QUEENSLAND - The new favourite!

Heyho!

  Bocs mindenkitől, de ennek a posztnak csak az első fele a konkrét útibeszámoló, a második rész leginkább élménybeszámoló, videókkal színesítve, több személyes tartalommal, különböző művészeti ágakkal összekapcsolva. Amennyiben nyitott vagy zenére, táncra, örömmel beavatlak abba, hogy valójában mit is csinálok itt, ami ennyire feltölt a gyönyörű tájak látványa mellett?!

Szóval kezdjük egy kis város jellemzéssel, s utána, ha van kedved, érdemes továbbgörgetned a sűrűjébe.

  Január 16-án szálltam fel Melbourne-ben a repülőre, és 2,5 óra múlva már Brisbane-ben voltam. Tíz csodálatos napot töltöttem a fantasztikus Queensland államban. Ez alatt az idő alatt körbejártam Brisbane-t, attól délre leutaztam a Gold Coast-ra, majd északra a Sunshine Coast-ra. Couchsurfing-en keresztül foglaltam a szállásaimat, ami azt jelenti, hogy a couchsurfing weboldalán kereshetsz egy szimpatikus host-ot, aki befogad az otthonába néhány napra. Fekvőhelyet biztosít, és ha az alkalom úgy hozza, együtt is lógtok. Nekem végig szuper vendéglátóim voltak, így volt lehetőségem echte ausztrálokkal múlatni az időt, nem csupán turistaként, de úgymond a társadalom egy “ideiglenes tagjaként”. Ez igazából pontosan erről szól, azaz nemcsak ingyen szállásról, hogy ne kelljen hotelre költeni, hanem arról is, hogy helyiekkel töltöd az időt, akik bevonnak téged a mindennapjaikba, elvisznek csavarogni, láthatsz olyan helyeket, amiket más turisták nem. Egy szó, mint száz, sokkal több és tartalmasabb élményben volt így részem, s még az alvóhelyemért is csak vidám személyemmel fizettem. Habár a repülőjegy, a vonatutak és a tömegközlekedés nem volt olcsó, hát még a kaja és a szórakozás… mint már az első beszámolómban említettem, a beugrós munkámnak köszönhetően az egész belföldi kiruccanást nullszaldóra hoztam ki. :)

  Már itt az elején megemlíteném, hogy Queensland kápráztatott el a legjobban Ausztrálián belül! IMÁDTAM! Brisbane belvárosában, a Spring Hill-en laktam, ahol Dean szállásolt el. Óriási forma! Ő egy 30 éves srác, aki a 11 éves kislányával, Avával lakik. Rengeteget hülyültünk, és sok helyre vittek el magukkal. Négy napot töltöttem először a nagyvárosban, ami elég sűrű volt. Érkezésem másnapján egyedül császkáltam és kb 17 km-t sétáltam, mialatt bejártam az egész központot. Köztük híres tereket és utcákat, a Queensland University gyönyörű kampuszait, és három nagy parkot; a Kangaroo Point-ot, a Roma Parklands-et, és a South Bank Parklands-et. Ez utóbbi, a város szívében, magában foglal egy mesterséges szabadstrandot (az óceán vizével) - világhírű!

A South Bank Parklands közelében voltak elhelyezve az óriási B R I S B A N E betűk, aminek a tetején egy fiatal férfi jógázott. Kedvemre fotózgattam - inkább őt, mint az ázsiaiakat-, majd meg is mutattam neki a képeket. Mondta, hogy pont jól jön a portfóliójába. Váltottunk még pár szót Mirceaval, mire kiderült, hogy “szomszédok” vagyunk, Romániából utazott ide.

Az utam során rengeteg, hasonlóan nyitott embert ismertem meg. Többféle nemzetiségű, életcélú, különleges személyt! Volt köztük európai, latin, sőt kanadai is!! Így folytattam a kalandozást a City Ferry-n üldögélve (a belvárosban kanyargó folyó útján végig menő “BKV-hajó”), amin egy kanadai-perui lánnyal ismerkedtem össze. Eleinte csak a zavaros telefonálást figyeltem, egy totál mixet a nyelvekben (akárcsak magamat hallottam volna): dél-amerikai spanyolt és valami furcsa francia akcentust... mire rájöttem: ez québec-i!!! Több sem kellett nekem, már tűkön ültem, hogy letegye a telefont, és megérdeklődjem: “Es-tu québecoise??”. Már ez, és a perui-venezuelai szálak taglalása elég volt ahhoz, hogy jó barátságra tegyünk szert, s a nap további részét együtt töltöttük Andreával.

