első karanténidőszakot! Csupán annyira nagy volt bennem a változás iránti vágy, és olyannyira egyértelmű volt ez az új út, hogy emiatt minden nagyon könnyedén haladt. Volt ám nekem Budapesten fix állásom, pandémia alatt is biztos fizetésem, kellemes munkakörnyezetem, a valaha addigi legjobb és legszeretettebb lakhatásom a Budai Vár oldalában, egyszóval minden komfortos volt. Ezt rúgtam fel a hirtelen jött ötlettel: szerencsét próbálok Ausztriában. Ekkor többen meghőkölve álltak előttem: „Normális vagy?? A koronavírus közepén???!!!” Igen. A kellős közepén. Először is azért, mert abszolút vezetettnek éreztem ezt az irányt, másfelől a legjobb időzítésnek tartottam a továbblépést. A kint éléstől remélt haszon pedig nagyobb volt, mint az itthoni dolgaimról való lemondás áldozata. Azaz kisebbnek tartottam a kockázatot, mint amennyit nyerhettem ezzel az újabb kalanddal: fiatal vagyok, megtapasztalhatok egy másfajta életvitelt, s annak a hazánkénál magasabb színvonalát, félretehetek egy kis pénzt a jövőmre (szüleimtől okosan megtanulva a spórolás fortélyait), megtanulhatok egy új nyelvet, szerezhetek új kapcsolatokat, barátokat, és hazatérésemkor megint csak valamivel érettebb személy fog beköszönni a családi házba. S bár az én számomra mindig Budapest marad a világ közepe, jelentős bátorításul szolgáltak Szabó Magda, illetve az ő édesapjának szavai, mikor Magdát indította bécsi útjára: „Nem akarom, hogy úgy nőj fel, hogy Debrecen mindig a világ közepe maradjon neked. Tudnod kell, a világ óriási nagy. Csak Isten tudja, hogy milyen sorsot szán neked, amilyen fura leány vagy. Ki tudja, mi lesz a sorsod alakulása, nem lehet, hogy nem ismersz tulajdonképpen semmit. Látnod kell a világot, mert a világ gyönyörű. Azon kívül benne élsz egy református majoritású környezetben, látnod kell a katolikus világot is, a világ nagy része katolikus. Ezt is meg kell ismerned. Egyáltalán, látni kell a világot. És nem csak tanulni, hogy volt egyszer egy Monarchia, nézd meg, milyen volt, nézd meg, ami még maradt belőle.” /Szabó Magda: Magdaléna a másik Für Elise nyomában/ Nekem közel sem Bécs az első hely, ahol ilyesmibe vágom a fejszém (kezdve attól, hogy már 17 évesen a világ végére, Venezuelába költöztem), de ez most valahogy mégis más. Méghozzá annyiban, hogy nem dolgozgatni, vagy tanulgatni, vagy szórakozgatni jöttem ki egy előre meghatározott időre, hanem határozatlan időre keményen dolgozni, keményen tanulni, s lehetőség szerint (ja, már nemigen voltak lehetőségek) szórakozni.

  Májusban, az előzetes intéznivalók – mint már említettem – nagyon gördülékenyen mentek. A döntéstől a költözésig tartó folyamat sem volt egyáltalán hosszúlefolyású, dacára minden COVID körülménynek. Itt most újra hálát adnék, nem a sorsnak, hanem Istennek, hogy mindenről gondoskodott, és hogy egyáltalán a kezében tartotta ezt a tervet, amibe beleállhattam. Hiszen ha az Úr ad egy látást, ahhoz ad ellátást is. Hit nélkül elképzelhető, hogy csak bajlódtam volna mindezzel, de az ajtók gyorsan nyitódtak. Két hét alatt lezongoráztam a teendőket. Talpraesetten, s egy kis segítséggel nekikezdtem az otthoni dolgaim ideiglenes felszámolásának: felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, kijelentkeztem a TB-ről, és a kinti dolgok felépítésének: bejelentkeztem osztrák lakcímre, találtam kinti lakhatást („A koronavírusra való tekintettel blablabla… beköltözhet tanulói jogviszony nélkül is egyetemi diákotthonunkba.” –Danke schön!), kerestem munkát, bankszámlát nyitottam, TAJ számot csináltattam, letelepedést igényeltem, s kiköltöztem.

  Új lakhely: Ausztria, Bécs, 15. kerület, modern kollégium-apartman.
Nemcsak az ajtók nyitódtak, hanem a Bécsi Kapu is. A várból kifelé, és az osztrák határon befelé. Legalábbis én előttem. Szigorú ellenőrzések folytak, és még ingázónak sem számíthattam, hisz nem volt munkám, sem semmilyen igazolásom, de egy árva negatív teszt, és egy reménykedő szempár meggyőzte a katonákat a továbbutazásomban. Az egész határ dologban volt valami rendellenes, félelmetes és visszataszító. Olyan helyzet, amiben az ember nem érzi magát kényelmesen, még akkor sem, ha tudja, nem követett el semmi szabályellenest. Ez a mai napig (most már ingázóként is) így van velem, bármennyiszer jövök-megyek át a határon, kis szívdobogás, izgulás fog el, mint mikor a repülőgép felszállása előtt halad át az ember az ellenőrző kapukon. Szélmalmokat és osztrák falvakat elhagyva, tavaly az érkezésem napján drága barátnőm, Vivien várt rám Bécs belvárosában. Most már nemcsak Magyarország, de több mint 10 év barátság is van mögöttünk. Vivivel évfolyamtársak voltunk általános iskolában, majd gimiben osztálytársak és jó barátnők lettünk. Ő már a végzős évben fél lábbal Ausztriában volt, s érettségi után ki is költözött. Az élet kint megajándékozta egy gyönyörű kislánnyal is, így korábban dupla okom volt látogatást tenni náluk. S most, amikor még csak gondolat volt a kiköltözésem, Vivi a kezdetektől „mecénásommá” vált, és ott segített, ahol csak tudott. Az intéznivalókon kívül, az első napjaimban vendégül látott, kirándulni vitt, elkísért a lakhelyemhez is, megpuszilt, és gondoskodó anyaként utamra bocsátott. Aranyos, kedves, mindig jót akaró, sosem ironizáló, igaz barátnőként pedig ilyen szép levélben írta „jókívánságait”:

