මම ශ්‍රී ලංකාවට ආදරෙයි !

  Ahogy ősszel lábam érte a hatodik földrészt is, nem volt megállj Ázsia további felfedezésére! Amint hazajöttem Kínából, már foglaltam is a repjegyem Srí Lankára. Alapból már egy éve tervezgettem mindkét úti célt, és sokáig vacilláltam a kettő között. Aztán elgondolkoztam, hogy egyáltalán miért kéne választanom? Van idő, csak szép sorjában. Itt a beszámoló elején le is tudnám a koronavírushoz fűződő dolgokat. Röviden: Ha emlékeztek, Kínát még minden veszedelem előtt bevettem, Srí Lankára pedig még épp nem kúszott be semmilyen fertőzés, amíg kint voltam. Gond nélkül haza is jutottam március 14-én, szombaton, mire másnap már egyetlen LOT járatot sem indítottak, (amivel én is utaztam). Hihetetlenül áldott vagyok, ezt nem is én terveztem így, hanem a Mindenható! S teljesen egészséges vagyok! Na, ennyi, a beszámolóm NEM fog a koronavírusról szólni, van rá elég fórum. /Amennyiben már korunk elhaladt, és gyermekeim, unokáim olvassák ezt a beszámolót: Kétezer-húsz márciusát írjuk, mama még fiatal volt, s csapongó. Nem félt nagyot álmodni, nem félt élni, és hátizsákkal világot látni. Mindeközben kitört a járvány, a félelmes COVID-19 végigsöpört mindenhol IS, farsangi jelmezként az emberek maszkot és kesztyűt viseltek. Mama túlélő szervezete Isten gondviselésében megúszta mindezt, csupán elemózsia és szerelem híján éldegélt a korona idején. A többi már csak történelem… Ha kíváncsiak vagytok, húzzátok a pufajkát, a Kossuth kifli már készen!/

Szóval elmesélem nektek is a kalandjaimat!

  Általában, amikor megemlítem valakinek a következő úti célom, már várom a „Fogadjunk, hogy ott is él egy barátod!” mondatot. Naná! :) Sok helyen, és előfordul, hogy e szerint választok országot. Látogatás céljából is, és persze az országról hallottak, leírtak alapján. Lassan 3 éve egy kedves barátnőm Békéscsabáról, Marik Linda találta meg kint a harmóniát. Azóta terveztem a kiutazásom erre az India alatt fekvő kis szigetországra: Ceylonra. Hogyis? CEYLON? Igen ám, az állam egykori neve, amit a portugál, holland és brit megszállás alatt is viselt. Csak később, 1972-ben változtatták meg, amikor Srí Lanka néven kikiáltották a köztársaságot. Nos, elérkezett az idő!

  Habár az utazásom napja egyre közeledett, rengeteg dolgom és munkám volt az előtte lévő hetekben, napokban, és nem tudtam a szervezéssel foglalkozni. Jóformán pár nappal a repülés előtt készítettem el egy gyors skiccet a helyekről, ahová el szeretnék menni, és akkor kezdtem el szállásokat foglalni. Lindánál, a fővárosban csak az utazásom legelején és legvégén töltöttem egy-egy napot, sajnos nem volt több szabadsága, hogy eljöhessen velem kirándulni. Colomboban pedig nem érdemes egy-két napnál többet eltölteni, kevésbé érdekes, mint az ország más területei. Egyedül vágtam neki a felfedezésnek, s annyi csodálatos hely van ezen a majdnem Magyarországnyi nagyságú szigeten, hogy így is keveselltem az időt. Két-három naponta új helyszínen kötöttem ki, és az éjszakákat helyi lakosoknál, családoknál töltöttem. Couchsurfingeltem – erről később, ha még nem tudod, mit jelent.

  Március 1-jén indultam Colomboba, körülbelül 10-12 óra repülés után, másnap hajnal 5-kor megérkezett a gépem. Már akkor megcsapott a fülledt, trópusi éghajlat. Átlagosan 30-35 fok volt, 70%-os páratartalommal. Szerencsére az egyik hivatalos nyelv az angol, így nem volt nehéz a kommunikáció. De bevallom őszintén, egy valami nagyon nehézkes volt nekem végig: a bizalomépítés. Mivel még csak Kínában jártam Ázsián belül, ahhoz tudok hasonlítgatni. Ott már az első pillanatoktól kezdve egyértelmű volt, hogy abszolút biztonságban vagyok, hisz ők is folyamatos megfigyelés alatt állnak és félnek a következményektől, ha valamiben nem járnak el becsületesen.  Lehetünk ugyan a trópuson, vagy akárhol idegenben, nem lehet előre tudni, mi van az ember vérében, szívében, idegeiben. Srí Lankán is már a kezdetektől próbáltam puhatolózni az ügyben, hogy hogyan álljak az itteniekhez, és testbeszédükből, mimikájukból, nézésükből leszűrni, hogy mégis mennyit engedhetek meg a saját kultúrámból. Mennyi az, amit ők be tudnak fogadni tőlem, mennyire lehetek nyitott, közvetlen, hogyan ruházkodhatok, és persze… mennyit alkudhatok már most a taxi árából. Ez például olyan észrevétel, melyet 5 perc alatt levesz az ember. Hogy egyáltalán lehet ilyet. De az izgalom ez után jön, hogy ezt a polgár hogyan kommunikálja le, és milyen viszony létesül. Ilyen, s más kezdetleges dolgok határozzák meg akarva akaratlanul rokonszenvünket vagy ellenszenvünket az adott társadalomhoz, ami persze bármikor változhat menet közben.