A külföldieken kívül magyar társaságom is volt. Zsuzsi, az egykori kávézói törzsvendégem és a vőlegénye, Dávid lassan két éve itt élnek Brisbane-ben. Felvettem vele a kapcsolatot, és kedves felajánlására vendége voltam egy bambira. Felmentünk az Emporium (egy húszemeletes épület) tetőteraszára, ahonnan kilátásunk nyílt az egész City-re, és koktélunk mellett, egy kellemes beszélgetés közben csodáltuk az éjszakai fényeket. Ekkor talált be még egy québec-i (önfeledt öröm!) és egyben ausztrál férfi, aki éppen a múlt héten tért vissza Maliból. :))) A fővárosban, Bamakoban infrastrukturális és építőipari fejlesztésekben működött közre. Az is kiderült, hogy emberünk az Európai Unió Csendes-Óceán-i Téréségéért Felelős Politikai Delegációjának Első Tanácsosa. Természetesen megtörtént a névjegykártyacsere, úgy hiszem, ebből még nagy dolgok származhatnak! ;)

  Soook-sok látnivalója van Brisbane-nek, mindemellett lehengerlő az építészete. Jól átgondolt struktúrák, esztétikus épületegyüttesek -melyek nem “tolnak össze” a járdán, s jóleső, tágas, zöld terek avanzsálják barátságossá a várost. Brisbane lakossága és mérete fele akkora, mint mondjuk Sydney-é vagy Melbourne-é, ráadásul azt vettem észre, hogy mindhárom metropolisznak teljesen más a hangulata. Míg Melbourne megtestesíti a bohém életérzést, addig Sydneyben az emberek robotszerűen csak a munkának élnek, a brisbane-iek pedig mintegy toszkánai szieszta alatt élik a mindennapjaikat! Nagyon-nagyon, NAGYON fiatal a demográfiai portréja, időseket alig látni az utcán. Minden és mindenki abszolút nyugodt, laza, nem sietős, s az időjárás hozzá felhőtlen és napos (állandó 30-35 fok, 70%-os páratartalommal)! A parkokban (hatalmas) gyíkok suhannak el szabadon, az aszfalton pedig elektromos rollerekkel haladnak az emberek céljaik felé. Szerencsére valamivel kevesebb autó is szaladgál, itt simán tehetsz egy kört a belvárosban gépjármű és tömegközlekedési eszköz használata nélkül. De ha mégis volán mögé ülsz, -és ha már a kört említettem (melynek ugye tudjuk, hogy nincsenek határai)- hát úgy tűnik, hogy a helyi körforgalmaknak sincsenek határaik... Egy próbavezetés erejéig kipróbáltam életemben először ezt a fordított közlekedést, és bizony mondom (hét évnyi gyakorlat után is), jobbkormánnyal bevenni a körforgalmat nagyon para!! Ezt az apróságot leszámítva, én őszintén el tudnám képzelni itt az életem néhány évre. Felettébb élhető város, sok lehetőséget és biztonságot nyújtva a lakosságnak, a fiatal vállalkozóknak. (Barcelona és Montréal volt még egyedül ilyen, ahol ezt éreztem).

  Mielőtt tovább vinnélek benneteket a tengerpartokra, egy külön állomásról kell beszámolnom. Ez nem más, mint az Australia ZOO. Hm... ne! Ne!!! Eszedbe NE jusson egy uncsi, gagyi állatkertre gondolni! Ez egész Ausztrália legelképesztőbb, és legmenőbb állatkertje! Kezdjük ott, hogy nem is kert, hanem egy park, amely 400 hektárnyi földterületen fekszik, és minden földrész állatainak külön térség jutott. Reggel 8-tól délután 5-ig voltam ott, aligha tudtam bejárni az egészet, miközben olyan állatokat láttam, mint még soha semmilyen zoo-ban! Tartottak show-kat is, az állatkert közepén elhelyezett óriási arénában, ahol beidomított krokodilokkal, tigrisekkel és különleges madarakkal szórakoztatták a nézőket. Voltak területek, ahol külön előadást, vagy inkább úgy mondom, interaktív beszélgetést kezdeményeztek az érdeklődőkkel (helyben, az állatok ketrecén belül), vagy volt olyan placc is, ahol a gyerkőcöknek „vizes játszótér” szolgálta a szórakozást és a lehűlést. Mire túl tettem volna magam az ámulaton, akkor jött még csak a java! Amikor is testközelben láthattam az állatokat, például amikor elcsoszogott mellettem egy vombatot sétáltató hölgy, vagy koalát simogattam, vagy kenguruk ugráltak körbe. Azt kívántam, bárcsak itt lenne valaki, és átélhetné velem mindezt!! Annyira csodálatos volt!

  Következő nap már a Gold Coast-ra száguldott az expressz, ahol szintén négy napot töltöttem. Ez egy nagyon pezsgő partszakasz, mondhatni a “bulinegyed”, ahová az összes fiatal lejár szórakozni. Bevallom, engem a party kevésbé vonzott, de mindenki azt mondta, hogy a coast alap látnivaló. Valóban az, s igazából a “bícselés” volt a fő tevékenység. Végigjártam a hosszanti partot egészen a Southport-tól, a Surfers Paradise-on át, a Rainbow Beach-ig. Én konkrétan a Main Beach-en laktam (ejtsd most már helyes ausztrál akcentussal: mAAAjn bícs), 20 méterre a parttól. Hallatlanul pazar élmény a felhőkarcolók és az óceán együttes látványa, akár a luxusapartman szállásod 16. emeletéről (ami ugye ingyen volt a couchsurfingnek köszönhetően), akár a majd’ 30 fokos tengerben megmártózva! Szóval a kilátásom az erkélyről:

  Ezt követte a Sunshine Coast, ami már egy sokkal nyugodtabb, “chill out” partvidék, a maga érintetlen környezetével. Mooloolaba-n nem volt helye másnak, csak relaxálásnak és feltöltődésnek! (Na meg annyit barnultam, hogy a színem már feketekávé, nem ilyen béna latte macchiato!). Szóval ezt a semmittevős állapotot egyedül a hostom dobta fel az irigylésre méltó életvitelével. Annyira nagyon energikus, kedves és leleményes!! Hadd mutassam be Marc Nardert. Tehát Marcnak van egy hajója, amivel tettünk egy kört a tengeren. Marcnak van egy teleszkópja, amivel a holdat és a csillagokat vizsgáltuk. Marcnak van egy kisrepülője, amit csak megmutatott, de nem mentünk most vele. Marcnak van egy medencéje, amiben esténként úsztam egy jót. Marcnak van egy terepjárója, amivel felvitt a Nambour hegységbe, és visszafele megmutatta a csodálatos Noosa városát és partját. Marcnak van a főzéshez tehetsége, és minden reggel és este meleg étellel szolgált fel. Marcnak van technikusi végzettsége, és házát szakértelmével Csodák Palotájává változtatta. Marcnak van két kislánya, kiket este gitárjátékkal altat el, s hangszerét bal kézzel pengeti, mert a jobbkezén lévő ujjai egy új-zélandi síbalesetben megsérültek. Marcnak van egy hatalmas szíve, aminek cserébe csak egy jó referenciát kért tőlem a couchsurfing profilja alá. :)

NOOSA - tömör gyönyör!

  Ilyen megható vendégszeretet után még Dean is rátett egy lapáttal. Emlékeztek még rá? Igazából képlékeny volt a “hazautazásom” előtti nap, a lényeg, hogy mindenképpen egy nappal korábban szerettem volna visszaérni Brisbane-be a repülő miatt. Nem szerveztem le konkrét szállást, úgy voltam vele, hogy majd lesz valahogy... nem aggódtam. Egész héten tartottuk az első hostommal, Dean-nel a kapcsolatot whatsapp-on, annyira jóban lettünk. Érdekelte, hogy merre járok, miket láttam, stb., mire a semmiből felajánlotta, hogy miért nem megyek vissza hozzájuk utolsó nap, hisz valószínűleg a nemzeti ünnep miatt (január 26. Australia Day) nem fogok találni már szállást sehol, és Ava, a lánya azóta is engem emleget. :) Nagyon gondoskodott itt rólam fentről valaki, úgyhogy természetesen igent mondtam. Aznap este még elmentünk hármasban az Eat Street-be, aminek azt a magyar nevet adtam, hogy “kaja-élménypark”. :D Képzelj el egy fesztiválnyi területet, ami telis-tele van édességes és gyorskajás bódékkal. Olyanokkal, amiket egy vidámparkban, cirkuszban, vagy fesztiválokon látsz. Mindenhonnan folyt a fagylaltos fánkos nyalókás churros, meg a négysajtos kolbászosrájáspizzás sültkrumpli. A látvánnyal, azt hiszem, már jól is laktam...

  Az indulásom napján, szombat reggelre kinéztem egy szimpatikus piacot, ahova Dean és Ava is szívesen velem tartottak. Egy központi helyet találtam, egy park közepén és ahogy sétáltunk a standok közötti folyósón, megpillantottam egy lángosost. Igen, magyar lángost, lepényt és palacsintát árultak honfitársaim; egy házaspár. Már távolról hallgatóztam, elcsíptem a magyar szavakat, és gondoltam meglepetést okozok. Amint odaléptem az asztalhoz, egyszer csak a magas C hangnemében, röhejesen vigyorogva a feleség megszólalt: “Hiiiiii, daaarliiiing!” Legszívesebben annyit mondtam volna, hogy “Pihenj.” De végül csak egy nyers “Szia.” jött ki, majd egyhangúan hozzátettem: “Magyar vagyok.” Már vártam a döbbenetet az arcán, és amikor ez ki is ült rajta, még egy ennél is szánalmasabb lefele görbített szájú mosoly követte a mimikáját. Ezt komolyan tanítani kellene... hogy csináljátok??! :D Végül aztán csevegtünk valamennyit, és örömmel közölték, hogy van két békéscsabai fiatal is, akik minden szombat reggelt ott kezdenek. Óh, tán csak nem Zsuzsi és Dávid...?? Csodálkozások hada... “Please... mindenkit ismerek!”. A piac nem foglalt magába különösebb dolgokat egy otthoninál. Zöldség, gyümölcs, ruha, virág, csecse-becse. Ami plusz, és aminél el is időztem, az a fűszeres bódé. Odavagyok értük! Megillatoztam őket, és be is vásároltam indiaiból, marokkóiból, sri lankaiból és portugálból. Majd hozzátettem a gyümölcs-körömet: mangó, lichi, passion fruit, törpebanán és avokádó sorakozott a kosaramban.