  Akartam hinni a sorainak, de ahogy beléptem az új helyre, ürességet éreztem. Minden üres volt ezután. A szobám, a kopasz fehér falak, az utcák a kijárási tilalomtól, sőt, az érzéseim is halványodtak. Megdermedtem. Talán vegetáltam volna még, talán nem, de tudtam, ebbe az állapotba most nem engedhetem bele magam. Két örömforrásom viszont azonnal akadt: az egyik, hogy szinte közvetlen a Schönbrunni-kastély mellett lakom, aminek a kertje az év minden évszakában tündöklő. A másik, hogy a szobaszomszédom egy velem egykorú spanyol leányzó volt, aki mellett már az első találkozáskor szappanoperává vált az élet. Csupa vidám káosz! Így már az sem zavart, hogy nem vagyok teljesen egyedül a minilakásban. (Az elképzelés végett tisztázom, hogy ez a rezidencia tulajdonképpen egy kollégium, csakhogy nem a magyar szocreál képet kell feleleveníteni, hanem a maga osztrák módján készült építményt: korszerű, tágas, diák-barát, benne légkondival felszerelt szobákkal, mosodával, edzőteremmel, tanulószobákkal, grillterasszal, pingpong- és billiárd aulával). Én egy kétszemélyes apartmant bérlek itt, ami azt jelenti, hogy van benne két elég nagy galériás szoba, és a lakótársammal közösen használjuk a fürdőt és a minikonyhát.

  A spanyol lánnyal, Nereával abszolút semmi gond nem volt az együttélés terén, ugyanúgy szerettük a rendet, egymás illatait és ételeit. Hamar bemutatott a barátainak, akikkel nagyon sokat lógtunk, és a nyár java részét együtt töltöttük. Amint elkezdődtek a feloldások, Bécs is elkezdett mozgolódni, rengeteg dunaparti estét véstünk az emlékezetünkbe. Bécs belvárosában létrehoztak a Dunából egy mesterséges csatornát, aminek a hangulata a pesti Pontoon vagy Deák nyári estékhez hasonlítható. A csatornapart mentén végig üldögélnek a fiatalok, zenével, itókával. De az a legszuperebb, hogy az újdonsült spanyol barátaim az imént említett magyar helyeket is láthatták. Elutaztak egy hétvégére Budapestre, s én azt a hálás feladatot kaptam, hogy bemutathattam nekik szeretett hazámat. Pár hónap után megszakadt ez az időszak, amikor is véget ért az erasmus félévük. Nerea visszaköltözött Bilbaoba, viszont annyira megszerettük egymást, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen beszámolunk egymásnak a mindennapjainkról.