  Így történt, hogy 3800 rúpia helyett 2500-ért (a magyar forint kb másfélszerese a rúpiának) bejutottam a repülőtérről Colombo városba. Illetve, valameddig. Kedves sofőröm habár vállalta, hogy bevisz a reggeli csúcsforgalomban a belvárosba, neki 6:45-kor jelenése volt egy másik helyen, mert turistavezetősködött, és 2 személy már várt a fuvarára a hotel előtt. Mindezt 6:40-kor közölte, amikor még nagyon távol járt attól a hoteltől, én pedig még nem jutottam el a célállomásomra. Ahhoz, hogy ne késsen annyit (az első napján), azt találta ki, hogy engem „átrak” egy tuk tuk-ba, amit persze ő kifizet, és majd felhív, hogy biztosan megérkeztem-e, de azért mutassam a tuk tuk sofőrnek az utat a google térképemen. (Tehát csak szólok, hogy másfél órája voltam Srí Lankán). Mmm… azt hiszem ez nem növelte a bizalmat bennem. :D Közlekedés. 4, 3, és 2 kerekű járművek száguldoznak ahogy, és ahol csak bírnak. Az autók jobbkormányosok, a háromkerekű tuk tuknak pedig csak középen van kormánya. A taxizás elég olcsó, legtöbbet csak a reptérről befelé költöttem, 3500 Ft-ot (de az több, mint egy óra volt egyébként), általában ilyen fél órás út városon belül személyautóval 5-600 forintba kerül, tuk tukkal 3-400 forintba. A tömegközlekedés szinte semmibe (kb 50 Ft), a távolsági buszok, és a vonatutak 200-500 forintba. Járdák nem igazán vannak kiépítve, de hát gyalog is közlekedhetsz… igazából úgy, ahogy csak tudsz. Csak résen kell lenni mindig, nehogy bajod essen, bár meg kell hagyni: őrülten, de biztonságosan vezetnek az emberek.

  Meg is érkeztem Lindához, akit két éve láttam utoljára! Azt nem mondanám, hogy meg voltunk illetődve, lazán, néhány szóval üdvözöltük egymást, aztán –mintha régi lakótársak lennénk –  henyéltünk a kanapén. Engem nagyon lefárasztott az utazás és a meleg, ráadásul +4 és fél óra időeltolódásban találtam magam. Nem terveztem különösebb városnézést, Linda is elment később dolgozni, a barátja, Chetana, akivel együtt él sem volt még otthon, én meg csak kora este kerekedtem fel. Colombo egészen a nyugati parton helyezkedik el, így pár perc sétára volt a tengerpart. Oda elandalogtam, majd benéztem Lindához, a híres-neves Likuid Spaces-be, ahol szorgosan tevékenykedik. Ennek a coworking space-nek az irányítását Lindának adták át anno, hogy felfejlessze és helyet teremtsen a srí lankai vállalkozó szellemű egyéneknek, dolgozzanak akár startup vállalkozásban, szabadúszóként, művészként, IT-sként. Maga a coworking space igazából egy olyan közösségi munkatér, ami átmenetet képez egy bérelhető iroda, egy klub és egy kávéház között. A Likuidben mindazok megtalálhatják a helyüket, akik nem szeretnének otthonról, vagy kávézóból dolgozni, s ahol egy térben, de egymástól függetlenül végezhetik a munkájukat. Eközben ismerkedhetnek, tapasztalatot cserélhetnek, kapcsolatokat szerezhetnek. Mindemellett coach előadókat és szabadidős tevékenységeket is szervez Linda, mint például jóga órákat. Egy ilyen alkalomra csatlakoztam be én is, úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis lelassulás így megérkezéskor, hogy az otthoni dolgokat egy időre elfelejtsem, és átengedjem magam teljesen a pihenésnek. Magának a jógának nem tulajdonítottam sok jelentőséget, keresztényként elhatárolódom a spirituális dolgoktól. Ez a megtalálom a belső békém dolog már réges-régen megtörtént, amikor találkoztam Istennel, befogadtam a szívembe, és személyes kapcsolatom lett vele. Mindig is volt élő hitem, időm magammal, és egy kimondatlan nyugalom a szívemben akármiről is legyen szó. Olyan szintű gondviselésben részesít engem a Teremtő, hogy egyszerűen nincs mitől félnem, nincsenek kétségeim, nincs rossz dolgom, nincs PANASZ. A jóga a lecsendesülésben segített nekem ezen az estén.