Ezek után még elmentünk a Power House nevezetű helyre, mely egy hatalmas iparépület volt valamikor. Ezt rekonstruálták, és enyhén romosan meghagyva, a tágas terekből galériákat, stúdiókat és bárokat alakítottak ki. Kreatív és kellemes hangulatú volt, annak ellenére, hogy a benti félhomály lehangoltságot sugallt. (Ez alkalommal Brisbane-ben és térségében egyébként csak kisebb galériákba és art múzeumokba jutottam el, de a műalkotásokat tekintve nem volt jelentősége, hogy mekkora helyen voltak azok elhelyezve, hiszen itt is, ott is módfelett ügyes művészek munkáit vehettem szemügyre).

  Úgyhogy egy ilyen betekintéssel zárult a queensland-i kirándulásom is, ahonnan egyenesen a repülőtérre mentem. Megérkezve Melbourne-be újra +1 órában voltam, és 20 fok alatti hőérzet csapott meg.

Végül egy erős tény: már csak kevesebb, mint két hét maradt hátra!

♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠
♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

TERMÉSZET ÉS MŰVÉSZET

  Teljes mértékben tudok azonosulni, egyik kedvenc zongoristám, Khatia Buniatishvili szavaival, aki ekképpen nyilatkozott: “Nagyon szeretek összekapcsolni különböző dolgokat. Kommunikációt létesíteni a művészetek között, például színház és zene, irodalom és zene, vagy természet és zene. Szeretem eggyé komponálni ezeket. Ez inspirálóbb és érdekesebb számomra.”

Mint látjátok, nekem már magához az íráshoz is több ihletet ad a természet. Ha kész vagy művészetről, zenéről, táncról olvasni a következő sorokban, akkor kellemes kikapcsolódást kívánok! :)

  Napfelkelte, merengés a homokos parton, írás az óceán mellől, naplemente. Ilyen keretes szerkezetbe zártam gondolataimat az egyik nap. Szürreális nap volt, olyan, mint ami nem is létezik a héten. Sem hétfő, sem péntek… komplett transzcendencia. Álmomban szólt 4:30-kor az ébresztőm, elalélva ültem fel az ágyon, és teljes egészében láttam ablakomból a felkelő csodát. Életem legszebb napfelkeltéje volt! Később lent a parton, pirkadatkor csendességemben írogattam a naplóm mindaddig, míg egyszer csak ceruzám kiesett a kezemből. Felnéztem, majd körös-körül, s szinte az égen firkálgattam tovább, mint egy színezőt, melyet ajándékba kaptam. Kék és sárga, rózsaszín és fekete. Életem legszebb naplementéje volt! Ez valóban egy ajándék. Egy ajándék minden embernek! Csak ott kell lenni, megállni.  Megélni.

Naplemente.

  Rabul ejtett a látvány, pedig a szélsőségek embere vagyok, aki nem szeret egy pacát látni az összképen. Ehelyett kontúrt, határokat, ugyanakkor több különböző dolgot együttesen, egy helyen. Eget és földet, földet és vizet, vizet és eget. Havas hegyek között fehéret és zöldet, száraz szaharában sárgát és vöröset. A Nap csupán egy órányi összemosódást létesít a természeti elemek között, melyek aztán fokozatosan elhatárolódnak egymástól, és fegyelmezetten átformálódnak pozíciójukba. Nekem más sem kell az írói alkotáshoz; csak fegyelem. Mint minden művészethez.

Folytassuk a tánccal.

  Ez a cipőcske sok örömöt adott ám a kiruccanásom során. Salsa, bachata, merengue... kultúrház, park és tengerpart. Ezek egyvelege találkozott alkalom adtán, amikor latin zenei közegbe csöppentem. Szeretnék most a táncoslábúaknak is kedvükre lenni egy részletesebb beavatással ezek kapcsán. Már 7 éve annak, hogy kubai salsázom, és hozzá csatlakozott a többi: vonalas (los angeles-i) salsa, bachata, merengue, majd son, mambo, chacha, kizomba, semba, zouk - ezekbe épphogy csak belekóstoltam. A salsának csak az alapjait tanultam tánciskolában, de úgy igazán leginkább bulikban, valamint külföldön ragadt rám. Na meg azért ne felejtsük el az ősi, afro mivoltom, így amikor megjegyzik, hogy milyen érdekes, egyedi (és nem “tánciskolás”) stílusban táncolok - az ennek köszönhető. Elég, ha megszólalnak a kongák, a bongók, vagy djembék, és én máris bennszülött módjára mozgok. :D Ha már itt tartunk, az élőzene az, amitől teljesen be tudok zsongani, ha megszólal egy táncesten.  Főleg, ha ehhez hasonló, muzikális számokat játszanak: https://www.youtube.com/watch?v=vqVLRwtmp6E (és 0:37-től jön az „én részem”, afro a javából -csak hogy értsd, miről beszélek). Szűk egy évig én is vokalistája voltam egy latin bandának Budapesten. Elképesztő hangulatot teremtettünk a srácokkal különböző szórakozóhelyeken, illetve tánctáborok esti bulijaiban! Így már-már szakmai füllel figyeltem és csodáltam a zenekart az első latin bulimban Brisbane-ben. Az estet egy kulturális helyiségben rendezték meg, s én csillogó szemekkel rohantam a színpad elé. Mindössze hatan keltették életre a zenét, főként kubaiak; egy fronténekes, egy vokalista lány, zongorista, gitáros, timbales-es, kongás, és a perkás. A perkás, akit egy szám erejéig nélkülözött a zenekar, ugyanis lepattant a színpadról, és felkért engem egy táncra. :) Ezután én is megvizsgáltam a felhozatalt; jónak ígérkezett, végül egy szuper, élvezetes estét zárhattam.

