Kína, Kína… de miért Kína??! Köszönöm kérdéseiteket, most szívesen választ adok. Több oka van annak, hogy ezt az úti célt választottam. Elsősorban, régi vágyam volt, hogy körül nézzek az ázsiai kontinensen, főleg az előző két európai desztináció után sóvárogtam már valami egészen különlegesre. Ezzel szemben mindig is volt bennem egy erős ellenszenv a kínaiak iránt: -akár turista, akár eladó egy diszkontban itt Magyarországon, teljesen mindegy- idegesítőek! Szerintem vagyunk ezzel így páran… Sokszor ilyen kezdetleges érzések döntik el viszonyunkat a világhoz, rokonszenveinket, és ellenszenveinket. Nem akartam ezt annyiban hagyni. Úgyhogy a tény megpiszkálta a kis gondolataimat, ezért úgy határoztam; mit nekem Bali, meg Phuket, inkább jól elmegyek egyenesen Kínába, aztán megnézem, mégis mi folyik ott, hogyan élnek, vajon maguk között is így viselkednek-e? És még egy utolsó, nem elhanyagolandó tényező, amiért ezt az országot választottam az az, hogy ott él egy afrikai barátnőm, aki már nagyon várta a látogatásomat, így nem voltam végig teljesen egyedül az utam során.

  Összesen két hetet töltöttem el a Távol-Keleten. Távol keltem az otthoniaktól, 7 óra időeltolódással. Még akkor is, ha jóval nyugatabbra mentem, ugyanis egyetlen egy időzóna van egész Kínában. A repülőút 11 óra volt összesen, Pekingig átszállás nélkül repültem 9 órát, utána még Shanghaiba 2 órát. Volt egy kis előzetes programtervezés, hiszen két hét igencsak kevés egy ekkora országhoz, ezért ami csak belefért, ki akartam maxolni.  A nagyvárosok így nem érdemeltek sok időt, azok nem is túlzottan érdekeltek. Akikkel az utam előtt váltottam pár szót, javarészt csak erre gondoltak külső szemmel, hogy Kína = Peking, Shanghai, embertömeg. Minek megyek én oda? Jaj ti, ez nem cél nálam sohasem. Nevezetességeken átszaladni, tumultusban fotózkodni, felszínt és hotelszobát bámulni… Shanghaiban csak 3 napot töltöttem, végtére is ott lakik a barátnőm, Pekinget meg konkrétan mellőztem végül az egész útból. Választanom kellett; vagy a Nagy Fal és a Tiltott Város, vagy beljebb utazgatok, és a hegyekben csodatájak között túrázom. Lecsekkoltam néhány képet a google-ben, utána már nem volt kérdés! Próbáljátok csak ki, hogy beírjátok: The Great Wall, aztán pedig azt, hogy Zhangjiajie (ejtsd: Dzancsájdzsie). … :) Habár őszintén szólva, annyira álomhelynek tűnt először, és megközelíthetetlennek, hogy az utolsó pillanatig, nem hittem el teljesen, hogy én oda eljuthatok, és fenntartottam b-tervnek Pekinget. No de még ne szaladjunk ennyire előre.

  Október 26-án megérkeztem Shanghaiba, és szépen lassan kezdtem felfogni, hol vagyok. Kis barátnőm, Cécile Guindo várt rám a repülőtéren. Őt tavaly ismertem meg Maliban, és egyből egymásra találtunk. Apukáink a legjobb barátok voltak általános iskolában, és végig, édesapám elhunytáig nagyon jó kapcsolatot ápoltak. 2018 nyarán volt szerencsém megismerni Cécile-t, amikor mindketten mondjuk úgy, „hazalátogattunk”. Ő bár Maliban nőtt fel, de már 5 éve Kínában él. Középiskola után fogta magát, és kiköltözött. Azóta is a közgazdasági egyetemen tanul és mellette dolgozik, nálam 2 évvel fiatalabb. Okos lány, megtanult szépen kínaiul, ezen kívül beszéli az angolt, franciát, bambarát, dogont. Ketten együtt nem volt hiányunk nyelvismeretben! Egymás között a franciát és az angolt használtuk vegyesen.

  Érkezésem másnapján Suzhou-ba mentünk, és máris be lettem dobva a mély vízbe. Vagy várjunk, nem is. Inkább LE lettem dobva a nagy semmibe. Bizonyára sokan láttátok az ejtőernyős videómat. (Aki lemaradt volna róla, lejjebb megtekintheti).  Hm hát, ha azt hiszed, hogy ez egy nagyon bátor, ugyanakkor félelmetes dolog, akkor azt most legyél szíves még megszorozni 100-zal, és úgy már közelíteni fog a valós rettenethez. Csak hogy pontosítsuk a paramétereket: 4000 méterről ugrottam ki egy kis repülőből, ahonnan aztán 1000 méter szabadesés volt, és utána nyílt csak ki az ernyő. Nem viccelek, halálfélelmem volt az ugrás pillanatában, és soha életemben nem ment fel ennyire az adrenalin szintem. A szabadesés kb 3-4 perc volt, -10 fokban, és annyira dugult végig a fülem, hogy borzasztóan fájt. Nem mondom, hogy az ernyő kinyílta után teljesen megnyugodtam volna, hisz még mindig nagyon magasan voltunk, és az instruktorom úgy gondolta, még néhány trükköt is csinál velem a levegőben, ami úgy szint félelmes volt számomra, de legalább nagy szélcsend lett, és először fogott el az érzés, hogy REPÜLÖK! :) Repülök, és lebegek, és nincs tér, és nincs idő, csak csend és a létem. Természetesen egy életre szóló élmény volt, és örültem, hogy megtettem, de SOHA TÖBBET nem fogok ilyenre vállalkozni! :D Nem, nem az én ötletem volt, nem is gondoltam én ezt igazán komolyan, csak jött a lehetőség, amire aztán nem mondtam nemet. Hát ez lett belőle:

  Miután letudtam ezt a sokkot, követte a másik. Habár az kevésbé volt rémisztő, annál meghökkentőbb. Két teljes napot töltöttem Kína legnagyobb városában, a 25 milliós Shanghaiban, és annyi mindennel találkoztam egyszerre, hogy nehéz volt befogadni. A legelső naptól kezdve rengeteg volt bennem a „Miért?” kérdés… Mégis miért csinálja ezt. ??? Ezekre voltam már otthon is nagyon kíváncsi, mert sokszor érthetetlenek voltak számomra a cselekedeteik. (Azért vannak dolgok, amikre még mindig nem jöttem rá). Először is Kínában, mint tudjuk, diktatúra van. Nyilván ekkora népességnél a demokrácia nehezen működne, ezért ez a megoldás rá. Na de a lakosság jelentős része egy ilyen rendszer hatására nem rendelkezik túl sok agyi kapacitással, hiszen amit mondanak nekik, azt csinálják és kész. Ez már alapból megmagyaráz sok mindent. De erre még ráerősít a társadalmi pontrendszerük. Mit jelent ez? A kredit szinte olyan, mint egy képességpont egy szerepjátékban, csak ezt nem „játszásiból” használják, és egyik állampolgár sem dönthet úgy, hogy nem vesz részt a „játékban”. 800-900 pontos a rendszer, és a pontszámuk csakis attól függ, hogy a kormány által jónak ítélt dolgot tesznek-e, vagy ellenkezőleg; erkölcsileg, politikailag helytelen magatartást tanúsítanak. Összesen 200 millió kamerából áll a megfigyelőhálózat, amit egész Kínában kül- és beltéren helyeztek ki, hajszálpontos arcfelismerő technológiával, így esély sincs a rejtőzködésre. Néhány példát írok most kredit növekedésre és csökkenésre. Plusz pontot kaphat a polgár akkor, ha mondjuk egészséges élelmiszerekből vásárol be, ha meglátogatja a vidéken élő szüleit, ha bevisz egy elvesztett pénztárcát a rendőrségre, stb. Ilyen „jótettek” következtében, minél több pontja van, annál szélesebb és prémiumabb szolgatatásokat vehet igénybe, legyen az kedvező banki hitel, kiemelt egyetemi képzési programok és állásajánlatok, VIP-ellátás hotelekben és repülőtereken, stb. Ha viszont tegyük fel, áthajt a piroson, vagy túl sok alkoholt vásárol, esetleg keresztény felekezetbe jár, súlyos pontlevonások terhelik. Ennek eredményeként korlátozva vannak az utazási lehetőségei, nem mozdulhat ki a városból. Ha vonatjegyet próbálna foglalni, a szolgáltatás elutasítja a kérést. S egy bizonyos pontszám alatt a kormány alaposan megnehezíti a polgárok életét. Nagyon röviden kifejtve valahogy így működik ez a rendszer, de érdemes jobban utána nézni, döbbenetes dolgokat olvasni erről. Személy szerint sajnos rendkívül könnyen kritizálok másokat a felszín alapján, de az előítéleteim dacára Kínában a külső világ zűrzavara mögött zseniális belső rend van, és szinte 100%-os biztonság. Valószínűleg ennek a rendszernek köszönhetően. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltétlen egyetértek vele, csak nagyon érdekes mind ezt kívülről szemlélni. Azonban be kell ismernem, kint létem során elég hátborzongató volt belegondolni, hogy tulajdonképpen én is totálisan meg vagyok figyelve. Mindent tudnak rólam, mikor hova mentem, mit csináltam, mit ettem, mit ittam, mit vásároltam, kikkel beszélgettem, hol aludtam. Még a lépcsőházak bejáratánál is arcfelismerő rendszer van, és csak az azonosítás után tudsz bemenni a lakásodba. S kifejezetten van egy város, ahol elvileg a világ legtöbb kamerája van kihelyezve. (Ilyen ELVILEG tényeket még fogtok hallani tőlem, a dőltbetű magyarázata csak annyi, hogy a kínaiak szeretnek nagyzolni ezekkel, hogy náluk van a világ legtöbb, meg a világ legnagyobb, leghosszabb, legegyedibb ez vagy az… Azért ne vegyétek készpénznek!).

És ha már a technológiánál tartunk, fontos tény, hogy Kína maga egy digitálisan felgyorsult világ. Bizonyára észleltétek valamennyien, hogy a kínaiaknak állandóan kezükben van a mobil, és videóhívással beszélgetnek, folyamatosan bámulnak valamit a képernyőn, és általában 0-24ben nyomkodják a telefonjukat. Nos, ezt nemcsak a külföldiek csinálják, hanem kivétel nélkül mindenki odakint. 2 évestől 102 évesig. Függnek. Mert nem tudnak másképp tenni. MINDEN, kivétel nélkül minden online és applikációkon keresztül zajlik. Nincs szükség pénztárcára, kártyákra. A fizetéshez QR kódos rendszerük van (Alipay), így elég, ha a kódot a telefonjukkal beolvassák, és már meg is történt a fizetés. A tömegközlekedésre a jegy, bérlet is a mobilon van. Ha venni szeretnél ruhaneműt, egyéb tárgyakat, vagy csak bevásárolni élelmiszerekből, vagy rendelni ebédet, csupán néhány kattintás, és pár percen belül (!) meg is érkezik egyenesen az otthonodba. Ugyanúgy foglalhatsz előre taxit, vagy éttermet az előzetesen kiválasztott ételekkel, majd amikor odaérsz, csak beszkennelik a QR kódot, és egyből ott terem, amit megrendeltél. Durva megállapítás, de a mobiltelefon kint létszükséglet az éléshez. Na meg nem is akármilyen telefonokkal szaladgálnak! Én a kis iPhone SE-mmel szinte elszégyelltem magam, mondhatni antik műtárgynak számított. A legeslegrosszabb típus az a 8-as, de többségben a 10, 11-est használják már. S úgy láttam, egyszerűen elkerülhetetlen az, hogy ne legyen állandóan a kezükben a teló, mert valamihez mindig használni kell. Ez viszont odavezet, hogy amikor éppen nincs miért elővenni, akkor is ott van, és a social médián lógnak. Ebben az a legbosszantóbb, hogy hangosan szól a videó, a játék, és a zene → fülhallgató nélkül, híváskor ordítoznak a telefonba → ok nélkül… Emlékeztek, fentebb írtam, hogy vannak dolgok, amikre nem jöttem rá. Na, például pont ez. MIÉRT CSINÁLJA EZT?? ŐT MIÉRT NEM ZAVARJA?!! Őrületesen SOK! Mindig minden állandóan szól, nyüzsög, zenél, fénylik, világít. Olyan mintha, egész nap menne a TV melletted. Hát én, akinek tévém sincs, és filmekből is csak művészfilmeket nézek, amiben alig beszélnek… nem tudtam elviselni. Eljutottam odáig, hogy már zenét sem akartam hallgatni („megnyugtatót” sem), mert már az is idegesített. Nincs nyugta az embernek. Ha aludni, vagy dolgozni szeretne valaki a vonaton, sok sikert hozzá! Sajnos sehol egy embert nem láttam például könyvet olvasni. Ami az internetet illeti, Kínában minden egyes felület le van tiltva, ami a Google-ön keresztül fut. Tehát jóformán, amiket mi használunk itthon; facebook, instagram, youtube, gmail, whatsapp, viber stb. (nekik minden ilyenre megvan a kínai megfelelője), ahhoz, hogy ezeket a blokkolt appokat használni tudjam, egy VPN szerverre volt szükségem, ami feloldotta őket. Ebben a barátnőm segített nekem, úgyhogy yeeee én is nyomkodhattam folyton folyvást a telefonomat… Sajnos akarva akaratlanul rám is átragadt nagyon gyorsan a függőség, amitől két nap múlva már fájt a fejem, a szemem, a kezem… Borzasztó. Hazajövetelemkor kötelező „elvonóra” vettem rá magam. Ez nem egészséges!

