Nos, hát akkor… a várva várt beszámoló: elkészült! :)

 Ezúton, mint tudjátok a spanyol riviéra után mondhatni egy kicsit hűvösebb tájékra vágytam, Kanadába utaztam. Persze nem a hideg miatt akartam idejönni, hanem elsősorban azért, hogy meglássam, felderítsem hol is születtem. Régi vágyam volt ide visszatérni, még így is, hogy szinte egyáltalán nem maradt meg semmi emlékem. Valamint, akárcsak Spanyolországba, ide is önkénteskedni jöttem egy négygyermekes családhoz.

Kezdjük is a legelején. Az általában mások által izgatottam várt repülőút, engem nem hozott lázba már az elején sem, hiszen tudtam mi vár rám. 100 órányi (=12h) üldögélés a kényelmetlen, kicsi székben, mialatt megnézek 5 filmet 8 nyelven. Pontosan így történt. Frankfurtban szálltam át, onnan indult tovább már a nagy gép Montréalba. Már szinte majdnem a végén jártunk eme hosszú út túlélésnek, mikor a landolásnál a repülő elkezdett erősen rázkódni, és hirtelen vagy 15 métert zuhantunk szó szerint. Körülöttem hangos morajlások: „Aaah!” „Uhhh!”. Ezután még köröztünk össze-vissza a levegőben, szerintem a pilóta azt se tudta mit csinál… Meg sem tapsoltuk az út végén (ez szokás). Végül fél óra késéssel megérkeztünk. (Ami ez esetben hihetetlen, mivel Lufthansával utaztam=németek=precizitás, pontosság!) Magyar idő szerint este 10-kor, kanadai idő szerint délután 4-kor érkeztem meg. Innen még el kellett utaznom Granby-be, ahol valójában lakok. Este 8-ra „már” sikerült is megérkeznem, ami nálunk ugye már hajnal 2 volt, és borzasztóan fáradt voltam az egész napos utazás miatt. Kicsit mérges is voltam, hogy miért nem jött ki értem család a repülőtérre, és hogy még a buszmegállóban is várnom kellett rájuk 20 percet. De ez a feszültség - amint a lábam átlépte a ház küszöbét, és megláttam a kis félénk, kíváncsiskodó gyerekek annál inkább csillogó szemeit – teljes mértékben szertefoszlott. Éppen, hogy letettem a csomagjaimat, már fogták a kezem, hogy megmutassák, és átadják az ajándékaikat, amiket készítettek, rajzoltam nekem.

Egy kicsit a családról. Azt tudni kell, hogy a kanadaiak nagyon jól neveltek és udvariasak. (Az utcán random köszöngetnek az emberek, és MOSOLYOGNAK). Nincs ez másképp ennél a családnál sem. A gyerekek nagyon szófogadóak, segítőkészek és mindent megköszönnek. (Sokkal de sokkal jól neveltebbek, mint a spanyolok, így a hangulat is kellemesebb a házban. Nincs hiszti, sírás, veszekedés.) A legnagyobb lány, Blanche 10 éves, a kisebbik, Clémence 8 éves, az utána következő Adèle 6 éves, és a kis pöttömke kisfiú, Adrien 2 éves. A 2 nagyobbik lánnyal tudunk angolul beszélgetni, de Adèle csak franciául beszél hozzám, Adrien meg lényegében sehogy. :D De nagyon aranyosan tanítgatnak engem franciául (mivel tanultam alapokat, az egyszerű dolgok nem okoznak gondot a megértésben). Én pedig gyakorlom velük az angolt, a spanyolt, és magyar szavakat is kérdezgetnek tőlem. Nagyon okosak és intelligensek, a kisfiú is!!! Nem tudom, hogy ki mennyire ismeri a Family Guy-t, de Adrien teljesen olyan, mint a sorozatból Stewie. :D Kis gagyogó bébi, de közben mindent megért, mintha egy felnőtt agyával gondolkozna néha. S nagy örömömre, végre vannak, akik le tudják írni a nevemet (betűzés nélkül), ki tudják ejteni, sőt, még úgy is szólítanak, hogy Angélique. Kivéve, amikor KATHARINA-nak. Akit előttem fogadtak német lányt, így hívták. Hozzáteszem, szőke, kékszemű volt. :D Na mindegy.