Legközelebb a Gold Coast-on futottam bele egy vasárnapi “Salsa a Parkban” eseménybe. Nagyon barátságos környék volt, ahonnan érezni lehetet, ahogyan az óceáni pára a felhőkarcolók oldalát leheli be. Mi pedig közöttük, zöld tisztáson, azon egy kis pavilon alatt táncoltunk, s ki-ki, amit tanult/tapasztalt, azt hozta el oda. Sok félék voltunk, különböző nemzetiségek más-más kultúrából átvett mozdulatokkal. A francia a kubai salsával, a jamaicai a kolumbiai merenguével, a costa ricai az argentin tangóval, az ausztrál a dominikai bachatával, vagy a japán a los angeles-i salsával. Mindegyik egyeddel jutott nekem egy dalnyi tánc -ha nem több-, és élménydús, izgalmas újdonságokban volt részem! Például ezt a fajta merenguét, amit majd a videóban látsz, életemben most leléptem le először. Egyedül a milonga helyett táncoltam mást, de most már elárulom, nem titok, hogy nagy vágyam megtanulni argentin tangózni. Egy ideje elhatároztam, hogy az lesz a következő, amit elsajátítok. Ahhoz viszont még érek egy kicsit... No meg kivárom, hogy a megfelelő társ is megérjen, ki a táncóra után nemcsak haza, de akár 50 évig is elkísér majd. :)

A következő állomásom - szó szerint állomás - a Brisbane Central Station volt. Most nem kell így nézni... biztos veled is megtörtént már, hogy olyan zenét hallgattál utazás közben, ami extrán felpörgetett (én éppen félúton jártam a Gold Coast és a Sunshine Coast között, mialatt Miriam Cruz, a 90-es évek dominikai dívájának La Loba című dala szólt a fülhallgatómban: https://www.youtube.com/watch?v=yCRemlLy2Do). Amint a lábam a Central peront érte -nem zavartatva magam mások előtt-, engedtem a kísértésnek, és máris táncra perdültem. Míg végül egy forgás közepette, kezemet elkapva egy brazil vasutas tett róla, hogy a nagyérdeműnek is remek műsorban legyen része. :)

  Tengerpart és tánc. A nyugalmas Sunny Coast-on töltődtem már. Egy szorosabb kapcsolódás létesült természet és művészet között, épp csak annyival közelibb, hogy talpamat nem választotta már el a cipőm sarka a talajtól. Mezítlábra vetkőztem, és a finom homokot tapintottam a lábujjaimmal minden lépésnél. Partner nélkül, magam által vezetve. Itt volt az ideje, hogy újat gyakoroljak, fejlesztve táncos készségeimet. Ennek igazából már otthon nekikezdtem. Ez nem más, mint a vonalas salsának egy típusa, az “on2”. Lényege, hogy ritmus szerint nem 1-re és 5-re indítod a lépést, hanem a 2 és a 6 a hangsúlyos. Ezt az elszánt gyakorlást egyébként megelőzte és ösztönözte az eddigi legszebb születésnapi ajándékom: Lolitától, lelkitárs kebelbarátnőmtől kapott négy darab tutorial videó, melyekben lelépi az on2 alapokat, díszítéseket, lady style-t, imprót és sorokat. Szuper meglepetés volt, no meg az is, hogy egyből haladó szinten demonstrálta. Köszönöm a bizalmat! :D Na de mégis, mi mást tehetne egy olyan, akinek még a mexikói nagykövet úr is a tanítványa? :)) Jut eszembe, ha valaki fontolgatja az egyéni tánctanulást (bármilyen stílusban), Lolinál garantált a minőség, s egyben a felszabadult óra. Amennyiben kedvet kaptál, jelentkezz bátran nálam, privátban! (Komolyan!)

