Prológus

BULIMAREXIA: táplálkozási magatartás zavarai közé tartozó bulimarexiáról beszélünk, ha az anorexia és a bulimia nervosa klinikai tünetei keverednek egymással, jelen kórkép esetében a falási rohamok és a bevitt tápláléktól való megszabadulás anorexiás epizód alatt lép fel.

  Az olvasmány tartalma első sorban azokhoz szól, akik hosszú ideje vívják harcaikat a nervosa valamelyik típusával (anorexia és/vagy bulimia), a fogalmazás stílusát tekintve pedig -a fenti fogalom kivételével- szándékosan elszakad a tudományos, akadémiai hangvételű írásoktól, így a hétköznapi ember számára is érthető eszméket, szituációkat taglal. A bekezdések a fejemben lejátszódó, idegőrlő gondolataimat és gyártott elméleteimet ábrázolják, ezek átlátásához és magyarázatához széljegyzeteket készítettem. Mivel maga az evészavar egy hallatlanul összetett és sokrétű téma, én mindebből csak a személyes tapasztalatokat emelem ki, és a betegséggel párhuzamba hozom a bensőmben és a külvilágban zajló történéseket. Amelyekről nem teszek most említést a publikációban: az eredendő okok, a kiváltó és fenntartó tényezők, a nervosa betegség klinikai tünetei, és az “egészséges praktikák”.
  Célom tehát továbbgondolásra késztetni mindazokat, akik valamilyen formában kapcsolódnak az evészavarokhoz. Ha érintett vagy, mindössze az a legfőbb vágyam, hogy ezek után máshogy tudj tekinteni a problémádra, mint eddig. Hogy az alábbi esettanulmány segítségével próbálj meg rájönni arra, hogy a Te életedben milyen célt szolgálhat a nervosa. Nem mondom meg, mit tegyél, nem adok tanácsot, s nem szeretnélek más emberré formálni. Szeretlek, mint embertársamat, és a szabadság ajándékát kívánom számodra is! Valamint haszonnal olvashatják a soraimat azok a családtagok, barátok is, akik meg akarják érteni, milyen érzéseket él át hozzátartozójuk, mi zajlik a fejében, és mi készteti a külvilág számára érthetetlen cselekedetekre, vagy azokhoz a szülőkhöz, akik szerint az ő gyermekükkel ez soha nem történhet meg (jobb felkészülni, mint megijedni). Továbbá szólhat mindazoknak, akik egyfajta pszichoszomatikus vagy mentális betegségben (fóbia, paranoia, skizofrénia, perfekcionizmus, mániákus, szuicid hajlam, depresszió, stb…) szenvednek, illetve akik régóta küzdenek saját maguk (akár nőiességük, különcségük) elfogadásával, önértékelésükkel, elégikus és gondterhes életükkel, vagy tehetetlenségükkel. Valójában minden embernek azonosak a problémái, s ez az olvasmány segítséget nyújthat egy új szempontból vizsgálni azokat.
  Amit még fontosnak tartok tisztázni az olvasóim felé, hogy nem vagyok sem pszichológus, sem pedig orvos, éppen ezért a lehető legnagyobb felelősséggel igyekszem leírni a bennem lévő gondolatokat, fogalmakat (mint egykori elszenvedő), melyek semmiképp sem visszaesésre, hanem valóban bátorításra bírják az érintettet, a befogadót.
  Három esetleíráson keresztül szeretném szemléltetni a három éven át tartó betegségem utolsó egy éves fázisát és a gyógyulásom folyamatát. Elsőnek 2018 áprilisából választottam egy naplóbejegyzést, amikor a legmélyebb állapotomban voltam. Másodikként az Afrikában skiccelt “Gondolatok Maliban” piszkozataimból ragadtam ki egy részletet. Zárásként pedig egy egy hónapja átélt félálombeli eszmefuttatás eredményét vázoltam le.

I. RÉSZ

2OI8. április 9.

Kedves Naplóm!

“Súly: 34,1 kg, derék: 58 cm, csípő: 76 cm, bevitt kalória: 83 kcal, kihányt kalória: kb 60 kcal, futással ledolgozott kalória (4,5 km): 430 kcal.