  Mielőtt kimennénk a nagyvárosból, egy kicsit szeretném jellemezni a légkört, az emberekkel együtt. Shanghait egyáltalán nem tartottam szépnek, igazából semmi különös nincs benne. Az építészet kissé idejétmúlt, hemzseg a régi kommunista épületektől, a felhőkarcolók meg engem sosem vonzottak túlzottan. Bár este pazar látvány volt a kivilágított üzleti negyed. A hídszerkezetek szédületesek, és van néhány brutál nagy építménye, például a Jing’an templom, a Grand Theatre, a Természeti- és Történelmi Múzeum, vagy a Mercedes Benz Stadion. Már ha jól láttam őket a szmogtól… sajnos kevés a zöld terület. De annál több a piros, mint domináns komcsi díszítőelem, Mao Ce-tung arcával mindenhol és mindenen, csak úgy mereszti a szemét! Jut eszembe, bár kevés a szemét, mégis nagyon koszosak az utcák, a közterületek. Akármikor elmentem megmosni a kezem, teljesen fekete volt. (Neem, nem azért, mert néger vagyok!). A toálett kérem szépen minden közösségi helyen modern-pottyantós (a csatolt képet egy 5 csillagos szálloda hall-jában készítettem). Gondolom most a fiúk mosolyognak, hogy de jó, nekik mennyivel egyszerűbb! Höhh, ne higgyétek hogy a nagy dolgotoknál annyira kellemes ott guggolva trónolni! :D Ezen kívül azt vettem észre, hogy minden nagyon picike kint. Nyilván rájuk méretezték, de még a helyi „bubi” kerékpár is úgy néz ki, mint egy gyerekbicikli. Számtalan robogó is süvít az utakon, de szerencsére mindegyik elektronikus, ha másmilyet használsz, megbüntetnek. Illetve a tuk-tuktól kezdve a legdrágább terepjáróig mindenféle jármű megtalálható. És bár eszeveszettül nyomják a dudát, a közlekedés elég ráérős. Sőt, tömegközlekedve egyszerűen lehetetlen sietni. Az aluljáróban, mielőtt lemész a metróba, külön átvizsgáló rendszer van. A metró szerelvény előtt pedig sorban állás. Ez nem Japán, ahol bezsúfolják őket, hanem szépen kivárod a sorod, és ha már nem férsz fel, megvárod a következőt. Valamint azon is meglepődtem, hogy nincsenek túlságosan sokan az utcákon, csak mint bármelyik – akár európai – nagyvárosban. Ámde ez kicsit sem jelenti azt, hogy nem ugyanolyan irritálóak a helyi járókelők, mint Pesten a kínai turisták. Pontosan ugyanazt csinálják egymás között is; bevett szokásuk a lökdösődés, dúródás, szelfizés. Komolyan egyszer kipróbáltam, hogy visszalökdösődtem, de ők észre sem vették, és még én éreztem rosszul magam! Aztán ott van az a kényszeres egymáshoz érés, és nem azért mert sokan vannak, hanem mert szimplán nem zavarja őket. Amikor a vonaton végig a szomszédom karja az enyémhez dörgölődik, meg a feje rám esik… Ehhez képest Magyarországon kimondatlan verseny megy a moziban a karfa elfoglalásáért, és ha a szomszéd befoglalta, akkor te már az egész vetítést inkább kényelmetlenül ülöd végig, mintsem hogy véletlenül is a másik kezéhez érj. Plusz ehhez még csatlakozik (az európai számára) igénytelen magatartás: orrszívás, krákogás, takony kiköpés, hangos böfögés és szellentés, érthetetlenül fennhéjázó cigarettapöfékelés. Továbbá a megmagyarázhatatlan, idétlen öltözködés. Annyira, de annyira mindegy, hogy mit hordasz magadon…! Én legszívesebben le sem vettem volna a melegítőmet, csak nem volt lehetőségem mosni. :D Egyszóval úgy jellemezném őket, hogy igazi ösztönlények. Ugyan az én kultúrámba nehezen fér bele mindez, és nem volt kellemes ebben élni, nem ítélkezem felettük. Rettenetes erő kell ahhoz, hogy az ember a természete ellen éljen. Inkább csak örülök, hogy én nem ebben nőttem fel, és nem is kell huzamosabb ideig közöttük laknom.

   Annak is örülök, hogy a kajáikat sem kellett két hétnél több ideig fogyasztanom. :D Az ételekről még nem ejtettem szót. Nekem egyébként maga az ízvilág bejön, de azért nem enném minden nap. Az otthoni kínaival összehasonlítva, köze nincs egymáshoz a kettőnek. A miénk már valami európai változat… Nagyon sok furcsaságot ettem, legtöbbször fogalmam sem volt, hogy mit. Gazdag az intenzív fűszerekben, zöldségekben, mint bambusz, lótusz, burgonyafélék, valamint van minden fajta hús: csirke, disznó, marha, bárány, és tengergyümölcsei. Na de nem mellehusika, meg falatkák kérem… A húsnak szó szerint minden egyes része belekerül az ételbe, a nép meg csontig leszopogat róla mindent! Igen bizarr látvány. Én meg naivan betoltam a „szeretem a csirkét” mondatot. Inkább nem részletezem, mi került elém olykor. Próbáltam trükközni, hogy gyorsan befalom az ételt, és akkor hamarabb vége, de ez nem bizonyult jó megoldásnak, mert annál többet szedtek nekem utána. Ezeket a nagyon-nagyon furcsaságokat leszámítva tényleg élveztem az ízeket, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem „rendes” kaját. Mindig, amikor eldöntöttem, hogy na, most eszek egy jó európait, vagy amerikait, megláttam valami érdekesebbet a kínai/ázsiai konyhán, és inkább azt választottam, hogy minél több dolgot kipróbáljak. Ezen kívül nem túl édesszájúak, étteremben nem szokás desszertezni, inkább boltokban kaphatóak ilyen csomagolt édességek. De azokat sem tudni, micsodák. A pálcikával eddig is boldogultam úgy ahogy, most már viszont mondhatni profi lettem! Az ételek, főleg a streetfood elég olcsó kb 10 yuanból (3-400 forintból) teljesen jól laktam, de még étteremben is 1500 forintnyi összegért dugig zabáltam magam. Ott nem igazán bevett dolog csupán egy adag ételt kérni. Tapas-szerűen étkeznek, sokfélét rendelnek, kis tálakban az asztalra pakolják, és mindenki falatozik mindenből. Menük csak a világszerte elterjedt franchise éttermekben vannak, meki, kfc, stb… Viszont, ha arra számítasz, hogy eszel egy jó burgert menüben, akkor azt alapból rizzsel kapod, és hát a húspogácsa… na, hát ki tudja, milyen hústákolmány rejtőzik ott, illetve a chicken nuggets panírozott porcokat jelent. :) A napi kávém meg sajnos luxuscikknek számított. Kávé jóformán nincs, vagy csak nagyon drágán valami starbucks félében. Ezzel szemben nagy kultúrája van a teának, határtalan specialitásokkal. Ott még az is tea, amit amúgy sárga macskakakinak vagy meszes kavicsnak néznél. Furcsák, de nagyon finomak és a legtöbb gyógyító hatású. Az otthoni chailatte-ról meg jó, ha tudod, hogy a „chai” kínaiul teát jelent, szóval úgy idd legközelebb, hogy ki tudja, mi van benne. :D Mondjuk az is lehet, hogy semmi! Nagyon népszerű náluk a sima forró víz, és képesek azt inni már októbertől kezdve. Bárhová mész, mindenhol azt kínálják, még a háziorvos is azzal kezdi, ha beteget jelentesz nála, hogy ittál-e elég forró vizet? Hát én ittam eleget… Úgyhogy mehetünk is tovább!

