La Habana! Két hét az elképesztő Kubában, Havannában.

  Régóta a fejemben mozgolódott ez az ország, köszönhetően annak is, hogy a nagynéném, akinek a férje Mali nagykövet, Kubában töltött 8 évet a családdal. Szüleim és az egyik nővérem is volt náluk látogatóban. Egyszer 2014-ben, amikor Venezuelában éltem, én is majdnem átmentem a kubai szigetre, csak akkor nem tudtam volna visszatérni Venezuelába, így elvetettem az ötletet. Úgy gondoltam, majd még találok rá lehetőséget, ami bár nem egyhamar jött el, de most mégis majd’ 10 év elteltével megvalósult az utazás.

  Nem ért sokk-ként a kultúra és a kinti életvitel, ami több dolognak köszönhető: nem először járok latin-amerikai országban, anyukám sokat mesélt Kubáról, szinte „Kuba-fanatikussá” vált, és persze sok latinnal voltam mindig is körülvéve az életemben. Ez a jelenre is igaz, mert vannak latin munkatársaim, ügyfeleim. Valamint több, mint 10 éve salsázom (sok kubai táncossal is roptam az évek során), és egykor vokalistája voltam egy zenekarnak Pesten, ami latin zenét játszik, és élőzenés salsa táncesteket csináltunk. Mindezt összegezve, valóban ideje volt már, hogy elutazzak Kubába!

  Na de muszáj egy kicsit töriznünk, hogy megértsük, mi van ebben az országban. Illetve, hogy mi nincs... Mert többnyire semmi sincs.

Nem szeretném túl messziről kezdeni, de ott fogom. :D Röviden a lényeg, hogy a gyarmatokért folyamatos harc folyt a spanyolok, az angolok és a franciák között. Végül Spanyolország szerezte meg a kubai térséget, cserébe lemondtak Floridáról. Ebben az időben nemcsak a fehér gyarmatosítók éltek ott, hanem számos fekete rabszolgát telepítettek be Kubába, ennek következtében lett a népesség igencsak tarka, hisz a mai napig láthatunk az országban egészen fehér emberektől, félvéreken át, igazi néger-feketéket. És persze itt van ez a „kedves” Amerika. Hogy is került a képbe? A gyarmatosítók kereskedelmet folytattak az Egyesült Államokkal, de volt, hogy korlátozták vagy egy időre betiltották. Közben az 1800-as évek elején Kuba cukortermelői nagyhatalommá vált, és az USA-nak annyira fontos volt a kubai cukor, hogy még azt is megakadályozta, hogy függetlenné nyilvánítsák a szigetet. Majd elindult egy függetlenségi háború a rabszolgafelkelésekkel együtt, s végül José Martí-nak köszönhetően felszabadították a cukornád-ültetvényekről a rabszolgákat. Ez viszont a kubai gazdaság összeomlásához vezetett, mert nem tudtak a rabszolgák nélkül versenyképes áron termelni. Az egyetlen mezőgazdasági termékre alapozott kubai gazdaság az Egyesült Államok monopóliuma lett, így amerikai tőkések kezébe kerültek az ültetvények, a cukor- és a dohányipar is, és Kuba az USA félgyarmata lett. 1898-ban formailag önálló köztársasággá alakult, de alkotmánya szerint az Egyesült Államoknak joga volt Kuba pénzügyeinek és külügyeinek felügyeletére, beavatkozásába. Ezek után újabb harcok folytak Batista hatalma alatt, akit végül Fidel Castro (és társai, köztük Ernesto Che Guevara) megdöntött és innentől beszélhetünk kommunista Kubáról – azaz bocsánat, „független és szuverén szocialista munkásállam, egységes és demokratikus köztársaság formájában megszervezve”. Amint kinevezték Fidelt miniszterelnöknek, megkezdődtek az államosítások, többek között a nagybirtokokat és az amerikai tulajdonban lévő cukorgyárakat államosították, ami azt vonta maga után, hogy 1959 és ’70 között fél millió kubai hagyta el az országot nagy felháborodással (gazdálkodók és értelmiségiek), és az USA teljes kereskedelmi embargót vezetett be, megszakította Kubával a diplomáciai kapcsolatokat, és megtiltotta állampolgárainak, hogy Kubába utazzanak. Termeléscsökkenés, minőségromlás, túlduzzasztott bürokrácia, államadósság, hitelek megszűnése, pénzromlás... Ilyen és hasonló dolgok nehezítik napjainkig a kubai körülményeket. Egy időben bevezették az amerikai dollárt, majd meg is szüntették, és helyette a konvertibilis peso (CUC) került bevezetésre a sima kubai peso megtartása mellett. Így a valutás boltokban a külföldiek és a valutával rendelkező kubaiak továbbra is hozzá tudnak jutni a jobb minőségű termékekhez és magasabb színvonalú szolgáltatáshoz, de a konvertibilis peso-val nem rendelkező kubaiak csak a kubai peso-s boltokban tudják megvásárolni a silány minőségű termékeket. Emellett még jegyrendszer is működik, az államtól kapnak jegyeket, amivel szintén kiválthatnak bizonyos árucikkeket, amikért aztán hosszú-hosszú sorokban állnak órákat.  A forradalom óta siralmas a helyzet, bármennyire is istenítették Fidelt, hogy mennyi mindent tett az országért, valójában nem hogy fejlődött volna Kuba, de csak jobban hanyatlott. 2016-ban hunyt el Castro, és azóta is tömegesen próbálják elhagyni Kubát a lakosok a bírhatatlan gazdasági állapot miatt. Leginkább a floridai szoroson próbálnak meg átjutni, erre egy törvényt is hoztak: akit a tengeren elkapnak, őket visszafordítják Kubába, de akik elérik a szárazföldet, azok maradhatnak és tartózkodási engedélyt kapnak az Államokba (évi 500 vízumot adnak ki).