  Ez eddig mind nagyon szépen hangzott, de legfőképp nem szórakozással teltek az első hónapok. Vészesetekben vettem rá magam, hogy kikapcsoljak, nehogy csak a munkának éljek. Szóval meló. Nagy reményekkel jöttem ki Ausztriába, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne találnék bármilyen munkát. De az igazság az, hogy én nem bármilyet akartam találni, hanem szándékosan magasra tettem a mércét. Mondván, hogy nem kell kötelezően a legaljáról kezdeni. Mivel kvázi NULLA német nyelvtudással érkeztem, belőttem a nemzetközi helyeket. Sok nagykövetséghez elküldtem az önéletrajzomat. A Spanyolnagykövetségen pont meghirdettek egy állást, amire beadtam a jelentkezésemet, sőt, a mexikói nagykövet barátomtól kapott ajánlást is csatoltam hozzá. Az interjú többfordulós volt, s végül nem engem választottak. Igyekeztem nem szomorkodni, s tovább gondolkodni. Itt már valamennyivel lejjebb vittem a mércét, retail-ben is megpróbálkoztam elhelyezkedni. Otthon, az Andrássy úti TUMI üzletben szereztem korábbi tapasztalatot a luxus üzletek világában, s a kedves volt főnököm, akivel különlegesen jó kapcsolatot ápoltam, meleg szívvel beajánlott volna a bécsi TUMI üzletbe, legjobbakat kívánva nekem a jövőmre. Csak sajnos ez is meghiúsult, mert pont bezárt, amikor kitört a vírus. A hasonló üzletágakban pedig nem fogadták el a jelentkezésemet a német nyelv hiánya miatt. Ezek után már mindenhol keresgéltem, online és személyesen is, de csak nemleges válaszok érkeztek (egyébként szerintem az is sokat számított, hogy a munkaadók nem látták a mosolyom a maszk alatt, de most tényleg…). Egyre elkeseredettebb lettem, és az időt sem akartam sokáig húzni, hisz nem kevés kiadásom lett hirtelen. Végül két hét elteltével nem bírtam a tétlenséget: eljött az, amire soha életemben nem gondoltam volna: elküldtem az önéletrajzomat egy Mc Donald’s-ba, mert tudtam, ott egyből munkába állhatok. Még aznap behívtak interjúra (still nulla német), másnap pedig kezdhettem is. Szóval… én mertem nagyot álmodni, de ezt az utat most ki kellett lépkednem. Zúgolódtam magamban, hogy miért kényszerülök én is (mint sok emigráló) erre a sorsra… Végül is, nem kényszerültem. Ha úgy nézzük, én választottam. Természetesen elfogadtam volna a nagykövetségi állást, de mivel nem jött össze – konstatálva a tényeket és a vírushelyzetet –, átértékeltem a pro/kontra dolgokat. Alapból abból indultam ki, hogy bármikor felmondhatok, és kezdésnek akármi megteszi, csak legyen. Főleg nettó 1300€-ért +13.,14. havi fizetésért (ami bár itt a legalja, de az otthoni fizetésemnél még így is kétszer több) bevállalom. Nekem nem piszkos a munka, és egyszer talán majd nevetve mondom, hogy „ha-ha, persze, hogy dolgoztam én is Mekiben”. De ami komoly előnyt jelentett a szituációban, hogy bárhogyan is, de ragadhatott rám a német. Így is lett. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyen nem dolgozik osztrák, úgyhogy migráns-németet és meki-nyelvet tanultam. Mivel már kasszázni is beraktak egy hét után, legalább azt biztosan megjegyeztem, hogy a 24€ az nem 42€. Köszönhetően annak, hogy a német előbb mondja az egyeseket és utána a tízeseket, tehát a huszonnégyet a német négy(és)húsz-nak mondja, YEEE!  Amúgy még ebből a migráns-németből sem tanultam annyit, mint szerettem volna, mert 1: maszkot kellett viselni, és elmondanám, hogy baromira megnehezíti a nyelvtanulást, hogy nem látja az ember az artikulációt, 2: rengeteg volt a magyar ajkú dolgozó (többségben vajdaságiak és felvidékiek), akikkel egész nap magyarul beszéltem. Már szinte tájszólásom is lett. De rajtuk kívül azért akadt számos jugoszláv, román, török, perzsa, indiai… Yesss, spanyol szappanoperából bollywood! Plusz én meg egy kis multikultiként vittem a színt. Az első munkanapomon vagy fél napon át meg sem szólaltam magyarul, úgy sem találták volna ki, hogy értem, amit beszélnek, én viszont biztonságosabbnak tartottam az előzetes megfigyelést. Igen, aljas módon kihasználtam ezt az adottságomat. Elvégre, úgy hallottam a szlovák és szerb nemzetiségiek magyar szavaiból, hogy nem akartak nekem újként keresztbetenni, nem voltak nagyon szúrkálósak. Méregettek ők is, de ez normális, inkább csak a nem létező német tudásomat tesztelték. Végül pár óra után csak kicsúszott a számon magyarul egy válasz, ettől kezdve nagy csodálkozások, szájtátások fogadtak, de mintha ők is megkönnyebbültek volna, hogy jött még egy ember, akivel könnyedén, az anyanyelvükön társaloghatnak meló közben. Nem egyszer előfordult, hogy egy beosztásban túlnyomó volt a magyar jelenlét, és heten elöl megállás nélkül csacsogtunk, miközben egyedül egy analfabéta koszovói menedzser ügyelt ránk, és majd’ megpukkadt, hogy nem értett semmit. A mekiben a munka rész eleinte rendben volt, Mc Café-ban kezdtem, amit majdhogynem élveztem is, de sajnos gyorsan „elrontottam”, mert túl hamar megtanultam mindent, és áttettek a mekis részre. Nem volt egy álom tevékenység, de borzalmasnak sem mondanám. Inkább megalázó volt. Csak süllyedtem szégyenemben, hogy ennyire lebutított feladatokat hajtok végre, miközben olyan felettesek dirigálnak nekem elfogadhatatlan stílusban, akik (nem túlzok) sem írni, sem olvasni nem tudnak. És sokszor úgy gondoltam, hogy még a kutyával is különbül beszélnek, mint velünk, „Mitarbeiterekkel”, akiknek egyenként több iskolájuk van, mint vezetőiknek. Tehát nekem a legnehezebb nem a munkafeladatok megtanulása volt, hanem az adott pozíciómban elfogadni a meglévő hierarchiát, és megtanulni kezelni az emberi hülyeséget, irigységet, felmérni azt, hogy mi az, amit még megengedhet magának a felettes, de mi az, amit nekem már nem kötelességem eltűrni. Mikor kell fogat összeszorítva, bölcsen csendben maradva elvégezni egy feladatot, és mikor, hogyan mondhatok tisztelettudóan nemet? Majd a legfontosabb célom, amit kitűztem: hogyan menjek be minden szörnyűség ellenére jó kedéllyel és őszinte mosollyal? Apukám azt tanította, hogy nekem nem kell másokhoz hasonulnom, és mindig mondta, hogy őt nem érdekli, hogy a többiek milyenek. Én hozzam ki magamból a legjobbat. Hát én ezt megpróbáltam, és meglepő módon elég sokszor sikerült is. Még ha itthon magamban, vagy a szeretteimnek el-elsírdogáltam magam néha, a munkahelyen akkor is igyekeztem a legjobb lenni, vidámnak maradni, hogy inkább én vonzzam be őket a jókedvű munkába, mintsem hogy ők húzzanak le engem, és utánuk mondjam a szállóigét „alles ist scheiße”. Persze ez egyből feltűnt mindenkinek, hogy én nem panaszkodok, nem káromkodok, személyiségemből adódóan pozitív kisugárzásom van, a vendégekkel sem vagyok bunkó, és igényes vagyok a munkámra. Ezek után talán még több bonyodalmat vontam magam után, mert a menedzserek kipécéztek, és konkrétan megkérdezték nem egyszer, hogy én minek örülök? Hisz ott az volt a normális, hogy az ember rosszul érzi magát, és egy gettó az egész meki úgy, ahogy van, a környékkel együtt. Meg kell hagyni, elég nyomasztó állapotok uralkodtak (ez egyébként nem az összes Mc Donald’s-ra igaz, van néhány „elit-meki”, ahonnan kb kihalásos alapon mennek el a munkavállalók, annyira szeretnek ott dolgozni). De amelyikbe én kerültem, a vezetés sem állta meg a helyét, heti 40 órák helyett sokszor 50-et is dolgoztattak, és a beosztást napról napra küldték. Megszenvedtem az ottlétet, de mind ezek ellenére 2 hónap után manager képzésre akart beiratni az üzletvezető. Voltaképpen egy hónapnál többet sem akartam maradni, ráadásul pont beértek azok a dolgok, amiről beszéltem: amikor már a felettes sem engedhet meg magának mindent. Történtek eldurvult dolgok: szexuális molesztálások, lopások, kábítószer-fogyasztások, igazságtalanságok, és fejünk fölötti életveszélyes építkezések – melyek okán már mondhatni félve mentem be a munkahelyre, és nagy dilemmában voltam felmondás ügyileg, mert nem volt fix másik hely, ahova mehettem volna. De meg kellett kockáztatnom a döntést, és szeptember közepén otthagytam a mekit. Egy óriási megkönnyebbülés volt a számomra.

