„Olyan jóízűen nevettünk mindenfélén, mint akik tudják, hogy közeleg a vég.”

Álljunk meg.

Mert valami történt. Tímea és Pierre odafent váltak egymásban teljessé az Istennel.

  Hadd írjak most Nektek egy levelet a hálámról, a tiszteletemről, a szeretetemről. Úgy, ahogy talán még Nektek sem mondtam el igazán.

Drága Anyu, drága Apu!

Hatalmas példaképek vagytok a számomra és ez mindig is így marad. Teli voltatok vággyal, ambícióval, energiával, céltudatossággal, örömmel, szeretettel, buzgósággal. Nem ismertetek akadályokat, én pedig nem ismertem nálatok bátrabb embereket, akik kiálltak mindenért, amit szívükből igazán akartak. A ‘80-as években beteljesülő szerelmetek minden előítélet, támadás és nem-elfogadás ellenére egy olyan erős kötelékké alakult 40 éven át, mely által ketten életre hívtátok azt, amit e világon tenni érdemes és nemes. Erről szeretnék most beszélni.

   Veled kezdem, Apu. Dr. Sangala Erensin Pierre. Büszkén mondom ki a neved, csodálatos. Te voltál az az elképesztően bámulatos ember, akinek mindig fülig ért a szája, és akit egyszerűen mindenki körbezsongott! Olyan kisugárzás és pozitivitás áradt belőled, hogy nem létezett olyan ember, akit ne vonzottál volna. És te voltál az a lenyűgöző személy is, aki szó szerint a semmiből a mindent megalkotta. Maliból származol, kis nomád falucskában nőttél fel, Ségué-ben, 15 testvéreddel együtt. Kapáltál, mert kapálnod kellett. Elvégezted a 3 elemi iskolát, majd kapáltál, mert kapálnod kellett. De te nem nyugodtál bele, tanulni akartál, s addig harcoltál, amíg csoda folytán összegyűlt a tandíjadra a pénz, és folytathattad a tanulmányokat. Mígnem érettségi után az ország legjobb tanulói között ékeskedtél. Felvettek az orvosi egyetemre, a közgazdaságira, és még a mérnökire is, de te az ösztöndíjat választottad. S az ösztöndíjjal együtt az ismeretlent, a kalandot, és a legkeményebb utat. Azt viszont nem te választottad, hogy hova mész és mit tanulsz, örültél egyáltalán annak, hogy külföldre jöhettél, és nem cserélték ki a nevedet az ösztöndíjasok között. Megérkeztél Magyarországra, és bár magyarul nem tudtál, de a Magyar Intézet előkészítőjében 1 év alatt hiperaranyos akcentussal, nagyon szépen megtanultál, s ezen a fantasztikus nyelven végezted el az ELTE egyetemet. A Maliban lévő hiányszakmák miatt geofizikus szakra kellett járnod, amit később már saját akaratodból megspékeltél egy hidrogeológus doktori diplomával is. Egyetem, nők, bulik. Lássuk a törzshelyet: Remy Martin Budapest. Tudjuk már jól a sztorit, a kollégiumban Tímeát választottad, hisz ő csak kólát rendelt a diszkóban... itt kezdődött minden. S végződött négy nővel az élen. Anyu és a lányok… Kettővel Budapesten, s én, az utolsó csak később jöttem, szavaiddal élve: „Made in Canada”. ’93-ban úgy döntöttél, nem árt újra egy kis világot látni, szerencsét próbálni, így Montréal lett az úti célod, ámde erről véletlenül nem szóltál senkinek, és aláírtad feleséged helyett is a vízumkérelmet. Végül jól sült el a dolog, és mindketten még kint is diplomákat szereztetek, dolgoztatok, pénzt spóroltatok. Gondoskodtatok. A gondoskodásból javarészt nekünk gyerekeknek, de sokszor másoknak is jutott. Sőt, olykor egy-egy játék, új ruha tőlünk megvonva került jótékony célra. Rengeteget adtatok a szükségben lévő, Maliban élő rokonoknak. Játékot, ruhát, tankönyvet, laptopot, telefont, élelmiszert, elektronikai cikkeket, autót. De ami még ezeknél is jelentősebb: oktatási lehetőséget (tandíj fizetés), innovációt és fejlesztéseket: napelemet, fúrt kutat, akkumulátort, európai gondolkozásmódot, ismeretet, ötleteket, vállalkozási támogatást, és egy kisfiúnak, Gastonnak, az én drága unokaöcsémnek örökbefogadást, magyar állampolgárságot, s lehetőséget a felemelkedésre, a jó cselekedet továbbvitelére. Apu, mindenki csak hálás lehet neked a kezdeményezéseidért, te pedig hálás voltál az asszonyért, aki mindezt szó nélkül támogatta. Ez a sok-sok törekvés követendő példa a számomra. Ki vagyok én, hogy ezt látva elutasítsam az elesettet, vagy fukarkodjak azzal, amim van? Hisz te még a kevésből is adtál, és szűkölködő időkben is másokat befogadtál.