  Tehát így állunk. Most, 2023 januárjában a szegénység ellenére elég békés körülmények fogadtak. Miután már nem volt háború, Kuba Latin-Amerika legbiztonságosabb országa volt, habár az elmúlt hónapokban hallott az ember 1-1 erőszakos támadásról, így nem árt az óvatosság, de turistaként még mindig nyugodtan ki lehet utazni félelem nélkül. Kérdés csak az, hogy hogyan?

Először is, magyaroknak a turista vízum kötelező, ami 22 dollár (itt-ott emlegetik ezt a turista-kártyát, amit „köteleznek”, de nincs szükség semmi ilyesmire. Beutazáshoz NEM KELL.) Én Iberia légitársasággal utaztam ki – ami igaz olcsóbb volt, mint egy AirFrance vagy Lufthansa, de cserébe olyan szolgáltatást is kaptam... (Ha tervezel Kubába menni, és feltétlen fontos számodra a kényelem, komfortosság, kaja, akkor ne az Iberiát válaszd!) Madridban szálltam át, az út összesen 9-10 óra hosszú volt. Amit még mindenképp ajánlok a kiutazáshoz, az némi élelmiszer a bőröndben. A feljebb olvasható „többnyire nincs semmi” mondat itt lép életbe. Egyből bele is csapok a kinti tapasztalásokba, szóval kaja... ami van: gyümölcs- és zöldségpiac, étterem (ha nem feketén váltasz pénzt az utcán, akkor nagyon drága), és all-inclusive szálloda, ahol kapható minden. Ami nincs: minden egyéb élelmiszer, amit egy CBA-ban, pékségben, szupermarketben megveszünk. Nincs bolt, amibe kiugrunk és majd veszünk egy vizet, meg reggelire kenyeret felvágottal. Illetve bolthelyiség van, de élelmiszer nincs benne, vagy csak elenyészve. Mondjuk egy sor olaj, vagy egy sor maggi leveskocka. Az egyéb fogyasztási cikkek általában ömlesztve vannak egy üzletben, ahol kaphatsz egyszerre ruhát, bútort, háztartási eszközt, szuvenírt. Mindenből néhány darabot, ami éppen van. De ez igaz a vendéglátóhelyekre is, abban az értelemben, hogy ott is csak azt kapsz, ami épp nem fogyott el. Többször voltam a Havanna Club-ban, ami egy elkülönített pihenőhely. Ott van közvetlen a tengerparton (mint egyébként az egész főváros) és van benne spa, sportpályák, medencék, napozóágyak, és bárok. Ostobaság volt elhinnem, hogy ami a menü-n szerepel, az kapható is (bár menü sem volt), de ha egyik nap vizet kértem, csak rum volt, ha másik nap rumos koktélt kértem, csak alkoholmentes volt, ha húsos ételt kértem, csak köret nélkül tudták felszolgálni, ha gyümölcslevet kértem, csak víz volt. Mert hát ugye „elfogyott”, ami valójában annyit jelentett, hogy ellopták. A Havanna Club állami tulajdonban volt, ahol sokkal alacsonyabbak az árak. Itt egy víz mondjuk került 60 pesoba, a városban 300-ba, így