  Utazásom során volt egy helyszín, ahol a tánc, a zene és a képzőművészet egyszerre találkozott. Mindenek előtt, egy afro-cubano kulturális és zenei fesztiválnak hallottam hírét, amit a Gold Coast-on rendeztek meg a 26-ai hétvégén, amikorra nekem már el kellett hagynom Queensland-et. Nagyon szomorú lettem, mert ha máshonnan nem is, innen biztosan gazdagabban tértem volna vissza a workshopok, valamint a hangszeres és táncos bemutatók, tanulmányok által. Addig-addig mélyültem bele a program előzetesébe, amíg aztán elém került egy facebook esemény, mely a fesztivált megelőző, de ahhoz kapcsolódó kiállítást reklámozta. Egész héten látogatni lehetett, így persze ott volt a helyem! A galéria épphogy csak egy kisebb tanterem nagyságú volt, benne tárgyak; hangszerek, népviseletek, festmények, és fotók csüngtek. Láttam már igényesebb bemutatótermet, de ezt a hanyagságot elfedte a művésznő aurája. Ő maga is jelen volt, részben latinamerikai, részben afrikai, részben európai származású. Nem is kell mondanom, egyből egymásra találtunk, és talán csak magyarul nem beszéltünk, viszont az angol-francia-spanyol mixet tökéletesre fejlesztettük. Először a gyűjteményei felől kérdezgettem, melyeket többnyire Kubából szerzett be és ott is őrzött (Havannában is lakott). Csodálkozott, hogy ennyire jól tájékozott vagyok az afro-kubai kultúra kapcsán (hát persze -nem mondtam neki-, de az egyetemen Latin-Amerika töri órán ez volt az egyik téma, ami a legjobban érdekelt, s amit a tananyagból kimazsoláztam a vizsgára. Drága tanárnőm (akit egyébként nagyon szerettem) azt javasolta, a többi témában is merüljek el,  úgyhogy másodszor is, harmadszor is elbeszélgettünk erről-arról, de viccen kívül örömmel mentem vissza minden alkalommal vizsgázni, olyan jókat csevegtünk!). Szóval a művésznővel is taglaltuk az ősi kultuszokat, melyeket a fekete rabszolgák vittek be Kubába, beleértve a szertartásokat, viseletüket és a gyöngysorok jelentéseit, valamint a fennmaradt, ma is élő táncokat. Javaslatomra, egy kis hangfal segítségével halk zenével töltötte meg a termet. Máris színesebb lett a hangulat! Kezembe vettem a földön heverő clave-kat (2 rövid farudacska), s rendre ütöttem a ritmust: ||: .... két há’ .... öt .. fél hét :|| közben léptem a son-t: ||: .... nyolc, két há’ néégy .... hat hét nyoolc .... :|| és még hozzá énekeltem: “...de tu querida presencia, comandante Che Guevara!” Csak pár sor erejéig sikerült ezt folyamatában megtennem, nehezebb, mint hiszed! :) Tetszett ám Patriciának, imponált neki az önfeledt vidámságom, és őszinte érdeklődésem. Természetesen ő is táncol, sőt, énekel is. Ki tudja, akár valami kooperáció is összejöhet majd a jövőben. Ti mit szólnátok egy ilyen eredeti afro-latin zenés-táncos kezdeményezéséhez Magyarországon? ;)

  Én mindenesetre jobban élvezném annál, mintha egy ausztrál zenekar látogatna el. :D Hogy miért is mondom ezt? Hát képzeljétek el, hogy a hostom elvitt egy helyi egynapos zenei fesztiválra. (Ha eddig még nem ábrándultam ki az ausztrálokból, akkor majd most...). Nem is szaporítanám a szót, elég, ha elképzelsz egy extrán liberális közeget, meg nem mondva nemüket és identitásukat, oltári idétlen -legalább egy árnyalattal rikítóbb- öltözékekben, mint ami az évszakhoz illik. Mindeközben a színpadon bohóckodó bandával, (ami egyébként az idei Eurovíziós Dalfesztivál jelöltje), de ha ez nem lenne elég; mindez borzasztó hangtechnikával, mivelhogy a keverőpultot a színpad MELLETT helyezték el. Tudjátok, ez a bármit csak logikát ne keress... Ez már az ozzie birodalom netovábbja! Életem egyik legrosszabb koncertje volt, a közönséges, őrjöngő, vihogó, beszívott, iszákos egybegyűltek között.

  Ezzel ellentétben hadd osszak meg egy frenetikus szituációt! Két dolog járt a fejemben mielőtt Brisbane-be utaztam: salsa & jazz. A tánc mellett zenei élményt is szerettem volna magamnak nyújtani, akár helyiektől tapasztalni, továbbvinni. Biztos voltam benne, hogy találok majd néhány jazz klubot a nagyvárosban, ahol teljesülhet a vágyam. Így is lett, megtaláltam a helyi BJC-t (szó szerint) csak Budapest helyett a Brisbane nevet viselte a Jazz Club. Az esti zenekar blues-os funky-s stílussal szórakoztatta a publikumot, a harmonikázó fronténekessel együtt. Ez megalapozta a hangulatot az utána következő (jazz) jam session-re. Egy egyetemistákból álló kvintett lépett fel a színpadra hangszereikkel: szaxofon, trombita, zongora, bőgő, dob. Habár az öt ausztrál srác felettébb tehetséges volt, sajnos nem éreztem túl mély tartalmat a zenéjük mögött, s a hozzá nem értő közönségben is leült valami. Ha más nem, ők maguk, sörükkel a kezükben. Gondoltam, ha ők így, én úgy! Felpattantam, és az járt a fejemben: mi lenne ha...? Ha kicsit feldobnánk, ha énekes produkció is lenne a repertoárban, ha kipróbálnám magam egy ilyen közegben és felejthetetlen élményt vinnék haza...? Őszintén szólva, nem tudom honnan jött ez a bátorság, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a színpadon állok, és Ella Fitzgerald: Misty című dalát éneklem. Egyszerre a mormogás elhalkult az asztalok körül, és a ballada hallatán egy szentimentális hangulatba ringattam a zenehallgatókat. :)