Lassan négy hónapja nincs köztünk Apu, és ma újra vele álmodtam. Ugyanannyi kilók voltunk, csontsoványan léteztünk. Miután felébredtem az álomból, irtózatos képek jöttek elém, amelyeket az utolsó óráiban láttam, s éltem át. Na de, reggel 7:30 volt, úgyhogy ilyenekre pont nem értem rá… várt az egyetem és a francia ZH a rettegett Monsieur Z tanár úrnál! Igyekeztem megerőltetni a testem, de nem volt energiám felkelni az ágyból, belenézni a tükörbe, ráállni a mérlegre, lemérni a derék- és csípőbőségemet, kiszámolni a két korty kávém kalóriatartalmát, és elindulni az egyetemre. Végül nagy nehezen, mint egy öreg mama, úgy fogtam meg a jobb lábamat, majd a balt, és pakoltam ki őket az ágy szélére. Nevetséges. Fájtak a csontjaim, az izületeim, de legfőképpen fájt az életem. SZŰNJENEK MEG AZ ÁLLAPOTOK! Ordítottam. Nem bírom. Suliba aztán nem mentem, valószínűleg a hiányzásom is kigyűlt már. A  főnököm viszont már délelőtt hívott, hogy dolgozzak. Egész nap telefonálgatnom kellett, pontosabban az ügynökségünk modelljeinek szüleit, majd hallgatnom a kínjaikat, miszerint mennyire borzasztó, hogy lányaik ingyen elutazhatnak a világ másik végére, megvalósíthatják álmaikat a kifutón, a Vogue Magazinban szerepelhetnek, ráadásul még angolul is jól megtanulhatnak. S jobban tenném, ha soha többet nem keresném őket ez ügyben. Közben anyu is hívott - elújságolta, mi történik vele, és milyen kaját fog felküldeni nekem Pestre nővéremmel. Végighallgattam, de már ebben elfáradtam. Éhes is voltam, úgyhogy inkább párnára hajtottam a fejem és elszunyókáltam. Végül csengőszóra ébredtem, erre gyorsan kipattantam frissnek és energikusnak látszódva. Bárki is az, nem tudhatja, hogy kidőltem! Nővérem és a férje álltak a bejáratnál, felugrottak hozzám kb azért, hogy lecsekkolják, élek-e még. Igazából majdnem rájuk csuktam az ajtót, mert megláttam Félicie kezében egy adag ételt. Félelem töltött el. Azután határozottan, de kedvesen megállított: “Tudom, hogy nem könnyű. Mi segítünk, bármire is van szükséged. A kaját magamnak hoztam, csak annyit kérek, hogy kóstold meg. Ha kell, átjövök minden nap az ebédszünetemben, kicsit beszélgetünk, és ha jól esik, ehetsz velem. Csak egy keveset.” Ez rendkívül megható volt. Lehet jobb is, ha továbbra sem eszek, mert akkor majd többször átjön és figyel rám. Neki ugyan jó, mert ott van Szabi. Így mindig van, ki törődjön a másikkal. Én már azzal is beérném, ha a testvérem foglalkozna kicsit többet velem. (Már csak azért is, mert a férfiak rám se néznek mostanság, nemhogy közelednének. Fuj, ne is! A helyükben én sem kellenék magamnak! Engem aztán ne “boldogítson” senki fia!). Akkor lennék igazán boldog, ha nem gondolnék az evésre. És a hányásra sem. Mi a francért nem lehet elfogyasztani egy normál adag ételt és közben nem hízni?! Ahh, pedig az élet legegyszerűbb tevékenysége az evés, és ennek kellene a legtermészetesebbnek lennie, de nekem mégsem megy!! Féliciéknek is olyan könnyű! Nem zakatol az agyuk kalóriákon, zsír- és szénhidráttartalmon. Ha meghívják őket vacsorázni, és ehetnek egy jót, és majd’ kipukkadnak a végén, olyan boldogok, mint még soha! Egyáltalán nem azon siránkoznak, hogy mennyit ettek, hanem arról csevegnek, milyen finom volt a vacsi, és milyen jót társalogtak közben a barátaikkal. Én meg már nem tudom, mit tegyek, hogy eltávozzanak a rossz gondolatok az agyamból, és jók kerüljenek a helyükre. Vagy semmilyenek! Szerintem már annak is borzasztóan örülnék.”

Életem ezen időszakát valójában ellepték a “kötelező teendők”. Csak az egyetemre és munkára koncentráltam. Minden mást elnyomtam magamban. Legfőképp azt, hogy mi tenne igazán boldoggá, mitől érezném jól magam, és mi lenne az a löket, amitől nem szenvednék kudarcot még a kötelező teendőkben sem. Ugyanis hiába görcsöltem rá a tanulásra, vagy a munkámban való maximális teljesítésre, nem sokszor volt részem sikerélményben. 2016-ban folytam bele a sűrűjébe, és onnantól kezdve nem emlékszem valóságra. Az életem egyedül akörül forgott, hogy ki mit gondolhat rólam. S ugyan a matematikához sosem konyítottam, a kalóriákat hajszálpontosan tudtam számolni, valamint azt megállapítani, hogy a térfogatom szigorúan monoton (a “nő”-t felejtsük el) növekszik. A fogyás és a hízás határozta meg a hangulatomat (amely ha éppen “jó” volt, az is csak egy feltételes örömnek tudható be), és az önértékelésem csakis ettől függött.
  Az ingatag állapotomból való egyenes zuhanás végül édesapám elhunyta után következett be. NEM kiváltó ok volt a betegségre, “csak” egy hajlamosító tényező arra, hogy igazán rosszul lehessek, és elhagyjam magam. Más szóval, a betegség, mint ALIBI jelent meg! Feldolgozással nem törődtem, a problémámba sem néztem bele, hanem embertársaktól elszakadva, ördögi gondolatokkal megszálltan tűzögettem ki az újabb, fokozatosan csökkenő súly-célokat, míg aztán 34 kilóig süllyedtem.