a dolgozó szépen berakta a kasszába a 60 peso-t, elment eladni többért a városba, majd mire én kértem volna, elfogyott. Szóval így jól el lehet szórakozni ezzel az országban. Csoda, ha éppen van abból, amit kérsz. Előfordult, hogy bulihelyen tényleg nem lehetett vizet kapni, csak rumot és sört. :D Így van ez a szolgáltatásokkal is. Miért is lenne masszőr a spa-ban? Hogy-hogy nincs is fodrászat azon a címen, amit kaptam? Taxi helyett vajon miért egy 50 fős busz visz ki a reptérre? Az ilyen dolgokat nagyon el kell engedni Latin-Amerikában. Erre írtam azt a legelején, hogy nem ért sokk-ként a kultúra és az életvitel, mert már-már hozzászoktam pont ezekhez a szituációkhoz Venezuelában is, és Afrikában is (legalábbis Maliban). Jól mondta apukám: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Na ja... Mert ha elmegyek a bamakói önkormányzatra és éppen nincs papír a nyomtatóban (persze 1 db nyomtató van az egész hivatalban), akkor bizony nem lesz okiratom, csak idegösszeroppanásom. Habár nem kell túl messzire mennem, már Pesten is elért (volna az idegbaj, ha nem számolok vele), amikor a nyelvi ovimba többkörös interjúztatás után végre megtaláltam és felvettem egy munkakörhöz illő dél-amerikai nőt, aki már az első munkanapján bejelentette – előtte fél órával –, hogy ő egyébként nem jön ma dolgozni. Meg úgy soha többet. De azért megdicsértem, mert legalább szólt... (50+ éves). Hát ilyen szinteken vagyunk. Persze vannak kivételek! A baj sajnos az, hogy ezek az emberek nem is tanulják meg, hogy egyáltalán hogyan kell dolgozni, mi az, hogy felelősség, hiszen, ha nem dolgoznak, akkor is fenn tudnak tartani egy létminimumot, vagy még annál többet is. Mindig kapnak ennivalót, vagy az államtól vagy maguknak megtermelik, a lakhatást is megoldják, azt is államilag vagy családilag (ezekben az országokban senki nem vergődik egyedül, mint Európában, ott áll mindenki mögött a többgenerációs család, és számíthatnak egymásra), rezsire sem kell igazán számolniuk, mert nagyon alacsony költségű, stb. Szóval rengeteg embert látni napközben az utcán lézengeni, üldögélni, árucikkért órákig sorban állni, nyugalomban beszélgetni, dominózni, vagy egy szimpla hétfő este hajnalig bulizni, mert másnap nem kell munkába menni. Tulajdonképpen egy programpont az is, hogy ha elmennek valamit beszerezni. Egyik nap mondjuk banánt, másik nap pedig virágot. Persze két külön nap, miért is ne? Beül az egész család az autóba, és furikáznak helyről helyre órákig, amíg nem találnak valahol. Ez a napi progi.

Havanna Club.