  Cécile barátnőm megmutatta a várost, ahol egyetemre járt, de úgy fogalmazott, hogy nem érdemes Hangzhou-ban egy napnál többet eltölteni, mert nincs ott semmi. Kíváncsiságból azért csak rákerestem a neten, konkrétan egy 18 milliós városról beszéltünk!!! Hogy lehet, hogy nincs ott semmi?? Hát elmentünk, és nagy meglepetésemre valóban egy csendes kisváros fogadott. Már szinte Békéscsabán éreztem magam! :D Békés település, tavacskával, kisebb hajókkal a West Lake-en, egy híres Pagodával, és néhány nagyüzemmel. Az egyik része iparváros, nem mellesleg itt található az Alibaba székhelye. Feltehetően elég sokan rendeltünk már termékeket az AliExpress webshopról. Az Alibaba ennek az anyacége, és az alapítója, Jack Ma Kína leggazdagabb embere. Képzelhetitek… De nyugi, a helyieknek azért van még egy ennél is olcsóbb, belsős webshopuk, a Taobao. :D Természetesen barátnőm által kaptam hozzáférést – csak hogy még több pénzt költhessek hülyeségekre. :)

  Eltöltöttük Hangzhou-ban a tervezett 1 napot, és este már robogtunk is tovább a következő állomásunkra, Huangshan-ba. Na, ezt a robogást azért nem szó szerint értettem, hisz az ország híres az úgynevezett Maglev gyorsvonatairól, amik maximum 431 km/h-val tudnak menni. Én csak 320-szal repesztettem… Szóval Huangshanba 1-2 nappal előtte sikerült foglalnom szállást couchsurfing-en. Ez azt jelenti, hogy teljesen ingyen, egy helyi embernél lakhattunk, aki szívesen fogad a házába külföldieket. Egyetlen személyt találtam a régióban, aki fogadott vendégeket, ő volt Mo Wang. Az oldalán csak kínai bemutatkozás volt, és üzenetben is úgy válaszolt vissza, referenciái pedig nem igazán voltak. Megkockáztattuk a foglalást az otthonába, fogalmunk sem volt, hogy tényleg megbízható-e, rendes házikóba megyünk-e majd. Este 10-kor érkeztünk meg, eltaxiztunk a helyszínre (ó, említésképp: a taxi nagyon olcsó, 8-12 yuanért (kb 300-500 Ft) fuvaroztak). Nagy meglepetésünkre, rendkívül meleg fogadtatásban volt részünk. Mo kínai teával, vacsorával és két megágyazott külön szobával várt bennünket. Odakuporogtunk mellé a teás asztalhoz, és sokáig beszélgettünk. Kínaiul kommunikáltak Cécile-lel, nekem meg mindegy volt, hogy tolmácsolnak-e vagy sem, csak ámultam és bámultam csodálatomban, és élveztem a jelen pillanatot. Kiderült közben, hogy a vendéglátónk egy művész. Mo szabadidejében fest, egyébként meg forgatókönyveket ír, és a filmes iparban dolgozik, sőt tanítványai is vannak, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápol. Olyannyira, hogy másnap este összehívott közülük hármat, akikkel aztán együtt vacsoráztunk, majd felmentünk az egyikük lakásába. Miután pedig kiderült, hogy mindannyiunk zenél valamit, elkezdtünk muzsikálni. Ki hangszeren, ki hang-szálon. Zongora, gitár, ukulele, ének, s előkerült egy nagyon érdekes hangszer is, a guzheng (kucseng). Ez egy ősi kínai pengetős hangszer, citeraféle, melynek 16-21 selyemhúrja van. Nagyon különleges!

Huangshan City csak másfél milliós település, ezért hamar bejártuk a belvárost. Kedves hangulata van!

Egyébként itt, Anhuj tartomáyban főként túrázást szerveztünk a hegyekbe. Fő látványossága az anhui Sárga-hegység, amely mindössze 1864 m magas. Egy teljes napot töltöttünk itt, és egy kínai turista csapathoz szegődtünk, kínai idegenvezetővel. :D (Ne kérdezd, miért). A lényeget nem hagytuk ki, lenyűgöző hegyvonulatokat láttunk!

Ezen kívül még volt egy napunk, amit egy környező településen, Hongcun-ban töltöttünk. Ez voltaképpen egy rejtőzködő kis falucska, ahol mesebeli és igazán tradicionális dolgokkal találkozhattunk. Kézművesektől kezdve, táncon és színjátékon át, még egy hagyományos kínai temetésnek is tanúi lehettünk.

  A kirándulások során minden a terv szerint haladt, mindenhova sikerült eljutnunk, ahova szerettünk volna, a vonatjegyeket az összes úti célra előre lefoglaltuk - s most már nem titok, a bevezetésben megemlített Zahngjiajie (ejtsd: Dzancsájdzsie) volt az utolsó állomásunk, Pekinget meg egy az egyben skippeltem - mígnem Cécile bejelentette, hogy neki sürgősen vissza kell utaznia Hangzhou-ba. Felszólítást kapott az egyetemtől, hogy intéznie kell a tartózkodási engedélyét, különben kirakják az országból. Ezzel nem játszanak a kínaiak! Amikor ezt közölte, én csak álltam előtte kétségbeesetten, hogy most valóban komolyan gondolta, hogy egyedül menjek tovább még 1500 km-t, vidékre a hegyekbe, kínai nyelvtudás nélkül, szállás nélkül (mert hogy oda nem foglaltunk) úgy, hogy a vonat hajnal 3:45-kor érkezik majd meg, és még át is kell szállni menet közben, de a másik vonat egy különböző állomásról indul, ahova el kell metrózni, és nincs alipay-em, meg QR kódom, csak egy bankkártyám, amit itt nem fogadnak el sehol, és elfogyott a készpénzem is. :) Gyorsan kellett dönteni, s ahogyan én ezeket ecseteltem, magamban már felcsillant a szemem és erre gondoltam: ennél óriásibb kaland nem is lehetne!!! Teljesen egyedül Kína közepén, azon a helyszínen, amiről álmodoztam, és ráadásul nem is kell majd senkihez alkalmazkodnom, kedvemre barátkozhatok, és kiszakadhatok a komfortzónámból, mind ezekre a nehézségekre megoldást találva – NEM KÉRDÉS! Megyek! Ezt este 11 körül beszéltük, másnap reggel 9-kor pedig indultunk is az állomásra, ott szétváltunk, nekem meg kezdődhetett a móka!

Ez egy hosszabb epizód lesz. Ha nem vagy rá kíváncsi részletesen, csak görgess át a fotókon, és folytasd a befejezéssel. Csak le ne maradj a vérszomjas makákókról, és az ámulatos Avatar hegyekről! ;)

  Az első és legfontosabb dolog, amivel kezdem minden utazásom, kirándulásom az egy ima. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg, vezesse lépteimet, segítsen át az akadályokon, és küldjön hozzám embereket segítségül, ha elakadnék. Ezután már nyugodtan és békésen folytatom az utam bárhová. Most sem volt ez másképp. November 2-án a reggeli vonaton, úton a csatlakozási helyre, Changsha-ba tartottam. 6 órát ültem rajta, közben foglaltam magamnak egy hostel szobát, és próbáltam kisilabizálni, hogy hogyan fogok átjutni a másik pályaudvarra.