  Az ősz megint csak kényes téma volt, ha még emlékeztek ekkor volt az, hogy nyáron a vírus is elment nyaralni, aztán szeptember 1-gyel hopp, visszajött. Nem tétlenkedhettem, munkát kellett szereznem, amilyen gyorsan csak lehetett. A hazaköltözés nem fordult meg a fejemben, vagy az, hogy „hát nem jött be”… nem vagyok egy ilyen könnyen feladós típus. A kolihoz is szerződés kötött, és még terveim voltak Ausztriában. Úgyhogy a felmondásom másnapján útnak indultam a belvárosba, és szinte válogatás nélkül szórtam az önéletrajzomat az üzletekbe. Végigmentem a Mariahilferstraßén is (pesti Váci utca), az aznapi utolsó helyem, ami mellett egyébiránt továbbmentem, az a Vapiano olasz étterem volt. Végül csak visszafordultam, kezébe adtam valami indiai menedzsernek a CV-met, egyből kérdezte, hogy jól tudok-e németül, hát mondom alapszinten, aztán meg hogy tudok-e pizzát sütni, itt már szomorúan mondtam, hogy sajnos nem. Jött is a várható reakció: „Akkor nincs helyed nálunk”. Már hazafelé ballagtam, mire megszólalt a mobilom, ugyancsak a Vapianoból érkezett a hívás, ezúton a főnök telefonált. Behívott egy személyes interjúra másnapra! Nahát, világos lett számomra, hogy vannak még, akik tudnak olvasni. Ugyanis megkapta az önéletrajzomat, és az elolvasott készségeim alapján hívott vissza. (Mint kiderült, ő az egyetlen osztrák az egész étteremben). Most térnék vissza a migráns-németre, ami a mekiben ragadt rám. Nos, arra legalább elég volt, hogy már egy komolyabb interjút tudjak németül folytatni, és meggyőzzem a munkáltatót, hogy kellek neki. Sikerült. Még aznap felvett! Nem konyhára, nem mosogatósnak, nem kisegítőnek, hanem egyből a kasszába és a kávézó/bár részbe. Ezt sem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egyszer egy ilyen álláslehetőségnek. Nyilván más az, ha külföldön dolgozik az ember vendéglátásban, és tudja, hogy nem ez az életcélja, de ez akkor is Isten kegyelme, hogy ennyire gondoskodott még a járvány második hullámában is, hogy ne maradjak munka nélkül. Végül úgy intéztem, hogy legyen egy szabad hetem a munkahelyváltás között, mert a mekis munkabeosztásban nemigen volt lehetőségem hazamenni, pedig rendkívül fel tudtam töltődni egy-egy látogatás során. Ott, ahol szeretettel láttak, ahol anyu étellel várt és csomagolt mindig a visszaútra, ahol vágytak a társaságomra, és újfent bátorítottak.

  Ahogy elkezdtem az új munkát, egyéb változások is történtek. Ugye hazaköltözött a kis spanyol lakótársam, aki sokszor ragyogást hozott egy-egy nehéz napom után. Bejöttek újra a korlátozások, amik megnehezítették a későbbi hazautazásaimat. Októberben pedig beiratkoztam a Bécsi Egyetem német nyelvkurzusára. Ez azt jelentette, hogy minden hétköznap hétfőtől péntekig 2,5h németórám volt. A mindennapos nyelvhasználat, és az önszorgalomból való tanulás végett B1 szintről kezdhettem már a szemeszterkurzust, de az időpont ütközött a munkával, így végül A2-es csoportba kerültem. Ezáltal legalább minden alap a helyére került. A 4 hónapos kurzus egyébként normál esetben 1.000€-ba került volna, de az osztrák állam megtámogat bármilyen (nem csak nyelvi) „OKJ” kurzust 2.000€-ig, ha a fizetésed nem éri el a nettó X eurót. Erről kevesen tudnak. Én pályáztam a támogatásra, amit meg is kaptam, így lényegében csak a tankönyveket kellett kifizetnem. Ezen kívül a művelődésnek, szórakozásnak is széles lehetőséget nyújt az állam, úgynevezett „KulturPass” kártyát is lehet igényelni, amivel számos kiállításon, koncerten, színházi előadáson, stb., lehet ingyenesen részt venni. Természetesen ezt is igényeltem, ha már az osztrákoknak dolgozok, akkor én is hadd „élősködjek” kicsit az országon. És még ki tudja, mennyi ilyen lehetőség van, amikről nem tud az, aki nem elég leleményes. Persze mindezt én sem saját kútfőből találtam ki, hanem van nekem egy törődő Vivi barátnőm, aki kintléte során már mind felfedezte ezeket, és van egy Blanka barátosném a jó öreg Mc Donald’s-ból, aki szintén sok jó tanáccsal, ötlettel látott el. A mekis fellélegzés után nem hezitáltam kényeztetni magam, kiállításokra, hangversenyekre, és táncestekre jártam el, amíg lehetett. Itt is megtaláltam a latin helyeket, salsát és tangót táncoltam, ahogy a lehetőség adta. Rendszeres látogatója voltam a Rumba&Mambo-nak, az Albertina Múzeumnak, a Musikverein-nak, a Wiener Konzerthaus-nak, és a csodálatos Staatsoper-nek (mindig bekönnyezek az operaház látványától). Egyedül a színházba járás maradt el, melyre német nyelven nem vitt rá a lélek. Mindenhova egyedül mentem, mert hasonló érdeklődésű és időbeosztású társra még nem akadtam, de azért ott az adott közegben mindig barátkoztam.