  Békéséggel indulok neki minden utamnak, imáim kíséretében. Érkezésem másnapján összecsomagoltam kétheti holmit a hátizsákomba, és útnak indultam a sziget sűrűjébe. Egy körutat tettem az óramutató járásával egy irányban. Egészen északra sajnos nem volt időm elmenni, úgyhogy egy in medaias res elgondolással egyenesen az ország közepébe nyargaltam. Ott Dambulla, Kibissa, Sigiriya, majd délebbre Kandy, azon túl Eliya Nuwara, Ella, dél-keleten Kataragama, Tissamaharama és a Yala Nemzeti Park, végül a déli, dél-nyugati tengerpartok, Mirissa, Unawatuna, Galle, Hikkaduwa és vissza Colombo – ennyi fért bele a két hétbe. Tervezgettem én több mindent is, de szerencsére nem vagyok az a mindenáron a tervhez ragaszkodó típus, teljes szabadságot hagytam arra, hogy kötetlenül alakuljon az utam. Voltak helyek, amiket menet közben skippeltem, volt olyan, ahol a tervezettnél több napot elidőztem, meg új helyszín is, ami egyáltalán nem lett betervezve.

  Az első város tehát Dambulla volt, ahová egy légkondicionált kisbusszal utaztam 3 órát a fővárosból. Ez a „légkondicionált” nagy szó, mert a legtöbb helyi és távolsági járat a tipikus retro, 40 fős, majd’ szétesik féle busz. Szóval ilyen… KGST-s ikarus. A 3 órás útból valamilyen rejtelmes módon 5 kerekedett, amit tényleg nem értek, hogy hogyan sikerült, de arra jó volt, hogy megtapasztaljam, több órával kell számolnom a későbbiekben, ha el szeretnék jutni A-ból B-be. Dambullában csak egy kis időre álltam meg, amíg ellátogattam a Barlangtemplomhoz, aminek belsejében falfestmények és Buddha szobrok találhatóak. Ezek a templomok – sztúpák – nagy számban sokasodnak szerte az országban, hiszen a lakosság 70%-a buddhista, de mellette más vallások is helyet kapnak: hindu, keresztény és muszlim. E szerint alakult az etnikai megoszlás is, többségben a szingalézek vannak, majd a tamilok, mellettük ceyloni mórok és egyéb népcsoporthoz tartozók élnek. Nyelvük szintén ehhez igazodik, a két hivatalos nyelv a szinhala és a tamil, viszont már az angol is fő nyelvnek számít.

  Két napot töltöttem el a térségben, Dambullából átbuszoztam Kibissába, ott fogadott engem az első vendéglátóm. Ahogy az elején említettem: cochsurfingeltem. Ez azt jelenti, hogy a C.S. weboldalán a profiloddal kereshetsz felregisztrált „host”-okat, akik szívesen vendégül látnak téged, ingyen befogadnak otthonaikba néhány napra, fekvőhelyet biztosítanak, és ha idejük engedi, közösen programokat szervezhettek. Ez nekik azért jó, mert egy kis társaságot visz nekik az ember, a külföldiek által ők is jobban megismerhetik a világot, és mert alapból fun ilyen nyitott fiatalokkal lógni. A másik oldalról én meg nem csupán turistaként, de úgymond a társadalom egy “ideiglenes tagjaként” érezhetem magam. Ez igazából pontosan erről szól, azaz nemcsak ingyen szállásról, hanem leginkább arról, hogy helyiekkel töltöm az időm, akik bevonnak a mindennapjaikba. Sokkal több és tartalmasabb élményben lehetett így részem, s olyan helyekre is eljutottam, ahová amúgy nem mentem volna, mert nem is tudtam róluk. Természetesen nem random emberekhez szegődök „látatlanul”, hanem nagyon körültekintően választom ki a hostomat. Figyelmesen végigolvasom a profiljukat, és legfőképp a review-kat nézem át. Azokat az értékeléseket, akik az adott személynél már korábban megszálltak, időt töltöttek, és leírták a vele való élményeiket. Itt Sri Lankán leginkább olyan hostoknak írtam, akik a családjukkal laknak, s véletlenül sem egyedülálló férfiak otthonába mentem.