Összesen 2 óra volt a csatlakozási idő, ami épphogy elég volt, hisz már említettem, Kínában nem lehet sietni. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a vasútállomások már-már úgy működnek, mint egy reptér. Nem ám „Csókolom, kérek egy retúrt Kanizsára!” Otthonról szépen lefoglalod a készülékeden a jegyet, utána az állomáson odamész egy ablakhoz, beszkennelik a QR-kódodat, és kiadnak egy kis kártyát, amin a vonatjegy van. Ezek után be-kicsekkolás, csomag átvilágítás, okmány ellenőrzés.

Ezt a hatalmas Changsha állomáson mind letudtam, nagy nehezen megtaláltam a metró aluljárót, és mutogatva azt is sikerült megtudnom, hogy hol tudok vonaljegyet venni. Volt külön egy alipay-es masina és egy standard automata a külföldieknek. Általában nem vagyok a gépekhez analfabéta, de ez valahogy nem akart most összejönni nekem. Máris kaptam az első segítségem, egy velem egyidős lány, aki szintén nem volt képben az automata működésével (mert ők csak beolvassák a QR kódot és kész is), de legalább annyi előnye volt, hogy kínaiul beszélt, és értette, mit ír ki a gép. Együttes erővel sikerült megvásárolnunk azt az egy darab jegyet, ismét keresztülmentünk az átvizsgálón, és egy kedves „Follow me!”-vel lekísért a megfelelő metrószerelvényhez. A végén még ő volt hálás nekem, hogy tudta gyakorolni az angolt éles szituációban, és megkért, továbbra is segítsek neki,  s gyors kontaktcsere után hangüzenetekben folytathatjuk az ismerkedést. Időközben átértem a másik pályaudvarra, Changsha fő állomására, ami még a másiknál is sokkal nagyobb volt, s ráadásul a metró nem is közvetlen ott állt meg. Fogytán volt az időm, ezért egyenesen odaléptem egy fiúhoz és megkérdeztem, melyik kijárton találom meg az induló vonatokat. Tőle is egy „Follow me!”-t kaptam, kivezetett az aluljáróból, át valami nagy úton, a vasútállomás irányába. Eközben megpillantottam egy atm-et, eszembe jutott, hogy sürgősen ki kell vennem pénzt, úgyhogy mondtam neki, hogy oda is jöjjön velem. Még jó, hogy elkísért, mert az az automata is kínaiul beszélt nekem, a srác segítségével sikerült csak a pénz kivét. Tovább mentünk, állomás, átvizsgálás, okmányok, kapu. Rendes volt, azt is külön megkérdezte nekem, hogy melyik gate-hez kell mennem, melyik vágányról indul a vonatom, melyik váróban kell várakoznom. Ott már boldogultam, megtaláltam, de azt vettem észre, hogy 15 perc elteltével utánam jött, hogy biztos ott vagyok-e. :D Végül felszálltam a vonatra, ami Zhangjiajie-be vitt. Itt megállok egy kicsit. Szóval beszéltem ezekről a szupermodern gyorsvonatokról. Kényelem, tisztaság, wifi, konnektor, stb. Na most, ez esetben fel kellett szállnom valami borzadály, koszos, büdös, erősen kommunista szerelvényre (ötször megnéztem, hogy biztosan ez az enyém-e, de nem lehetett eltéveszteni). Ühüm, hát annyi, hogy 9 órát kellett ezen kibírnom úgy, hogy a kétszemélyes férőhelyekre 3 személyt ültettek, mert hát a kínaiak kicsik… Az első fél órában csak ültem és néztem magam elé, próbáltam felfogni, hogy mi történik. Hogy miért vagyok itt, miért teszem ezt, miért jöttem Kínába, miért ilyenek a kínaiak, miért kellett bevállalnom a kirándulást, miért vagyok egyedül, miért. Jól van, nincs visszaút. Baromira out of comfortzone (ezt akartam), és utálom, ha idegenek hozzám érnek, vagy piszkos lesz akár a táskám is, de úgy voltam vele, hogy ez legyen a legnagyobb problémám. A vonaton persze nem tudtam aludni, így egészen hajnal 3:45-ig virrasztottam, amíg jött a következő challange. S most csatolnám az alábbi borzasztó, de annál kifejezőbb képet, csak hogy éreztessem a helyzet valódi súlyát. :D

  Pontban 03 óra 45 perckor megérkeztem, és egyből taxit próbáltam fogni. Bár közel volt a szállás, no de azért mégsem kéne egyedül az éjszaka közepén még 15 percet sem sétálgatni... Hát, jobban tettem volna... Leintettem egy autót, a sofőrnek megmutattam a google térképen az útvonalat (autóval 7 perc volt, olyan egyszerű útvonalon, hogy ha lefényképezem a szememmel, még így az ismeretlenben is odatalálok).

Nem, ez neki nem ment. Mondjam meg a kínai címet. Ebben a pillanatban a nemkonnektoros vonatnak hála, teljesen lemerült a telefonom. Na de én, az okos számítottam erre, így a 15 órába belefért, hogy ott rajzolgassak, úgyhogy csináltam egy skiccet az útvonalról, és még a címet, telefonszámot is leírtam. Kínai jelekkel! (Gondolhatjátok, mennyire voltam ki :D). Így már el tudott boldogulni az emberünk, na de az, hogy egy háromszoros árat mondott nekem a fuvarra... Óó, te.. azt hiszed, nem tudom, hogy átversz??!! Mivel nagyon nehézkes volt a kommunikáció, nem tudtam mit csinálni, gyorsan kellett döntenem, hogy már csak elvből sem szállok be ennyiért, vagy túlteszem magam, és csak legyek már ott. Igen, ilyen vagyok. :D Engem az sem zavar, hogy ott vagyok a semmi közepén, igazság akkor is legyen embertársak között! Kis hezitálás után végül is beültem, lenyeltem a békát. A hostel tulajdonosa a kapu előtt várt engem, immáron hajnal fél 5-kor, és nagyon kedvesen felkísért a szobámba (amit csak 11 órától lehetett volna elfoglalnom, szóval konkrétan eggyel több éjszakát töltöttem ott). Ezután tusolás, alvás, majd pár óra múlva arra kelek, hogy kopogtatnak az ajtón, hogy ebéd. Hogy micsoda? Ó, ne! De. Na, jó. Tudtam, nem menekülök! (Tudni kell, hogy vidéken még fűszeresebb és csípősebb minden!