Az önpusztító tevékenységemet ezen a ponton két dolog állította meg: a kórháztól való félelmem, és a felismerés: a világ legönzőbb embere lennék, ha teljesen elfogynék. Anyám biztosan nem élné túl, illetve testvéreimet, szeretteimet is cserben hagynám. Felismertem azt is, hogy talán mégsem kell a végletekig mennem, ahonnan már lehet, hogy nem tudok visszajönni. Hogy talán tényleg nem érdekel senkit, hogy hogyan nézek ki (legfeljebb annyiban, hogy egészséges kinézetem legyen), s amúgy is egy ember halálesete után csak arra emlékeznek mások, hogy milyen nemes dolgokat vitt véghez az életben. Hogy apukám sem szeretné, ha boldogtalanul, keservesen élném további éveim, és hogy a betegség által maradandó problémám alakuljon ki (például meddőség). Ezek a gondolatok mind csak egy pillanatig tartottak, de épp elegek voltak ahhoz, hogy valami mégis elinduljon az agyamban. Másképp. Csodálkoztam is, hiszen mindig az volt bennem, hogy valami naaagy, nehéz dologra kell gondolni, ha gyógyulásról van szó.
  Ennek ellenére -habár nem fogytam már többet (a kórház elkerülése végett)- ahogy csak tudtam, amortizáltam a testem. Volt, hogy napokig csak kávét “ettem”, voltak napok, amikor több ezer kalóriát vittem be a falásrohamok alkalmával egy nap akár négyszer-ötször is, amelyektől rögtön utána egy az egyig megszabadultam. Előfordult az is, amikor már égett a savtól a nyelőcsövem, a hangszálaim, és bevérzett az erőlködéstől mindkét szemem. Vagy olyan, hogy inkább csak bevettem a számba az ételt, megrágtam, míg íze, s zamata volt, majd kiköptem, mert rettegtem attól, hogy lenyeljem és bennem is maradjon. Máskor hashajtókkal próbálkoztam, de a mérhetetlen csikarástól nem voltam képes a mozgásra. Ez utóbbi pedig nagyon fontos volt számomra, hogy mindig le legyenek mozogva a kalóriák, így futással, kemény testedzéssel, és a 9. emeletre való fel-le lépcsőzéssel igyekeztem megszabadulni tőlük. Télen, depresszív időszakban mindezek mellett szándékosan kihűtöttem a testem: hideg vízzel fürödtem, és a fűtést is minimálra vettem.  Majd amikor már minden módszer erőtlenné tett, általában az “akkor inkább nem eszek” gyakorlati elvhez folyamodtam vissza, de minél jobban kiéheztettem magam, annál inkább belekerültem az ördögi körbe. Durva ténnyel szembesültem: az vagy, amit megeszel. Hanem eszel, semmi vagy. Ha mindent eszel, átfogó és terjedelmes bármi vagy. Gyötrelmesen szenvedtem magammal, és egyáltalán nem esett jól egyik cselekedet sem. Sokszor bőgve erőltettem bele magam mindenbe. Előtte, vagy utána, vagy közben sírtam, hogy nem akarom azt tenni, amit éppen teszek, de akkor nem láttam jobb megoldást, mert mindennél nagyobb volt bennem az elhízástól való félelem.

Időközben a szociális élettel is szakítottam, nem igazán találkoztam senkivel, annak ellenére, hogy igenis igényeltem a törődést. Ezt pedig leginkább azoktól vártam el, akiket mégis a közelembe engedtem. Meg is adták, pont annyit, amennyire szükségem volt. Én viszont többet követeltem, éppen csak annyival, amennyi figyelmet nem fordítottam magamra, és ezt akartam kipótoltatni mással. Tesóm és férje nagyon jól tették, hogy nem mentek bele a játszmámba, így idővel rákényszerültem, hogy  én saját magamnak adjam meg a figyelmet.
  Édesanyám, a barátaimhoz hasonlóan szintén csak az árnyékomat látta olykor, vagy hamis “rendben vagyok” képeket rólam a közösségi oldalakon. Mígnem több hónap elteltével egy hazalátogatásom során jól megnézett, s mérlegre állított. Ennél jobban még sosem akartam az életemben, hogy ne hármassal kezdődjön az a bűvös szám. Egy perc lefolyása alatt, amíg előkereste a mérleget, én magamra öltöttem a legnehezebb ruhadarabjaimat, benedvesítettem a hajfonataimat, s megittam majd’ egy liter vizet. Az eredmény 40.0 kg lett. Én örültem is ennek meg nem is, habár anyukámnak egy enyhe kirohanása támadt. Nagyon fájt, hogy elszomorítom, ugyanakkor védelemből eltaszítottam magamtól és titkolóztam is. Sőt, teljesen hülyének néztem, meg voltam győződve róla, hogy ő mit sem tud a betegségemről, legfeljebb sejti, de ha tudná sem értené meg, hisz sosem állhatta a nála vékonyabb nőket. Na meg inkább csak hátráltatna, gondoltam. Hogyan is érthetett volna meg, ha még saját magamat sem értettem, ráadásul folyton-folyvást hazudoztam neki? Sokat veszekedtem vele, már szinte minden szavát támadásnak vettem, miközben persze én nem mondtam ki a bennem lévő érzéseket. Sajnos a kommunikációt erősen gátolhatja a szégyenérzet és a bűntudat, s azok a dolgok, melyek kiskorunktól kezdve kapcsolódnak az anyához. Teljes mértékben el is határoltam magam ezek kibeszélésétől, és kapcsolatunk egyre kritikusabbá vált.

