Goodbye, Australia!

  Az utolsó heteim is fantasztikusan teltek el Ausztráliában! Ehhez természetesen hozzájárult az Andrej család, hogy az utolsó percig teljes mértékben kiélvezhessem a kintlétem! Hálásan köszönök Nektek MINDENT! ♥ Még mindig hihetetlen, hogy Renivel általános iskola óta megmaradt a barátságunk, miközben ő a családjával már 10 éve itt él, és ennek a szoros baráti kapcsolatnak köszönhető az is, hogy eltölthettem velük 2 hónapot. Szülei, Gyuri és Edit, valamint bátyja, Gergő szintén felejthetetlenné tették nekem ezt a kellőképpen aktív és élménydús időszakot.

  Az utolsó két hétben már csak Victoria államon belül mozgolódtam. Queenslandből visszatérve Melbournebe kissé olyan volt, mintha már a megszokott mindennapokat élném a családdal. Eljártam munkába, találkoztam barátokkal, táncpróbára siettem, sportolni mentem reggelente a parkba, a hétvégéken pedig kirándulni valahova. Ezek közül részletezek most néhányat, végén a szenzációval!

  Akárcsak egy baráti társaságban, olyan vidáman és szórakozva teltek a napok a görög étteremben is, ahol beugrósként dolgoztam. A legjobb hangulatot mindig Geffrey teremtette meg. Ő egy ghánai huszonötéves srác, ki lassan családapa lesz, így rengeteget melózik. Sokszor reggel 6-tól este 11-ig nap nap után, de annyi energiával és jó kedvvel, hogy számomra megdöbbentő és példamutató. Olyan felemelő volt érezni ezt az afrikai buzgóságot benne! :)

  Elég sok időt töltöttem Melbourne belvárosában is, a Cityben, ahol még bepótoltam az elmaradt látnivalókat. Egy csendesebb napon a kikötőnél bóklásztam Port Melbourneben. Mintha egy teljesen más településen találtam volna magam, még a környezet is megváltozott. Nyugodt, nesztelen, pálmafás környék, leginkább nyaraló apartmanokkal, luxus kérókkal. Érdekes kis világba csöppentem. A kikötő mentén hál’ Istennek nem voltak fagyis bódék és zajos kávézók kipakolva, emberek is alig jártak arra. Csupán a tenger és a szellő kergetőzött, őket pedig nem zavartam, leheveredtem egy stégre, és lassan félálmomban ragadt magával ez a jelenség.

  Gergővel is újabb kerületekben barangoltunk még el, például Windsorban, ahol a híres Chapel Street található, mely tele van OP-Shopokkal. Ezekben használt vagy új ruhaáru kapható, egészen az 50-es évektől napjainkig, valamint régies tárgyak, textíliák – mind nevetségesen olcsó áron. Ezen kívül a Queen Victoria Market-hez (a nagy piac) és neves egyetemekhez látogattunk el, köztük a University of Melbournere és az RMIT-ra (Royal Melbourne Institute of Technology).

Valamint bekukkantottunk az egyetemek közelében lévő Victoria Állami Könyvtárba. Egyszerűen lehengerlő volt! Egy óra kevés volt ahhoz, hogy bejárjuk, és akkor még egy könyvhöz sem nyúltunk. Hatalmas szalonok találhatók benne; egy nagy hall, olvasó termek, galériák különféle kiállításokkal, irodák, az épület legtetején pedig kupolás kilátó várja a nézelődőket. Ezt látnotok kell!