Mutatok egy kis városképet is. Havanna egykor gyönyörűen pompázott, mostanra viszont rengeteg épület lepusztult állapotba került. Ahogy elvándoroltak a gazdagok és a középosztály, elhagyatottan maradtak a házak, amit idő közben a sós tenger is kimart, az itt maradó lakosok pedig kilopták belőlük, amit csak lehetett.
 

  Sok fotón láthatjátok ezeket az ikonikus régi kubai autókat. Bármerre nézünk, régi típusú, leginkább amerikai kocsik suhannak (vánszorognak) az utakon, legyen az Chevrolet, Oldsmobile, Buick, Ford vagy az orosz Volga, Zil, Lada, Moskvics. Akár az egész ország egy gördülő oldtimer múzeum lehetne! Körülbelül 60.000 olyan gépjármű működik jelenleg Kubában, amit 1959 előtt gyártottak az amerikai futószalagon. A régi rendszerben a magánszemélyek csak 1959 előtt gyártott autókat adhattak-vehettek, és aki új autóhoz akart jutni, annak nemcsak rengeteg pénzzel kellett rendelkeznie, hanem egy miniszterelnökségi engedéllyel is, amit a szocialista munka frontján nyújtott kiemelkedő teljesítménnyel lehetett kiérdemelni. Manapság (9 éve ugye) már nem kell érdem, sem engedély, csak egy rakat pénz. Például egy 2006-os Hyundai Accent-et 28 ezer dollárért árulnak (10 millió Ft, Magyarországon most használtan 350-700 ezer Ft között lehet kapni), egy 2014-es Audiért meg már 95 ezer dollárt kell fizetni (34 millió Ft). És természetesen abban az országban, ahol egy havi átlagkereset kb 30 dollár, ott nyilván csak segítséggel vehet magának ilyet az ember, mondjuk a Castro elől Miami-ba menekült rokon segítségével.

A parkolás mondhatni fizetős, csakhogy nem sms-es vagy gépbe dobós a rendszer, hanem mindenhol parkoltató emberekék járnak fel-alá, és nekik kell a parkolás után egy 20 pesot a kezükbe nyomni.

  Havannán belül elég sok helyen jártam, nagyjából sikerült kimaxolni a városnézést, mert sajnos a fővároson kívül máshova nem jutottam el. Éppen üzemanyag sem volt nem meglepő módon, mint ahogy néha az áram is elmegy (mint megesett egyik este a buli kellős közepén). Most erre...? ... na, már megbeszéltük. Amit viszont láttam, az Havanna Vieja, ami az óváros (ne az európai mesevilág óvárosokra gondolj, hanem a legkubaibb helyi dzsuvára, ami amúgy fantasztikus). Itt van igazán a város szíve, hemzseg az élet, sok kis üzlet van, bodega, árusok, művész galériák, bárok, lakhelyek egymás hegyén-hátán. Itt található a La Bodeguita del Medio, egy nagy katedrális, a nemzeti szálló, ööö... hát kb ennyi. :D Kicsit kijjebb van egy Kapitólium, a Plaza de la Revolución (forradalom tere Castro és Che Guevara arcával), a Gran Teatro, a Fidel Múzeum, az egyetem, Áldó Krisztus szobor, zöldebb parkok itt-ott, és a hosszú Malecón – ez olyan, mint a rakpart, csak itt a Karib-tenger és a kikötő mentén megy az út. Jó, igazából tök más.

Malecón.

Áldó Krisztus.

Kapitólium.

Gran Teatro.

Hotel Nacional.

Híres emberek, akik megszálltak a Hotel Nacional-ban.

Universidad de la Habana.

Fidel Múzeum.

Plaza de la Revolución.

La Bodeguita del Medio.

  Valamivel arrébb, úgy 10 percnyire Havannától van egy gyönyörű partszakasz, a Playa del Este. Egyik délután ide sikerült eljutnom, és bár én nem vagyok az óceán szerelmese, a Karib-tenger mindig lenyűgöz, ez is csodaszép volt, és még fürödtem is!! Jó meleg volt a víz, és szerencsére szép időnk volt végig, 28-30 fok körül. Öröknyár van Kubában.