Így indultunk ki júliusban Afrikába, Maliba, apukám szülőhazájába. Én, a testem, a betegségem, mint addigi társ, édesapám, mint patyolat pernye, édesanyám, és testvéreim.

II. RÉSZ

2OI8. augusztus 14.

Gondolatok Maliban

“Egy bulimiás Afrikában

Súly: kivagyok, hogy nincs mérleg, derék: 62 cm, csípő: 80 cm, próbálok nagyon keveseket enni, de nem hányni, sportolásra nincs lehetőség.

Reggel. Utálom. Még egy nap küzdelem. Már az első gondolatom az evés, jobban mondva, hogy mit ne egyek meg ma, illetve SOHA TÖBBET. Aztán meg amikor már túltenném magam azon, hogy egyébként itt is van elég étel (annyit tesz: köleskása, kuszkusz, rizs), és senki sem éhezik, akkor jön csak az igazán rémisztő gondolat: vajon hány kilogramm élelmiszert húztam le eddig a vécén, finomabbnál finomabb, s drágábbnál drágább ennivalót, amikről itt jó páran csak álmodni tudnak? Én pedig megkönnyebbülten kihajítom, mind az ételt, mind a ráköltött pénzt. Amikor egy-egy falásroham adtán csak úgy repülnek az 5-10 ezresek - és persze nem egy romantikus vacsora alkalmával, előételtől a desszertig egy testes bor kíséretében, hanem... bármikor! Bármire… ami csak elém kerül az utcai gyorsétteremben, a szupermarketben, és otthon (így ebben a sorrendben). PAZARLÓ! Undorító, ha valaki pazarol, és szerintem még undorítóbb, ha valaki nem képes felmérni, mennyi táplálékra van szüksége a szervezetének! Nagyobb bennem a bűntudat, mint valaha. És itt Maliban már nem is a tettek miatt, hanem a szimpla gondolatok miatt. Hogy amúgy kihánynám még itt is azt, amivel etetnek. Mindent, amit más drága pénzen vett meg, hogy nekem, különösen nekem, az “európainak” örömet okozzon, és a kedvemben járjon. Ezért nem teszem. Nem adhatom ki! Az már a legalja lenne mindennek, és valószínűleg még ennyire sem bírnám elviselni a bűntudatot. Azonban ez a legmegterhelőbb: mások által kiszolgáltatottnak lenni. (Otthon egyenesen gyűlölöm a vendégséget! Amikor olyan ételt kell elfogyasztanom, amiről nem tudom, hogyan és miből készült pontosan, sőt, van hogy süteménnyel kínálnak, ami nem lett betervezve a napomba, és egyáltalán az életembe se!! De mivel túlontúl édesszájú vagyok, elfogadom, mondván, ‘most már úgyis mindegy’, eszembe jut, mi mindent nem ettem meg az elmúlt napokban a magas kalóriatartalma miatt, pedig szeretem, mégis megálltam, most meg falom a rémes krémest, és már azon morfondírozom, hogyan fogok megszabadulni tőle, stb, stb...). Minden étkezés után úgy érzem, hogy hirtelen megnövök és gyarapszik a háj a testemen. Ezek meg egyszerűen nem értik! Rajtam kívül mindenki meg van bolondulva! Anyukám mások előtt szajkózza, hogy ocsmányul sovány vagyok. (Nem tudom, miről beszél). A barátaim tiszta hülyének tartanak, hogy modellügynökséghez castingolok lányokat. (Nyilván... keresem a nőt, amit magamban nem találok). A fekete rokonaim meg viccelődve kérdezgetik, hogy “nem tán fogyózol?” “Neem, nem fogyózom”. (Miért, kéne??!). Ahhr, még az sem érdekel, hogy itt Afrikában a szép, telt és kerek idomok a közkedveltek. Amelyek mondjuk ki tudnak hordani 4-6-8 gyereket (hogy tudnék én akár egyet is a világra hozni?!), habár mindezt látva, pusztán olyan nekem, mintha a TV képernyőn nézném az engem körülvevő világot. “Aha, ebben a kultúrában ez a norma”. De magamat egyáltalán nem azonosítom velük, mintha én ebből már nem kaptam volna. A melleim sosem voltak nagyok, a csípőm még 50 kilósan sem érte el a 90 cm-t, és a menszeszem (amíg még volt a betegségem előtt) sem állt be normálisan. Mindezek ellenére szeretek dögösen kinézni, nőnek álcázni magam, na meg persze szeretnék három gyereket is. Hmm… tök jó még magamat is ilyenekkel áltatni, komolyan… Csak elszomorodok, és bár arra vágyom, hogy valódi, életerős nő legyek, végig az jár a fejemben, hogy nemsokára kezdődhet. Mihelyt hazarepülök, fogyózni fogok, cél a 30 kg. De azért közben lehet felkeresek egy pszichológust, hátha megment. Talán tényleg segítség kell. Szeretném, de nem akarom. Ezt ki tudja megváltoztatni? Az akarást. (Az élni akarást). Csak én? Ha igen, mi van, ha örökre itt fogok megragadni a nulladik lépésnél? Vagy már ehhez is segítség kell, hogy egyáltalán akarjam? Szánalmas! Akkor majd én! Majd egyedül megoldom ezt is. Hihetetlen, már saját magam felé sem vagyok őszinte. De hát ha ezt felismerem, akkor annak kell legyek, nem? Nem értem. Már abban sem vagyok biztos, hogy én itt vagyok. Vagy hogy ami itt van, az én vagyok. Megőrülök! Szétrobban a fejem! Le kell fogynom!! Úristen, már majdnem összeérnek a vaskos combjaim!!! Mit fognak gondolni a barátaim, ha kövéren megyek vissza AFRIKÁBÓL?? Jaj ne, kezdődik minden elölről...”