Mindezt úgy, hogy kemény csapások is értek az életben, egyáltalán nem kevés. Nekünk a mai világban már természetes, hogy feketék és mindenféle nációk járják Magyarország utcáit, de akkoriban ez abszolút nem volt mindennapi jelenség. Budapesten is ritkaság volt, nemhogy Békéscsabán, ahová 1999-ben visszaköltöztünk. Sokat szembesültél rasszizmussal, pedig jóravaló, tanult, becsületes ember voltál. De a próbákat kiálltad, s nekünk is megmutattad, hogyan viseljük büszkén magunkat. Egy idő után elfogadtak minket, az egész város ismerte a Sangala nevet. Rólad azt is tudták, milyen precíz, munkájára igényes ember vagy. Elismertek a gyulai Környezetvédelmi Felügyelőségen és a csabai Növény- és Talajvédelmi Igazgatóságon. De sajnos ugyanúgy, mint a kanadai Aranykutató vállalatnál, itt is leépítésekkel és elbocsátásokkal kellett szembenézned, mely családfenntartóként nem volt könnyű a számodra. A munkahelyelvesztések közben hazádban, Maliban is vesztettél el családtagokat, kiktől távol voltál, így nehéz volt a feldolgozás. Egy valamit viszont sosem vesztettél el: a hitedet. Amikor már a legmélyebb pontokon jártál az életedben, és úgy tűnt, nincs kiút, te még akkor is kitartottál, felálltál, és felkiáltottál. Mégpedig a szabadító Istenhez, akiben mélyen gyökerezett a hited. Az, ahogy bemutattad nekem az életeddel Jézust, örökre a szívembe égett, és megváltoztatott mindent, amikor én is befogadtam Őt az életembe. Köszönöm, hogy példát mutattál nekem a hűségben, az alázatban, az adakozásban, az imádkozásban, a bölcsességben.

Amikor visszaemlékezek vidám pillanatokra, elejtett bölcs mondataidra, nevetésedre, éneklésedre, táncodra, mindig csordultig van a szívem! Ezekkel az emlékekkel élsz bennem tovább, és táplálom azt a tüzet, amit addig te lobbantottál be a lelkem egy meghatározott helyén. Emlékszem, amikor hangosan szólt otthon a Bob Marley és afrikai táncmozdulataiddal produkáltad magad előttünk. Nagyon tetszett. Vagy amikor olyan harsányan énekeltél a gyülekezetben az első sorban, hogy a dicsőítő csapat azt se tudta, hol jár, mert elvitted az egész zenekart. Vagy hogy 10 éven át ugyanaz az egy CD szólt az autódban és a családodon át a munkatársaidig mindenki ismerte kívülről a számokat. S ott vannak azok a mondatok, melyeket szintén sosem feledek...

„A vidám szív felüdíti a lelket, s azzal másokat is felüdítesz.”

„Lányom, ha valami egyszer elindul, akkor nincs megállás.”

„Engem nem érdekel, hogy a „többiek” milyenek, Te hozd ki magadból a legjobbat.”

„Mindig olyan dolgokat csináltok gyermekeim, hogy az ember nem is tud szóhoz jutni.”

„Szívügyekbe nincs beleszólásom, de olyanhoz nem adnálak hozzá, aki nem érdemel meg téged.”

„A feleségem Isten ajándéka nekem.”

„Gyere... van egy kis pálinkám.”

„Tu es malade ou qoui?”

„Az Úr áldjon meg vastagon!”