  Beköszöntött az október. A legnagyobb hangsúlyt a munkára és a sulira fektettem. Délelőtt német, este 11-ig meló. Szerencsére csak 30 órát vállaltam a Vapianoban. A mekihez képest viszont ég és föld volt. Ide minden nap őszintén hálát adva és fülig érő mosollyal jártam be, mert annyira megszerettem a környezetet, a munkatársakat, a vezetőséget! Rajtam kívül csak két magyar van, illetve az egyik román, aki tud magyarul. Mondjuk én sem vagyok teljesen magyar... De én is tudok magyarul. :D Még… Habár kissé elfajult a helyzet itt a nyelvekkel a Vapiban, ugyanis nagyon sok a latin-amerikai munkatársam, akikkel spanyolul kommunikálok (újrakezdődött a szappanopera kubai-mexikói kivitelben, de egyszerűen imádom ezeket a muchacho-kat), van számtalan külföldi meg bevándorló vendég, akikkel angolul kell beszélnem, és akadnak olykor franciák is, bár arról már teljesen lemondtam, hogy egy hibátlan mondatot összerakjak, mert annyira a német erősödött most fel. Szóval a magyar, angol, német, spanyol nyelvet napi szinten használom, és ha elfáradok, akkor baj van. Egyszer sí, aztán ja, aztán szija, majd egy seeya. Na, mindegy… Viszont az egyszerűen nem tud hidegen hagyni, ha nyelvtanilag rosszul alkotok egy mondatot, vagy bármit helytelenül mondok (főleg, amit már megtanultam). Persze az osztrák főnököm előtt szoktam a legjobban zavarban lenni, mert ő ráadásul értelmiségi is. Tulajdonképpen önbizalom kérdése egy nyelv. Hogy meg tud-e ingatni egy esetleges negatív vélemény a nyelvtudásom kapcsán, meg merem-e kockáztatni, hogy visszakérdezzek minden alkalommal, amikor csak nem értek valamit, vagy hogy neadjisten kinevessenek. A kockázatot annyiban vállalom, hogy nem maradok hallgatag, de amikor csak tudom, magamban előre megfogalmazom a mondandómat, nehogy véletlenül is valaki (hozzáértő) azt hallja, hogy hibázok. Tudom, sokszor nem egészséges ez a maximalizmus, de legalább ösztönöz arra, hogy tényleg ne csak a konyhanyelvet tanuljam meg, hanem írásban és beszédben is helyesen ragozzak, kiejtsek, mondatokat alkossak. Egyébiránt nem irdatlanul nehéz a német (legalábbis nekem), mint ahogy azt mások mondják. Sokkal logikusabb, mint akár a magyar, és kifejezőbb, mint egy bagatell angol, de persze a latinnyelvek szépségével nem versenyezhet! Én sosem éreztem vonzalmat a germán nyelvcsalád iránt, sőt, gyakorlatilag borzalmasnak tartottam a németet, viszont kint élve teljesen más, nem tűnik fel, hogy annyira csúnya lenne, vagy kisilabizálhatatlan. Csak egyszer mondták nekem is a telefonba, hogy Weltpolitikfähigkeitsverlustvermeidungsstrategie.

Noha, az idős emberek nyelvhasználata kifejezetten tetszik. Na meg a szleng is, illetve a „Wiener Deutsch”, azaz a bécsi dialektus. A főnököm is előszeretettel használja, amit amúgy imádok, csak semmit nem értek belőle, mert ennek tetejében még hadar is. :D S nemcsak a szava járását, hanem őt is nagyon bírom, ha már itt tartunk. Elképesztően odafigyel az ÖSSZES dolgozóra, és a kívánságainkra, bajainkra. Nem idegbeteg, nem stresszes és ő sem gyakorol nyomást a beosztottjaira, nagyon következetes, és jó emberismerő. Egyedüli osztrákként az étteremben nagyon jól összefog minket, a nemzetiségieket, és minden helyzetet jól lekezel. Úgy gondolom, ritka az olyan, amikor az alkalmazott akkor érzi jól és biztonságban magát a munkahelyén, ha bent van a főnök is. Én nagyon örülök, hogy nálunk ez a helyzet, és valóban ez is átértékelődik az emberben. Hogy milyen fontos is igazán, hogy gondot viselt legyen a felettese által, megbecsülve érezze magát, és agresszió helyett más eszközökkel, vagy olykor humorral érje el ugyanazt a célt a vezető. A munkahely egész atmoszférája teljesen megváltozik ilyen irányítás alatt, és az új dolgozó bekerülve a csapatba már ezt a jó közeget tapasztalja, és nem akarja szétcincálni azt, mert erősebb az összetartás a jó érdekében. Vagy ha szét akarja, akkor kihullik egyből. Szóval az új mottó a Vapianoban „alles ist scheiße” helyett „kein Stress”. Nagyon megszerettem itt dolgozni, kevesebb a pörgés, jó az esti hangulat, és a munkatársak is pozitívak. Erre már csak én dobtam rá az extra derűmet, amire a főnök is rácsodálkozott. Észrevette, hogy, feltűnően legyeskednek körülöttem a társaim és a vendégek is (annak ellenére, hogy a németem azért még mindig nem volt a toppon). De a nyelvi hiányosságaim nem tántorították el a főnökömet attól, hogy a precíz munkámat látva más feladatkörökre is betanítson. Úgy érzem, elégedett velem, és szimpatikus vagyok neki.