  A napokban egy magyar barátnőmmel, Poppy White-tal (apukája brit) vettük fel újra a kapcsolatot, akit Békéscsabáról, közös iskolai társaságból ismerek. Melbourneben él már két éve, és megbeszéltünk egy találkozót a Cityben. Nagyon aranyos volt, meghívott mindenféle jóra; vacsorára, borra. Hozzánk csatlakozott az ausztrál barátja is, és Gergő. Négyesben adtuk meg a módját a kellemes estének, miközben belecsöppentünk a kínai új évbe is. Február 5-én kezdődött az egy hetes ünnep, és mi pont a sűrűjében találtuk magunkat, mert persze China Town-ba, egy kínai étterembe foglaltunk asztalt aznapra. Így kellőképpen hozzájárult a társaságunkhoz néhány ugrándozó sárkány és egy seregnyi, rettentően sok, sőt még annál is több KÍNAI. Kiszabadulva ebből a negyedből elmentünk a belváros szívébe, ahol a Yarra-folyó araszolt útján, mi pedig a partján ücsörögtünk, és onnan csodáltuk a fényes fekete felhőkarcolókat.

  Ez volt az utolsó napom a belvárosban, és arra lettem figyelmes, hogy elérkeztem arra a pontra, hogy már semmin és senkin nem lepődöm meg. Nem volt már olyan stílus, embertípus, cselekedet, amin még elcsodálkoztam volna. Nem tudom, lehet, hogy szomorú, hogy ennyire hozzászoktam az „emberi hülyeséghez”, de ezt máshogy sajnos nem lehetett túlélni. Egy ideig mindent és mindenkit kommentáltam, de rájöttem, hogy csak én érzem magam rosszabbul tőle, ráadásul semmi értelme. Egyetlen egy dolgot nem sikerült elfogadnom csak: az iszonyúan túlzásba vitt nemi emancipációt. Azt, hogy az óvódában a papás-mamás játékot csak úgy lehet játszani, ha „szülő 1” és „szülő 2” a papa-mama. Azt, hogy az általános iskolákban az új törvény azt mondja ki, hogy nem szabad csak a lányoknak felvilágosítást tartani a menstruációról, hanem a fiúknak is kötelező (ez eddig oké). De ugyanúgy betétet, tampont kell kiosztani a hímnemű/neutrális egyedeknek is, más különben diszkriminatívvá nyilvánítják az oktatót. Nehezen tudok jól hozzáállni, és azonosulni ezzel az anomáliával… Hát, ilyen világban élünk.

Sokban közre játszhat az is, hogy Ausztráliának nagyon modern társadalma van. Biztosan észrevettétek, hogy nem igazán írtam a beszámolóimban tradicionális ausztrál hagyományokról, ünnepekről… mert nincs. Igen szegény kultúrával rendelkezik, nem alakult ki. Talán még nem telt el elég idő, hiszen a földrészt csak az 1600-as években keltették életre. Habár az őslakosokról, azaz az aboriginalokról tettem említést, az ő kultúrájuk nem folyt be a populációba. Alapból a társadalomtól elzártan élnek, így meghagyták saját maguknak a kontinensről alkotott képüket, történelmüket, művészetüket. Ennek ellenére az ausztrál megpróbál előhozakodni vele, de leginkább csak a profitszerzés céljából, a turizmus által. A szuvenír boltokban találkozhatunk néhány „őslakosok által” batikolt anyagdarabbal, kézzel készített bumeránggal, vagy didgeridoo-val, a népi hangszerükkel. Na, ha mást nem, ezt aztán tudnak. Másolni. Rengeteg dolgot vesznek át a britektől és az amerikaiaktól is egyaránt, nem tagadva sablonos mivoltukat. Két hasonlattal is illetik saját magukat, az egyik: „Ha az ausztrálokat és egy doboz joghurtot hasonlítunk össze, akkor csak annyi a különbség, hogy az egyiknek kultúrája van. És az a joghurt.” A másik: „Olyan a társadalmunk, mint egy tál saláta; össze van dobálva benne mindenféle dolog, de igazán nincs sok tartalma.”

  Úgyhogy sajnos ausztrál népi kultúrával nemigen, de magyarral annál inkább színesítettem a napjaim. Egy kellemes délutánon a Melbournei Magyar Református Egyház szervezte meg az újév első istentiszteletét egy parkban, melynek én is részese voltam. Családostul kivonultunk, és az ottani  hagyományt őrizve az igehirdetés után gulyásleves evésre került sor. No meg persze a házi pálinka sem maradhatott el! Jóízűen megebédeltünk, ismerkedtünk, majd leheveredtünk egy tisztáson, s ott sütkéreztünk tovább a januári nyárban.