  Az estéket szórakozóhelyeken töltöttem majdnem minden nap. A fővárosban van két Casa de le Música (Zene Háza vagy Kulturális Központ – ki minek nevezi), és kint élőktől tájékozódtam a táncos helyekről is, ahol vagy dj nyomja a salsa zenét, vagy élő koncertek mennek. Ilyen például a Belén, a Jardines 1830 és a Johnny Club. A helyek előterében miden hétre ki van téve az aktuális program egy poszteren. Minden nap van egy matiné buli este 7-től 11-ig (ha netán valaki mégiscsak dolgozna másnap), és egy késői buli 11-től hajnalig. Mint ahogy itthon Magyarországon is, kint is van egy nagyobb salsás közösség, de annyira azért nem nagy, hogy 1 hét után már ne fussak bele ugyanazokba az emberekbe. Egyből ismerkedni is tudtam, kubaiakkal és Kubában élő külföldiekkel egyaránt. Egy-egy buliban már lestük egymást néhány táncossal, hogy vajon ott lesz-e, aztán megörültünk egymásnak és táncoltunk is! Ezeken az esteken mindig, minden nap van egy fél órás show tánc bemutatókkal, profi kubai latin táncosoktól. Nemcsak salsa, hanem mindenféle latin és afro táncsorokat, koreográfiákat, vagy szóló előadásokat mutatnak be a közönségnek. Majd levezetnek egy rövid animációt is, amibe bevonják az ottlévőket, aztán megy tovább a buli, és ők is ugyanúgy lemennek a parkettre. Nagyon közvetlenek és szeretnek más emberekkel táncolni, engem is több alkalommal felkértek. Jó, az persze nyilvánvaló, hogy szinte beolvadtam a helyiek közé, mind bőrszínben, az afro fonataimmal, na és még a spanyolommal is. Egyáltalán nem mondták meg, hogy nem kubai vagyok, de ehhez már Magyarországon is hozzászoktam. :D Ha nem nigériai, és nem brazil, akkor kubai vagyok! Yeee. 

  A 10 nap alatt 2 koncerten is részt vettem, ami óriási élmény volt! Kubában ez az egyik legjobb, hogy olyan helyi, de egyben világhírű zenekarok lépnek fel a hazájukban is egy sima klubban a keddi buliban, amikért Budapesten vagy európai fesztiválokon rengeteget fizetünk, hogy láthassuk őket az 52. sorból. Vagy nincs is egyáltalán lehetőségünk elmenni koncertjükre, csak a „nagy” szombati buliban nyomja éppen a DJ valamelyik számukat. Havannában nem több, mint 500 Ft-os belépőért egy kisebb helyiségben, jól látva a zenekart tomboltunk és táncoltunk a koncertek közben, amit ugyanolyan lendülettel végigdaráltak 150 embernek, mint Európa legnagyobb salsa fesztiválján 5000 embernek. Akiket hallottam: Maykel Blanco y su salsa mayor és az Azúcar Negra zenekar. Na de ami még ennél is szenzációsabb volt, az nem más, mint amikor teljesen véletlenül, városnézés közben besétáltam az egyik sarkon egy másik, ugyancsak világhírű zenekar (Pupy y los que son son) próbájára!! Csak arra voltam figyelmes, hogy valahonnan szól a zene, és azt követve egyszer csak közéjük csöppentem. Közvetlen mellettem fújtak a fúvósok és játszottak az ütősök. Egy kicsit elidőztem, megcsodáltam a hangszereket, figyeltem a próbafolyamatot, a zenekarvezetőt, és persze csevegtem az egyik taggal. Imádtam minden percet! Mutatok egy összefoglalót: 

Nem meglepő egyébként, hogy egy-egy sarkon szól a zene, sőt nagyon gyakori. Bármerre sétál az ember itt-ott beleakad utcazenészekbe vagy bárzenészekbe, akik megalapozzák az igazi kubai hangulatot. Nekem zeneszeretőként és táncosként ez a paradicsomot jelentette! Akárhányszor hallottam a közelemben valamit, mindig megálltam néhány percre, hogy hallgassam őket, és átengedjem magam ennek az életérzésnek.
 