  A munkába és az egyetemre való bejárás viszont novemberben véget ért. A kancellár, Sebastian Kurz határozott intézkedéseket hozott, egy hónapnyi teljes lockdown-t rendelt el. De emellett azt is, hogy senkit nem bocsáthatnak el a munkahelyéről, és az állam megtámogatta a vendéglátó, üzleti, és turista egységeket, ezért ugyanúgy megkaptuk a teljes fizetésünket. Ez persze szuper, bár egy picit azért szomorkodtam. Mire már éppen kezdtem belerázódni mindenbe, egyszer csak sehova nem járhattam el. Az első pár napig élveztem csak ezt. Eldöntöttem azt is, hogy akkor kihasználom az alkalmat, és utazgatok kicsit országon belül. Ellátogattam Salzburgba és Grazba. Vonatra ültem, és 3 óra alatt Salzburgban is voltam. Az utcákon már megszűnt az élet, minden zárva tarott az élelmiszerboltokon kívül. Szerencsére így nem kellett turistákat kerülgetni, és egy hatalmas sétát tettem. Ausztria igazi ékszerdoboza ez a város! Elmentem Mozart szülőházához és egykori lakhelyéhez, a Hohensalzburg várhoz, a Mirabell-kastélyhoz, és a Mozarteum Zeneakadémiához. A nap folyamán még jól elvoltam, de ahogy esteledett, eszembe jutott, hogy azzal nem számoltam, hogy az összes hotel, szállás is zárva van. Több helyen próbálkoztam, de mindenhonnan elküldtek. Kezdtem kétségbe esni, mert már későre járt, vonat sem nagyon indult, hideg volt, és az ötleteimet is kezdtem kimeríteni. Üzleti úton lévők szállhattak csak meg a hotelekben, e kapcsán viszont jött valamiféle elképzelés. Megmozgattam a kapcsolataimat, és egyenesen Fischer Iván karmestertől kaptam egy igazolást, miszerint „a Budapesti Fesztiválzenekar szervezőasszisztenseként érkeztem a városba sürgős ügyben tárgyalni”. Sajnos pecsét, miegymás hiányában ezt sem fogadták el, lassan a sírás kerülgetett. Végül egy dologra tudtam még gondolni. Keresek egy olyan diákotthont, mint amilyenben én is lakom Bécsben, a fiatalok úgyis ki-be járnak a koleszból, csak be tudok jutni. Találtam is egyet a belvárosban a Mozartstraßén, méghozzá nem akármilyet! Egy 1500-as évekbeli osztrák épületben ékeskedett ez a kollégium. A lobbyban pihentem meg, egy-két embernek feltűnt, hogy nem vagyok odavalósi, de a nemzetközi diákok nyitottak voltak felém. Kérdezgettek, majd kártyázni, és filmezni invitáltak!! Még ilyet?! Az aulában volt még egy fűtött szalon is, benne egy kényelmes kanapéval, itt töltöttem az éjszakát. Végül jobban sült el ez az egész kiruccanás, mint képzeltem volna. Habár nagyon elfáradtam, és Grazban épphogy csak megálltam visszafelé pár órára, ezért onnan indultam is vissza Bécsbe.

  Ez után egy elég depresszív időszak következett. (Idősebbek figyelem, szleng következik): megmenésem volt. Rendkívül magányosnak éreztem magam. Nem mehettem dolgozni, nem járhattam be az egyetemre, gyülekezetek sem jöhettek már össze, bezárt minden szórakozási lehetőség, és kaptam egy osztrák lakótársat (akivel bár beszélgetni nem lehet, de „legalább” rendetlen és igénytelen – pont nekem való… se). A barátaimmal sem igen találkoztam, Blanka sokat dolgozott a mekiben, Vivinek pedig besűrűsödtek a dolgok, másokhoz meg nem sok kedvem volt. Ráadásul az a terrortámadás is ekkor történt, amikor géppuskával tőlem néhány megállóra lőttek le ártatlan embereket. Annyira megviseltek ezek a napok, hogy étvágyam sem sok volt már, amire külön nagyon komolyan oda kellett figyelnem, hogy ne essek bele újra egy evészavaros periódusba. Megint olyasmin töprengtem, ami nem okos. A lefogyás, anorexia nem megoldás. Mérges voltam magamra, a barátaimra, a helyzetre, a vírusra. Ámde hagytam, hogy a dühből szomorúság legyen, abból pedig megvigasztalódás. A szomorú fázisban találtam orvosságot a problémámra: hazamegyek, amíg a lockdown tart. November után továbbra sem voltak feloldások, egyedül az üzletek nyitottak ki karácsony előtt, de az éttermek még mindig csak elvitelre üzemeltek. Kasszásként és baristaként így még mindig nem volt tennivalóm, de a fizetésünket szerencsére megkaptuk (90%-ot). Ez már önmagában is nagyon jó, de az még elképesztőbb, hogy ugyanúgy járt a 14. havi juttatás is, tehát duplafizuval mentem haza. Az ünnepek áldottan, szeretetben teltek, a családban jelenlévőkkel, és a szívemben élőkkel megnyugvásra leltem. Sajnos kevesebb pozitív élményt meséltem a szeretteimnek az elmúlt időszakról, de mellettem álltak, és bátorítottak arra, hogy minden nap egy új kezdet. Minden az én döntésem. Bármit lehet. Lépni is, nem lépni, visszalépni, meglépni, előre lépni, továbblépni. Mindeközben érkezett számomra egy elég kifogástalan és testhezálló lehetőség. Ha már említettem Salzburgban a Maestrot, Fischer Ivánt, ő adott esélyt nekem arra, hogy személyi asszisztensként dolgozhatnék mellette. Koncertszervezés, nemzetközi kapcsolatok, személyes megbízások, utazások. Az én portfóliómhoz egy az egyben illeszkedik. Talán az egyik olyan dolog, amit a legszívesebben csinálnék az életben, ha nem akarnék vállalkozni. Ezt a vissza nem térő lehetőséget azonban visszautasítottam. Egyrészt úgy gondoltam, nincs elég ismeretem a világ komolyzenei szereplőinek körében, féltem attól, hogy nem tudom kielégítően elvégezni a rám szabott feladatokat, melyektől sok minden függhet, és ódzkodtam egy újabb költözéstől, Berlinben letelepedéstől. Nekem mindig ott kellett volna lennem, ahol éppen a karmester tartózkodik. Ezeknek a „kifogásoknak” még akár meggyőzhető is lettem volna az ellenkezőjéről, hogy gyorsan belejövök, nem a világ vége megint elköltözni, utazhatok is sokat világszerte, de egy valamiről nem tudtam meggyőzni magamat se én, se más: nem akarom más ember életét élni. Ezen nincsen több magyarázni való. Számomra, ha magamat értékelem, és magamat próbálom elhelyezni önmagamban, akkor nekem ez a szabadság. Bármilyen életre szóló referenciát nyerhettem volna, nekem nem volt feljebb való annál, hogy önmagam lehessek, és (esetlegesen) ne menjek tönkre lelkileg/fizikailag egy ilyen munka adtán. A döntésembe belenyugodtam, békességet éreztem. Az új évet is Budapesten kezdtem, a lockdown-t továbbra is csak hosszabbítgatták Ausztriában. Én meg ez idő alatt betöltöttem a negyed évszázadot, 25 éves lettem.  A januárt és a 2021-es évet jó reményekkel indítottam! Újra nekikezdtem a naplóírásnak is. A tavalyiba a meki óta nagyon csekély szószedet került a lapokra. Az otthoni baráti kapcsolataim is átértékelődtek, sokkal minőségibbé váltak a találkozások, beszélgetések, a társas összejövetelek. Mivel a hidegben nem volt kedve az embernek sokat császkálni, inkább egymásnál töltöttük az időt, ami sokszor ottalvós buliba csapott át. A lezárások alól kivételt képzett februárban a gyülekezés, így az egyik zuglói gyülekezet tárt ajtókkal várta a fiatalokat. Ez nagyon-nagyon jót tett a lelkemnek! Végre személyesen elmehettem egy keresztény közösségbe, ahol szintúgy számomra kedves emberek vannak, így a csajokkal-srácokkal rendkívül áldott gyüli alkalmakon (dicsőítés és prédikáció) vettünk részt szombatonként. Bécsben is találtam nyáron egy nekem való, karizmatikus pünkösdi gyülekezetet (Life Church Wien), csak a karantén miatt az a gyülekezés is feloszlott, és csak online tudtam követni őket. Legalább az alatt a pár alkalom alatt sikerült megismernem az ottani ifjúságot, köztük Ajtay Barnit is (aki itthon a BPA-ba járt), és most már kedves feleségét, Bekkit – ők ketten sokat segítettek a beilleszkedésben.