Valamivel több, mint fél éve kezdtem a jazz világában elmerülni, a jazzéneklésben kibontakozni. Első látásra szerelem volt, ezt másképp nem is lehet. Lassan bontogatom még a szárnyaimat ebben a műfajban, de már most nyitott ajtók küszöbén állok, s ha belépek, nagy lehetőségek várhatnak rám a jövőben. Mindenesetre nem sietek, és nem erőltetek semmit. Első és legfontosabb dolog: a fegyelem.

  Más zenei műfajokban viszont már jártasabb vagyok, a latin mellett legyen az a pop, vagy a gospel. Vagy pontosabban gospel worship, vagy egyszerűen csak worship, azaz a dicsőítés. Ez az, ami 12 éves korom óta állandó az életemben. A gyülekezetben való éneklés. Nem, nem a templomos hitünk énekei a daloskönyvből, hanem egy rendes zenekarral történő zenélés, mely Istent dicsőíti. Sokáig a békéscsabai protestáns pünkösdi gyülekezeti házban (a gyüliben) énekeltem, mely valójában a második családom. Mondhatni köztük nőttem fel, és a szeretetet, amit ott adunk egymásnak, azt semmihez nem tudnám hasonlítani. Ők nem szimpla barátok... testvérek. Na de nem ám egy konzervatív társaságról van szó, mert a világért se tudnék mutatni még egy olyan őrült, idióta, vicces, szeretnivaló bandát, mint ők! Rengeteg mindent megélünk együtt az ottani fiatalokkal (s régebb óta fiatalokkal egyaránt), és bár a pesti életem kissé elválaszt most tőlük fizikailag, tudom, bárhol, bármikor vagyok, számíthatok rájuk! Na, nagyon elfogott a hév, úgyhogy visszatérve a dicsire; sokat merítettem innen hangilag. A zenekar, azaz a dicsőítő csoport egykori vezetője és főénekese/zongoristája/dalírója, Andelic Jonathan készségesen képezte a próbák alatt a hangunkat. Mi, Jota hat vokalistája, megtanultuk tőle, hogyan is szóljon 4-5 különböző szólam totálisan egyszerre és kristálytisztán. Személy szerint sokat dolgoztunk azon is, hogy hogyan ne maradjon fátyolos a hangom, hiszen mindig megkaptam tőle: “Gyerünk már, feka vagy, benned van, csak engedd ki!!”. Nem volt kifogás próbáról való hiányzásra, más programra, főleg, ha nemcsak gyüli alkalomra, hanem nagyobb koncertre készültünk, mint például a Papp László Sportarénába. (Kukkancs bele egy ilyen live-ba, ha érdekel! Jonathan egy szimfonikus zenekarral kísért saját dalával kezdte a koncertet az arénában (betegség miatt hiányos vokalistacsapattal):

  A Gold Coast-on egyik vasárnap ellátogattam egy ausztrál gyülekezetbe, már nagyon hiányzott egy kis szellemi feltöltődés. Fiatalos, energikus társaságba csöppentem, amikor már éppen a dicsi ment. Mai, populáris dalokat játszottak, Hillsong és egyéb “4-akkordos műveket”, de jól esett a lelkemnek. A prédikáció is épp olyan szabadon, de igazságokat szólva hangzott el a fiatalok nyelvén, mint amilyen a közösség is volt. Az alkalom végén még maradtam egy keveset, és persze ismerkedtem, jókat beszélgettem az ott lévőkkel.

Egyébként a dicsőítés mindig feltölt és megnyugtat, akár hallgatom, akár énekelem, többek közt ezért is határoztam el, hogy megtanulok ukulelén játszani. Ezt a kis gitárkát aztán bárhová magammal vihetem, mert nincs nagy súlya, sem mérete, és ennek segítségével le tudom magam kísérni. Rengetegszer heverésztem így a tengerparton, kezemben a hangszerrel, kottákkal, figyelve Isten alkotását és szavát. A hitem nagyon sokat ad az életembe, el sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha nem lenne, és csak a csupasz emberi természetet élném. Örülök, hogy annak idején édesapám békességre talált a csabai közösségben, s szeretettel (nem erőltetve) vitt el bennünket is nővéreimmel, így megismerhettem Istent. Hálás vagyok apukám tanításaiért, bölcs tanácsaiért, melyek után mindig eképpen szólt: “Ha példa vagyok előttetek, akkor örülök, de mindenekelőtt a Jó Isten legyen a ti példátok, miképpen nekem is ő az.”