Ez egy általános dolog, hogy a nervosa erős testképzavarral jár együtt, így valójában nem észleltem reálisan, mennyire vézna vagyok. Egyszerűen mást láttam a tükörben, máshogy érzékeltem a testem, és mindenki mást vékonyabbnak gondoltam magamnál. Ugyanakkor az eszemmel valahogy mégis felfogtam a soványságomat az objektív testi jegyek alapján, hiszen kiálltak a bordáim, párnázatlan széken sem tudtam már ülni szúró érzés nélkül, ráadásul egy idő után már csak gyerekruhákat vásároltam. Egyszóval hiába értettem, nem éreztem, hogy túl gebe volnék. Ezt nehéz megértenie annak, akinek nincs és nem is volt testképzavara. Ennek okán számos ismerősöm kérdezgette kétségbeesetten, hogy “De hát nem látod, hogy csak csont és bőr vagy?” Részben láttam, de érzeteim és észleléseim ellentmondtak ennek, így a kóros soványságom ellenére a hízás elutasítása részemről nem volt rosszaság vagy butaság. Pontosan ezért azt sem értettem, hogy milyen jogon akar bárki is beleszólni abba, hogy hogyan kellene kinéznem, s miért nem fogadtak el úgy, ahogy vagyok. Emellett azt a kényszerített felszólítást, amely legtöbbször ekképpen hangzott: “Akkor mondd meg, hogy mi lenne a jó neked!” -megterhelőnek tartottam, immár tiszta fejjel pedig butaságnak is. Mégis honnan tudhatná és hogyan ítélhetné meg helyesen egy elméjében zavarodott, módosult tudattal rendelkező személy az akkori állapotában, hogy mi lenne a jó neki? A háziorvos sem a betegétől tudakozódik, hogy milyen gyógymódot javasolna magának. Abban az esetben, ha válaszoltam is a “Mondd meg’”-re, biztosan nem valami releváns ötlettel álltam elő. Ha mégis, valószínűleg az csak egy adott szituációban vagy állapotomban állhatta meg a helyét. Azonban szélsőséges és akkori kissé skizofrenikus személyiségem szerette mindennek az ellentétét nyilatkozni, és beszélgetőtársával szemrebbenés nélkül a valótlant elfogadtatni. VIGYÁZAT! Ez egy nagyon veszélyes játék, amibe jobb nem belemenni. A beteg ember nem hülye! Sokkal okosabb és rafináltabb, mint ami elképzelhető róla.