  Hipp-hopp el is érkeztünk a tavaszhoz, és vége lett a téli álmomnak. Amint egy kis napfény bújt elő az életünkbe, egyszerre újra proaktív lettem. A Vapianos csoportban folyamatosan kaptam a hosszabbításról a híreket, Bécsbe csak akkor mentem ki, ha aláírni való dolgom volt, vagy munkahelyi kötelező tesztelésre kellett menni. Ilyenkor ránéztem a lakásra, és a bécsi „kastélyomra”. Pár hetente 2-3 napokra kiugrottam, az ingázó munkapapírommal immáron gond nélkül jöttem-mentem. Könnyedén, de kelletlenül, már a szó is: Hegyeshalom, inkább viszolygást váltott ki belőlem, mint izgatottságot. A határt legtöbbször magyar ingázókkal teli autóban léptem át (blablacar vagy oszkár telekocsi), vagy alkalom adtán a megdrágult Railjet egyik vagonjában síklottam be a Hauptbahnhof-ra. S bár dolgozni még nem kezdtem el, csináltam magamnak egyéb elfoglaltságot. Márciustól beiratkoztam még egy egyetemi félévre, a B2-es német nyelvkurzusra, ezáltal újra minden délelőttöm be lett táblázva az órákkal. Emellett kihasználtam a lehetőséget, hogy csak otthon ülök „semmit téve”, gondoltam, az amúgy sem rossz fizetésemet kiegészítem még egy kis extra jövedelemmel. Olyasmibe akartam belefogni, amit élvezek, és akár később is, munka mellett is csinálhatom. Kaptam először egy felkérést egy barátnőmtől, hogy készítsem fel a spanyol szóbeli nyelvvizsgájára. Ez annyira pozitívan sült el, hogy eldöntöttem, közzéteszek egy hirdetést, és kezdő spanyolórákat adok. Nem várt módon rengetegen írtak rám, amiből végül 5 diákot választottam ki, akik online vettek tőlem magánórát. A tanítás és a tanítványoktól való visszajelzés egyrészt önbizalmat adott, és meggyőződést, hogy jól csinálom azt, amit csinálok, van hozzá tehetségem. Másrészt iszonyatosan élveztem és élvezem őket mind a mai napig, én is nagyon sokat tanulok közben, és abszolút fejlesztő hatással van rám. A német tanulással és a spanyol tanítással eléggé kimaxoltam a napjaimat, de ami kis szabadidőm még akadt, azt is edzéssel, vagy a gyönyörű fővárosunk csodálásával töltöttem, barátokkal vagy magammal.

  Ausztriában a teljesen lockdownt május 19-én oldották fel, azóta vagyok kint újra Bécsben. Visszaálltam munkába, s közben az egyik szemem sír, a másik nevet. Hálás vagyok azért, hogy ilyen sok időt otthon tölthettem, feltöltődtem, de nyilván hat hónap otthonlét után természetes, hogy nehezebben áll vissza az ember a régi kerékvágásba. De egy valami biztos, hogy ugyanolyan úgy sem lesz, mint amilyen már volt. A régi kerékvágás is új, pusztán a lelkesedés maradt meg mondhatni ugyanannyira. Nap, mint nap rájövök, hogy szeretem a munkahelyem, és nem derogál, hogy jelenleg „csak vendéglátásban” dolgozok, mert innen is ki tudom venni azt, ami hozzám tesz és jól jöhet majd a későbbiekben. Jól érzem magam, és váltáson sem gondolkozok egyelőre, hiába fejlődött már a németem, nem valószínű, hogy jobban érezném magam egy osztrákokkal teli közegben.