ALLEGÓRIA

Ha csendességben vagy, most akár el is indíthatod a fentebb említett Khatia zongorajátékát, melyet egy erdőben, a természettel együtt performál:

Január 20. Telihold.

Tavaly ilyenkor, pontosan ezen a napon búcsúztattuk el Édesapámat. Most felvázolom ennek az estének a jelene-teit. Ha lehet, naplószerűen.

  Itt ülök a Main Beach-en, késő van, elmúlt 22 óra. A Hold szinte éget, nem tudok, csak ő felé nézni, mert minduntalan odavonzza tekintetem. Süt, akárcsak a Nap, és e káprázat láttán csak egy valami jut eszembe: FÉNY. Fény, amit Apukám árasztott, s amit én is magammal hordozok. Nem véletlen, hisz vezetéknevem -SANGALA- fényhozót jelent. Erre mindig erősen felel bennem valami. Talán az, hogy egy ilyen mozgó lámpásként élem át a létezés méltóságát az emberek között. S ez nem jelent mást, mint komoly feladatot, mondhatni egy kis szikrát gyújtani az engem körülvevő személyek életében, valamilyen más szinten, új élményt adva. Most melegség tölt el, a tenger 26 fokos hőmérséklete, mely a talpam éri, s közben az előbbi eszmék kezdenek elhalványulni, mert gondolataim már a múltban cikáznak. Tavaly ez a nap... A Megemlékezés napja. Rengeteg ember érkezik a csabai gyülekezetbe, oly sok, kiknek Apukám, Pierre bácsi a fényt szórta. Mi, Sangala-lányok dalcsokorral emlékezünk, melyhez a szeretteink hozzáteszik együtt érző könnyeiket, csendes öleléseiket, vagy éppen -megtörve az eddigi érzékenységet- bántó szavaikat. Neked egy elejtett mondat, nekem szívemig ható lándzsa, melyet azon pillanatban fel sem fog elmém: “Tudod, akkor lesz nagyon rossz, amikor nem lesz, ki az oltárhoz kísérjen.” Nem értem. Ilyenkor nem részvétet nyilvánítani szokás? “Te már girhes vagy, ha nem eszel, úgy végzed, mint ő; elfogysz.” Nem értem. 38 kg vagyok és kövér - írta az akkori naplóm.

  Visszatérek jelenemhez, most ezekre gondolva, belül már forrongok! Mindezt dalba passzírozom, a dalba, ami aznap hangzott fel az Ő tiszteletére, s szinte kiabálva igyekszem túlénekelni a hullámok hangos, és mérges moraját. Amolyan testi-lelki fortissimo hat át, ahol a végtelen óceán a zenei színtér. Sötét van, félek is. Inkább elterülök hanyatt a homokos parton, becsukom a szemem, kezembe veszem az ukulelém, s lefogom a D-mollt, majd az F-dúrt és a C-t... Egyszerre nyugszom és egy más világban danolászok úgy, mint aki pontosan ismeri a dalt, amit dúdol, csak éppen a hangokat nem hallja már. “Hazamegy a vándor, erről álmodott ő százszor...” Amint ezeket a sorokat valóságszerűen kimondom, újra megszólalnak az akkordok is, és hangszálaim mintha üveghangokat képeznének, úgy hallatszanak belül. Hirtelen megszűnik a tér és idő, a gitárpengetés. Harmóniára lelek. Hallgatag hullámokra hang-olódok immár. A természet, a víz, a homok, az ének. Elszáll előttem Arvo Pärt gondolata is, miszerint egyetlen egyszerű hang megérintheti az eget és a lelket. S ez a gondolat további -nem is olyan régi- emléket hoz fel bennem. Októberben, pontosan mindenszentek előtt 3 nappal, amikor egy hangversenyen Liszt Ferenc: Les Préludes c. műve csendült fel. A zeneszerző a darab témájának a következőt jelölte meg:  „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?” Festőien lepörgött előttem az élet, de nem is az enyém... az övé, Édesapámé. A Karmester vezényletének minden mozdulata egy ilyen játékot rajzolt meg, s mikor a gyengéd illúziókat a vihar már széttépte, és a darab tetőfokához összeértek a hangok, majd egy intésre, mindegyszerre elhalkultak, és a természet idilli csendjét, a megnyugvást mesélték a hangszeresek, arcomon végig csordult a könny. Így könnyezem most is, büszke gyermekként, Édesapámra gondolva -ki nem félt a haláltól, sem semmitől. Ugyanakkor büszke felnőttként, kinek szíve dobban, mikor arra gondol: lényében szépet alkotott az Isten.

(Liszt: Les Préludes: https://www.youtube.com/watch?v=zDEem_aEttE ).