  Emellett lehetőségem nyílt, hogy elmenjek Edittel és Gergővel a Melbournei Magyar Központba népzene- és néptáncpróbára. Gergő a harmonikát választotta hangszeréül, amit lelkesen tanul már fél éve egy Magyarországról jött népzenésztől. Az ő barátnője pedig a néptáncosoknak koreografál. Ez a két fiatal, Csenger és Petra a Kőrösi Csoma Sándor Program által jutott ki Ausztráliába. „A Program a diaszpóra magyarság magyar identitásának erősítése érdekében végzett ismeretátadási-, oktatási-, szervezési-, hitéleti tevékenységek ellátására nyújt ösztöndíjat legfeljebb 150 fő részére, maximum 7 hónapig tartó időtartamban a külföldi magyar közösségeknél, 27 országban.” Szerintem érdemes lehet megpályázni és utánanézni részletesen az ösztöndíjprogramnak. Ráadásul, akit kiválasztanak, a tevékenységéért 600.000 Ft fizetést kap havonta +útiköltség-térítést. Nagy lehetőség! Visszatérve, örömmel vettem részt a próbákon, furcsa érzés volt kilenc év után újra néptáncolni (14 éves koromig nyolc éven át én is tagja voltam egy együttesnek). A második próba alkalmával már jól mentek az újonnan megtanult táncok: györgyfalvi, tardonai karikázó, és román kalotaszegi (ennél Gergővel táncolok épp). Íme:

  Már februárt írtunk, mire az utolsó kirándulásomat tervezgettem. Gyurit és Gergőt sikerült meggyőznöm, hogy útra keljünk, így elkocsikáztunk a Great Ocean Road-nál lévő Tizenkét Apostolhoz. Ezen az úton már nem először jártunk, de egyszerűen nem lehet betelni a tájképpel, akkor sem ha már órák óta kanyarog rajta az ember. A végtelen óceán és az erdős hegyek együttese, majd a tudat, hogy itt, a világvégén, Ausztrália déli határpartján süvítek végig, amitől lejjebb a következő földrész már csak az Antarktisz, hát… már elképzelni is eszméletlen! Az ábrándok közepette négy óra elteltével megérkeztünk a Port Campbell Nemzeti Parkhoz. A tájak láttán újra és újra rögzült elmémben a méretek fogalma. Szédületesen nagy természeti kreációkban, és döbbenetesen tágas tereken találtam magam. Belekönnyeztem a látványba, annyira csodálatos képződmények tárultak elém. A fő attrakció, a Tizenkét Apostol volt, a nemzeti park híres tanúkövei. Óriási felhőkarcolóként kinövő oszlopok, melyek közül a legmagasabb meghaladja a 46 métert. A háttérben pedig 70 méter magas mészkősziklafal húzódik végig. Szenzációs! Az Apostolok a szél és a tengervíz állandó pusztító munkája révén nyerték el mai formájukat. Először barlangokat, majd azt tovább rombolva kapukat, végül azok összeomlása után különálló sziklaoszlopokat formáltak a természeti elemek. Sokfelé jártam eddig a világban, de ennél szebbet nem sokszor láttam életemben.

Röviden erről szóltak az egyre csak múló ausztrál napjaim.

  Lassan elérkezett a búcsú napja. Természetesen kettős érzések kavarogtak bennem; maradtam is volna, meg nem is. Mindenesetre a hazautat abszolút nem vártam. 27 órát utaztam, de egy örökkévalóságnak tűnt. Visszafele egy helyett két átszállással jöttem. Már az első repülőre szállás után azt hittem, hogy sosem élem túl. Tudod, amikor repülsz már 6 órán át, és még mindig ugyanabban az országban vagy… na AAAAZ! Kétségbeejtő, az út végét tekintve. Perth volt az első megálló, majd onnan Dubaj és végül Budapest. Körülbelül annyi kilóval utaztam haza, mint amennyi én vagyok, és rettentő kimerülten érkeztem meg. A 35 fok után az 5 fok pedig már csak pont volt az "i"-n. Azóta is elég inaktív vagyok ebben a deprimáló időben, de nemsokára összeszedem magam, csak hozzatok sooook túrórudit, hogy feltöltsön!! (Na, ez hiányzott már, szóval be lehet pótolni a karácsonyi és a szülinapi ajándékokat – csak jelzem :D). Ezzel együtt:

  Noha nehézkes volt az elszakadás, mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy talán nem is köszöntem el a családtól és Ausztráliától olyan hosszú időre. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. :) Legyen szó akár nyaralásról (hiszen Darwin vagy az Uluru még rajta van a bakancslistán), akár munkáról egy kedvező vízummal - egy kinti család, lakhatás, s most már barátok is, szeretettel várnak. Mondhatnánk persze, hogy sehol sem jobb, itt is ott is dolgozni kell. Vagy azt, hogy ott könnyű, mert magas a fizetés. Igen, tudjuk jól, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, csak nem vesszük észre, hogy attól zöldebb, hogy ő öntözi. Mi meg sírunk, hogy a miénk száraz. Hát öntözni kéne. :)) De valójában, dacára minden sztereotípiának, Ausztráliában valahogy más a munkába fektettet energia és az azért kapott jutalom aránya. Ezt egy elég fontos tényezőnek tartom a biztonságos, stresszmentes élet élvezetéért. Jó-jó, nyilván nem kötelező a világ túlsó felére menni ezért, talán közelebb is létezik ilyen, vagy még ennél különb, viszont világállampolgárként úgy gondolom, hogy kevés helyen létezik ilyen fajta harmónia. Az eddigi országok többségében, ahol több hónapot is töltöttem el, igencsak foltozott életvitelek köszöntek vissza. Ahhoz, hogy egy regényes életet élhessünk valahol, nagyban hozzájárul az ország jóléte és a saját hozzáállásunk, kompromisszumaink. El kell fogadnunk, hogy mindenhol vannak negatívumok és pozitívumok, de egy külföldre költözés előtt mindig érdemes mérlegelnünk, hogy mikor jó a döntésünk: akkor, ha a lemondással járó áldozat nem nagyobb, mint a választástól remélt haszon! Ez egy egyszerű, gazdasági előnykiegyenlítődési elv, amit a mindennapokban a legkisebb eldöntendő tényezőre is rá lehet húzni. Próbáld ki, sokat fejleszt a határozatlanságon!

  Nos, apukám szavaival élve: „Üdv a valóság-showban!” Azaz a magyar valóságban. Őszintén szólva, szeretem az ittlétet is, hisz sok minden köt ide. Minden egyes ferihegyi landolásnál ugyanaz jár a fejemben: haza. Haza, ahol már tökéletesen értek minden egyes szót, rendesen tudom használni a valutát, tudom, hogy az 5-ös busz budai szakaszán már leszállnak a BKV ellenőrök, ismerősök a CBA-ban az alapanyagok, magyar könyvesboltba járok, ismerem Budapest zegzugát, gyönyörét és legalját, s az ország csodálatos, ugyanakkor utálkozó arcát. Ennek kapcsán két gyakran feltett kérdésetekre szeretnék most választ adni.

1. „-A három állampolgárságodból (magyar, mali, kanadai) melyiket érzed leginkább magadénak, melyik kultúrával vagy leginkább önazonos?
   -A magyarral. Magyar az anyanyelvem, magyarosak a szokásaim, magyarul tudok szeretni.”

2. „-Te hülye vagy, hogy még mindig nem léptél le Magyarországról?
   -Nem, nem vagyok hülye. Nekem a haza másképpen fontos.”

Habár igaz, a hülyének is megérné elmenni, (hát még nekem…) De Magyarország az egyetlen hely, ahol szívemnek legkedvesebbjei várnak vissza minden utazásom után. Teli vagyok érzéssel, hálával, boldogsággal. Jelen pillanatban nem vágyom többre.

Isten hozott engem újra közöttetek! ♥