Lássunk erre egy példát az anorexiás fázisomból. (Ez volt egyébként az egyetlen turpisságom, amiből hasznot húztam aztán a jövőre nézve). Említettem korábban, hogy gyűlöltem olyan ételt elfogyasztani, amiről nem tudtam, hogy miből és hogyan készült. Ennek az lett a következménye, hogy csakis a saját készítményemet voltam hajlandó -mondjuk úgy- megkóstolni. No már most, ez mindenkinek feltűnt. De jó! Idősebb nővérem (akivel akkoriban laktam) örült, hogy a hűtőben általam vásárolt élelmiszert is lát, anyukám szintén lelkendezett, akit olykor felhívtam, hogy hogyan kell ezt vagy azt elkészíteni, másik nővéremnek is jó kedve támadt, amikor beszámoltam neki arról, hogy miket sütök-főzök, persze guszta kajás képek kíséretében. De talán sógorom örült mindennek a leginkább, mert valójában ő volt a tesztalanyom, akit munkaideje után átcsalogattam kóstolóra, mondván, hogy “maradt még” az ebédből. Így a  “maradékot” megette, az én részemet meg elcsomagoltam neki… Férfiasan véleményezte, én pedig a legboldogabb voltam, hogy a főztöm bevitele nélkül tanulhatom meg a tökéletes ízesítést, elkészítést és tálalást. Utazásaim során a világ különböző kultúráinak tradicionális ételeivel is megismerkedtem, idehaza különleges hozzávalók után kutattam, minőségi és egészséges élelmiszereket vásároltam. Így teremtettem meg az ízorgiát, amelynek én már az illatával és látványával kielégültem. Ezentúl vidáman csaphattam be a környezetem! Barátaimnak (ha elhívtak és éppenséggel elmentem) azt mondtam, már otthon ettem, és a bizonyítékot mutogattam a telefonomon. Családomnak, ha otthon kellett étkezni közösen, úgy nyilatkoztam, a barátaimmal ülünk be egy egzotikus helyre, sőt, azután süteményt sütünk (“amiből” még vittem haza is), ezért a vacsora már biztosan nem fog belém férni. Ha akartam, szinte bárkit ki tudtam játszani, ha azonban nem volt kedvem hozzá, valósággal mindenkit támadóan elhajtottam.
  Rosszul voltam a kérdésektől, borsózott a hátam a megjegyzésektől, menekültem otthonról, vagy kizártam mindenkit a lakásból, utáltam az anyukámat, és ki nem állhattam a barátaimat, akik pszichológushoz akartak küldeni. S mégis miért? Mert segíteni akartak. (Mindezek tetejében valójában magamat utáltam igazán). Borzasztóan csökönyös és önfejű is voltam, viszont jó lett volna, ha a szeretteim tisztában vannak azzal, hogy nem minden segítség jó segítség, valamint hogy megmenteni sajnos -vagy szerencsére- nem tudnak. Csak saját magát tudja az ember megmenteni, azonban a helyes motiváció elengedhetetlen, s legfeljebb ebben tudnak mások segíteni. Ha viszont a motiválás nem megy, célszerűbb a tétlenség. Nem hiba passzívnak maradni, és kivonni magát annak, aki mögött nincs tapasztalat ilyen téren. Ez bizonyára a szülőnek a legnehezebb feladat, hiszen félre kell tennie az egot, az önhibáztatást, a félelmet, az aggályokat, a feltétlen tenni akarást. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a szülő példája a gyereknek! Alighanem azzal tudja a legeslegtöbbet nyújtani, hogy megmutatja, saját maga mennyire boldog. Ha ez elég vonzó a gyerek számára, megkívánhatja azt a boldogságot; az Életet. Nyomatékosítva, ha a “segítő” rányomja saját aggodalmát a szenvedőre, az csak hátráltatja a gyorsabb gyógyulási folyamatot. Ez pedig azért nagyon fontos, mert egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi időt tölt a betegségben az alany! Minél többet időz benne, annál több vész el (lelki erő, ép organizmus→test amortizálódása), és annál nehezebb mindezt visszahúzni, melynek következtében az érintett csalódásokat élhet meg, amik által csak még lejjebb süllyed, depresszióba eshet. Ideiglenes jóllét pedig nem teljes jóllét -ne csapjon be! El kell érni azt a szintet, hogy egy-egy kisebb visszaesés ne okozzon “világvégét”. Emellett tisztában kell lenni azzal is, hogy a beteg személy legtöbb esetben nem fogadja el a segítséget. Ez egy folyamatos harc a két fél között, és egy kitartást megpróbáló helyzet. Ez nálam is pontosan így volt, ugyanis piszkosul öntörvényű, sajátos elveket vallottam, és aki feladta a velem való küzdelmet, általában csak annyit vágott utolsó szó híján a fejemhez: “Fejben dől el!”. Úgy bizony, fejben… Ez részben igaz, részben pedig nem állja meg a helyét.
  A felvetés elsősorban a döntésről szól, egy megingathatatlan elhatározásról, ami a sajátom, amit nem más vár el tőlem, nem nyomás alatt hozom meg, és ezáltal a felelősség is az enyém. Ha nem sikerül, csakis önmagamon kérhetem számon. Ámde a súlyprobléma mögötti fájó élmények átdolgozása nem fejben történik. Azok újraélése, a valódi, elnyomott érzések felszínre segítése elengedhetetlen ahhoz, hogy a hiányzó szükségletek és a hiányzó készségek újraépíthetők legyenek. Tehát a sikeres és tartós testsúlykontroll elérése érdekében érzelmi síkon is kell dolgozni. Nekem később sokat segített a gyökerekhez való visszatekintés, egyéni, családi és kulturális szinten is. Ezekbe tartozhat: az egyéni testalkat, kommunikációs- és mozgáskészség, a világra való nyitottság vagy attól való elzárkózás, a családi minták az evésben, konfliktuskezelésben, az emberi kapcsolatok, az adott kor, amelyben élünk, a társadalom szépségideálja, az önérvényesítés hangsúlyozása, vagy tiltása, stb… . Mivel a nervosa betegség központi jellegzetességei (melyek nálam is igen mérvadóak voltak) a tökéletességre törekvés, a “vagy mindent vagy semmit” elv, a másoknak való megfelelés, a gyenge önismeret és az alacsony önértékelés, így voltaképpen bármilyen esemény elindíthatja az evési problémát. Ezért volt számomra nagyon fontos megtanulom a fegyelmet és a figyelmet, saját magamra és a testem jelzéseire. (Itt például nagyon jól jött a külső segítség, amikor erre rávilágítottak, s ezzel egy újabb változás is elindult bennem). Ehhez pedig mindenekelőtt kulcsfontosságú szerepe van a tudatosításnak, a felelősségvállalásnak, a kontroll megszerzésének és a helyes célkitűzésnek.
  Ezek margójára, a negatív ismérvekkel szemben a következő állítás bírt alapos elgondolkodásra, és egy hatalmas motivációt adott a továbbiakban: “A nervosában szenvedők többsége nagyon intelligens és hatalmas akarterővel bíró ember - ha ezeket a képességeiket megfelelő módon és cél érdekében kezdik el használni, meg tudnak gyógyulni.”