„Menjetek el pihenni, ne féljetek. Szeretlek benneteket!”
2017. december 24. - a szenteste, s életednek utolsó szavai.

Ó, Apuci, bárcsak egy kicsit is a nyomodba érhetnék! Szinte félelmetes ez az örökség, amit rám hagytál. De igyekszem méltó nagykövete lenni mindannak, amit te elkezdtél és továbbadtál nekem. Remélem, büszke leszel rám.

Életutad, bizonyságod, ahogy tőled hallhatjuk:

   
   Te jössz, Anyu! Dr. Sangaláné Ottlakán Tímea. Még büszkébben diktálom az „anyja nevét”. Életet adtál, de még milyet! Nem is csak adtad, döntöttél mellettem. Igen, akkor Kanadában, amikor Rh összeférhetetlenek voltunk. Amikor már érkezett hozzám a rohammentő, ahogy megláttam a világot. Elszakítottak tőled, hogy vérátömlesztésre vigyenek a montréali gyermekkórházba, ahol fertőzött, AIDS-es vérek híre terjengett. S Neked döntened kellett fennálló lelkiállapotodban – a lehető leggyorsabban. Nehéz volt. Már egy babát elvesztettél a születése után pár nappal. Szerencsére apu is jelen volt, és támaszt nyújtott. Így a nyilatkozatot aláírtátok: megkapom a vért. Megkaptam az egészséges, színtiszta, új vért. „Angyal, vidd meg a hírt az égből, mindig új élet lesz a vérből.” (Márai Sándor: Mennyből az angyal). Bár nem az idézet miatt, de az Angyalka nevet választottátok nekem, hálásan köszönöm, hogy méltónak találtatok rá. Névnapomon, s születésnapomon mindig téged ajándékoztalak, hálámat kifejezve azért, amit tettél értem. Anyucikám, te egy hősnő vagy! Ezt mindig is mondtam neked. Nemcsak gondoskodó anyuka, de szerető feleség, hűséges barát és lelkiismeretes tanárnő voltál. Mélyen kötődtél a szülővárosodhoz, Békéscsabához, és rendkívüli kapcsolatot ápoltál a diákjaiddal. Mentori szerepet is vállaltál, melynek köszönhetően sokan pótanyaként tekintettek rád! Egyszerre mindig 3-4 intézményben tanítottál biológiát, földrajzot és közlekedésföldrajzot. Az iskolai kötelező órákon kívül rendszeresen tanulmányi versenyekre készítetted fel a gyerekeket, és kirándulásokat, kajak túrákat szerveztél nekik, operába és színházba vitted őket, sporteseményekkor teát főztél és palacsintát sütöttél nekik. Elhivatott voltál a környezetvédelem területén. A természettudományi munkaközösség vezetését is elvállaltad, s a Közalkalmazotti Tanács elnökévé választottak. Tagja voltál a Magyar Vöröskeresztnek, és működtetted a sulikban az Ifjúsági Vöröskeresztet. Dolgoztál a Gyógynövénykutató Intézetben, az Országos Vérellátó Központban, valamint példás véradó, plazmaadó voltál. Még 60 évesen elvégeztél egy mentőápolói iskolát is, szakmai gyakorlatot is szereztél, hisz Maliban egészségügyben terveztél missziózni. Emellett a diákjaidat is buzgóan készítetted fel elsősegélyt nyújtó versenyekre. Kitanultad az Európai Uniós szakértői és pályázatírói készségeket, és továbbképzésekre jártál. Na de ez mind „csak” a munkád volt eddig. Hát mit csináltál te még a „rengeteg” tanári szabadidődben?? Gyerekeket neveltél, Kanadában idegen nyelven diplomát szereztél, kirándultál, túráztál, hegyet másztál, úsztál, Balatont átúsztál, kenuztál, kamarakórusban énekeltél, 20 éven át hegedültél, lányaiddal komolyzenei koncertekre jártál, Back Street Boys koncertekre jártál, olvastál, főztél, mostál (patyolattisztán úgy, mint senki más), vasaltál, takarítottál, fogyóztál, tornáztál, varrtál, horgoltál, fát vágtál, kertészkedtél, locsoltál, havat lapátoltál, Jóban rosszbant néztél, franciául netflixeztél, angolt tanultál, szíveden viselted az afrikai rokonok sorsát, nekünk, gyermekeidnek is mindent odaadtál, eközben világot láttál, boldog voltál!