  Zhangjiajie-ben mindössze három napot kirándultam. Elsőnek beterveztem a Tianmen-hegységet, ahol sajnos nem lehetett csak úgy túrázgatni, hanem egészen a fő attrakció lábához a világ egyik legelképesztőbb hegyoldalába épült szerpentin kanyargott fel. A nevezetes látványosság pedig nem más, mint egy órási “lyuk” a sziklák által kialakítva, Yellow Dragon Cave a neve. Ehhez csupán 999 db lépcsőfok vezetett felfele. Nyilván végigbaktattam. S ekkor megkértem egy random embert, hogy készítsen rólam néhány fotót. Ez azért lényeges, mert egy “follow me” után (amitől már tudtam, nem kell félni), ő, és a kis barátja a cimboráim lettek. :D Igen, két kínai férfi, akik szintén kirándultak, akik kedvesek és viccesek voltak, akik nem akartak tőlem semmit, akik örültek, hogy egy furcsaság (én) velük tartok, és izgalmasabbá teszem a barangolást, és... akik csak kínaiul beszéltek! S még így is két teljes napon át szórakoztattuk egymást! :D Wang Wei és Yang Wencheng a nevük. A beszélgetés úgy működött, hogy van egy úgynevezett wechat alkalmazás, ami egyébként nagyon hasonlít a whatsapphoz. Lényeg, hogy egy chat felületes applikáció, aminek funkcióiban megtalálható egy gyorsfordító lehetőség. Ahogy elküldi a szöveget, én hosszan rányomok, és egyből lefordítja a telefonom nyelvére. Ugyanúgy nekik is kínaira, amit én írok akár magyarul, angolul, vagy bármilyen nyelven. Fantasztikus! Ám nem kell engem sem félteni, akarva akaratlanul beszívom még a mandarint is, ha úgy van! Sőt, kifejezetten kértem, hogy tanítsanak ezt-azt, így valamit el tudtam gügyögni olykor, például alap információkat magamról, mit csinálok, hol jártam, mi tetszik, mi nem tetszik, mennyibe kerül... Jó kis tonalitása van ennek a nyelvnek, de abból a szempontból elég nehéz, hogy a szavak alapvetően egy szótagból állnak, viszont minden egyes morféma rendelkezik egyfajta zenei hangsúllyal (ezeknek a tónusoknak a száma akár 6-10 is lehet), és más-más jelentéssel bírnak. Lebutítva: egy szót kiejthetsz vagy 8 féle hanglejtéssel, és mind mást jelent. Ezzel szemben nyelvtanilag elvileg a világ legegyszerűbb nyelve, ugyanis nem létezik benne ragozás, nem toldalékolható, és mindenféle képzést partikulákkal old meg. (Rég volt az a nyelvtanóra, mi?;) ). Még ha ez a könnyű nyelvtan vigasztalna is, és motiválna a nyelv teljes körű elsajátításában, biztos, hogy a második ember, akinél ezzel az egyszerűsített kínaival próbálkoznék, valamilyen teljesen más dialektust beszélne, mondjuk kantonézt, vagy wùt. Igaz, a mandarint beszélik a legtöbb tartományban, és azt szeretnék egységesíteni, de sok régió ragaszkodik még a saját nyelvjárásához. És nemcsak vidéken a falvakban, hanem a nagyvárosokban is! Az egyik főváros, Nanjing, vagy Shanghai is, a wù-t használja. Újabb érdekesség: a “jing” egyik jelentése főváros. Nan-jing = déli főváros, Bei-jing = északi főváros. Ah, rengeteg érdekességet olvastam a kínai nyelvvel kapcsolatban, és mind át is adnám nektek, mert nagyon izgalmas, de lehet csak nekem... :D Úgyhogy inkább azt írom már csak le, hogy milyen nevet kaptam a barátaimtól. Tessék nézni, ezt mind: 安可丽 kiejtve: Ankeli (Ān kě lì), jelentése: béke, szépség. Szenzációs, nemde? :) Nekem legalábbis nagyon tetszik. (És még egy, a “ha-ha-ha” = 哈哈哈 :D kis házikók, nagyon birom!). Visszatérve, Wang és Yang eredetileg délről, Guangdong tartományból jöttek, és most belföldön utazgatnak autóval egy pár hetet.

Ahogy leértünk a hegyről ragaszkodtak hozzá, hogy elmenjek velük vacsorázni, és hogy azután házig elvigyenek engem, hogy biztosan ne történjen velem semmi baj. Útközben beszélték, hogy másnap elmennek a Zhangjiajie Grand Canyonba, és nagyon örülnének, ha velük tartanék, sőt, előtte mindenképpen reggelizzek náluk. Hát én rábólintottam! :) Reggel adtak egy címet, amiről kiderült, hogy egy ötcsillagos szálloda -úri reggeliben volt részem-, majd utána beültünk az 5(csillag)ös BMW-be, és nyargaltunk újra a természetbe. Ha eddig még nem lett volna elég egyértelmű, a velük töltött idő alatt teljesen “ingyen éltem”, hiszen nem engedték, hogy bármiért is fizessek. Minden belépő, az út, az enni-innivaló az ő jóvoltjukból adatott. Mindenhol gondoskodás vett körül. :) A Canyon csodálatos volt! Benne mindenféle meglepetéssel. Az egész olyannak tűnt számomra, mint egy természetes kalandpark, ahol mész-mész, bandukolsz, és egyszer csak különböző bátorpróba állomások kerülnek eléd. Az első ilyen a Glass Bridge volt. Nem mondom, elég hajmeresztő volt lefelé nézve végigmenni a hídon. Elvileg a világ legmagasabb üveghídja... 360 m magas. Miközben ezt a számot próbáltam megtudakolni a srácoktól (angolul és mutogatva), egy kedves leányzó mögöttünk tolmácsolta nekik a kérdésemet. Szerintem Wang égből küldött angyalnak tekintette a lányt (én inkább tengeri hableánynak, merthogy Sziréna a neve), aki megoldotta és megkönnyítette minden addigi kommunikációs problémánkat. A 28 éves Sziréna Szingapúrból szintén szólóban sssszzz.... (nem találok több szö betűs szót) ruccant ki, - ahol az angol mellett a kínai a másik hivatalos nyelv - és már többször járt az országban. A két fiúnak mi sem kellett, többé Szirénát sem eresztették el az alakulatból, kötelezően ajánlottan velünk kellett tartania tovább. Így is lett, körülbelül 5 percbe telt, míg mi is makulátlanul egymásra találtunk. Jól tájékozott a világban, számos európai országot bejárt, Szingapúrról is sokat mesélt, és persze én is az eddigi kalandozásaimról. Meg amúgy is, a nőknek más a hallásuk egymás iránt. Legyen akármilyen kultúra, úgy gondolom, legtöbb esetben van egy kimondatlan, kölcsönös empátia, figyelem, érzékenység a másik felé. Szegény fiúk nem voltak tisztában vele, mi történik olyankor, ha ráadásul két azonos érdeklődésű csaj ily módon összefut... A következő bátorpróbát már együtt tettük meg a canyonban: egyszer csak egy barlangban találtuk magunkat, aminek a túlvégén egy völgybe kellett lecsúszni valami nyitott siklón... legalább úgy éreztem magam, mint tarzan! Végül később még egy hajóba is be kellett szállnunk, ami végigaraszolt a folyamon, egészen a világ leghosszabb felvonójáig elvileg, ami aztán visszaröpített minket az indulási ponthoz.