Maliból Magyarországra visszatérve már nem lehettek alacsonyabb kilók célként kitűzve, s igazából semmi olyan, amely a testi dolgokhoz kapcsolódik. A test ugyanis -szerencsés esetben- rendbe tud jönni, de mi lesz velem? Kizárólag lelki síkon kellett gondolkoznom ahhoz, hogy bekövetkezzen a teljes helyreállás.

III. RÉSZ

2OI9. március 8.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

“Körülbelül 15 kilót híztam. Nem mérem magam, se súlyra, se centire, nem számolok kalóriákat, és csak jól esésig sportolok, leginkább táncolok. Nőnap van. Én pedig egy teljesen egészséges nő vagyok!

Létezem. Élek. Szívem hálával telik meg.

Nehéz volt a mai nap. Egy kedves barátnőmet kísérték el megnyugodni. Tavaly ilyenkor még rá akartam hasonlítani, soknak tartottam a harmincas tartományt, amelybe ő is csak épphogy beleesett. Sorstársakhoz illően (elmúlásra) bátorító párbeszédeket folytattunk. Ő mélyen depressziós, én csúnyán becsapott voltam. Nagy terveket szövögettünk, hogyan (ne) éljük tovább kilátástalan világunkat. Végül menet közben értelmet találva életemnek, nekem többé már nem szabadott a betegség által összekötött kapcsolatot tartanom vele, s belenyúlnom az ő dolgába. Mindkettőnk érdekében így találtam helyesnek. Ennek ellenére sokat gondoltam rá, és egy hete elém került egy mosolygós, frissen közzétett képe a publikumnak. Rosszul lettem. Teljesen elsápadtam, hiszen átláttam őt. Átláttam a csapdáját. Ekkor döntött: pihenni szeretne. Hosszú éveken át tartó, gyötrő szenvedéseitől egyszersmind megszabadulni, anorexiáját és depresszióját önző módon családja szemére hányni. Vártam az értesítést az esetről, amely másnap este megérkezett: “Hallottad Gerdát?”. Igen… a mozdony kürtje lelki füleimig hatolt. Mikor én a leghatározottabban tudtam, hogy az életem sínen van, az övé is oda került. Drága Gerda, pihenj! Vége van.

Én is lehettem volna a helyében, de nekem rengeteg feladatom van még itt. A létezés méltósága megadatott, és ezt képtelen vagyok hálátlanul eldobni. A halál vagy a gyengéknek való, vagy annak, aki már “készen van”. Egy valami erősen megfogalmazódott bennem: nem akarok menekülni, hanem szembenézek, és közvetítek! Betegségem nem volt hiába, és most már nem csak a magam gyógyulását szolgálja.
  Ezen kívül -bár sokan őrültnek tarthatnak (nem mintha nem volna teljesen mindegy, ki mit gondol)- az átélt szenvedéseim (megpróbáltatásaim) után úgy gondolom, legjobb lesz, ha visszatérek a “modell-hajkurászáshoz”. Hat évig tapasztaltam és tanultam (nem manökenként, hanem koordinátorként) a divatszakma és a modellvilág felszínen és kulisszák mögött történő működését, míg ugye saját magamat helyeztem bele a modell-testbe, majd egy letört modell-lélekbe. Sajnos vagy szerencsére a legeslegapróbb jelét is észreveszem ennek az ormótlanul megtelepedő és pokolian kínzó kórságnak, mely hosszas lejtőre terelhet emberi léteket. Mégis mi másra lehet még hasznos a problémámból való megerősödés, minthogy bizalmas, segítő támogatást nyújtsak és irányt mutassak a hasonló útvesztőben lődörgőknek? Na meg ott van az az úgynevezett szépségipar, amely valósággal az előbb említett lejtő legaljára tudja seperni az önértékelést. Tulajdonképpen szépnek vagy különlegesnek lenni pusztán egy adottság, de belülről tündérszépnek lenni, fedetlenül tündökölni, tisztának maradni, masszív önbizalmat építeni, és alázatosan vonulni roppantul kemény munka! Ezek mind elemi tényezői egy egészséges modell számára és a szakma tiszteletére. Más különben csak egy sztereotípiáknak megfelelő ocsmány, hófehér, élőhalott csontkollekciók bicegése, obszcén, lehúzós, pénzszagú ügynökségek általi szakma marad a modellkedés, benne kiégett lelkekkel a kiéhezett társadalom megrendelésére. Úgy képzelem, hogy mindezek dacára és eltökélt elhatározásomra, bábuk nevelése helyett inkább lány-lelkek megerősítésével, széppé formálásával fogok foglalkozni.
  Hm. Kiváltképp motiváló ilyenekbe komolyan belegondolni! Na, erre meg mi történik? A délután folyamán kaptam egy telefonhívást az Andrássy úti Louis Vuitton üzletből. Érdeklődtek, hogy elfogadom-e a teljes munkaidős pozíciót náluk, amit immár harmadjára ajánlottak fel. Mert hát egy divatszakmában dolgozó, egzotikus hölgyemény feltétlen beleillik ebbe a munkakörnyezetbe, ráadásul az üzlet által felkínált kedvezményekből nagyszerű darabokat hordhat majd. Ó, igen? Hát én csakis magamat akarom ezentúl hordani. Még a végén engem is felcímkéznek… Úgyhogy a válaszom: nem. Nem az állásra, s nem is a ruhákra, hanem a megjátszásra, a bájolgásra és a 8 órára. Semmilyen értelemben sem korlátozhat a szabadságomban már senki. Hatalmas kiváltságnak gondolom, hogy már elértem azt, méghozzá ilyen fiatalon, amire -valljuk be- mindenki vágyik. A SZABADSÁGOT. Kijöttem a börtönömből, melyben napi 3x8 órákat nyűglődtem, de a harmadát sem vagyok hajlandó újra átszenvedni. Túl vagyok ezen. Elégszer adtam fel magam másokért, és szolgáltam ki őket. Bele is betegedtem. Másoknak megfelelés, teljesítés. Elfojtás, elhalványulás. Álca, álarc. Arcpakolás, képmutatás. Takarás, (tavaszi nagy) takarodás. Eltűnés, elfogyás. Itt álltam meg, mielőtt bekövetkezett volna az éhenhalás: lassú halál, vagy depresszió: öngyilkosság. Köszönöm, nem.