Amikor felnőttünk, velem is már sokat utaztál. Először 2011-ben mentünk el kettesben, Angliába. Majd azt mondtam, hogy soha többet nem utazok el veled sehova. Mások voltunk... mégis ugyanolyanok! Ezért tudtunk mégis minden nehézség ellenére az utazások által összekapcsolódni. S végül elvittelek még Venezuelába, Izraelbe, Ausztráliába és Görögországba. Általában én voltam a kitaláló-szervező-vezető kisasszony, aki persze mindig minden esetben tudta azt is, hogy merre kell menni. Kivéve, amikor nem… És amikor egy elejtett iránymutató mondatod után teljesen megsemmisültem. Ekkor jeleskedtél előttem Görögországban közlekedésföldrajzból. Mivel cirill betűket használt a google GPS, bajba kerültem az autós navigálással, erre jött az ominózus mondat: „Semmi gond, ha Athén felé az A1-es útról az E75-ös visz tovább, akkor nekünk most nyugat felé nem Peristeri, hanem Kozani/Veria felé kell letérnünk az E90-es útra, aztán a következő kijáratnál Grevenon felé az E85-ös útra Kalampakáig, utána majd ott leparkolunk valahol.” Most jön az, hogy: ezt most csak így itt hagyom… Habár tisztában voltam vele, mégis megrendültem, mennyire széles az ismereted, és mennyi minden lehet eltárolva a fejedben! (Arról nem is beszélve, hogy az Anyám tyúkját, A föl-földobott követ, vagy bármely más kötelező verset minket megszégyenítően szavaltad helyettünk). S mindezt oly lelkesen adtad tovább!  Egy volt diákod nemrégiben közzétett írása a bizonyíték rá, s arra is, hogy nem volt hiábavaló.

„Tisztán emlékszem, így közel 20 év távlatából is, amikor közlekedésföldrajzból meg kellett tanulnunk európai vonat útvonalakat és én nevetve vágtam rá, hogy ugyan minek, hisz úgysem veszem hasznát soha?! Feleltünk, és Budapest-Zürich vonal jutott nekem… Most kedden jöttem vissza Ausztriába dolgozni, és meghibásodás miatt át kellett szállnunk másik vonatra Bécs után, ami a zürichi volt… Linzig vitt, majd onnan még két vonatot kellett váltani, és mosolyogva gondoltam vissza erre a pillanatra, miközben tisztán felidéztem emlékeimben a Zürich-Budapest vonal megállóhelyeit, amit tanárnőnek állítottam anno, hogy teljesen hasztalan lesz számomra. De tanárnő annyit mondott rá: Ne legyél ebben olyan biztos! Mosolyogtam, és Önre gondoltam…”

Ezt, tudom, csak szerelemből lehet így csinálni. De nem ilyen átlagos szerelemből. Hanem anyusan szerelemből! Mert te minden nap imádtad ezt az egészet. Mindig be voltál zsongva, mint egy gyermek. Ettől volt minden egészen más. Szenvedélyesen szeretted a kultúrákat és a természetet. Különösen a tengereket, a tavakat, a vulkánokat, a növényeket, a terméseket, a kagylókat, a köveket, az ásványokat, a magokat, a leveleket, a homokot, az állatokat, a cserregő nádiposzátát, meg mindenféle ilyen dolgokat. Már ez önmagában teljesen hihetetlen, hogy mennyire tudtál lelkesedni egy termőpikkelyes nyitvatermő toboz iránt, de számomra még azt is csodás volt megtapasztalni – visszacsatolva ahhoz, hogy eszméletlenül letaglózótt a közföci ismereted – hogy Te, mint szülő is, mennyire felnéztél rám. Hogy ugyanúgy lenyűgözött téged a talpraesettségem, a bátorságom, a nyitottságom, csodáltad, ahogyan emberekkel kapcsolódom, ahogy írok, vagy ahogy táncolok. Pedig ez valójában belőled, belőletek eredt, drága anyuci és apuci. Magyarország, Mali, Kanada. Én már utazva születtem, s Ti a világot adtátok nekem!