  Amikor átértem Kibissába, a buszmegállóban (na, ezt a megálló dolgot is hagyjuk… inkább úgy fogalmazok, hogy az út szélén) már várt az első hostom, Dasun. Egy velem egyidős srác, aki édesanyjával és húgaival lakott együtt. Kedves gesztusból átadták nekem valamelyik gyereknek a szobáját, és oda berendezkedhettem. Azt hozzáfűzném a couchsurfinghez, hogy nem függ attól, hogy valaki gazdag, vagy szegény, van-e külön vendégszobája, vagy nincs. Hisz maga a szó „couch” ugye kanapét jelent, az is lehet, hogy csak azt tudják neked felajánlani, vagy egy szivacsot a földön, vagy éppen az egyik családtagnak a szobáját (ezt jelzik a leírásukban). S persze ez a fajta szállásmegoldás olyannak nem is való, aki kényes a fekvőhelyét és/vagy illemhelyét illetően egy ilyen szegényes ázsiai országban. Egy átlagos családi házba kerültem, ahol a mellékhelyiség és a fürdőszoba kültéren volt. Ez röviden pottyantós wc-t és egy zuhanycsövet jelent. Nem ért lesújtóan a látvány, Afrikában, Maliban és Kínában is laktam hasonló életkörülmények között. Egyébként is az ilyen helyeken sokszor még higiénikusabbak is ezek a kinti létesítmények.

Dasunnal a két nap alatt rengeteget kalandoztunk, robogóval száguldoztunk, rejtett tavakban pancsoltunk, igazi helyi streetfood-ot zabáltunk. Na meg kipipáltuk a kötelező turista látványosságokat is: egyik nap hajnal 4-kor keltünk, hogy a napfelkeltét a Pidurangala-sziklánál csodálhassuk meg. Később pedig Sigiriyába mentünk át, hogy láthassam a káprázatos Lion’s Rock-ot. Ez egy 200 méter magas szikla monumentum, aminek a tetejére az ősi krónikák szerint Srí Lanka egykori királya felépítette a palotáját. Ennek a maradványait lehet látogatni, valamint vízikerteket és falfestményeket is rejt még magában a szikla. Mielőtt elmentem Dasunéktól, az édesanyja búcsúreggelit készített nekem, hihetetlen cukiság!

Pidurangala Rock

Sigiriya Lion's Rock

  Az úton pár percig várakoztam, hogy jöjjön egy busz, amivel lassacskán elhagyhattam a várost. Hamar kiderült számomra, hogy valójában egy helyi buszt bárhol és bármikor le lehet inteni, ha fel akarok rá szállni, és akármikor le is lehet róla pattanni. Szóval ezek után elengedtem a megálló és a menetrend keresgélést… Visszaértem Dambullába, majd onnan hunyorogva skubiztam, hogy vajon melyik elsuhanó autóbuszra van kiírva, hogy „Kandy”, a következő célállomásom. A szemem sarkából láttam néhány turistát is, akikkel, mint kiderült, egy irányba szeretnénk menni. Egy lengyel pár volt, beszélgetésbe elegyedtünk, s együtt folytattuk tovább az utunkat Kandy-be, az ország második legnagyobb városába. Kb 2-3 óra volt oda az út, egynapos gyors látogatást terveztem ott. Amint megérkeztünk, láttam, lehetetlen lesz, hogy sietve végigszaladjak az érdekességeken. Irdatlan tömeg és forgalom honolt a városban, ezért úgy döntöttem, hogy ezt most kihagyom, és inkább az egész napot utazásra szánom. A lengyelek is továbbmentek, szintén ugyanoda, ami nálam a soron lévő volt: Ella. Kandy-től kb 7 órányi vonatút. Bár hárman voltunk már, így is nehezen igazodtunk ki a pályaudvaron, mire kiszólt egy ablakból egy jegyárus, hogy iparkodjunk, mert most éppen megy egy szerelvény Ellába. Gyorsan megvettük a jegyet 310 rúpiáért = 540 forintért. :) A kabinok tele voltak turistákkal, főként európaiakkal. De nem csak itt. Bárhová, amerre jártam rengeteg volt akár a német, francia vagy holland turista. Ekkor jöttem rá, milyen értékesek is a nyelvek, amiket beszélek, miközben otthon már úgy érzem sokszor, feleslegessé váltak bennem. Szóval örömmel konstatáltam, hogy mialatt vándoroltam erre-arra, és hallgatóztam magam körül, ki mit talál érdekesnek az országban, tisztán értettem mind a spanyol, a francia, az angol és az olasz beszédet, s kis mértékben a németet és a portugált is. Ezt igazán nem menőzésből mondom, mert egyáltalán nem tudok egyik nyelven sem perfekt, sőt… viszont ad egy biztonságot, hogy ha bárhol elakadnék, tudok kitől informálódni, vagy csak kötetlenül cseverészni, érdeklődni, s ad egy jó érzést a másiknak is akár pár perc erejéig, amíg odacsapódok, hogy az anyanyelvén kommunikálhatunk. A vonaton is bőven volt kikkel ismerkedni, de kiváltképp: nézelődni! A hét óra alatt egyetlen egy perc sem telt el unatkozással, a szemem szinte alig tudta befogadni azokat a gyönyörű (sri) lankás lejtőket! Sok helyen is írják, hogy a Kandy-Ella vonatút az egyik legcsodálatosabb, nemcsak Srí Lankán, de az egész világon!