  Nézzük meg az árakat. Ha feketén váltjuk a pénzt, 2.4-gyel kell beszorozni, hogy forintban megkapjuk az összeget. Túl konkrét árakat nem nagyon tudok mondani amúgy, mert a piacon, a „boltban”, a streetfood bódénál, a bárokban és a szórakozóhelyeken is össze-vissza kamuznak az árakkal. Még ha fel is van tüntetve valami, egyáltalán nem biztos, hogy annyit számolnak fel. De kezdjük mondjuk a legfontosabbal: egy mojito átlagosan 2-300 peso (5-700Ft), egy éttermi étkezés kb 1200-1800 peso (2800-4300Ft), streetfood 5-600 peso (1200-1500Ft), buli belépők 250 peso (600Ft), üzemanyag 75 peso/liter (180Ft), 30db tojás 1800 peso (4300Ft). Tej egyáltalán nincs, tejtermék ritkán akad, és azok is méregdrágán. Mivel nem hotelben szálltam meg és nem tömegközlekedtem, ezekről nem tudok nyilatkozni. És MINDEN MÁS, pl elektonikai cikkek, vagy akármi – nem is tudok mit kiemelni, mert akkora hiány van, hogy a világ minden tárgyát felsorolhatnám – rengeteg pénzbe kerül. Mert nincs, és ha véletlen valahol árulnak, akkor óriási összeget kérhetnek érte, és mindig van, aki megveszi. Akár telerakhattam volna a fél bőröndömet USB kábellel, motoros sisakkal, biciklipumpával, fülhallgatóval, pelenkával, játékkal, turmixgéppel, arckrémmel, hajszárítóval..... BÁRMIVEL, és meggazdagodhattam volna. Ennyire erős a „nincs” szó jelentése. Ahogyan Maliban, Kubában is megtapasztaltam, milyen spórolni például egy vajkrémen, vagy egy szalámin. Hogy nem egyértelmű, hogy van, és hogy bármennyi van. Az sem, hogy ha elfogy, akkor leszaladok és veszek még. Takarékoskodni kellett, és beosztani azt, ami volt, hogy jusson másnak is, és máskorra is. Ezért érdemes a bőröndbe valamennyi élelmiszert pakolászni, olyasmit, amit szeretünk a mindennapokban fogyasztani.
 

  Egy kis jellemzéssel zárom a beszámolóm. Nagyon kedves, aranyos embereket ismertem meg, a kubaiak alapvetően egy jókedélyű, vidám nemzet. Bármi sújtotta, sújtja őket, úgy láttam, hogy a zene, a tánc és a család, egyszóval a kultúrájuk egy igencsak felemelő atmoszférában tartja őket, s ebben lubickolnak. Ki tudnak kapcsolni és lazára venni a dolgokat (sokszor túlságosan is) – ilyen az életfelfogásuk. Ráérősek, nem szívbajosak, és általában azt csinálják, amihez kedvük tartja. Például szerelmeskednek. Azt elég sokszor kedvük tartja, és elég sok gyümölcsöt is hoz. Majd természetesen ezeket a gyermekeket nagy százalékban egyedül neveli fel az anyukájuk. A legtöbb kapcsolat így végződik és ez szinte már normális, hogy a férfi elhagyja a nőt, a gyerek pedig apai jelenlét és apakép nélkül nő fel. De ne higgyük, hogy a férfiak megállnak egynél, sokszor több nővel is viszonyuk van egyszerre és simán 2-3-4 gyereket is otthagynak a nőknél. Az én volt kubai munkatársam is hasonló egyén volt Bécsben. Volt már két gyereke Kubában, egy Ausztriában, egy pedig Magyarországon is! Akkor csak legyintettem, hogy jól van, egy túlfűtött latin nőcsábász... De hogy ilyenből nem egy, hanem rengeteg egy országban/kultúrában??!!? Na azt nem gondoltam volna. Így viszont nem kell elcsodálkozni azon, hogy a kubai nők elég erősek és határozottak, ami meg is látszik rajtuk. És szerintem ezt ők tudják is nagyon jól, hogy kint nem tervezhetnek a férfival egy örök életre, maximum összeteszik a két kezüket, ha mégis úgy alakul. De felnevelik a gyerekeket úgy, ahogyan ők is a saját anyjuktól látták. Általában fiatalon szülnek, és együtt laknak a szülőkkel, nagyszülőkkel. A fiú gyerekeknél már kis korban kialakul a macsóság, a lányoknál pedig a csajosság. Mondjuk amilyen egyenruhában kötelező járniuk a suliba, nagyon nincs is mit tenni... Ez ilyen Kubás... szexi egyenruha... mi más? Ez illik az attribútumba. Ha akarod, ha nem, ebben kell elengedned a lányodat iskolába:
 