A sok-sok jóság, odaadás, kedvesség, vidámság mögött mély traumákat is átéltél. Elvesztettél nagyszülőket, gyermeket, édesapát, édesanyát, férjet. Ó, Istenem, mennyi fájdalom, mennyi veszteség és gyász! De TE, anyu... könnyes szemmel gépelem, hogy még így is mennyire igazán szeretted és akartad az Életet. S nem keményen és keserűen akartad, hanem boldogan, és gyermekeidnek megmutatva azt, hogy akárhogy is, de van értelme, van célja az életnek. Honnan jön ez az erő? Hogy lehet csak úgy felállni, tovább élni, minden nap meleg vacsorát adni, velünk játszani, tanulni, művelődni, költözködni, új életet kezdeni?? Nem kérdeztem meg sosem, s most félek. Hogyan tudnám majd mindezt átadni édesanyaként saját gyermekeimnek? Már csak elképzelni tudom, milyen tanácsot adnál. S azt is tudom, hogy bízol bennem, hisz itt hagytad az útravalót. No meg már kiskoromban próbára tetted a bizalmat közöttünk. Vidéken, amikor szabadjára engedtél a környékünkön, hogy játszhassak a társaimmal. Bicikliztünk, görkoriztunk a kacskaringós utcákon, majd sötétedéskor egyszer csak elkiabáltad magad az udvar közepén: “ANGYALKAAA!” én pedig rohantam a hívó szóra, hisz tudtam, vársz rám, s ha nem találsz, baj lesz. Én is bíztam, hogy minden esetben érkezni fog a hívó szó, nem felejtesz el, hiányozni fogok. Nem sejtettem, hogy 20 év távlatában ez a felszólítás segítséghívássá fog változni. “ANGYALKAAA!” Tudtam most is, hogy vársz rám, és ha nem találsz, baj lesz. Én itt voltam, de már nem érkezett hívó szó. S baj lett. De nem felejtelek el, hiányozni fogsz.

Decemberben a Szentkirályi utcában. Lélektelen, barnásszürke, piszkos épületnyalábok. Undorodtam. A COVID is pusztított még, ezért a SOTE-n látogatási tilalom volt, s mi mégis látogathattunk. Ez volt a legrosszabb hír, amit valaha közöltek velem, hisz ez csak egy valamit jelenthetett...
Szigorúan napi egyszer egy fő. Betartottuk. És bár orvosnyelven áltattak minket, Neked mégis odasúgta az igazdoktornő: „Inkább menjen haza. Legyen még egy kicsit a szeretteivel.” Jól jósolta, négy napunk maradt, és mi mit sem tudtunk róla. Odagyűltünk hozzád, mind leköltöztünk a családi házba. Lassan készülődtünk a karácsonyra, próbáltunk kellemes, vidám légkört teremteni. Viccelődve a múltra emlékezni. Gyerek, tini, s kisfelnőtt korunkra, mikor hazaérve mindig csak azt kérdeztük: „Aaanyuuu, mi lesz a vacsoraaa??” Na meg azon is vihogtunk, amikor feladványokkal bombáztunk: „Aaanyuuu, a hangyának van agya??” Arról nem is beszélve, amikor országvárosoztunk és hárman voltunk ellened, mert nálad kifogyhatatlanok voltak a B-betűs balatoni városnevek, meg a növény-állatfajok rengetege. „Aaanyuuu, ez nem ér!!" Viccelődtünk, de valamit megéreztünk. Olyan jóízűen nevettünk mindenfélén, mint akik tudják, hogy közeleg a vég. Mégis, ez volt számodra a gyógyító. Semmilyen morfium tapasz, gyógyszer nem hatott olyan fájdalomcsillapítóként, mint a mi nevetésünk és közelségünk. S máskor csak csendben leültem az ágyad szélére, kezemben volt az erőtlen kezed. Volt, hogy csak némán feküdtél, volt, hogy pin kódokat és jelszavakat soroltál, volt, hogy apuról hallucináltál, volt, hogy az élettel számoltál: „Ki a következő a körforgásban?”, volt, hogy komolyzenét hallgattunk és zeneszerzőket listáztál, volt, hogy még anyai tanácsot adtál, s volt, hogy csak jajgattál.