  Menet közben foglaltam szállást, ezúton egy hostelbe (3 éjszakára 3.500 Ft-ért :D), mert ezt találtam a leggyorsabb, legegyszerűbb megoldásnak. És milyen jól tettem! Ella egy nagyon bohém városka, mindössze 40.000 lakossal. Hegyek és völgyek között található, az időjárás mérsékeltebb, színeiben is más. Nem a megszokott meleg trópusi, inkább a „Melbourne filtert” használnám rá.

Bár a település hemzseg a turistáktól, mégis összefonódik a helyiekkel a közös attitűd, és ezzel a laza „ereszd el a hajam, itt vagyunk egy világ végi szigeten” lét által különleges atmoszféra keletkezik. Tehát ezért volt szuper ötlet egy hostelben megszállnom, ahol 4 szobatárssal laktam a világ több pontjáról, mind hiper lazák és jófejek voltak. Mókás volt látni a napok folyamatát, amikor mindenki reggel 7 körül ébred, elindul a látnivalókhoz, ki hegyet mászik, ki a teaültetvényeknél csatangol, ki vízesésekben mártózik meg, majd délután a túráktól elfáradva koszosan, büdösen, ragadva az izzadságtól a fürdőszobát próbálja befoglalni, ezek után pedig újra felkerekedni és megannyi bár valamelyikében egy jót enni-inni, ismerkedni, szórakázni, végül éjfélkor ágyba bújni. Ez a körforgás folytatódik nap nap után, ugyanazokat a helyeket más sorrendben meglátogatva: aki tegnap vízeséseknél volt, holnap hegyet mászik, aki tegnapelőtt kisvasutazott, harmadnap teázik. :) Én is így tettem. S nem is akármilyen társaságom volt: MAGYAROK! Ugyan nem volt meglepetés számunkra a különös találkozás, hisz DaniElla és Laci már kint voltak, korábban beszéltünk róla, hogy ők is, és én is itt leszünk Srí Lankán ebben a két hétben kis átfedéssel. Az ifjú jegyes pár szintén békéscsabai, akárcsak Linda, így mindenki ismer mindenkit valamilyen közös baráti társaságból, sulis közegből. Amíg én északról, ők dél felől kezdték a körutat, míg egyszer csak összeértünk, itt, Ellában. Egy teljes napon át együtt kirándultunk, miközben ecseteltük az eddig átélt pozitív és negatív élményeinket, a különbözőségeket Európához képest, és régi szép csabai emlékeket. Ellá-togattunk a híres 9 lyukú hídhoz (Nine Arches Bridge), a Ravana-vízeséshez, felmásztunk a Kis Ádám-csúcsra (Little Adam’s Peak), majd egy frissítő zuhi után egy étteremben zártuk a napot.

Kint létem alatt végig helyi ételeket ettem, egyedül ezen az estén csábultam el egy jó indiaira.  Egyik örök-kedvenc konyhám! Akár legyinthetne is az ember, hogy „áh, ugyanaz”, hisz csupán 30 km-re fekszik a sziget Indiától, de ha a curry-s rizstől eltekintünk (amit nehezen lehet), más ételeket is kóstolhatunk. Ilyen például a kottu, roti, hopper, és különféle főtt zöldségek, húsok szószokkal, jóóól megfűszerezve. Ezeknek a nemzeti ételeknek egyfajta lepény/palacsinta az alapjuk, amit többféleképpen felturbóznak és hatalmas adagban tálalnak. Még több fűszerrel. És csípőssel. Amikor a sima, ártatlan ketchup is csíp. Olyannal.

És amikor megkérdezem, hogy „de biztos nem csíp?”, akkor meg bevág nekem a pincér egy kétértelmű bólogatást… THE INDIAN HEAD BOBBLE! Na, mégiscsak vannak azért bőven indiai szokásaik, nem kétség. Ez a fejrázás/bólogatás mindig, minden helyzetben alkalmazható, jelenthet igent, talánt, okét, azt hogy, hogy érti, amit mondasz (de nem érti), meg tulajdonképpen akármit… És közben egy sanda mosoly is ül olyankor az arcukon.

  Mielőtt továbbmentem volna Ellából, a Lipton’s Seat-en sétáltam a teaültetvények és a napszámosok között. Káprázatosan zöldek ezek a vidékek, de nemcsak itt, hanem szerte az országban számos teaültetvény és rizsföld ékeskedik. Ezeknek a közelében feldolgozó üzemek is vannak, és helyben elkészítik exportra az árut.