A szülők szintén nagyon kedvesek velem. Harmincas éveik közepén járnak, fiatalok és jófejek. Az apuka, Simon, nagyon sokat dolgozik, keveset látjuk. Az anyuka, Marie, otthon van a 4 gyerkőccel, és „homeschooler”-ek, azaz a gyerekeket otthon tanítja, nem járnak iskolába. Szerinte a suliban nem kapnak elég figyelmet, mert a tanár nem képes annyi tanulóra rendesen odafigyelni, és a jó tanulók képességeit fejleszteni. Furcsa nevelésben részesíti a gyermekeit néha. Például nem ehetnek édességet, gyorskaját, nem ihatnak üdítőt, csak vizet, nem nézhetnek tv-t, csak hétvégén, nem halloween-oznak (pedig ez itt igencsak szokás). 8-kor reggeli, délben ebéd, 6-kor vacsora, 8-kor alvás. Hát ilyenek a mindennapok itt, kezdem azért megszokni. Nem rossz ez. :) Annál inkább a temérdek ZÖLDSÉG…

Szerencsére kaptam egy külön „szobát”. Ez az alagsorban van, egyben a gyerekek játszó területével és a raktárral. Mint minden kanadai házban, itt is tele van sílécekkel, snowboarddal, golfütőkkel, amerikai focilabdával és kesztyűvel, juharsziruppal és a többi… Az udvar pedig egy erdőbe nyílik, nagyon hangulatos! Általában vagy délelőtt vagy délután kell segítenem. Ilyenkor a gyerekekkel játszok, vagy egy kis házimunkát végzek. A szabadidőmben pihenek, vagy sétálok ebben az imádnivaló, amerikai kertváros stílusú községben. Habár a házak szinte papírból vannak, egy nagyobb vihar mindet elvinné. :D Hétvégén pedig vagy itthon maradok, vagy átmegyek Montréalba. (Későbbiekben Sherbrookba és Québec Citybe is el fogok látogatni).

A múlt hétvégén már be is jártam kicsit Montréalt. Legelső dolgom volt elmenni egy hangulatos parkba (ez esetben a Parc Lafontaine-be), ahol mókuskákat etettem!! Az újdonság varázsával élve, minden alkalommal, amikor meglátok egyet, vékony hangon felkiáltok, hogy „Úúúúúristen MÓÓÓKUS, és itt ugrabugrálelőttem!!!!” :D Hasonló hatás ért, amikor fakopáncsot pillantottam meg a fán. Körülbelül olyan sokk volt, mint amikor Venezuelában kolibrit láttam szemtől szemben. A harmadik ilyen dolog pedig a sárga iskolabusz… :) A parkon kívül még számos helyre elmentem. Köztük abba az utcába és házhoz, ahol laktunk 1993-tól ’99-ig, anyukám volt munkahelyére, a Biodôme-ba (tropikárium féleség), amely az Olimpiai Parkban található. 1976-ban itt tartották az olimpiát, meg is néztem a stadionokat, és az oda épített tornyot. A Montréal Tower a legmagasabb ferdetorony a világon (165 m). A sport igen sok kanadai életében nagy szerepet tölt be. Kezdve a golftól egészen a híres-neves kanadai jégkorongig. Minden vasárnap meccsnézés. Akár otthon, akár a városban a kimondottan hockey-meccsnézős-szurkolós pub-okban. Mindenki felaggatja magára a játékosok mezeit és buzgón szurkolnak a profi Les Canadiens de Montréal csapatnak. Emellett mi mást lehet még csinálni egy nagyvárosban?? Természetesen egyből megtalált engem (nem én őt :D) a fashion street is. Nem más, mint a rue Sainte-Catherine, ahol számtalan üzlet és bevásárló központ várt rám. Hiszen egy kis vásárlás mindig kell, igaz lányok?! :) Bár a „Hú, ez tök olcsó!” nevezetű mondatommal, általában jól megjártam, hiszen itt az ÁFA nincs beleszámítva a termékek árába, úgyhogy mindig 15%-kal többet fizettem a feltüntetettnél...

Összességében már most nagyon jól érzem magam! Ne aggódjatok a nagy fagy és a -40°C nem fog engem elérni. November 15-én utazok haza, itt pedig decemberben, karácsony körül kezdődik az igazi HÓÓÓ. Ti talán még kevésbé fáztok nálam, de engem már nem zavar a hűvös, jól bevásároltam kabátból és csizmából. ;)

Remélem a többi élményem is legalább ilyen nagyszerű lesz, vagy még ennél is jobb!!

Mindenkit puszilok, és ölelek! <3

Szeretettel,

Angélique