Természetesen az élet nem áll meg, és badarság is volna egy életen át “felépülési státusszal” takarózni a továbblépés helyében. Az amúgy is azt jelentené, hogy nem gyógyultam meg száz százalékosan a betegségemből. Jelen állás szerint ez a legkielégítőbb válaszom a legáltalánosabb “Mit dolgozol? Vagy tanulsz még?” kérdéspárra:

-Az egyetemet abbahagytam (talán egy időre, talán végleg). Utaztam és utazok, amikor csak tehetem. Időt hagyok feldolgozandó dolgoknak. Ebben segít az utazásokkor való egyedüllét és a “mag-szemle”, azaz a gyermeki önmagam identifikálása. Közben akaratlanul felfedezem saját lényemben Édesapám jellemét, s még jobban megismerem őt -amely közel tart hozzá, és díszes hagyatékát: a fényt -melyet továbbszórhatok magam körül. Áhítatot tartok, s vizsgálódok, milyen is a szerető Atya, a szelíd szív, és belehelyezem jelenemet. Hagyom, hogy fentről vezetve legyek, és az Istentől kapott szabadságban fürödjek. Sok időt töltök az Úrral, ki engem alkotott, és segít az Ő szemüvegén keresztül gyönyörűnek látnom magam. Megkeresem a hiányzó nőmet és önbizalmat építek. Engedek a testem regenerálódásának, és az ízek élvezetének. Kellően és mértékkel táplálom a szervezetem, és mindig észben tartom: a test a lélek temploma! Helyreteszem az emberi kapcsolataimat: leépítem, ami töltelék, és hagyom kiformálódni, ami őszinte. Sokat adakozom. Újratöltöm az ingerhiány faktoraimat élvezetes tevékenységekkel, amiket a betegség alatt a kalória számolgatás, a falás és a hányás biztosított. Ezek nem mások, mint amiket mindig is szerettem és önfeledt boldogsággal töltöttek el: ének, tánc, zongorajáték, színház, hangverseny, dicsőítés, könyvek és művészfilmek. Ráadás újdonságokkal: Magyarország felfedezése, családi kirándulások, előadások tartása iskolákban testkép- és evészavar témában, gasztronómia, megvendégelés - a következő mottóval: ‘Ha mindenmentest eszel, mindenmentes vagy. Hozz élesztőt!’ :) , spanyol tanítás - melybe beletehetem a dél-amerikai szívem kis darabkáját és ahol a valódi tananyag a tanítványom saját maga, én pedig csak tükör vagyok egy idegennyelv eszközével. Fókuszálok a “küldetésemre” és feladataimra, hogy méltón lehessek nagykövete mindannak, amit tovább kell vigyek. Egyszóval: megteremtem a saját valóságom.
  Igen, azt hiszem ezt, és ezen dolgozom. Magammal foglalkozom, s hitből élek. Ez egy folytonos tanulás is, úgyhogy természetesen igen, tanulok is még.

Március nyolc. Nőnap van, én pedig egy teljesen egészséges nő vagyok! A ma esti hangversenyen szépen viseltem magam. Három mindent elmondó jutalomszó is illetett engem az oratóriumból elhangzott szövegrészből: “Black is Beauty”. Ezeket most elviszem magammal…”

...Nem tudom, hogy Te ma mit viszel magaddal ebből az olvasmányból, de azt tudom, hogy szeretve vagy, hogy megérdemled a szabadságot, és hogy egy önfeledten boldog Életre vagy elhivatott! :)

Sangala Angélique Yine

Források:
-Lukács Liza, Az éhes lélek gyógyítása
-Karinthy Frigyes, Utazás a koponyám körül

Kapcsolódó tartalom:
-Manna FM 98.6 Rádió vedégeként, beszélgetés a testkép- és evészavarokról (2019. 09. 02.):
https://soundcloud.com/mannafm/2019-09-02-xyz-prekopa-donattjal-sangala-angelic?fbclid=IwAR3i6cErdfJ8WoCyYvT6-P1e8kRrDn28c_lqWTNqQmslD9lG4GyGSLHp6pA 

Fotó: Gécs Bernát