  Az utazásom közepéhez érve, a Yala régióba mentem át. A hostelben a szobatársaimmal együtt (két német meg egy holland csaj) utaztunk le, fogtunk egy taxit és 3 óra alatt odaértünk. A velem egyidős holland lány, Merel, ugyanolyan őrült volt, mint én, nagyon hamar egymásra találtunk! Tissamaharamában már mindenkinek volt előre foglalt szállása, ott elváltunk, bár Merellel még egy estére összefutottunk és hosszasan társalogtunk. Az én lakhelyem most ugyancsak egy couchsurfing hostnál volt, Ruchira-nak hívták a vendéglátóm. Feleségével és három gyermekével éldegéltek kijjebb a várostól, igazán a természet lágy ölében. Varázslatos környék volt, tavakkal, trópusi növényzettel, vadon élő állatokkal. Még a nemzeti parkig sem jutottam el, de már krokodillal, varánusszal, denevérrel, majommal, pelikánnal, gekkóval találkoztam! Egyébként nemcsak ez a térség, hanem maga Srí Lanka olyan, mintha az egész sziget egy Wild ZOO lenne!

Ruchira tuk tuk sofőr és szafari idegenvezető, ezeknek is köszönhetem, hogy rengeteg mindent láthattam a környéken! Egy tuk tukkal sok programot lehet csinálni: például megtanulni tuk tukot vezetni (ültem ám a volán mögött!), városon belül tekeregni, tavaknál naplementét és teliholdat nézni, közeli tengerparton lebzselni, másik városban nemzeti napon ünnepelni. Így jutottam el Kataragamába is, amit nem terveztem, de egy szuper családi napot töltöttünk el a telihold ünnepén. Ez minden hónapban jeles nap, nem dolgoznak az emberek. Ilyenkor a buddhisták és a hinduk szertartásokat tartanak, gyümölcstálakkal bálványoknak áldoznak, fehérbe öltöznek, táncolnak, muzsikálnak. Egy másik nap Ruchira a Kirinda beach-re vitt el, és először érhette a lábam az Indiai-óceánt!

Mégis, az itt eltöltött napok csúcspontja a szafarizás volt. Említettem ugye, hogy Ruchira guide-ként is dolgozik, így bepattanhattam vele egy óriás jeep-be hajnal 4 órakor, menet közben még felvettünk három német turistát, akik előre lefoglalták helyüket, és elmentünk egy fél napos szafari túrára a Yala Nemzeti Parkba. A területe 98.000 hektár, óriási! Rendkívül szerencsések voltunk, hogy mindenféle állat megmutatta nekünk magát azon a délelőttön! Még a legritkább fajok közül is, mint például a lajhármedve (sloth bear), amiből mindössze 10(!) db él ott. Ezen kívül láttunk leopárdot, ami szintén nagyon ritka, elefántot, bivalyt, krokodilt, gyíkot, varánuszt, sakált, sast, pávát, nektármadarat, és még számos érdekes madárfajt, amiket már nem bírtam megjegyezni.

Ilyen szupi kis felvételeket is tudtam készíteni félkézzel! :)

Délután hazaérve még kihasználtam az utolsó napomat minőségi időtöltéssel a családdal. Elképesztő érzés volt egy kis időre átváltozni, szingalézt játszani! Amikor együtt főzünk igazi helyi alapanyagokból. Na, mit, mit? Hát természetesen, curryt rizzsel. Meg fűszeres kókusz köretet, amihez én reszelem a kókuszt a héjából, és hámozom az ismeretlen zöldségeket, majd a teafüvet válogatom ki. Mindez, amolyan női kezekhez illő pepecselés, férfiak nem vesznek részt ilyesmiben. Vagy amikor a két lánykával együtt mossuk a ruháinkat a patakban, s tisztálkodunk. Közben dúdolgatunk, semmin nevetünk, vágyakozunk. Vágyódunk elutazni, gyerekszívvel fontosnak látszani, néha kicsit másnak lenni. De tudjuk, becsapás mindez. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk. Ez a legfájdalmasabb vágy, ami emberi szívben éghet. Bele kell nyugodnunk abba, hogy mit jelentünk magunknak és a világnak. Ahogy fürkészem a lányokat, mind egyszerűségük, szegénységük, talpraesettségük azt mutatja nekem: ösztönlányok. Ez csodálatosan megváltoztatja érzések és lelki bonyodalmak értékeit. A vágyak tiszták és képtelenek. Ezekkel a sorokkal zárom már a naplómat aznap, s lassan álmomban készülök a másnapi utazásra.