December 14. Ezen az estén láttam Budapestet a legkomorabbnak. Olyannak, mint addig még soha. Szürkületkor ködbe borult minden, s már este sem a hidak, sem az épületek, sem az orrom hegye nem látszódott. Zord feketeség honolt, az egész város gyászolt.
December 15. „Aaanyuuu! ..."

    Ahogy 6 hetes babaként elválasztott engem tőled a kanadai rendszer és csecsemőgondozásba kényszerültem, úgy választott el 6 hetes fekvőbetegként téged tőlem a magyar rendszer és felnőttgondozásba kényszerültél. Sírva születünk és sírva halunk meg. A születést is és a halált is akarni kell. Majd a haldoklásban születünk örök életre. Mindig is szerettem a keretes szerkezeteket, de nehezen tudok mit kezdeni ezzel a két megfoghatatlan fogalommal. Születés és meghalás. Csodálatos, amikor először hallja meg egy anya magzatának szívverését, majd mikor ugyanannak az embernek megszűnik a szíve dobogni, kínzó fájdalom az itt maradóknak. Valóban egy szerven múlik az egész létezés? Elképesztő. S nemcsak testileg, de érzelmileg is ettől függünk. Mennyi minden van a szívben! Az enyémben? Abban is rengeteg minden, gyászkor különösen. Ne kérd szív, ne kérd, hogy soroljam. Nem beszélek, de nem is hallgatok. Óvatos vagyok. Olykor némán érzek, de van, hogy sorolom, aztán abbahagyom, máskor pedig meg nem szűnőnek ígérkezik az érzelemlista. Ugyanúgy a gondolat-, vagy kérdéslista. A „miért”-eknek egy idő után rájövök, nincs sok értelmük… De hogy a ráknak van-e? Mikor áldozatok sorát kebelezi be ez az erőszakos kígyó? Tönkretesz, elpusztít, legyengít, majd kiköpi a testet, s ott hagyja dermedten szemem láttára. Megteszi egyszer, megteszi kétszer, és továbbkúszik ártatlan lelkekbe. Fájdalomokozás, félelemkeltés - ez az értelme. Ebben nem maradhat sokáig a szív. Ima kell,  „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Timóteus 1:7). Tehát hogy viselem? Istennel elviselem. Mert tudom, Ő betölti az űrt, és kárpótol!! Hagyom, hogy vigasztaljon, s hagyom, hogy fájjon. Ki kell bírni. Ki kell sírni. Vagy ki kell írni. Most az utóbbihoz folyamodtam. S könnyebb vagyok.

Gyászom eddig könnyebb volt azzal is, hogy ti mindnyájan valamilyen formában itt voltatok nekem, és hozzátettetek az elviselhetőséghez. Hálás vagyok...

Durkó Leona, Márkus Dávid, Csuti, Andreas Coen, Maros Ádám, Megyeri Vivien, Havrán Vivien, Tóth-Piukovics Geri & Dóri, Galambos Judit, Kutasy Mercédesz, Erdős Gábor, Dornyi család, Andelic család, Bereznai család.

    Még egy szóra. Anyucikám, bevallottad, hogy ezzel a bloggal én megvalósítottam a te gyerekkori álmodat. Sokáig nem is értettem, miért lelkesedsz iránta ennyire… végül is csak örültem, hogy az olvasóim közül te voltál az egyik rajongóm (a kedvencem!), és egyben a szerkesztőm is. Sajnos most már nem ellenőrzöd le többé az írásomat, nem nézed át benne a nyelvhelyességet, nem javítod ki a gépelési hibákat, nem mondod meg, mivel egészítsem ki, és mi a kevésbé lényeges. De most nem is törődöm vele, mert a szövegem jelentősége világos és fontos. Ez a vallomás Rólad, Rólatok és Rólam szólt, meghagyom tisztán, szépítetlenül, s igazán.

„Mikor elhagytak, 

Mikor a lelkem roskadozva vittem, 

Csöndesen és váratlanul 

Átölelt az Isten. 

Nem harsonával, 

Hanem jött néma, igaz öleléssel, 

Nem jött szép, tüzes nappalon 

De háborus éjjel. 

És megvakultak 

Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, 

De őt, a fényest, nagyszerűt, 

Mindörökre látom.”

(Ady Endre: Az Úr érkezése)

Szeretlek Benneteket mindörökké,
Angyalka