Utána mindenki ment haza a dolgára. Ja nem. Koránt sem ért itt végett bármi is. Ezen a területen egyébként körben falvak veszik körül a hegységet és a Zhangjiajie National Forest Parkot, ebből a két legnagyobb Dayong, és vele szemben, a túloldalt Wulingyuan. Sziréna ebben a faluban szállt meg, a srácok meg úgy gondolták, megunták eddigi tartózkodási helyüket, ők is átmennek estére oda. Aztán rám szegeződtek a szemek, hogy és én nem csatlakozom? Én is rájuk szegeztem a tekintetem, azt sugallva, hogy egyáltalán hogy jut ilyen az eszükbe? Hát nekem minden cuccom a dayongi hostelben van, nincs váltás ruhám, nem szeretnék megint költeni szállásra, na meg úgy mégis... Nyilván a srácok kiröhögtek kb, Sziréna pedig felajánlotta, hogy nyugodtan aludhatok vele az ő hotelszobájában. Igazából már ismertek, s gondolhatjátok, hogy nem kellett sokat győzködni... az lett a vége, hogy nem törődtem semmi kényelmi körülménnyel (iratok, pénz, fényképező nálam volt), elmentem hát velük, mindenemet ott hagyva a hostelben. Csak egy sms-t írtam a tulajnak, hogy nem alszom ma ott. Különben kényelmi szempontból még jobb is volt, a wulingyuani hotel jóval felszereltebb volt, és a nemzeti park, amit másnapra terveztem be, onnan csak egy köpésre volt. Végül úgy alakult, hogy következő nap mindannyiunknak másfele tartott az útja, így reggel könnyes búcsút vettünk egymástól a hotel recepcióján. (Na, nem örökre, Wanggal és Yanggal azóta is tartom napi szinten a kapcsolatot wechat-en). S azon a reggelen nagyon féltettek engem, hogy hogyan fogok tovább boldogulni NÉLKÜLÜK (ó, férfiak...!), és hogyan fogok visszabuszozgatni este Dayongba (ó, emberek, akik mindig autóban ülnek, és nem tudják elképzelni buszozással a közlekedést...!). Én viszont annál inkább örültem, hogy újra egyedül vagyok, magamban lehetek, vagy teret adhatok új barátkozóknak.

  Így vágtam neki az 5000 hektáros nemzeti parknak, benne a híres nevezetes Avatar-hegységnek. Reggel 7-kor átvergődtem a rengeteg kínai csoporton, hogy belépőt vehessek a parkba. A kasszánál két tehetetlen francia is álldogált, akik csak irigykedve lestek, amikor a nemverbális nyelvi készségeimet bevetve, még a belépő árának is csak a felét fizettem ki a 2 éve lejárt diákigazolványomnak köszönhetően. Bejutva már nem követtem a tömeget a világ legmagasabb hegybe épített kültéri liftjéhez elvileg, hanem a túraútvonalat választottam. El is akartak tántorítani a biztonságiak, mert hát az 3 óra gyaloglás felfelé. “Igen, még valami?”. :D Tudjátok, én nem vagyok az a típus, akit csak a cél érdekel, és az ott elém terülő látvány. Nekem ugyanolyan izgalmas az odáig vezető út is, és annyi mindent látni közben! Úgyhogy elindultam. Hát, ha a Grand Canyon egy nem megrendezett kalandparknak tűnt, akkor ez egy nem megrendezett szabadulószobának. Csak a valóságban, kissé epic helyen. Vagy hívhatjuk akár mission impossible-nek is, nekem mindegy. No, barangoltam már egy ideje, reggel bevásárolva egy kis harapnivalót, gyümölcsöt külön zacsiban vittem magammal, mert a hátizsákom a hostelben maradt. Velem szembe jött egy fiatalember, és csak annyit nyögött ki angolul, hogy monkey és rázta a fejét. Ah, mondom milyen monkey, biztos csak engem majmozott le, hogy banánt eszek. Feltűnően több ember is járt-kelt ezen az ösvényen, ami aztán egy térre vezetett be. Hát én naivan belibbentem a kis kajás szatyrommal, nem viccelek, öt majom ugrott rám!!! Olyan sokk ért, hogy torkom szakadtából sikítoztam magyarul, hogy szedjétek le rólam ezt a szart!!!!! (Amúgy szeretem az állatokat :D). Valószínű, nem néztek hülyének, végül is csak az egész tér engem bámult. Aztán jött egy fiú, és megmentett! Elrakta a zacskót a táskájába, és oldotta bennem a feszültséget. Azt hiszem, ezek után már nem álmodozom majommal a fejemen fotózkodáson Gibraltáron. :D

  Az első akadályt leküzdve, egy jó nyugodalmas két óra mászás következett. Teljesen magamban voltam, egy lélek sem járt arra. Figyeltem a természetet, hálát adtam, ARANYOS madarakkal énekeltem, képzelegtem. Egyedül egy idős hegylakó nénivel találkoztam, aki elém sétált, jól megnézett, mosolygott, megfogta a két kezem, és annyit mondott a szemembe: 美丽 měilì, azaz gyönyörű. :) Ekkor már közel jártam a célhoz, a kirándulásom tiszta fantasyvá vált! Már az Avatar hegyek között andalogtam, ahol a mélyből kicsúcsosodtak ezek az eszméletlen gigantikus és felfoghatatlanul ámulatba ejtő sziklák! Csak álltam és pislogtam, hogy ilyen csodát láthatok a világunkból! Azt azért el kell mondani, hogy két fő látványosság volt, az egyik a Halleluja Mountain (egy nagy szikla), ami körül az Avatar film egy részét forgatták, a másik pedig én. Na igen. Mert az egy dolog, hogy a nagy városokban látnak mindenféle etnikumot, na de vidéken, meg a hegyekben... Ha megkértem valakit, hogy készítsen rólam egy képet, egyből még 10 ember mellém állt, hogy ők is szeretnének velem fotózkodni, sőt, az is előfordult, hogy sorban állás volt!!! Szerintem pénzt kellett volna kérjek... Úgyhogy megvolt a második akadály is: kivergődni magam az embertömegből, és tovább folytatni az utam. Megláttam egy táblát, amire az volt kiírva: “A világ legelső hídja” elvileg, és arra vettem az irányt. Elég félelmetes volt az is ott a hegy oldalában, ám amikor megpillantottam szemben a természet által kreált hidat a sziklákból, na az észveszejtő volt! Persze nem hagytam ki, oda is átnéztem, majd idő szűkében felszálltam egy kisbuszra, ami a nemzeti parkon belül kis szerpentin utakon vitt el különböző állomásokra, így másfél óra múlva a park túlsó felében találtam magam. Itt a Tianzi-hegységben volt még egy kis időm túrázgatni. Majd lefelé már siklóval mentem, ekkor történt meg az új ismerkedés, három fiatal, ázsiai felmenőkkel rendelkező londoni fiúval barátkoztam össze. A brit akcentus immár zene volt füleimnek! Nekik is az első útjuk Kínában, mondták, hogy ők most mennek tovább nyugatnak, és megbeszéltük, hogy látogatást tesznek helyettem is Chengdu-ban, a Panda Rezervátumban, és bombáznak a cuki videókkal. :D Gyors kontakt csere után elköszöntünk egymástól, én pedig visszabuszoztam Dayongba, ahol érintetlenül találtam minden holmim, pontosan úgy, ahogy majd’ 2 napja ott hagytam.