  Következő állomásom: Galle. Elég volt a sziklamászásból, a hegyes vidékekből, a vadvilágból. Irány a tengerpart és a szieszta! Ám az odáig vezető út nem volt fenékig tejfel. Általában őrületes boldogságban úszok az utaim során, ami ugye a képekről is látszik, mert tényleg annyi sok szépet látok és olyan felemelő élményekben van részem! De tudjátok, szinte kivétel nélkül mindig eljön egy pont nálam, amikor ELÉG. Amikor sok, eldurran az agyam, és sírni volna kedvem. Amikor Európát akarom. Az otthont akarom, ahol másképp dobol a szívem, ahol szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit az ember az élettől kaphat. Nos, ilyenkor a hiszti körülbelül 1-2 óráig tart, azután megnyugszom, elimádkozom, hogy egyébként mennyire hálás vagyok, hogy éppen ott vagyok ahol. Persze nem a semmin nyavalygok, mindig van egy kiváltó tényezője az elgyengülésnek. Jelen esetben az újabb távolsági buszút élménye okozta ezt. Busz… hát azt már tudjátok. Az még hagyján, de egy olyan őrült sofőr vezette, aki mögött életveszélyben érezték magukat az utasok. Főleg én, Angie-ke, a gyökszi turista, 15 kilós hátizsákkal a hátán, szatyrokkal a kezében, akinek nem maradt ülőhely a buszon, és még csak nem is a sofőr mögött, hanem mellette és a tárva nyitott ajtó között helyezkedett el, s eszeveszett fékezésekkor néha nekiütődött ennek-annak, miközben néhány személy szinte szótlanul szurkolt ssszz (nem találok több szö betűs szót) nekem, hogy helyhez jussak, de ekkor egy közelemben álldogáló fiatal férfi az éppen mögöttem felszabadult helyre sprintelve lecsapott a szemem láttára, nyomorúságomat teljesen figyelmen kívül hagyva. Jó, ez így már utólag leírva vicces, de akkor komolyan elsírtam magam, mert konkrétan három órát utaztam így. A helyzetet megelégeltem. Menet közben kinéztem egy helyet, ahol elvileg egy gyönyörű pálmafa-dombos part gyönyörködteti az odalátogatókat, és mivel végig az óceánpart mellett haladt az autóút, közömbösen és határozottan szóltam a sofőrnek, hogy le akarok szállni, álljon meg. Igen, ott a semmiben. Valami kis ösvényke vezetett le a tengerhez. A parton a legelső vendéglátó egységben, amit találtam, ledobtam a cókmókom. Mert ilyet lehet, mondjuk. Egy hotelnek a bárjában volt ez, mondtam ott a fiúkának, hogy figyelj, sok a cuccom, elfáradtam, meg szeretnék mártózni, ezeket most itt hagyom megőrzőbe, cserébe veszek tőled egy üdítőt. Az utam legdrágább gyümölcs smoothie-ja volt: 450 Ft. Gyümölcsből. Tehát, gyümölcsből! Mangóból, banánból, papajából, ananászból, jackfruit-ból, sárgadinnyéből, kókusztejből. 2-3 órát töltöttem el ezen a partvonalon; Mirissában óriásteknősök között, és a lenyűgöző Coconut Tree Hill-en.

  Ezután már csak kicsi volt hátra Gallé-ig, leintettem egy buszt ……… és a célig meg sem álltam! Leszállíttattam magam minél közelebb az utolsó couchsurfing hostom házikójához. Odasétáltam és Laknath várt már rám a ház előtt. Ő egy utolsó éves orvostanhallgató, aki emellett ügyeletet is vállal a helyi kórházban. Szülei is tanult emberek, s otthonukban több generációval élnek együtt. Ezt a kissé előkelőbb hajlékot csaknem palotának láttam az addigi viskókhoz viszonyítva. De nem is igazán ez töltött fel, hanem hogy végre egy jót tudok beszélgetni, széles témakörben a világ dolgairól, ugyanakkor lazán, egymás életét, érdeklődését megismerve kortársakhoz illően. Ez azért volt nagyon érdekes, mert Laknath soha életében nem tette még ki a lábát Srí Lankáról, mégis olyan felvilágosult gondolkodása van, amit az elmúlt 11 nap alatt nem tapasztaltam meg azokkal a helyikkel, akikkel találkoztam. Nagyon érdeklődő, kíváncsi, olvasott, és egy az egyben makulátlan srác! Számos couchsurfer-t is fogadott már otthonában, legtöbbet a nyugatról, így biztos vagyok benne, hogy tőlük is sokat tanult, tapasztalt már. Nagyon örültem neki, hogy dacára annak, hogy mennyit tanult és dolgozott, az ott létem alatt minden szabadidejét rám fordította. Sokfelé elrobogtunk a kis motorral: például Galle Fort-ba; az ország legdélibb pontján fekvő, fallal körülvett óváros részbe, amelyből sajnos fancy turistanegyedet hoztak létre, csücskében világítótorony áll, körben az óceánnal. Továbbá elmentünk arra a partra, ahol a leggyönyörűbb a naplemente (Mahamodara), arra, amelyik a legvadab (Jungle Beach), és oda is, ahol a legélénkebb az éjszakai élet és végig sorakoznak az éttermek a homokos parton (Unawatuna)! És még mit csináltunk ebben a szerény két napban? Nem fogjátok elhinni! Filmet forgattunk! Na jó, kisfilmet. Jó… ez is túlzás. Igazából egy másfél-két perces kis videót rólam, amit 3 órán át vettünk fel, különböző helyszíneken; a Fortban, a partokon, az utcai árusok között, stb… sok snittből áll össze, amely picit mélyebb tartalmat is kapott. Et voilà, az elkészült anyag + néhány kulisszák mögötti pillanat:

  S immáron utam végéhez közeledünk. A felállás most már a régi: Linda, Chetana, és én éljük édes életünket a colombói apartmanban. Brutál kimerülten, de annál nagyobb lelkesedéssel mesélem barátaimnak az állomásaim. Elégedetten és büszkén hallgatják, mi mindent fedeztem fel, és mennyi gyönyörűséget láttam az országból, melynek melege szívükben izzik. Na, elég a nyálas dumából... esténk fénypontja egy kolbászos pizza volt, amit egy közeli étteremben toltunk. Már nem azért nagy szám, mert pizza, hanem hogy egyáltalán megmozdultunk a kanapéról és kitettük a lábunkat a házból. :D

Másnap a legutolsó napomat természetesen piacozással töltöttem. Nem mindent találtam, amit szerettem volna, és segítségkéréskor egy kisebb átverésben volt részem, amire csak fogtam a fejem, hogy még mindig ilyen hülye vagyok. Végül saját kezembe vettem a dolgokat, fogtam egy taxist, akit sikerült elnavigálnom arra a helyre, amit kinéztem. Ott a „közértben” pedig csak úgy tejeltem a lóvét a kedves eladónak, akitől kilóra vettem az igazi ceylon teát, szerecsendiót, kardamomot, fahéjat, borsot, kókuszolajat, fahéjolajat, szappant. Gondolhatjátok, milyen „sokat” költekezhettem. Párezer rupikába került mindez… És még ennek tetejében, a jó helyi komáknál megejtettem egy fine dining-ot, azaz megettem az utolsó adag currys rizsemet, mindenféle körítéssel …currytéssel… jó tudom, azt már mondtam. De hát azt éreztem a legintenzívebben, na. Mindenesetre egy hatalmas adag étel sokasodott a tálamon körülbelül 250 forintért, a csípős/nemcsípős-re meg már csak legyintettem. "Jó lesz, köszönöm!" Falatozás közben aprócska gesztust véltem felfedezni: amikor kérdezés nélkül, nekem, a külföldinek bekapcsolják a ventilátort, és magam körül sanda mosolyokat és bólogató (Indian head bobble) fejeket látok. Hát nem aranyosak? :D

"Csókolom! Hogy a coconut?"

  A reptérre kiutazást nem bíztam a véletlenre. Reggel 8-kor indult a gépem, s hajnal fél 5-re foglaltattam taxit előtte való este. Colombón áthaladva megpróbáltam még minden látképet az emlékeimben megörökíteni. És a telefonommal, fényképezőgéppel, goproval felvenni – na, ez az, amit többet nem fogok csinálni!  Nemhogy segítettek volna, de borzasztóan akadályoztak a kütyük végig az utam során a pillanatok megélésében. Sokan bátorítottatok egy vlog elkezdésére, vagy akárcsak egy pár perces videó összerakására a kalandjaimról. Hát, tök aranyosak vagytok, de nekem ebben még először is fejlődnöm kell, a másik meg, úgy érzem, sokkal inkább ki tudom írni magamból az átélteket. Ha szeretitek olvasni a beszámolóim, akkor kérlek, egyelőre érjétek be a bloggal, amit igyekszem élvezetesen és gondosan elkészíteni nektek minden alkalommal. :) De majd szólok, ha már nem akarom kihajítani az összes elektronikai masinát a kezemből, amikor egy leopárd halad végig előttem 5 méterre! Szóval összegzésképp: Srí Lanka észbontóan egzotikus és különleges világ! Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a kultúr-dús országokat, a vadregényes természetet, a meleg tengerpartokat, az indiaiakat, a curryt rizzsel, akik szívesen megtapasztalnának egy primitívebb életformát, továbbá a föld gyermekeinek,  állatszeretőknek, „backpacker”-öknek, és azoknak, akik nem szeretnek sokat költeni utazás során. Én fél évvel korábban vettem meg a repülőjegyem, 160.000 Ft-ért, kint pedig 80.000 Ft-ot költöttem áleszcuzámen.

Szerintem ugyancsak érdemes körbenézni ezen a szigeten! ;) De mindenek előtt:

 by: Likuid Spaces.