Mindenesetre, miközben valamilyen képet próbáltam formálni erről a társadalomról eszembe jutott néhány gondolat. Itt van egy nagyon kettős és nehéz téma. Mert hogy ez az egész nem csak szimplán „szegény kubaiakról” szól. Kint összefutottam néhány európaival. Egy keveset egy holland nővel is beszélgettem, aki pár évre a férje munkalehetősége miatt kiköltözött. Volt egy mondat, ami egyszerre elszomorított, de együtt is kellett éreznem. Így hangzott: „Ó, úgy sajnálom! Milyen kár, hogy Kubában minden ilyen pocsék. Sajnos itt nem az  van, mint amit vártunk.” Szeretném az ő oldalát is szemléltetni. Illetve nemcsak az övét, hanem akárkiét, aki értelmiségiként itt próbál egy életet fenntartani. A kubai embereknek van egy primitív és kizsákmányoló természete is. Amit addig el tudsz fogadni, amíg nem árt vele neked, vagy nem nehezíti meg az életedet, de sajnos megesik, hogy súlyosbít a helyzeten. Tegyük fel, van egy autód, amit nagy nehezen beszereztél, persze ötszörös áron, majd ez az autó elromlik. Elviszed a szervizbe, kubai barátaink kihajtják belőle az üzemanyagot (ami egyébként sincs az egész városban és nem tudod már a gyerekedet sem iskolába vinni), szerelés címszóval megjavíthatatlanul elrontják az automata váltót, és kicserélik benne az akkumulátort. Visszamész az autódért, mindent letagadnak, de azért odaadják az eladott eredeti akksiért kapott pénzt, mert legalább egy fikarcnyi lelkiismeretfurdalásuk támadt, te pedig buktál úgy 20 milliót. Ilyen és hasonló dolgoknak is lehet az ember rendszeres átélője, és amikor már egyre több van ezekből a történésekből, már nem az az első, hogy megsajnálod őket, „szegény kubaiakat”.

A másik oldalról... én bár nem szeretnék már Latin-Amerikában élni huzamosabb ideig, és az én világomhoz képest sok a gazdasági, kulturális kontraszt, de pont emiatt az biztos, hogy ők többet kibírnak, mint én. Mert úgy gondolom, hogy egy részről a szegénység (és a betegség) csodálatosan megváltoztatják érzések és lelki bonyodalmak értékeit. Én lehet, hogy nem tudok, vagy nem úgy tudok dolgokat értékelni, ahogyan ők. Más részről nincs meg az eszközöm sem arra, hogy hogyan lazítsak le mindig minden helyzetben. Néha úgy érzem, ők csinálják jól. Hogy nem lehet mindig csak a valóságnak, a célszerűnek élni. Kell valami illúzió. És kell egyfajta szegénység ahhoz, hogy az ember megértsen dolgokat és könnyedebben vegye azokat. Az én életemre vonatkozóan csak egy biztosat tudok: hogy a tánc az aztán kikapcsol és felszabadít! Ugyanúgy a kubai zene is, és ezek abszolút segítenek a szürke vagy éppen szeszélyes hétköznapokban is. Boldog vagyok, hogy eljutottam Kubába, és mindenkinek ajánlom, hogy egyszer utazzon el ide! :)