  Bécs és a helyiek az én szememmel.
Nem gondoltam volna, de az osztrákok még a magyaroknál is hidegebbek. Én csak arisztokratáknak hívom őket. Legtöbb esetben csak a sajátjaikkal társalognak, és nehéz velük kapcsolatot teremteni. Van egy alap fölérendeltség érzetük, s nem fognak téged egyenrangúnak gondolni saját magukkal. Kis lenézést is véltem felfedezni, habár abba nem gondol bele az osztrák, hogy pont a bevándorló az, aki a vendéglátója, vagy a szobafestője, merthogy ő nem fog elmenni ilyen helyre, az biztos. Ha nem lennének a bevándorlók, el sem tudnám képzelni, mi lenne velük! Az irodista mesterség és a kávéházi kultusz nagyon megy, de sokszor mit sem ér, ha mögötte rosszindulat vagy álarc lapul. Dacára a sajátságos „hochnäsig” magaviseletüknek, legalább a nyelvhasználatukban alapszó a köszönöm, a kérem szépen, és az üdvözlési, búcsúzási variációk. Egyetlen egyszer sem történt meg, hogy bárki elmulasztotta volna akármelyiket is, vagy tiszteletlenül beszélt volna embertársával. Ahogyan az idősek, úgy a fiatalok is a (túl) jó modorhoz szoktak. (Kivétel persze itt is az ocsmányirodában ücsörgő Frau Hoffmayer, aki úgy gondolja, az a feladata, hogy őrjöngjön, ha nem németül szólnak hozzá, és várja az ebédszünetét, amikor végre megeheti a Wienerschnitzel-jét nyugalomban). A zsörtölődő Frau viszont arról is képet ad nekünk, hogy az országban rend van. Akár azt is üzenheti: ha itt szeretnél élni, tanuld meg a nyelvet és alkalmazkodj a kultúrához. Ez a belső rend több mindent magában foglal, s személy szerint engem a becsületességre tanít. Sajnos mindig volt a természetemben ilyen kis sunyiskodás, lazáskodás. Itt mindez következményekkel jár. Nincs „azt hittem, hogy jó még a város vonzáskörzetébe is a bécsi tömegközlekedési kártya”, nincs „még csak villogott a zebrán a zöld, és közben váltott pirosra”, nincs „de hát csak 52-vel mentem az úton a megengedett 50 helyett, aztán meg nem is értettem, ami a parkolótáblára volt írva, ezért otthagytam az autót”. Nincs. Fizess! Inkább nem mondom most el, hogy az elmúlt évben mennyi pénz folyt ki a kezem közül büntetésekre, de remélem, hogy most már megtanultam, a magam érdekében... Már a legutóbbi alkalommal meg is köszöntem az ellenőrnek, hogy kirótta rám a bírságot, nehogy még egyszer az életben eszembe jusson sumákolni. Danke für die Geldstrafe. Legalább gyakoroltam ezt a parádés modorosságot a szenvedélyes felháborodás helyett. Bárcsak beléjük adatott volna több szenvedély! Talán ez a legjobb szó: a szenvedélyhiányosság, amivel a leginkább tudnám jellemezni a helyieket. Nem élik túl színesen, intenzíven az életüket. Egy budapesti nyár össze sem hasonlítható a bécsivel (és most még a fővárosról beszélek), egyszerűen ingerszegény. Amíg Pest pezseg, Bécs bágyadtan igyekszik a nyüzsgés látszatát kelteni. Alapból szombat este 6-kor bezár minden üzlet, vasárnap meg ki sem nyit egyáltalán semmi. A nyári éjszakákon (mert más évszakban nagyon el sem mennek szórakozni) legkésőbb éjjel 1-kor, az utolsó metró után már minden kihalt. Na de, Osztrákia mentségére szóljon, hogy e nemzet a komolyzene és a művészetek fellegvára. Mivel én is művészlélek vagyok a magam módján, aligha tudok elképzelni ennél előadásokban, kiállításokban gazdagabb helyet! Bécsnek mind a művészete szívet melengető, mind az építészete és tisztasága szemet gyönyörködtető. Mégis, mint korábban említettem, nekem Budapest marad a világ közepe, s egy-két évnél hosszabb időt nem tervezek eltölteni Ausztriában. A szép emlékeket viszont örökre eltárolom magamban.

  Bécs és a helyiek más szemével.
Nemcsak közeli barátaim, ismerőseim szívébe lopta be magát az osztrák főváros, de számos költőt, írót meghatott a várossal való találkozás, melyet mindenféle vádlás nélkül ábrázolnak műveikben. Márai Sándor például a következő szavakkal: „Bécsben – mondja. Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót – Bécs – annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem. Mert Bécs nemcsak város volt, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember lelkében, örökké, vagy nem. Ez volt a legszebb életemben. Bécsben úgy élt a zene s minden, amit szerettem, a kövekben, az emberek nézésében és modorában, mint a megtisztult indulatok egy emberi szívben.” (Márai: A gyertyák csonkig égnek) Ezt a hangot meghallani szerintem úgy tudja az ember, ha minden nap imádja ezt az egészet. Az első pillanattól kezdve, a város illatát, a benne élőket, a nyelvet, a magaviseletet, a munkát, az alkotást, a művészetet. Az én vérmérsékletem Österreich-nál tüzesebben ég, s világomat halovány színesceruza helyett, dzsokondával szeretem szédülten intenzívvé tenni. Hála, hála, és hála van csak bennem az elmúlt évért, az életemben kapott szereplőkért, és a féltőn szerető Isten kegyelméért. Írni fogok még, remélem nem csak innen a közelből. Addig is, a következő epizódhoz elöljáróban csak annyit árulok el: a kiköltözésem azzal az imával kezdődött, hogy megkértem a Jó Istent, Bécs ne legyen akadály a szerelembe eséshez. :) Ezt majd el szeretném monDani...