  Imáim meghallgattattak! Kértem a Mindenhatótól vezetést, segítőket, angyalokat mellém. Most ne nézz így, van itt mindenféle zavaró lény körülöttünk, amik sokszor nem hagynak továbbmenni. Jobb, ha odafigyelünk az ösvényre, mert makacsul nagy a forgalom. :) Mesés illúziónak tűnhet, de kitalálhatod, vajon miért nem ér soha semmi baj. És nem “lekopogom” (mert ez egy hülyeség), hogy ó eddig biztos csak szerencsém volt. Nem, ez a hit és a bizalom a Teremtőben. A legőszintébben mondom, soha, semmilyen utazásomkor nem kötöttem biztosítást. Se magamra, se az egészségemre, se a poggyászaimra, se az ausztrál mérgespókokra, se az afrikai ebolára, se az ázsiai szennyre. Mások rengeteg pénzeket költenek biztosításokra, külön gyógyszeres táskával járnak utazni, én viszont egy darab pirulát sem viszek magammal, és oltásokat is 18 éve kaptam utoljára. Egyszer sem volt hasmenésem az ételektől, még csak el sem tévedtem soha. Annyira szeretve vagyok fentről, és olyan bátorságot kapok, hogy minden félelem nélkül vállalom be az újabb és újabb kalandokat, amik azután valóban életre szólóak! Kérdezitek sokszor, hogy és egyedül utazom? Nem, sosem vagyok egyedül. :) Az Úr mindig velem van. Hisz Ő mondja: „Szemmel tartom járásodat és pihenésedet, gondom van minden utadra. Még nyelveden sincs a szó, én már pontosan tudom. Minden oldalról körülfogtalak, kezemet rajtad tartom. Mert azt parancsolom angyalaimnak, hogy vigyázzanak rád minden utadon. Tenyerükön hordozzanak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsoltárok)

  Még egy éjszakát töltöttem a dayongi szálláson, és elbúcsúztam a hostel lakóktól és a hegyektől is, majd másnap reggel 7-kor a vasútállomáson voltam, és éjfélre már Shanghaiba is értem! Ennyire kalandos napokat már régen éltem át. Habár 15 órát utaztam vissza, és semmit nem aludtam az úton, azért elmentem még este egy bárba jam session-re -hiszen ez csak szerdánként van- hogy hagyhattam volna ki?! Kíváncsi voltam, mit tudnak a kínai jazz zenészek, és váratlanul még én is beálltam egy dalra! Komolyan nem tudom, miből fakad ez a végtelen energia. Az mondjuk tény, hogy ilyenkor egy extrán élénk állapotban vagyok, és “amíg nem értem a végére” megyek, nézem, felfedezem, ú még ezt is, aah még oda is... Aztán maaajd, amikor már Budapesten landolok, na akkor van a leeresztés.

  Shanghaiban volt még egy teljes napom. Cécile barátnőmmel sétálgattunk a Grand Theatre körül, meg híresebb utcákban, mire bejelentette, hogy egyébként van egy titkos undergrund piac... 1. piacra menni az utazás utolsó napján nem jó ötlet. 2. olyan igazi, kínai alkudozós piacra menni az utazás utolsó napján még annyira sem jó ötlet. Nyilván a hülyének is megéri, nemhogy nekem! :D De még jó, hogy előre gondolkoztam, és mindössze 13 kilóval jöttem ki, és a kézipoggyászom sem volt tele. Legalább 15 kilót pakolhattam még a csomagjaimba, úgyhogy haaaabzsiii-dőőőzsiiii!!! :D

   Méltó elköszönésképp az este folyamán még egy salsa buliba is elnéztünk barátokkal. Bár latinok vezették a klubot, sok kínai is megfordult ott – most már tudom, hogy mi a világ legviccesebb kombója (elvileg). Salsa kínaiakkal! :D Jópofák egyébként, jól elszórakoztam köztük. Hazaérve sikerült azért 3 órát aludnom a gép indulása előtt. A taxit már előre lefoglaltuk, kifizettük, reggel 6 órakor pontban felvett, és az előre meghatározott időben le is tett a repülőtéren. Az út Magyarországra (a már megszokott) 15 óra volt, az már nem sokat dobott, hogy most 300-zal vagy 800-zal megyek. A fedélzeten, nem meglepő módon, két kínai ült mellettem, de már nagyon a tűréshatáromon voltam. Sajnos a gazdag, igénytelen fajták voltak a szomszédaim, akik érthetetlenül ostobán viselkedtek. Úgy látszik, náluk minél több pénze van egy embernek, annál hülyébb. Ebből elég volt. Megpróbáltam őket kizárni, és ez volt az első olyan hosszú repülőutam, ami alatt egyetlen filmet sem néztem meg, zenét sem hallgattam, nem telefonoztam, nem olvastam, nem beszéltem senkihez, nem is aludtam. Csak boroztam, és az élményeket dolgoztam fel a gondolataimban. Sajnáltam azért, hogy megannyi helyre nem tudtam eljutni, például Tibetbe, vagy HongKongba és Makaóba. Igaz, ha országon belül is repkedtem volna, több minden belefért volna,  noha e nélkül kalkulálva viszont többet el tudtam időzni egy-egy helyen, és gazdaságosabban is jöttem ki. Nem szoktam titkolni a költségvetésemet, ezúton is lekörmölöm, csak hogy lássátok, mennyivel olcsóbban meg tudja úszni az ember, ha kicsit körültekintőbb és talpraesettebb. A repülőjegyet fél évvel korábban lefoglaltam, ezáltal 120.000 Ft-ért tudtam megvenni. A belföldi vonatozásaim összesen kb 45.000 Ft-ra jöttek ki, tömegközlekedés, taxizások 8-10.000 Ft, hostel 4 napra 3.500 Ft, sim kártya 3.500 Ft, két heti kaja kb 20.000 Ft, belépők 30.000 Ft + egyéb vásárolgatások, ajándékok. Mondjuk úgy, alles zusammen 270.000 forintból egy olyan életre szóló élménnyel gazdagodtam, amit nem vehet el tőlem senki. Ami nem egy márkás táska, nem is csupán egy 2 napos síelés, de olyan kaland, ami visszanézve az elmúlt évek egyik legkülönlegesebbje! Elvileg. :) Ezzel bejártam a hatodik kontinenst - ohó vagyis ne túlozzunk, éppen hogy lábam érte Ázsiát. Már csak az Antarktika maradt, mínusz 40-ben már strandidő van! Ki tart velem? :D

  Igazából… ildomos lenne mindenkinek egy kicsit kiszakadni, akár csak a közelbe is. Én biztosan kötelezővé tenném! #Angieforpresident
Köszönöm a voksokat, köszönet az olvasóknak! ♥

A hetedik idegennyelvvel barátkozva, fogadjátok szeretettel a rövid kínai bemutatkozásom! :)